Varga Gábor
Confessionis V.
I. Quo vadis, rommagyar közképviselet?
Bevallom, meglehetősen felemás érzésekkel kezdtem megfogalmazni hozzászólásomat ahhoz a vitához, amelyet Tamás Pálnak az Erdélyi Riport hasábjain közreadott Jövőképhiány című elemzése generált, és amely a romániai magyar politika lehetséges útjait vázolta fel. Felemás érzésekkel egyrészt azért, mert a vitaindító írása – bár tagadhatatlanul sok részigazságot olvashattam ki a soraiból – néhány végig nem gondolt kifejezésével („az etnikai katasztrófavédelem szervezete”, „a 90-es évek eleji magyar etnovállalkozó értelmiségi nyugdíj-kiegészítő foglalkozása”, „a nagy fővárosi osztozkodás … igen rossz hatásfokkal” való továbbosztása stb.) első olvasatra, igen helytelenül, a „könnyű a kibicnek!” sértett elvakultságát provokálta ki belőlem, a Szövetség egyik, lassan obsitra készülő, alapító mezei hadnagyából. Másrészt be kell ismernem, a vitában eddig megjelent hat vélemény – szerzői egytől egyig régi jó ismerőseim, bajtársaim, esetenként éppenséggel jó barátaim – jórészt olyan helyzetértékeléseket, észrevételeket, horribile dictu bírálatokat fogalmazott meg, amelyek nagy részével csak egyetérteni tudok…
Tény, hogy a felelősen gondolkodó közéleti szereplők már régóta felismerték azt, hogy „valamit sürgősen tenni kellene” – nevezzük azt a „valamit” akár „az RMDSZ szerkezeti reformjának”, akár „az elkerülhetetlen nemzedékváltásnak”, akár „a kommunikációs hibák kiküszöbölésének”, akár „az egyes kérdések esetén a másképpen való gondolkodás joga elismerésének”. Ahogy az új idők egyértelműen új kihívásokat fogalmaztak meg az egész kelet-közép-európai régió számára, úgy ezen új kihívások elől, tetszik, nem tetszik, nem térhet ki „nemzeti autonóm közösségünk közképviseleti és érdekvédelmi szervezete” – de ha úgy tetszik, „a rommagyar politikai establishment” – sem. A hurráoptimizmus ideje már réges-rég lejárt – régi szép idők, amikor a Szövetség még több mint egymillió szavazatot tudott letenni a romániai politikum asztalára –, az elorzott nemzetiségi jogok látványos visszaszerzése is lassan a vége felé közeledik, mi több, még Marosvásárhely „fekete márciusának” sebei is behegedni látszanak. Ma már a kétnyelvű feliratokat nem mázolja le senki, s az anyanyelvi oktatás intézményei is – „óvodától az egyetemig!” – többnyire önálló intézményként működnek a magyarság főbb szállásterületein. (Kivétel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, de az ottani helyzet külön elemzést igényelne!) Jelen vagyunk a helyi és megyei önkormányzatokban (az RMDSZ-nek pillanatnyilag öt megyei tanácselnöke van!), ott vagyunk, tisztes eredményekkel, a hatalom központi intézményeiben, s a politikai döntéshozatal asztalainál is lehetőségünk van hallatni – ha nem is mindig érvényesíteni! – szavunk… Erdélyben, a tolerancia földjén (a tordai vallásszabadság mítosza is egyike a nem is akármilyen múltképeinknek!) az etnikai béke látszólag helyreállt. Legalábbis pillanatnyilag! (De mielőtt nagyon elbíznánk magunk, tessék egy kicsit Szlovákiára tekinteni!) Ma már az EU-integráció mielőbbi megvalósulása, az európai struktúrákba való mihamarabbi beépülés, a szabad tőke- és munkaerő-áramlás, a határ menti együttműködés, a közösségi alapok minél hatékonyabb lehívása lett az igazi sláger, s nem a nemzeti szimbólumok akadálytalan használata a nemzeti ünnepeken. Azt már elértük! Azt már kipipáltuk! Az aradi Szabadság-szobor újra köztéren áll. Most már az egységesülő Európa új kihívásaival kell szembenéznünk! S tudatára kell ébrednünk bizony annak, hogy ezen új viszonyok új, eddig általunk nem ismert dimenziókat nyitottak meg nemcsak a román, de a romániai magyar társadalom legszélesebb rétegei számára is – akár tetszenek nekünk e nyitás következményei, akár nem. (Gondolok itt például a szabad munkaerő-áramlás beláthatatlan kimenetelére az erdélyi magyarság szempontjából.)
És minden nagy csinnadrattával kommentált politikai kakaskodás, minden alkalmi, jobbára személyes hiúságokon alapuló egymásnak feszülés dacára ez az integrációs kihívás ma igazán a kérdések kérdése a romániai magyarság számára – s ez az, amiről eddig a legkevesebb szó esett! Hogy az egységesülő európai piac által új sebességre váltott hazai gazdasági fellendülés fel tud-e mutatni egy olyan jövőképet az iskolapadból épp most kilépő erdélyi magyar ifjúság számára, amely által a szülőföldön való boldogulás gyönyörű frázisa immár reális lehetőséggé válik? S ha ez megtörténik – s a körülöttünk szemmel láthatóan felpörgő gazdasági miliőben miért ne történne meg? –, egy biztos itthoni jövendő-kép tudatában fogalmazódik meg a következő kérdés: ki tud-e termelni (ki tudja hányadjára?) az erdélyi magyarság (akár a pillanatnyi megyei és országos vezetőgarnitúra visszavonulása, netán félreállítása árán is!) egy olyan új, a közéletiséget önzetlenül felvállaló elitet, amely hatékonyan tudná majd képviselni specifikus érdekeit nemcsak a helyi vagy országos politikacsinálás fórumain, de szavahihető módon tud majd helytállni az európai közösség döntéshozó – és végrehajtó! – intézményeiben is? (Azaz nemcsak két-három EU-képviselő mandátuma itt a tét…)
Ennek a jövőképnek a megvalósulása érdekében azonban az erdélyi magyar politikacsinálás jelenlegi főszereplői fel kellene már mérjék végre, hogy miközben a látszatsérelmek felhánytorgatásával sikeresen járatják le kölcsönösen egymást, aközben az integráció gyorsvonata itt száguld el végérvényesen mellettünk. Nem élni ezzel a lehetőséggel – több mint bűn, végzetes hiba volna…
Ideje volna tehát – sine ira et studio – leülni végre-valahára egymással szemben, s felleltározni józanul mindazt, ami összeköt…
Ameddig még nem késő!…
(Bukarest, 2007. július 21-én)
(Megjelent az Erdélyi Riport 2007/29. számában – amikor még azt hittem, hogy a józan ész végül csak győzedelmeskedni fog. Micsoda tévedés…)
A szerző további írásai
