Varga Gábor
Confessionis V.
II. Totus tuus!
A híres-nevezetes Rynek Glówny egyedi hangulatát nem tudta elrontani még az apró szemű, bőr alá bújó kora őszi eső sem. Még ez a sűrűn szemerkélő égi áldás sem volt képes megtörni azt a delejes élményt, amely azonnal a hatalmába kerített valamennyiőtöket, amikor ruhacsere után a Stary Hotelből a főtérre kisiettetek. Szemközt az elmúlt századok stíluselemeit sajátosan egybeötvöző, hosszan elnyúló fedett piacépület, a Sukkienice (magyarul: Posztócsarnok), baloldalt az impozáns, háromhajós középkori bazilika, a Legszentségesebb Szűz Mária Mennybemenetele téglaborításos temploma, jellegzetes gótikus sisakú tornyaival, köztük Adam Mickiewicz patetikus bronzszobra, körülötte az elmaradhatatlan galambsereggel. Odébb a Szent Adalbert-templom zömök épülete, hátul pedig az alig észrevehetően megdőlt barokk-kupolás Városháza-torony, az egykori pénzverde kovácsoltvas kapuja vagy épp a frissen felújított Krzysztofory-palota loggiái – mind-mind egyedi élményként perzselődtek be a retináitokba. Ha valahol, itt valóban érezni lehetett a nagybetűs Történelem fuvallatát…
Enyhén zúgott a fejed. Már túl voltál a Collegium Novum lélegzetelállítóan szép dísztermében rendezett nemzetközi tanácskozás legelső napján; már alkalmad volt végighallgatni mintegy másfél tucat parádésabbnál parádésabb előadást mind a házigazdák, mind az egész Európából idesereglett hivatalvezetők részéről, mi több, záróakkordként félórával ezelőtt magad is ott álltál az egyetemalapító Nagy Kázmér királyt és feleségét, Hedvig királynét ábrázoló két hatalmas olajfestmény előtt. Jobb felől a Jagello Egyetem egykori diákjának, II. János Pál pápának a portréja nézett le rád jóságos tekintettel – és annak rendje és módja szerint megtartottad a magad, „Romanian Universities and Intellectual Property” című, tizenkét perces előadásodat. Zsúfolt aula, csaknem két tucat lengyel egyetem rektora és prorektora, a nemzetközi szakma nagyobbnál nagyobb nevei az első tíz sorban. Itt volt Gérard Giroud és Jürgen Schade, Guus Boesterhuizen és Darina Kyliánova, Yoshihiro Fuji és Marti Enajarvi, Michal Svantner és Ron Marchant – a Lengyel Szabadalmi Hivatal teljes vezérkaráról nem is beszélve! Minden okod meglett volna tehát az izgulásra… S mégis, amikor mikrofonhoz állva, a protokolláris köszöntő szavak elhangzása előtt oldalt pillantottál II. János Pál portréjára, valami határtalan nyugalom öntötte el a lelkedet. Balassi Bálint „lengyel Zsuzsánnája” jutott egyszeriben az eszedbe, és a Wawelben, a legnagyobb lengyel királyok között eltemetett egykori váradi főkapitány, Báthory István! Meg Rulikowski Kázmér és Bem József! És legfőképpen a Lengyelországban nevelkedett Szent László. De hiszen te itt, ebben a teremben nem vagy egy akárhonnan jött idegen! „Polak wengry dwa bratanki.” Te itt egy szívesen látott jó barát vagy. S úgy tűnik, nem voltál épp a legrosszabb – legalábbis az előadásod végén nem fütyült ki senki.
Jó huszonnyolc éve, 79 júniusában álltál legutoljára ezen a téren. A szoptatásról épp leszokott Mátét Nagyernyére „hazacsapván” fiatal házasokként ez volt az első közös külföldi utatok. Akkor volt alkalmad megcsodálni a Mária-templomban Weit Stoss impozáns, hársfából faragott gótikus szárnyas oltárát, meghallgatni a minden órában elhangzó hejna! trombitaszóló középkori legendáját; akkor fedeztétek fel a Wawel belső udvarának árkádsorát, a Visztula-kanyar várbeli panorámáját, a Főteret a Wawellel összekötő „királyi utat” vagy a belvárost körülfogó Planty park-övezetet. Akkor bámultátok végig a Székesegyház csodás síremlékeit, Zsigmond Ágost Kanadát megjárt faliszőnyeg-gyűjteményét, Kopernikusz szobrát a Collegium Maius udvarán, vagy éppen élvezkedtetek kaján módra a Flórián-kapu környéki alkalmi festménytárlatok rögtönzött karikatúráin.
A legnagyobb élményt azonban számotokra mégsem az épületek látványa vagy a közgyűjtemények gazdagsága, hanem az egész városon uralkodó pápavárás hangulata jelentette. Krakkó egykori érseke, Karol Wojtyla akkor utazott, immár II. János Pál pápaként legelőször haza. Sokfelé megfordultál már az életed során, sok meghökkentő élményben volt már részed a világ legkülönbözőbb tájain, de azt a hangulatot azóta sem tapasztaltad sehol. A belváros valamennyi templomtornya tetőtől talpig lengyel és pápai színekbe öltöztetve, az épületek homlokzatán és tornyain, a kapukon és az erkélyeken, az utcákon, tereken, útkereszteződéseken piros-fehér zászlóerdő mindenütt, a falragaszokon és a kirakatokban az áldást osztó pápa fényképe minden méretben. A hangszórókból mindenfelől középkori lengyel egyházi énekek zengtek. Az egész város ünnepelt. S a templomok, középületek és iskolák mellett még a legegyszerűbb lakóházak ablakai is szőnyegekkel és virágcsokrokkal voltak kidíszítve. A magasban pedig lépten-nyomon ott lebegett, kifeszítve az utcák felett, a hazalátogatás tömör jelszava, a Totus tuus!, azaz „Mindent neked!” Krakkó városa várva várta haza pápává lett fiát.
Amikor pedig a lengyel televízió egyenes adásban közvetíteni kezdte a pápai repülőgép varsói leszállását – Krakkóba két nap múlva várták Őszentsége érkezését –, az egész belváros kiürült. Csak ti ketten, két csóró erdélyi fiatal, kószáltatok a Posztó-csarnok körül – minden más épkézláb ember ott ült a képernyő előtt. Döbbenetes volt a kiürült belvárosi utcákat látni és hallani ugyanakkor a maximális hangerőre állított készülékek százaiból a felzendülő lengyel himnuszt. Valósággal vibrált a levegő a lengyel koronázóváros főterén. Szinte még a falak is énekeltek.
Ezért is furcsa most számodra újra idekeveredni erre a főtérre. Azóta eltelt huszonnyolc esztendő: egy fél emberöltő; s immár három hónapja már magad is boldog nagyapa vagy… Nagy, sorsfordító idő! S mégis, amikor a Mária-templomra nézel, szinte még most is hallod a lengyel himnusz dacos zengését, szinte még most is látod a kifeszített hatalmas feliratot, a Totus tuus!-t.
Azt a hangulatot nem lehet elfelejteni…
(Krakkó, 2007. szeptember 6-án késő este)
A szerző további írásai
2 / 6 
