Szűk Balázs
Az erdélyi cigányság története a XIV. század végétől 1893-ig
1390 és 1406 között a Mircea cel Bătrîn havaselvei fejedelem által kiadott adomány- vagy megerősítő levél Costea fogarasföldi bojár birtoktesteit sorolja fel, s ezek között említ 17 sátoros cigányt (Ciganus tentoriatos). Ez az okmány datálja legelőször az erdélyi cigányokat. De a cigány szóból származó helynevek már az 1370-es években is előfordultak Erdélyben, nagyjából azonos időpontban, mint a Magyar Királyság területén.1 A tatárok elől nyugat felé menekülve vagy katonai segédnépként (kovács-patkolókovács) kisebb szórványaik már eljuthattak Erdélybe. A legvalószínűbb azonban az, hogy Havaselvéről hatoltak be kisebb csoportokban, majd Moldvába vándorolnak, ahol 1428 óta említik őket, s a XV. sz. végén, XVI. sz. elején már az egész országban letelepedtek.2 Nagyszeben városában, 1476-ban, 1487-ben és 1492-ben királyi előjogokat megerősítő oklevelekben írtak róluk. 1500-ban már a törcsvári kastély környékén is jelen voltak. Az 1475–1500-as adólajstromokban két személy szerepel „Cziganen” néven. 1500 körül ágyút öntöttek a temesvári várban, 1514-ben pedig ugyanitt cigány hóhérok kínozzák halálra Dózsa Györgyöt.3 Kolozsvárott 1550-től az itt lakó cigányság már rendszeresen végzett hóhéri munkát. 1582-ben a szétbontott épületek zsindelyeiben található szegeket cigánygyerekek húzták ki, s ezekből a helyi cigány kovácsok új szegeket készítettek. Dolgoztak a fejedelmi udvarok számára is: „ónos szegeket” csináltak úgy, hogy kaptak hozzá vasat és szenet. A város lakosainak is segítettek: 1597-ben öt napon keresztül, amíg a kaszálás tartott, több cigány kint volt a réten, hogy azonnal kijavítsák az eltörött kaszát.4 A XVII. sz. második felére zsindelyező, aranymosó, sóvágó, vasmíves, fuvarozó paraszt cigányok már mezővárosokban és bányavárosokban telepedhettek le viszonylagos önállósággal.5 A kolozsvári számadási és törvényszéki jegyzőkönyvek szerint a felakasztást (1550), a megkövezést, az eleven elvermelést, vízbefojtást (1638), lófarkon vonszolást, karóba húzást (1647) mind jól megfizetett cigány hóhérok (henger) végezték cigány segédeikkel. De az ő feladatuk volt a testi büntetés (vesszőzés, pellengérezés, kaloda), kínzás, kínvallatás, a kutyák hálóval való befogása, a dögök és a szemét eltakarítása is.
Brassó város számadáskönyveiből (1504, 1508), Szeben város cigányoknak adott kiváltságleveléből (1487. ápr. 8.) kiderül, hogy az államigazgatás kezdettől fogva igényt tart a cigányok rendszeres adójára, sőt rendszeres hóhéri és sintéri feladatok ellátására: „…Szeben városunk védelmének az érdekében bizonyos munkák elvégzésére vannak kötelezve – régtől fogva és mindig, mint tudjuk, a szabadság azon előjogának örvendtek, hogy senki a mondott részek vajdái és alvajdái közül, de az ő familiárisai közül sem háborgathatta és zaklathatta semmilyen módon ama cigányokat és semmilyen fizetéseket vagy adókat sem csikarhattak ki tőlük.”6
A fémmegmunkáló céhek számára komoly konkurenciát jelentett a cigány szakértelem és olcsóság. Ezért céhszabályokkal, városi magiszteri rendeletekkel próbálták korlátozni a másfajta tudás jelenlétét, s általában határozott különbséget tettek a saját településükön élő és a máshonnan érkező cigányok között. A kolozsvári lakatosok és sarkantyúkészítők 1620-ban így rendelkeztek céhszabályzatuk 33. pontjában: „…se az Cziganoktol ne weigenek, se oh miewet ne foldoztassanak, se ne onoztassanak, hanem mindeneket mi töllwnk Lakatgiartoktol vegienek, es welwnk miweltessenek.”7 A városnak tehát fontosak voltak a cigányok, de korlátozott számban és meghatározott termelőmunkák kiszolgálóiként. Amikor a helyi munkavégzés lehetőségei beszűkültek, a cigányoknak egyéb megélhetési módot kellett keresni. Arra, hogy egész éven át ugyanazon a településen megoldották a foglalkoztatásukat, csupán Erdély néhány városában találunk példát.
Gyakori volt, hogy az uralkodók az egyes városok kérésére cigány csoportokat mentesítettek az adófizetés alól, példa rá I. Ferdinánd rendelete a szamosújvári cigányok adómentességéről (1552), Izabella királynő mentesítő oklevele Dés város kérelmére (1557). Sőt egyes városok megerősíttették, megújítatták a nyert kiváltságokat, pl. Szeben város Mátyás királytól kapott oklevelét (1487) 1583-ban a kiskorú Báthory Zsigmond fejedelem nevében az erdélyi kormányzótanács átíratta; 1502-ben Kolozsvárnak II. Ulászló király kiváltságot adott, amelyet 1554-ben Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák megerősíttettek.8
Az Erdélybe vezető fontos stratégiai és kereskedelmi útvonalon fekvő törcsvári várat 1406-ban Luxemburg Zsigmond átadta Havaselve fejedelmének, Öreg Mirceának, akinek birtokába a cigányok (certi Egiptii seu Cigani) fejedelmi rabszolgaként kerültek. A cigányok évi adót fizettek és bizonyos szolgáltatásokat tartoztak teljesíteni a várúrnak. A nagyszámú cigányságot 1498-ban az akkori fejedelem Brassónak adja át, így a város jobbágyai lettek az eddigi rabszolgák. A rabszolgákat azonban nemcsak eladományozni lehetet, hanem vásárolni is. A fogarasföldi bojárok cigányai is szolgák voltak, de egyébként ez nem volt jellemző: a középkori Erdélyben a cigányok elenyésző része volt csak rabszolga. Amikor a XIV. sz. második felében a román fejedelemségekben megjelentek az első cigányok, a politikai körülmények miatt (a tatárok és a törökök elleni harcok) még nagyon eleven volt a szembeállás a keresztények és a pogányok, a letelepedett románok és a vándor idegenek között. Sajátosságaik, életmódjuk, csoportokba szerveződésük miatt a cigányokat ellenségnek tekintették és rabszolgává tették őket. Ellenben Erdélyben és a közép- és kelet-európai országokban már az 1414–19 között érkezett cigányok első hullámát nem azonosították ellenséggel, kifejezetten érdeklődés és tolerancia nyilvánult meg irántuk, viszont később, mikor tapasztalták, hogy a cigánycsapatok jóslásból, varázslásból, lopásból élnek, akkor a XVIII. századig komoly retorziókat (védelmi törvények, testi fenyítések, halálos ítéletek, üldöztetések, kiutasítások, deportálások, pogromok) alkalmaztak ellenük.
Általában a nagyobb erdélyi városok falaikon kívül már megtűrték a cigánytelepeket, hisz lakóik hasznot hajtottak nekik. Ezek a települések mégis csak fából épülhettek, hogy szükség esetén a város elöljáróinak utasítására könnyen le lehessen bontani, és a bennük lakó cigányokat elűzni.
A szerző további írásai
