Szűk Balázs
Az erdélyi cigányság története a XIV. század végétől 1893-ig
A XVI–XVII. században a cigányok jelentős része már letelepedett Erdélyben. A másik része viszont a XX. századig folytatta a nomád életmódot.9
A XVII. századot megelőző időszakot illetően nem tudjuk felbecsülni az Erdélyben élő cigányok számát. Magyarországhoz viszonyítva itt valószínűleg nagyobb volt az arányuk a lakosság egészéhez képest. Az erdélyi fejedelemség sokkal nagyobb biztonságot nyújtott, mint a háborúzó másik két országrész. Ugyanakkor (évszázadokon keresztül) folyamatos volt az utánpótlás is: a román fejedelemségekből (Havaselve, Moldva) állandóan áramlottak be a cigánycsoportok, melyek Magyarország nyugati területeit is Erdélyen keresztül érték el.10 A havaselvei és moldvai szolgaság elől menekültek, mert Erdélyben rendszerint jobb bánásmódban volt részük, a többség nomád életmódja is ilyen gerjesztő elem volt. Számos okirat bizonyítja, hogy amikor a cigányok átszöktek Erdélybe, akkor a régi tulajdonosok visszakövetelték őket, és hogy vissza is fordították a szökevényeket. A meglehetősen nagy lélekszám következtében az erdélyi fejedelemségben többet foglalkoztak a cigányok helyzetével. Több országgyűlésen szerepelt napirendként a cigányügy, számos, kifejezetten cigányokra vonatkozó törvénycikk született:
1. Zsigmond király 1422-ben kiadott menlevele megengedi, hogy László vajda cigány csapatával szabadon utazhasson az ország területén. Zsigmond uralkodása idején valószínűleg rögzíthették már a cigányok jogi státusát, amit sokáig megtartottak Magyarországon és Erdélyben.
2. Az 1476-os oklevélben Mátyás király megtiltja az erdélyi vajdáknak és helyetteseiknek, hogy a Szebenben letelepedett cigányokat saját joghatóságuk alá vonják, hanem hagyják őket a város joghatósága alatt.
3. 1557. Izabella királynő pátenseiben (Kolozsvár, Kolozsmonostor) a „szokásos só fejadó” beszedésének és a bírság behajtásának feladatát a cigányvajdára bízza, illetve kinevezi a cigány fővajdákat (Nagy Gáspár, Balázsfi Ferenc). A fővajdai cím szinte udvari méltóságnak számított. A kinevezéssel kapcsolatos nyílt parancslevélben a fejedelemség összes hivatalnokának és tisztségviselőjének meghagyta, hogy segítsék a nevezetteket a cigányok által fizetendő és őket megillető fejadó és bírság beszedésében.
4. 1558-ban és 1560-ban a gyulafehérvári országgyűlés 1 forintban állapította meg a cigányok évi fejadóját, amit két részletben kellett fizetni, április 24-én és szeptember 29-én.
Az 1560. március 10-i országgyűlés továbbá rendelkezik arról, hogy minden sátorral bíró cigány 50-50 dénárt fizet Szent György- és Szent Mihály-napkor.11 A cigányok védelméről is intézkednek: „vajdáik által szokatlan terhekkel ne zsaroltassanak.”12
5. I. Rákóczi György 1642. június 20-i szabályzatának 3 artikulusa foglalkozott a cigányokkal, melyben eltiltja őket az „új mívelésű” szekér, kapa, tengely vasazásától, ásó, kapa, patkó csinálásától, de „az foldozás, s’ szerszám vasazás, ásó, kapa, szántó vas nádlás, fejsze aczélozás nekik is szabados leszen”. Ezen engedélyezett tevékenységeket is csak „bizonyos és elrendült helyek lévén” lehetett folytatni.13
Erdély sajátos rendi és nemzetiségi struktúrájánál fogva türelmesebb volt a felbukkanó új etnikumokkal, hiszen a társadalomra az erős mozgás, a hierarchikus rend nyitottsága volt jellemző. A vallási és etnikai hovatartozás nem jelentett akadályt. A székely (40-50%), a szász (10-15%), a román (30-40%) lakosság együttélése kitermelte a cigányokkal és más etnikumokkal-vallásokkal (görögök, macedo-románok, örmények, zsidók, morva habánok, lengyelek, rácok, törökök) szemben tanúsított nagyfokú toleranciát.14 A cigányság helyzete teljesen eltért a lakosságétól: etnikai autonómiával rendelkező egyik népcsoport volt, nem a közigazgatási hatóságok ellenőrzése alá, hanem kizárólag vezetőik (király, fejedelem, város, cigányvajda) joghatósága alá tartoztak A kiadott oklevelek kivételes helyzetet biztosítottak a király közvetlen alattvalóinak: a szabad mozgás (nomadizálás) lehetőségét, a megpihenés jogát a Koronához tartozó területeken, a cigánycsapatok belső autonómiáját, az állami kötelezettségek jóval kisebb mértékét, mint a letelepedett területeken (pl. évi 1 forint úrbér), a katonai szolgáltatások alóli mentességet stb. Ezeket az előjogokat különböző vándorcsoportok élvezhették. A kiváltságok legfőbb koordinátora az 1541-ben (Bornemissza Boldizsár erdélyi főkapitány Nagy Mátyásra és Enyedi Tamásra ruházta ezt a tisztséget) megalakult az egész ország cigányvajdájának intézménye volt, élén egy nemesemberrel, pénzügyi, jogi és közigazgatási hatáskörrel, a cigányok és az állam közötti közvetítőként. A teljes jogkörrel bíró intézmény Izabella királyné alatt (1557) erősödött meg két fővajdával: az öszszes cigány vajdája szedette be a cigánycsoportok vajdáival az évi fejadót, megszabta a pénzbüntetések mértékét, a városok, falvak, mezővárosok vezetői engedelmeskedni tartoztak neki, aki gátolta munkáját, azt sürgősen törvényszék elé állíttatta. 1588-ban, a rengeteg visszaélés miatt, az erdélyi országgyűlés megszüntette ezt a hivatalt és az adószedés kötelezettségét, s a továbbiakban a tulajdonosokra bízta, hogy szedjenek-e fejadót, ill. a cigányok élére állítsanak-e vajdát. Később visszaállították ezt a cigány méltóságot; a Fogarasföldön még a XVIII. századig az erdélyi fejdelem bízott meg egy fogarasi bojárt e feladatkörrel. Az utolsó vajda az I. Rákóczi György által kinevezett Vallon Péter volt.15
A szerző további írásai
2 / 4 
