Lóska Lajos
Pálya-képek - Beszélgetés Stefanovits Péterrel
– Idén szeptemberben leszel hatvanéves. E hat évtized már feljogosít a visszatekintésre, számvetéskészítésre. Vegyük tehát sorra pályád legfontosabb állomásait! Először indulásodról kérdeznélek.
– Kanyargós volt az út. Mindenféle mellékágak szövevényéből áll össze az ember élete. Ha gyerekkoromat megidézem – amikor még igencsak tapasztalatlan az ember sok mindenben –, tízéves lehettem, amikor az egész család elutazott Kassára, ahonnan apám származott. Meglátogattuk a rokonokat, felmentünk a Tátrába. Akkor ismertem meg Jakoby Gyula festőművészt, apai nagyanyám testvérének a férjét. Abban az időben Kassa még harmonikus kisváros volt. Jakobynak a Malomárok mellett volt kis háza szép kerttel. A képeit már ismertem, mert apáméknak volt otthon néhány korai, illetve a 40-es években készült műve. Erős egyéniségű, jó humorú ember volt. Pár évvel később, 16 évesen meglátogattam egy nyáron. Emlékszem, éppen mozaikot rakott, és én is készítettem kis mozaikokat. Rendesen beöntöttem betonnal, ahogy illik. Két-három darabot hazahoztam közülük, valahol meg is vannak. Ezek az élmények nyilván ösztönzést jelentettek indulásomnál.
– Voltak-e otthon a Jakobykon kívül más olyan festmények, amelyekre vissza tudsz emlékezni?
– Jakoby képei mellett volt egy bravúros vonalvezetésű, könynyed, franciás hangulatú Rippl-Rónai, egy női portré, aztán emlékszem egy teljesen tradicionális, míves, németalföldi hangulatú csendéletre, néhány rézkarcra, amelyek között Szőnyik is voltak, továbbá egy Koczka nevű kárpátaljai magyar mesternek a nívós csendéletére. A felvidéki Csordák Lajos erdőrészletet ábrázoló tájképének melankolikus világa máig megmaradt bennem.
– Hogy jutottál arra az elhatározásra, hogy képzőművész leszel?
– Most, hogy beszélgetünk, feltűnik egy kezdeti próbálkozásokat idéző emlék. Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) voltam az 50-es években az apai nagyszüleimnél, akiket oda vetett a sors Kassa után, mivel ott kapott munkát nagyapám. Nyarakat töltöttem ott, és a Duna-parton lapos kavicsokat szedtem, aztán picassós fejeket festettem rájuk. Ezek valahogy Tarnóczy Balázs grafikus kezébe kerültek, aki meg is dicsérte próbálkozásaimat, mégsem mentem művészeti iskolába. Vegyészmérnök apám példájára, valamint egy gyerekkori barátom hatására a középiskolát a Than Károly vegyipari technikumban végeztem Óbudán, papíripari gépész szakon. Ez a művészettől meglehetősen távoli terület, gondolná az ember, de hát a papír a művészet fontos alapanyaga már a XIV. századtól, amióta arab közvetítéssel az európai kultúrkörbe került készítésének tudománya. Arról nem beszélve, hogy későbbi szűkebb tevékenységi köröm, a sokszorosított grafika fontos kelléke. Ismereteimnek jelenleg is hasznát veszem a tanításnál. A papírról meglehetősen sokat tudok, pontosabban arról a tradicionális papírkészítésről, ami manapság nincs már hazánkban, mert csak ipari és kézi papírgyártás folyik, a minőségi gépi papírgyártás megszűnt... A középiskola után már meglehetősen kialakult elképzeléseim voltak. Elkezdtem festeni, rajzolgatni. Először a kirakatrendező-iskolába kerültem, ahol sok hasznos dolgot megtanultam, és ahol két év után biztos lettem abban, hogy kirakatrendező nem leszek. Ez után felvételiztem a főiskolára.
– A Magyar Képzőművészeti Főiskolára 1973 és 1978 között jártál. Hogyan vettek fel, milyenek voltak a tanárok, az évfolyamtársak?
– A főiskola előtt volt még egy fontos hároméves periódus az életemben. Díszletfestőként dolgoztam az Operaházban. A színházban az idősebb mesterektől sok mindent el lehetett sajátítani. Például az á la prima festést. Hatalmas méretű „akvarellek” születhettek, ha olyan volt a feladat és az igény a díszlettervező részéről. Meg lehetett tanulni különböző plasztikai és festészeti fogásokat, de a legfontosabb a nagy dimenziókban való gondolkodás volt. Ma sem okoz gondot egy nagyméretű kompozíciónak a megoldása, mivel olyan rutinná vált, mint a biciklizés, amit soha nem lehet elfelejteni. A főiskolára bekerülve a régi rendszernek az utolsó évét csíptem el. Domanovszky Endre volt a rektor és Barcsay mester is tanított még. Egyébként a Sarkantyu-osztályba kerültem festőként, de miután Domanovszkyt váltotta Somogyi József, azok a mechanikus előírások, hogy két évig festőmesternél kell tanulni akkor is, ha valaki grafikára jelentkezik, megszűntek. A második évet ezért már a grafikán folytattam a Raszler Károly és Rozanits Tibor vezette tanszéken. Nagyon hasznosak voltak számomra ezek az évek: szabadon dolgozhattunk, egymástól is rengeteget tanultunk a műhelyben, ahol együtt volt Kelemen Károly, Almásy Aladár, Drozdik Orsolya, hogy csak néhány nevet említsek.
– Ebből az időszakból neked már vannak grafikáid, például a Motorszerelő (1976) és a Motorszerelő fia (1976) című, fejszerű motívumot ábrázoló munkád. Ekkor csináltad a Mesemondó című rézkarcodat is, amelyen szintén egy szürrealista fejforma látható. Úgy tűnik, hogy a gyerekkori, Picasso ihlette kavics-fejektől kezdve foglalkoztatott a motívum. Hogyan születtek ezek a grafikák?
– A Motorszerelő meg a Motorszerelő fia című lapokat olvasmányélményeim is ihlették. Bohumil Hrabal novelláiban többször szerepelt az oldalkocsis motorkerékpár, mellyel rettentő kalandok történtek, például a hosszabb családi kirándulás alkalmával éjjel-nappal lehetett szerelni a búzatábla közepén. Nem nevezném őket közvetlen illusztrációknak, inkább egyfajta montázselemek felhasználásával készült fejépítmények, büsztszerűségek. A Mesemondónál is ilyesmiről van szó. Az akvatintás, tónusos technikának a rézkarcban való használatát talán először ezen a munkán alkalmaztam a legsikeresebben.
– Az első önálló kiállításod a Ferencvárosi Pincetárlaton volt 1977-ben. Milyen munkákkal szerepeltél a bemutatón?
A szerző további írásai
