Lóska Lajos
Pálya-képek - Beszélgetés Stefanovits Péterrel
– Pontosan nehéz lenne felidézni. Inkább valószínűsíteni lehet, hogy akkor, a főiskola végén az utolsó évben született munkák képezhették a kollekció alapját, és valami olyan is rémlik, hogy a technikai próbálkozások, kísérletezések izgattak. Az előbb említett motorszerelők is nitrolakk spray alkalmazásával, valamint maratással készültek, ami érdekes faktúrákat eredményezett. Emlékszem még egy gerendavivő kompozícióra, végső soron Krisztus-figurára, mely szintén ezzel a technikával készült, illetve színes, nagyobb méretű munkákra. Nagyon szép íves itatóspapírokat lehetett akkor kapni. Mára már ez a papírféleség is eltűnt. Ezen a nagy szívóképességű, szépen fehérített íven monotípia technikával, olajfestékkel igen érzékeny felületeket lehetett előállítani.
– Alkotásaidat nézegetve úgy érzem, hogy a 80-as években váltás következett be kifejezésmódodban. 1982-ben született A nyelvről című sorozatod, melynek lapjain négyzethálós papíron absztrakt motívumok jelennek meg. Hogyan jutottál el ezekhez a sorozatokhoz, melyek az előbb említett fejformáktól már igen különböznek, elvontabbak. Milyen alkotásokat tartasz fontosnak e pályaszakaszodból?
– A korai montázs- vagy kollázstechnikákra épülő munkák rétegeltségük ellenére is egyszerűek voltak. Az ezt követő időkben bizonyos kettősség jellemzi rajzaimat, grafikáimat. A képi eszközhasználatban ez úgy fogalmazható meg, hogy a mechanikus, geometrikus raszter-rendszerre épültek rá az organikus, gesztus jellegű, színes motívumok. Ez a kettősség valamifajta ütköztetés, a merev rend és az oldott, személyes világ szembeállítása. Ez a módszer hosszú ideig – technikától függetlenül – jellemző volt munkáimra. Ebbe a sorba illeszkedik A nyelvről sorozat is, amin ugyancsak megjelenik ez a kettősség: az alap milliméterpapír, egy nyomdai előállítású raszter, erre vittem fel gouache-sal, azaz fedőfestékkel, akvarelltechnikával a különféle elemeket. Foglalkoztatott a nyelv története, megragadott nyelvünk azon érdekessége, hogy a mai magyar nyelvet beszélő ember, ha nem is könnyen, de megértetné magát egy 600 évvel korábban élt elődjével, míg mondjuk ez az indogermán nyelvcsaládba tartozó európai nyelvekben igencsak nehézkes lenne. A másik inspiráció pedig az volt, hogy ismerősökkel, barátokkal rendszeresen jártunk Erdélybe. Megismertük az építészeti és művészettörténeti emlékeket. Igyekeztem felfedezni az ottani világot, személyes kapcsolatok születtek, miközben az Erdélyben beszélt archaikus magyar nyelv, illetve a magyarság ottani problémái is közelebb kerültek hozzám.
– Forduljunk el most egy kis időre a művektől! Te mindig is részt vettél és ma is rész veszel a művészeti közéletben. Így volt ez a 70-es évek végén, stúdiós korodban is. Akkortájt, a puha diktatúrában egyfajta lassú erózió megindult ugyan, de a kultúrpolitika még pontosan kijelölte a művész életútját. A művésztanonc a főiskola elvégzése után bekerült a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, majd ha onnan kiöregedett, a Szövetségbe. Stúdiós élményeid sok mindent elmondhatnak a korról.
– A Művészeti Alap által ellenőrzött Stúdióba 1978-ban vettek fel. Mindig az önálló éves kiállításokkal voltak a problémák. Sok esetben, mondhatni, botrányszagúak voltak. Az elsőt, melyen részt vettem, a Nemzeti Galériában rendezték meg. Ezen a néhány évvel korábban végzett kollégák térbeli berendezéseket, environmenteket állítottak ki, amelyekkel formailag igyekeztek felzárkózni a nyugat-európai trendekhez. Különböző bokszokat építettek, amikbe erősen tárgyias vagy éppen nem hagyományos képzőművészeti anyagokból készült konceptuális műveket helyeztek. A bemutatót meglehetős idegenkedéssel fogadta a hatalom. Ez a bizalmatlanág abban az időben jellemző volt. Hadd idézzek fel egy történetet! A 80-as évek elején a Műcsarnokban volt az éves kiállítás, aminek a szervezésében én is részt vettem. Azt tűztük ki célul, hogy minél szélesebb körben, zsűrimentesen tudjunk bemutatkozni. A megnyitó után raportra hívtak bennünket Vészits Ferenchez, a Művészeti Alap nagy hatalmú igazgatójához. Ott volt nála Tóth Dezső elvtárs is. Tóth erősen kritizálta a kiállítást, ugyanis nem sokkal előtte Moszkvában járt, ahol látta a szovjet fiatalok tárlatát, s összevetette vele a mi műcsarnoki produkciónkat. Kifejtette, hogy őt mint magyar állampolgárt felháborította a nézőket provokáló anyagunk, és ez szankciókat von majd maga után. A szigorítások meg is születtek, a Műcsarnok helyett az éves kiállítások átkerültek az Ernst Múzeumba. Csakhogy – ha jól emlékszem – az Ernst Múzeumot akkor éppen hét-nyolc évig tatarozták, emiatt ott sem jöhettek létre, más helyszínekre kerültek, például november végén a Hungexpo „A” pavilonjába, ahova ember nem ment el télvíz idején, de ez is volt a cél. E rendezvénynek a központi ellenőre, mondhatni komisszárja különben Soós László volt, akinek személye garancia volt arra, hogy ott nem állítanak ki problémát okozó műveket.
– Beszélgettünk a különböző retorziókról. Te magad is megtapasztalhattad, hogyan cenzúrázott hajdan a művészetpolitika. Emlékszem az 1988-ban, a Dorottya utcában rendezett installációs kiállításodra, melynek a plakátját tiltották be.
– Ahogy már említettem, a főiskola előtt az Operaháznál voltam díszletfestő, így díszlettervezői feladatokhoz is hozzájutottam, például az akkori Várszínház színpadára készítettem több munkát. Azok a rendezők, akik tudták, hogy milyen beállítottságú vagyok, kifejezetten olyan feladatokkal kerestek meg, melyek kapcsán szabad, autonóm képzőművészeti alkotás kivitelezésére volt lehetőségem. Mondanom sem kell, hogy ott is ellenőrizték a produkciót. Az első munkám Pilinszky János Síremlék című drámája díszletének-hátterének a megtervezése volt. A játék utolsó szava az ámen volt, amivel kapcsolatban mindig meg kellett kérdezni Aczél elvtársat, hogy mondhatja-e a színész vagy nem. Az ámen hatszor elhangozhatott és négyszer nem. A tizenegyedik előadásra, bár már ott voltak a nézők, nem kerülhetett sor... De hasonló bizalmatlanság fogadta a hatalom részéről az Omega együttes részvételével készült Vízkereszt, vagy amit akartok című előadást, amit teljesen elhallgatott a kritika, mondván, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, pedig ennek a darabnak is nagy sikere volt. De említhetném a Lovakat lelövik, ugye? című zenés színpadi művet is.
A szerző további írásai
2 / 4 
