Szabó József (Ódzsa)
Álom-indulattal a költői színházért - Prológus
(Részlet a szerző megjelenés előtt álló kötetéből)
A Rendező haldoklott.
A Zsarnokságnak 1971. esztendejében, december 14-én reggel Kolozsváron, egy Szamos-parti kórházban felfeküdt a műtőasztalra, és megszűnt létezni számára a világ. Nem érezte testében a beteg gyomrát csonkító kések kétes küzdelmét az elmúlással.
Tragikus-komikus szereplője lett egy véresen aktuális kísérleti előadásnak. Amelyben a Tét immár nem a Játék volt, hanem az Élet és a Halál.
A hosszúra nyúlt operáció után nem tért magához. Altatóorvosai hiába ébresztgették türelmetlenül, hiába dörzsölgették csukott szemét, szemhéját vörösre. Éntudata mélyes-mélyre süllyedt: a bibliai világteremtés előtti Sötétségbe: a Semmibe.
A tetszhalál bénultságából öt óra múltán kezdett éledezni.
Titkos tudatalatti rétegek mélységeiből vagy annál is mélyebbről, testetlenül lépegetett fölfelé az eszmélkedés létráján.
Először az univerzum sűrű fekete ősköde derengett fel. Mintha Babits fekete, fekete, fekete országában bolyongott volna. Ahol minden fekete, fekete, fekete…
Az ősködből lassan az emberi agy anatómiai atlasza bomlott ki.
Majd egy ódivatú írógép acéldrót ujjai ólomfehér betűket kopogtattak hangtalanul az agy tekervényes rajzára.
És az értelmetlen betűk értelmes szavakká álltak össze. S a szavak varázsos verssorokká rendeződtek. Lelkével látva, szívével szótagolva betűzte a verssorokat: vi-lág vi-lá-ga / vi-rág-nak vi-rá-ga / ke-se-rű-en kín-za-tol / vas-sze-gek-kel ve-re-tel.
Ámulva ismert rá az első magyar költemény soraira.
Az Ómagyar Mária-siralom szabadította ki kozmikus éje fogságából.
Alkonyatkor tért magához.
Érzékszervei rendre-rendre feléledtek, és szenvedésüket felsírták az égre. Szeme, szemhéja égető viszketegségre, orra, torka, gyomra idegen agresszív csövekre, kézfeje az injekciós tűk kíméletlenségére panaszkodott… Tehetetlen teste végül is némiképp megnyugodott. De lázadó lelke nem tudott megbékélni sorsával. Indulatosan tiltakozott a betegség béklyója ellen. Amely megalázta őt emberi méltóságában.
Advent utolsó hetében szokatlanul hideg volt a tél Kolozsváron. A Halál nappal a befagyott Szamos jegén korcsolyázott, áldozatokra vadászva. Sötétedés után fehér köpenyes álruhában besettenkedett a Hármas Számú Kórházba. Benézett minden kórterembe. Éjfélkor megállt a Rendező ágyánál.
A frissen operált beteget hideglelés didergette. Álmában behavazott csatatér közepén feküdt meztelenül. Körülötte megfagyott lelkek – fegyveres magyar bakák – hevertek iszonyú pózokban. Egyetlen élő embert látott a hómezőben: debreceni nagybátyját. A hórihorgas Jóska bácsi fegyvertelenül, hosszú katonakabátban, szibériai kucsmában, havas halinacsizmában futott, futott a hómező peremén. Karjában ócska tölcséres gramofont szorongatott, és némán integetett neki, hogy keljen fel, fusson utána. Ő fel is kelt, futott volna, de mozdulni sem tudott. Nem volt lába. Visszazuhant a hóba. Álmában felordított. Olyan hangosan, hogy maga is felébredt.
Az éjszakai ügyeletes nővér, Anna benyitott a szobájába.
– Mi történt, rendező úr? Valami fáj? – kérdezte.
– Semmi, semmi! Csak a lábam, a lábam! – hörögte, és dühödten nyújtogatta karját Anna felé. – Adjatok egy injekciót! Meg akarok halni! Hagyjatok meghalni!
Alarmírozták a sebész főorvost. Az jött is sietve és életre varázsolta. Pedig ő már békét kötött a kaszással. A Kezdet és a Vég közötti hosszú úton csak egylépésnyire volt a Céltól. Felmérte, menynyivel könnyebb lenne megtennie azt az egy lépést, mint visszamenni a hosszú úton és újrakezdeni a komédiát!
Később felettébb restellte életének ezt a hitetlen-tamás éjszakáját…
Erdélyországban elterjedt a hír a Rendező haláláról. Nem ok nélkül. Az operáció után maga a világhírű sebészprofesszor közölte a Rendező nővérével:
– Az operáció sikerült. De a beteg állapota válságos. Ha kibír még öt napot, három hétre… maximum hat hónapra lehet számítani. Gyomorrák.
Az orvostudomány justizmordja eljutott a színházakba is, ahol a hírek gyorsabban terjednek a fény sebességénél. A magyar színésztársadalom élénk képzelete egykettőre megásta a Rendező sírját. Koporsóját megácsolták. Fejfáját kifaragták: „Élt 43 évet.”
Ő persze semmit sem tudott a tudomány komor ítéletéről. Nem hallotta a feje fölött megkondított halálharangot. Gyanútlanul feküdt betegágyában. És naphosszat bámulta az ablak rácsain keresztül a behavazott várost és a vigasztalan hófelleges eget. Esténként zúzmarából és ködből szőtt fehér fátyolfüggöny ereszkedett szemére. De álmában kék pillangók repdestek virágos bokrok felett…
Közeledett a karácsony. Kolozsvári cimborája, Bálint Tibor meghívta, töltse nála a szentestét, ha orvosai engedélyezik. Engedélyezték. Boldog adventi várakozásban tervezgette, hogy a Zokogó majom írójának kedves családja és kolozsvári művész barátai körében fogja ünnepelni Krisztus születését.
De az ég másként rendelkezett.
A szerző további írásai
