Szabó József (Ódzsa)
Álom-indulattal a költői színházért - Prológus
Karácsonyestére felszökött a láza. A hőmérő higanyoszlopa harminckilenc kilencre emelkedett. És egyre feljebb, egyre feljebb. Negyven fokra és tovább. Mély álomverembe zuhant. A Szent Mihály-templom éjféli misére hívó nagyharangja sem tudta felébreszteni.
Hordágyon vitték át a röntgenterembe. A felvétel vizes mellhártyagyulladást mutatott ki. A tüdőcsúcson szétterülő vízfoltok látványa meghökkentette a fiatal román röntgenorvost is.
A higanyoszlop tíz nap, tíz éjszaka estéről estére negyven-negyvenegy, negyven-negyvenegy fokra ugrott. Lefogyott húsz kilót. Megőszült. Fejére ezüst koszorút font a tél.
Az orvostudomány sötét jóslata megvalósulni látszott.
Egy este féléber álmában úgy érezte, esőcseppek hullnak infúzióhoz láncolt karjára. És mintha valaki zokogna ágya mellett. Lassan ébredezett. Bálint Tibor könnyezett fölötte, elcsukló hangon ismételgetve:
– Ne halj meg, Anton Pavlovics, ne halj meg, ne halj meg!
– Eszem ágában sincs meghalni, Lev Nyikolajevics – szólalt meg szellemhangon az üdvözült. – Nincs arra idő! Nagy munka vár ránk. Be kell mutatnunk a Zokogó majmot a színpadon. Reszkess, barátom! Vagy pokolra jutunk, vagy a mennybe szállunk mindketten.
– Nem, nem! – kiáltotta a könnyes szemű drámaíró. – Ha siker lesz, én félrehúzódom, hogy egyedül neked tapsoljanak, ha pedig záptojások röpülnek fel a színpadra, azt kiáltozom majd: De uraim! Én vagyok a hibás!
Bálint Tibor a Napsugár szerkesztőségéből hazafelé menet minden este meglátogatta barátját a kórházban. A világgal mit sem törődve, esténként a jövőről álmodoztak: a nagy sikerű családregény, a Zokogó majom drámai metamorfózisáról és a színpadi előadás rendezői, szereposztási gondjairól. Akkortájt született a romániai magyar kisebbségi lét zsákutcáját szimbolizáló szürrealista költői cím: Sánta angyalok utcája.
Isteni adomány a lélek, amely szárnyakat ad a rabnak, hogy kiszálljon börtönéből, és képzelete édenében szabad világot teremtsen magának. Szárnyas paripáján a beteg Rendező is ki-kiröppent kórházi ágyából, hogy megszabaduljon a tér és az idő rabságából…
Ám hosszú volt még az út a szabadulásig. Hosszú és olykor reménytelennek tűnő. Jóllehet kórházi ágyában sem volt magára hagyott árva. Voltak, akik aggódó szeretetükkel az élethez láncolták.
Egy napon megérkezett Váradról a rendező édesanyja és a nővére. Az anya, amikor meglátta betegágyán halálra vált fiát, zokogva borult rá. Nővére, aki elsőként szerzett tudomást az orvostudomány baljós ítéletéről, hősies fegyelemmel vigasztalta a síró-rívó anyát:
– Ne sírj, Mama! Nincs semmi baj! Meg fog gyógyulni a fiad. Ne sírj! Látod, én se sírok. Nincs semmi baj!
De az anya vigasztalhatatlan maradt. Szívével látta a veszélyt.
A beteg is könnyezett:
– Hadd a Mamát! Hadd sírjon! És bocsásd meg nekem is, hogy sírok… Bár én örömömben bőgök, hogy együtt vagyunk most itt mind a hárman…
Mama egy sóhajjal bölcsen lezárta a családi vitát:
– Ki tudja, mit hoz a jövő?
Az anya és a fia jól kisírták magukat, és megkönnyebbülten, simogató mosollyal búcsúztak el egymástól. A fegyelmezett nővért azonban hazafelé menet egész úton rázta a sírás.
Meg-meglátogatta a kórházban első házasságából született tizenkét éves kislánya: Ágica. Gyönyörű ibolyakék szeméből szeretet és biztatás sugárzott. Mosolyának gyógyító hatása vetekedett az orvostudományéval…
Ágica születése óta ihlető, vigasztaló játszótársa volt a rendezőnek. Örökös mókás természetével visszavarázsolta apjának a gyermekkor tűnt világát… Élénk fantáziájú gyermek volt. Meghökkentő és megnevettető nyelvi felfedezései csokrából kitellett volna egy mesekönyvre való. Öt-hat éves korában magvas gondolatokkal is meglepte rendező apját. Ilyenekkel: „Apa, te szeretnéd, hogy a hóban csak emberi lábnyomok legyenek? Én nem szeretném. Mert ha a hóban nem lennének kutyák, macskák, mókusok, madarak lábnyomai, nagyon unalmas lenne a föld.” Vagy: „Apa, én már tudom, hogy meg kell halni mindenkinek. De én nem szeretnék meghalni mégse. Tudod, miért? Mert olyan kíváncsi vagyok: mi lesz azután?”
A koravén gyermek bölcsességének ez a felvillanása akkor és ott nagyon időszerűen csengett…
És eljöttek betegágyához azok a nagyváradi és kolozsvári színészek, akik aggódtak életéért. A hírneves látogatók – úgy tapasztalta – emelték társadalmi rangját a kórház betegei és dolgozói szemében. És mosolyogva konstatálta azt is, hogy az orvosokra kevésbé a rang, inkább a csinos színésznők szépsége hatott. Valahányszor Széles Anna, a román filmművészet napsugara meglátogatta őt, abban a minutumban betoppant a szobájába doktor Nicu, a fiatal röntgenorvos is… véletlenül.
1972-ben a természet kezdett kigyógyulni a télből. A Rendező láza is alábbhagyott. Kora tavasz közeledtével orrában érezte a bihari fekete föld illatát. Úgy, mint régen, a gyermekkor tavaszán. A megújuló természet varázsa Antaeus erejével kecsegtette.
Sebei hegedtek, lázai szelídültek. Mehetett haza Váradra. De az orvosa azt tanácsolta, tíz napig maradjon még Kolozsváron, elérhető közelségben. Tíz napig csupa szív barátja, Bálint Tibor – és az ő Julikája – fogadta be kolozsvári kertes házába. Náluk várt a kórház elbocsátó levelére…
A kórház végleges elhagyása előtt még egyszer el kellett mennie tüdővizsgálatra. A röntgenorvos, amikor elkészült a röntgenfelvétellel, az új képet újra és újra összemérte a régivel, és nem akart hinni a szemének.
A szerző további írásai
2 / 4 
