Flóra Ágnes
Fegyenctelep
A gyermek abbahagyta az üvöltést. Guvadó bádogfényszemekkel bámult az ablak felé. A gyermek, akit e februári délelőttön emeltem fel, egy fertőtlenítőszagú szobában nyüstölte életét. A kilencéves kisfiú, Flavius növésre négyévesnek nézett ki. Pár hete először léptem át e küszöböt, és ő rácsos ágyban, tetőtől talpig géz fáslival lekötözve ordított. És én önkéntelenül léptem hátra. Cérnával megerősített tréningnadrágjából kilógott a bölcsőde pecsétjével ellátott pelenka. Fogainak csonkmaradványait megmutatva vonított, nem, elfutni már nem lehetett… Simiona főnővér a hátam mögött állt.
Zsuzsika sületlen vekni, két keze törzséhez kötözve. Aludt. Három éve élte a szellemileg visszamaradott gyermekek bölcsődéjében kis életét. A deréktól béna Daniela teste megrángott a szorító kötés alatt, nagy, kopasz feje akár egy érett tök, olyan volt, és résszeme nyugodtan nézett velem szembe. Naponta hat injekciót kapott vizeszsemleszerű fenekébe. Reggelente alig lehetett felébreszteni. Marina dada kanállal bökdöste alig emelkedő mellét, ha eljött az etetés, gyógyszerelés ideje. Isidor. Neki, igen, neki a mongolidiótaság adatott meg. Farkasétvágy kínozta, állandóan ételért kiáltott.
Ugye, az ember tizenkilenc évesen megpróbál élni. Tovább lépni, kibúvókat, magyarázatokat találni. Tizenkilenc évesen. Mosolyokat, vigyázást, anyai mozdulatokat nyújtani. Feléjük. A lehetetlent. Ami nincs. Szétpattan ez a vigyázás, akár egy léggömb, ha megfeszítik… és benne nincs más, csak ügyetlen próbálkozás. Hazugság. Hogy nem vagy benne. Pedig benne vagy.
Aznap verőfény áradt a szobán, Flavius nem köpte ki a teát, és fénytelen szemeivel mohón bámult. Karomban vittem az ablakhoz. Nem sok időm volt, Simiona nővér nemsokára érkezik, és megtiltotta, hogy ölbe vegyem őket. Hogy ne szokják meg. Ölben.
Vigyáznom kellett, mit teszek, mit mondok, és egyáltalán, hogyan állok a munkahelyemen hozzá mindehhez. Pelenkázás, etetés, fürdetés közben fel-felötlött édesanyám, sötétszemű árny-özvegy. Szótlanul vette tudomásul, hogy egyetlen gyermeke nem nyert felvételt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia tanszékére. Húsz éve a Farmec kozmetikagyár futószalagja mellett egy beüvegezett, fullasztó helyiségben nyolc órán át végzi ugyanazt a két mozdulatot, remélve, hogy nekem más lesz. De én a Grigorescu negyed kockaszobás krumplileves-magányában csak nézek magam elé.
A Donát út végén ezer lejért dada vagyok, és hajnali hattól ebéd után kettőig szívom a sajátságos levegőt. Különös penetráns szag ez, még ma is ott van valahol szaglóbimbóimban. Pelenka, odaégett gríz és fertőtlenítő szaga. És ebben nincs is semmi különös, ha azt vesszük, hogy ez egy bölcsőde. Mégis vegyült ebbe a szagba valami más, valami erősebb, valami kényszerítő nyűg, ami több volt, mint egy beázott, pisis pelenka vagy mosatlan ingecske. Hatalma volt ennek a szagnak, hatalma, mellyel ismeretlenek ruházták fel, és ez a szag élt is a hatalmával, túlburjánzott az épületen, szinte hivalkodva csápolt felém és megrabolta éjeim nyugalmát. És az épület a Timburalilor utca poros végén ellentmondást nem tűrően, hallgatagon, titkokat őrző védőn állt, pontosan ott, ahol a hetes trolibusz, nyekeregve, kínlódva, benzinszagot ontva fordult be.
Igen, 1989-et írtunk akkor, és az országban, ahol éltem, törvény által tiltatott meg a művi abortusz. Lányok, asszonyok mégis kénytelenek voltak titokban injekciókat adatni be maguknak. És az eredmények itt feküdtek a Donát úti bölcsőde virágokkal díszített épületének egyik szobájában. A szülők megfeledkeztek az itt fekvő teremtményekről. A játszószoba a morcos mackókkal és gombszemű, nagy fülű kutyákkal üres volt. Ezek a gyerekek nem tudtak játszani…! Nem tudták, hogyan kell. Pedig a pszichiáter kijárt ide, sokat foglalkozott velük. Dr. Judit Piralescu a gyerekekért élt! Miattuk érkezett kipirult arccal hajnalban be, és fárasztotta kezeit a gyerekek aktáinak kitöltésével. Ezeket a kórlapokat egy barna, lezárt szekrényben tartotta, rendszerető, jóságos nő volt, módszeresen követte a kicsik fejlődését. De Judit Piralescu doktorica szigorúan felügyelte a gyógyszerkészletet is. A kezeléseket. Betegségeiket. Fáradhatatlanul. És a gonosz csoda folytán megmaradt emberkéknek, hát, bőven volt betegségük. Heveny éppúgy, mint krónikus. Mindegyik rendellenességgel jött világra: tágult tüdő, dongavégtag, gerincsorvadás. Gyógyszerezni kellett őket naponta többször, nagy odafigyeléssel, a soros nővér egy sokat sikált pelenkázóasztalon végezte ezt.
A bölcsődések általában ágyaikban szenderegtek, néha-néha kinyitották szemüket, gépiesen tátották szájukat az intézet alagsorában diétásan megfőzött, pépes készítmények felé. Aztán visszaaludtak. Mindig aludtak. Vagy bóbiskoltak homályos szemekkel.
A kórházból mindig én rendeltem meg a doktorica által felírt pirulákat, cseppeket, antibiotikumokat. Hetente kétszer. Nem értettem én a gyógyszerekhez, de pár hét után azért csak faggatni kezdtem a piros arcú Ancuta nővért. Lapótya-képe a feszes fiatalaszszonynak csak megremegett erre, és vállát vonogatta, hogy nem ártja magát semmibe. Ebbe meg pláné nem. Mibe.
Regiszteres füzetben állt minden apróság neve születési év szerint. Utána jöttek a betegségek. Meg az is oda volt róva, mikor melyik pirulából, cseppből mennyit kapnak és hányszor. És nekem feltűnt, hogy naponta három alkalomnál többször kapnak kezelést. Haloperidolból csak öt cseppet volt szabad adni, és láttam, Simiona nővér többet csöpögtetett Daniela tejébe… lehetett az tíz is. Hm… hát megcsúszhatott a keze.
A szerző további írásai
