Flóra Ágnes
Fegyenctelep
Egyik héten éjszakába tettek. Ezt nem lett volna szabad, én nem voltam képzett nővér, féltem is, sétáltam le-fel az ágyak között. Eljött a gyógyszerek beadásának ideje. Kevergettem a kannában a köménymagteát, majd a csuprokba mértem, beleaprítottam a pirított kenyeret. A kenyérdarabkák szétmállva úszkáltak a lében. A polcon levő gyógyszereskészletet néztem görcsös figyelemmel, szerettem volna túl lenni a kezeléseken. Rengeteg idegen, színes feliratú üvegcse állt ott, akár egy patikában. Kolléganőm, Marina – otthon csak a baj, nélkülözések, négy gyerek, iszákos férj – éppen aludt. Hagytam. Megbirkózom a feladattal. Cédulákat tettem a pelenkázóasztalra a gyerekek nevével. Összesen tizenketten voltak akkor. A papírokra tettem volna a pirulákat…, de valamilyen oknál fogva minden üveg üres volt! Rohanva keltettem fel Marinát, aki egy szót sem értett magyarul, hát kapkodva románul eldadogtam, hogy eltűntek a gyógyszerek. Álmosan nyekergett felém:
– Dehogy tűntek el. Kifogytak. És a doktorica elfelejtett újat felírni. Tudod, Bukarestbe utazott a kongresszusra, ezzel volt elfoglalva.
Bementem a hálószobába, ahol eddig csend volt, de most mocorgás ütötte meg a fülemet. Felkattintottam a villanyt. Zsuzsika ébredt fel először. Kicsit kába volt, kezeit eloldoztam, körmöcskéivel kaparászni kezdte arcát, és szemei igazi értelemmel néztek rám.
– No, Zsuzsinka, ma éjjel nincs Haloperidol! Nitrazepam sem! Elvitte a macska! Sicc!
A kislány fogatlan szája nevetésre nyílt… még sosem láttam érzelmi megnyilvánulást rajta. Bögréjét az ázott kenyérhéjjal eltoltam. Csak a pirulák és cseppek miatt lett volna szükség erre. Hogy távolabb tudta a teát, a kislány csámcsogni kezdett és előre-hátra lógázta magát ágyába kapaszkodva, térden állva. Izidor kiabált és nyála csurgott. Eloldoztam és adtam neki kicsit a förmedvény teából.
– Kampec, Izidor, ma éjjel se pirula, se cseppecske! De kaphatsz ázott kenyérhéjat…
Közömbösen bámult, aztán a levegőbe kezdett nyúlkálni. Flavius már ordított követelve, hogy foglalkozzak vele is… A többi apróság is éberen kandikált ki ágyának rácsai közül, figyelve, mikor lépek a gyógyszerekkel no meg a büdös teával, melléjük. De ma éjjel csak kioldozni tudtam őket a kötelékeikből! Marina szaporán pislogott. Akár egy hajas baba. Valahogy elfelejthette, hogy nem tud magyarul, mert anyanyelvemen ordítva rontott nekem:
– Megorultel te bozgor szájhá? Eloldoztad oket? Egesz ejjel randálirozni fognak… Ezek bármok! Bármok!
Valóban különös, különös éjszaka volt. Flavius kimászott ágyából és megragadott egy csomó ólomkatonát a dísznek kirakott játékok közül. Le-fel sétált ezekkel a szobában, peckesen, magában mormolva. A többi gyereknek is könnyű volt kimászni a rácsok között. Ki a vécében a bilik tartalmával foglalatoskodott, ki ugrált, ki kacagott. A másik a fejét jobbra-balra ingatva maga elé nézett, és cammogva járkált. Daniela, a béna addig mozgolódott, míg ki nem bújt a rácsok között és hoppá, előttem termett. Aztán elkezdett járni! Járni. Görbe dongalábai össze-összeakadtak, és el is esett többször. Hozott nekem egy összeaszalódott almát, egyik ágy alól… széles vigyorral nyújtotta felém, és háromszor meghajolt ehhez a művelethez, akár az ortodox papok a temetésen. Zsuzsika ökleivel hadonászott, rúgkapált, mintha csiklandoztam volna ágyában… Aztán elfáradtak. Szunyókálni kezdtek, ki széken, ki a földön. Betakargattam kis takaróikkal. Flavius a földön elterülve aludt és az álom túlcsurgott arcán… mintha mosolygott volna?
Derűvel fordultam Marina felé:
– Látod, maguktól is elaludtak szegények!
A robusztus lány kiabált:
– De ázonnal felebrednek. Mindjart. Figyelj csak…!
Egy hét múlva reggel Daniela nem moccant. Arcocskája fehér, szája nyitva. Kiabálni kezdtem és eldobtam a teáscsészéket. A bádogcsuprok zengésére rontott be a főnővér. Simiona, ki alig fért el az ágyak közötti résben, köröm nélküli kezeivel fogdosta Daniela csuklóját, izzadtságszagot árasztva. Aztán rohant hívni a doktoricát meg a mentőket. Ő volt az éjszakás, Danelia éjjel köhögött, a nyál a gégéjébe ment és megfulladt… Simiona asszony pedig egész éjjel az orvosiban horkolt. A doktoricát nem tudták előkeríteni, a mentősök kérték a béna gyerek kórlapját tőlünk. A barna szekrény kulcsa Piralescu doktornőnél volt. Én meg azt mondtam csendesen, hogy Danielának amúgy a dongavégtagon kívül semmi baja nem volt. Nem béna. Nem lehetett béna, mert én láttam járni. Megnéztek akkor a mentősök.
És elvitték a kis testet egy nejlonbugyorban.
A haláleset után hívattak, elsőnek engem. A központba. Egy sötétképű a fogát szívta, szája rángatózott. Románul mondtam el neki, hogy mi van. Egyszerűen. Senkiről semmi rosszat. Csak a tényeket. De azokat aztán igen. Bólogatott, végignézett farmeremen, pólómon, hajamon, száját elhúzta, megkérdezte, hogy melyik suliban végeztem, meg egyáltalán, mit akarok kezdeni az életemmel. Aztán felugrott és rám kiabált:
– Maga egy fiatal lány. Nem értheti ezt. Simiona elvtársnő anynyi éven át dolgozott a Kórháznak. Hát hibázott! Van ilyen. Nyugodjon meg, komisszió elé visszük az ügyet. Megkapja a büntetését. De maga, Csuhai elvtársnő, jobb, ha ezt az ügyet sem otthon, sem máshol nem kommentálja. Árthatna magának és a szüleinek is.
A szerző további írásai
2 / 3 
