Fekete J. Attila
Döbbenet
A kisszék felborult alattam.
Éreztem, ahogy a drót megfeszült a nyakamon.
Azt is, hogy a gerincem nem tört el.
A pillanat századrésze alatt tisztában voltam helyzetem reménytelenségével.
Levegőt kellene vegyek – gondoltam –, de képtelen voltam rá.
Igyekeztem a kezeimmel segíteni kilátástalan helyzetemen, de csak annyit értem vele, hogy lassan forogni kezdtem.
A szoba más és más részlete vált láthatóvá a szemeim előtt. Az artériáim szinte vinnyogtak kínjukban.
Az agyam oxigén után ordított. A szemeim mégis szinte tisztán fényképezték le az eléjük táruló forgó panorámát. Tudtam, hogy ezek az élő képek az utolsók, amik fölérnek az agyamig. Láttam a sarokban a televíziót, előtte a kis asztalt a virágvázával, benne a hervadozó három szál liliommal, amit a feleségemnek vettem születésnapjára. Lassú forgásom közben elém került a bevetett ágy, rajta egy hanyagul ledobott női fehérnemű. Aztán az ablak. Nyitott szárnyain át szabadon kergetőztek a pompázó reggeli napsugarak. Fényükben láttam az apró porszemek kavargását.
Érdekes, tisztáztam magamban a tényt, hogy az ember utolsó pillanataiban mennyi mindent rögzít az elméjében, hogy aztán átadja az örökkévalóságnak. Ha egyáltalán van ilyen. Na, nemsoká megtudom, hárítottam el magamtól a kételkedést. A szoba egyik sarkában nagy, szürke, hosszú lábú pók igyekezett valamerre. A szikrázó napfény megcsillant hálójának ezüstfonalán. Újból és a legnagyobb hévvel tört rám a levegőhiány. Görcsösen próbáltam oxigénhez jutni, úgy éreztem, a tüdőm azonnal megreped. Az agyam dobolása erősebbé vált a székesegyház harangjának kongásánál.
Még egy utolsót, keserveset rándulva próbáltam menteni ezt a gyenge életnek nevezett mécslángot, de a tudatom, a szemem és minden részem lassan megadta magát.
Elvesztettem az eszméletem. Meddig? Nem tudom.
Megint látok! Atyaúristen! Mi ez? A szoba plafonján vagyok, fekvő helyzetben. Lefelé nézek. Nem értem. Mit látok? Saját magamat. Ott forgok egy villanydróton, ami egy kampóhoz van rögzítve, oly közel hozzám, hogy meg tudnám fogni. Ki is nyúlok érte. Úgy érzem, hogy már fogom is, de akárhogy nézem, nincs kezem. Sőt, egyáltalán semmim sincs. Csak érzem, hogy vagyok, de tulajdonképpen mégsem vagyok. Hogy is van ez? Nézem a forgó testemet. Undorodva látom kinyújtott, lilás, habos nyelvemet, a kezeimet, az egyik ökölbe szorítva, a másikon az ujjak mereven széttárva. A nadrágszáramból a kín vizelete lassan csöpög a padlóra.
Próbálom az élet legkisebb jelét észlelni a testemen, azaz, hogy tisztábban fogalmazzak: a volt testemen, de nem látok semmit. A szemeim is mereven, üvegesen a semmibe néznek. És én mégis ott vagyok. Saját magam felett. Tejfölszerű ködben, szinte nem is létezem. Próbálom magam irányítani valamerre. Nem megy. Vissza akarok menni a testembe! – ordítom –, de hang nem hallatszik, és mozdulni sem bírok.
Most! Most ha rám, azaz ha rá tudnék ugrani, talán visszajuthatnék!
Próbálkozom, de nem megy. Meg sem tudok moccanni. Mi a fene lesz?
A testem ott lenn tovább járja ringlispíltáncát, ellenben a drót megunta a sok forgolódást, és éles, pattanó hangot adva elszakad.
A test – milyen nevetséges is ez, hisz a saját volt testemről beszélünk – hangos puffanással a padlón köt ki, arccal a plafonnak. Merev szemeim pont rám néznek! Hát nem nevetségesen hangzik?
Nini! Nyílik az ajtó! Lesz itt mindjárt nagy ijedség, mosolyognám el magam kissé kárörvendőn (ha lenne szám, így azonban a mosoly a gondolat küszöbén marad) az utolsó húsz év vitáira gondolva. És tényleg. Lujza belépett, rögtön a besurranó fekete cicánk, Rezeda mögött.
Lujza rögtön meglátott, azaz az élettelen földön fekvő testemet. Hozzá ugrott, mellé guggolt. Szája irtózatosan nagyra tárult, sikoltott, először csak úgy, hang nélkül, néma tátogással, majd élesen, hosszan, akár a mozdonyfütty, hogy az irtózattól a cicánk szőre a gerincén végig felborzolódott, aztán tovább sikongva, kirohant a szobából.
Rezeda, a test és én magunkra maradtunk. Mi hárman. Vagy csak mi ketten? Rezeda mancsának egy erős csapásával élesen belekarmolt a kézfejembe. Valószínűleg eszébe jutott a tegnapi fenekelés, amit a konyhaasztalon való randalírozásáért inkasszált tőlem. Most már legalább tudom, hogy nemcsak az elefánt, de a macska sem felejt. A karmolás után felnézett a plafonra, ahol én tartózkodtam, és nagy megelégedettséggel felém nyávogott egyet, mintha azt mondta volna, hogy most már kvittek vagyunk.
Vajon ő lát vagy érez engem? Ki tudja, megtudom-e valaha is?
Egyáltalán van innen kiút? Mi lesz?
Nem volt sok töprengeni való időm. A feleségem és egy barátom, azaz a szomszédom rohantak be. Ákos, mert így hívták a szomszédomat, a testem nyakára tette a kezét.
– Meghalt – mondotta lakonikusan. – Sajnos már nem tehetünk semmit! Ajánljuk Istennek a lelkét.
Lujza szeméből lassan peregtek a földre a könnyek, keveredve a vizelet savas nedvével.
Sajnáltam, hogy megváltam a testemtől, legalább megsirattam volna magam, de így csak néztem a feleségem szomorú arcát és szívesen megvigasztaltam volna.
Kis idő múlva mindketten kimentek. A macska benn maradt. Lassan idegessé vált, minduntalan felnézett oda, ahol én, illetve nevezzük így: az asztráltestem tartózkodott. Először nyávogni kezdett.
A szerző további írásai
