Fekete J. Attila
Döbbenet
Én arra gondoltam, hogy kiehetné innen a fene. Hogyha rendelkeznék a testemmel, jól elfenekelném. A cica mintha megérezte volna, hogy miket gondolok, még jobban nyávogott, és később őrjöngve ugrott az ajtó üvegének, hogy kiszabaduljon, majd amikor látta, minden hiábavaló, behúzódott az ágy alá.
Érdekes, elvesztettem az időérzékemet. Valószínűleg órák teltek el. Végignéztem, ahogy halott testemet feltették egy közben behozott konyhaasztalra, levetkőztették, lemosták, tiszta ruhát adtak rá, majd az ágyra fektették, kezeit a hasán összekulcsolva. Az öltöztetésnél segített egyik szomszédasszonyunk is, akit nagyon-nagyon régen szoros szálak fűztek hozzám, és az én volt porhüvelyem az ő por nélkülijével gyakran került intim közelségbe. Úgy is mondhatnám, hogy egymásra vagy egymásba találtunk. Az akkoriban mindkettőnknek kellemes és jó volt. De hát minden elmúlik egyszer, énekelte annak idején Karády Katalin, és milyen igaza volt. Csak tudnám, velem mi lesz.
Asztrálszemeimmel (ezután minden érzékelő, libegő testrészemet így fogom nevezni) láttam, amint szomszédasszonyom összezsugorodott nemiszerveimre nézve halkan megjegyezte: „Hogy mivé leszünk!”
Valószínűleg másnap lehetett, jöttek a szomszédok és ismerősök kondoleálni, lerótták irányunkba a tiszteletüket.
Nagyon sok tanulságot szűrtem le ezekből, és ha csakugyan van egy másik élet, amit most már majdnem bizonyosra veszek, nagyon sok hasznát fogom látni. Ott van például a negyedik szomszédom, a Ripacsek Ernő (nem Nemecsek), aki ezelőtt nyolc héttel egy jókora összeget kért tőlem. Adtam, mégpedig Lujza tudta nélkül, mert ő az ilyen dolgokban mondta mindig rólam, hogy egy nagy marha vagyok, és Pali kellene legyen a nevem. A Ripacsek később igyekezett elkerülni, sőt még köszönésemet sem fogadta. A ravatalomnál egy ötlejest! jól értették, egy lejárt, régi ötlejest dugott a szivarzsebembe, mondván, hogy ha van túlvilág, ne felejtkezzem el róla. Hát az ilyenhez marhabőr kell legyen az ember pofáján. És ha lehet, sohasem feledkezem meg róla.
Vagy itt van a Majoros Gyurka. Az én névnapomon, kihasználva az alkalmat, hogy kicsit jobban kirúgtam a hámból, mint kellett volna, felkérte táncolni a feleségemet, összetévesztve hátsóját a világtérképpel, s mindenáron azt akarta rajta bizonyítani, hogy országunk pont középen van. Persze Lujza a kezére húzott, mondván, hogy a mamájánál keresse azt a szélességi fokot, ahová a kis „taknyos unokaöccsét” akarja kutatónak elhelyezni. És ennek még volt pofája aztán is eljönni hozzánk feleségestől. Természetesen nem tudta, hogy Lujza nekem mindent elmondott.
Nahát ilyen a világ. Azért meghatott sokak ragaszkodása és barátsága. Vajon mindenki így látja a ravatalozását, vagy csak velem esett meg valami miatt ez az egész?
Nincs orrom sem, mégis érzem a szagokat. Szem nélkül látom, illetve érzékelem a feleségem pillantását. Szívesen lecsókolnám szeme alól a tintafekete bánatárnyékokat. Tudom, nem illik ilyesmire gondolni, de hát a fantázia ajtaját nem lehet lakatra zárni. Nagyon sajnálom, hogy elmaradtam a testemtől, pedig hogy rálehelném csókjaim tüzét hozzám simuló idomaira. Ennek vége. Vajon találkozunk-e még, és hol? Mikor?
Az idő rettentő fogalom. A tér is. És a test. Ha nem találkozunk, mennyi idő kell majd, hogy elfelejtsen? Amíg másnak suttog elalvás előtt szerelmes szavakat, buja vallomásokat. Mennyi idő kell, hogy a síromra ne hozzon virágot? Hisz még egy Petőfit is el lehetett felejteni, hát még egy ilyen senkit, semmit, mint én.
Az ágy, amelyen fekszik a testem, tele lett virággal. Színek kavalkádja mellettem.
Este megint bejött Lujza egyedül. „Miért? Miért?” – tört fel kebléből a zokogás, és én próbáltam lejönni hozzá, megsimogatni, minden erőmet összeszedve, de moccanni sem tudtam. Láttam, semmit sem tehetek. Hangosan jajgattam volna, de nem volt szám, sem hangom. Istenem, meddig kell még ezt elviselnem?
Másnap reggel (csak sejtem a világosság és sötétség változásaiból) emberek koporsót hoztak, belerakták kihűlt porhüvelyemet, rátették a fedelet és elhagyták a helyiséget. Körülöttem a tejfehér köd, amiben úszkáltam, még sűrűbbé változott. Éreztem, hogy valaminek történnie kell. Megszűnik minden körülöttem? Egy másik világba lépek? Új testet kapok?
Hirtelen egy lökést éreztem. De mivel vagy mimen? A sűrű köd lassan forgásba jött, mint egy forgó tölcsér. Én a közepében, s haladok előre, fölfelé, át a plafonon, a háztetőn.
Istenem – fohászkodtam némán –, a kezeidbe adom ezt a bűnös lelket. Cselekedj vele belátásod szerint.
Szél üvöltött körülöttem. Lehetetlen sebességgel haladtam előre. Minden sötét lett.
Megint világosság.
Fények.
Ragyogás.
Hangok.
Alakok.
Légies, szivárványszínben játszó, alma- és fügeillatot árasztó testek úsznak, lebegnek körülöttem. Halk, alig hallható hangok. Minden gyönyörérzettel tölt el, amihez a beteljesülő szerelmi kéj pillanata csak porcikáinkat átjáró, elenyésző simogatásként hatna. Ami inkább érződik, mint hallatszik. Ilyen lehet a szférák zenéje. Győzelmi mámor ez, a kéj himnusza. Most úgy érzem, tényleg vagyok. Magamra próbálok nézni. Sikerül. Félig-meddig testet öltöttem. Egyike vagyok a lebegő lényeknek. Nem vagyok szilárd, megfogható, mint a földi emberek, de ködalakomnak mégis meghatározott emberi formája van. Gondolom, súly nélkül, hisz másképp nem lebeghetnék ebbe az élvezetőrületbe.
Érdekes, hogy mindenre emlékszem. A földi emlékek egész sora rohan meg. Tisztán felidézem magamban a feleségem, a kislányom, Annamária, a koromfekete cicánk, Rezeda létét, még a szomszédaim is eszembe jutnak anélkül, hogy fájó érzések tudata hatna át. Nem érzek különös szeretetet vagy gyűlöletet senki iránt, akiket elhagytam. Inkább kíváncsiság az, ami kínoz. Talál-e Lujza párt magának? Annamária udvarlói közül melyik fiú viszi el a nemes trófeát, az illatos leánytestet, ami úgy lehet, először akar meghengergőzni a szerelem mindent elsöprő mámorában.
A szerző további írásai
2 / 4 
