Az eredmény: teljes, egészséges emberré fejlődésünk veszélyes fáziskésésbe került a saját magunk által kiváltott életpusztító folyamatok következtében. Ezt nevezhetjük a palackból kiszabadult dzsinn effektusának.

A megoldás is a bajok forrásánál lelhető meg: hozzá kell nőnünk a problémákhoz. Ehhez azonban gyökeresen meg kell változtatnunk szemléletmódunkat s ennek alapján a magatartásunkat is.

Ebben a tanulmányban először törekszem hazánkban elsőként – vélhetően nemzetközi viszonylatban is – az emberről, a fejlődéséről és a fejlesztéséről szóló pszichológia, etika és pedagógia alapkérdéseinek természettudományos megközelítésére, egységes alapú tárgyalására. Ugyanakkor az említett tudományokban külön-külön, nemzetközi és hazai viszonylatban több évtizedes előzményekre támaszkodhatunk. Ennek ellenére nem fog minket meglepni, ha érzelmi okokból egyesekben ellenállást váltanak ki bizonyos megállapításaink annak ellenére, hogy álláspontunkat tényszerűen törekszünk megfogalmazni, tehát bármely nemzethez, felekezethez tartozó ember számára elfogadhatóan. Mindez nem a mi igyekezetünkből fakad, hanem a tények szükségszerűségéből.

A probléma magva mindhárom tudományban ugyanaz: az ember lényegének a természete. A megoldás magva is mindhárom tudományban ugyanaz a fordulópont: az elvont fogalmi konstrukciók helyett az életnek és az emberi természetnek a lényegéből való kiindulás.

Az ember egységes, lelki természetű élőlény

Az ember lényegéről alkotott kép azért fontos, mert amilyen az emberről alkotott képünk, olyan a magatartásunk. Minél teljesebb és reálisabb az emberről alkotott képünk, annál kulturáltabb a magatartásunk s fordítva, ahogyan silányul az emberképünk, úgy durvul, embertelenedik magatartásunk.

Az ember lényegének, a „kicsoda az ember?” problémája évezredekre nyúlik vissza. A kérdéssel egyaránt foglalkoztak filozófusok és teológusok, valamint a legkülönbözőbb szaktudományok – antropológia, biológia és összehasonlító élettan, pszichológia, pszichiátria stb. – képviselői, ám az igazi problémára, a test és lélek kettősségének, valójában a léleknek a problémájára nem adtak választ. Ma nem is néznek szembe e kérdéssel, hanem egyszerűen megkerülik azt. A közelmúlt tudósai közül mindössze ketten foglalkoztak érdemben és eredményesen e problémával: a svájci Carl Gustav Jung (1946, 1961)² és a magyar Várkonyi H. Dezső (1934, 1958)³. Munkáik alapján mi is kísérletet tettünk erre (Rókusfalvy Pál, 1993)⁴.

Az ember öntudatos lelki természete sok millió éves törzsfejlődésben alakult ki. A lélek természeti valóság. Filogeneziséről C. G. Jung így ír: „Amint fejlődéstörténetileg a tudat egy számunkra nem tudatos állapotból indult ki, ugyanúgy minden gyermek megismétli ezt a differenciálódást” (1961). Várkonyi Dezső 1958-ban az ember lelki természetét így írja le: „A lélekről vallott felfogásuknak a lényege az állományi egység elmélete. Az emberben a tevékenységeknek egyetlen alanya van és ez a testtel egyetlen állománnyá egyesült lélek. Ezzel az embert, viselkedéseit és cselekvéseit legjobban megmagyarázhatjuk. Ha a testet, lelket egymástól külön működő önálló ágensnek tekintjük, zavarba jövünk: ki az alanya az érzékelésnek, akarásnak stb.? Ezek alanya nem az önálló test és önálló lélek, mert a 'kapcsolat' csak módozat és nem hordozó alany. A hordozó az egységes emberi természet.” Ez az egységes lelki természet abban az értelemben 'lélek' – fejti ki Várkonyi Dezső –, hogy az a tudatos és a nem tudatos, kiterjedéstelen belső életjelenségek végső hordozója (természetesen egyetlen szubsztanciát alkotva a testtel), azok összessége és közös sajátossága.

Az ember állati gyökereiben még tudattalan lelki folyamatai a filogenezisben és az ontogenezisben is azért tudatosulnak olyan lassan, azért olyan nehéz reális önismeretre jutni, mert a megismerő és a megismerendő ugyanaz. Az ember tehát igen bonyolult, de egységes, tudatosuló lelki természetű és cselekvésben tökéletesülhető élőlény. Az ebben az értelemben vett embernek a legmagasabb szinten integrált természettudománya a pszichológia.

Az etika: az ember fejlődéstörvénye

Az ember fejlődő lény. A fejlődés minden élőlényben természetes folyamat: a saját nembeli és egyedi lényegének kibontakozása, azaz mind nagyobb értékére emelkedése. Az összes élőlény közül az ember az egyetlen, amelyik a saját fejlődésébe – egészen a csírasejt befolyásolásáig – be tud avatkozni. Ezzel az ember mérhetetlen felelősséget vett magára, és fejlődése ettől erkölcsi problémává is vált.

Az erkölccsel kapcsolatban több körülmény is zavarja az embert. Sokunkat zavarja például, ha erkölcsi prédikációt kell végighallgatnunk, ha szüntelen tilalmakba ütközünk. Ellenérzést vált ki belőlünk, ha az erkölcsöt valami koronként vagy csoportonként változó viszonylagos követelményrendszernek tekintik. Az ilyen „jelzős” erkölcsök a jó és a gonosz viszonylagossá tételével a legnagyobb gaztettet is üdvös cselekedetté szentesíthetik a félrevezetett emberek számára. Az is zavar minket, hogy az erkölcs – még ha valamilyen nemes és egyetemesnek tekintett eszmerendszerből is vezetjük le – valami természetünktől idegen, külső kényszer, amelyet külön neveléssel kell meggyökereztetni, interiorizálni. Az ellenvetések indokoltak. Ezekre a következőt válaszoljuk.

Az erkölcsi szabályok, eszmények valóban értékkategóriák, de értéktartalmukat nem valamely eszmerendszer adja. Az eszme csak absztrakciója a valóságnak, csak másodlagos. Az etika értéktartalmát az élet és az emberi természet valósága adja. Az etikában a kopernikuszi fordulat kiindulópontja az élet rejtélyes lényegében van: az élet él, és élni akar. A fordulatot Albert Schweitzer⁵ tette meg az élet tiszteletének etikájával, amelynek természetes hajtóereje az élni akarás.

Az etika valósága az ember lénye, lényege maga. Az etika belső természeti törvény. Ebben a kérdésben egybecseng Albert Schweitzer és C. G. Jung⁶ véleménye. Jung ezt írja: „Meg kell valljam, hogy újra meg újra nehézséget jelent, ha filozófusokkal vagy teológusokkal erről a témáról beszélek. Számomra úgy tűnik, hogy ők nem a dologról, hanem csak az erre utaló szavakról, fogalmakról beszélnek.” Schweitzer arra a kérdésre, hogy mi az összes eddigi etikák gyengéje, így válaszol: „A vallási és a filozófiai etikáké egyaránt abban rejlik, hogy az egyes embernél nem foglalkoznak közvetlenül és természetes módon a valósággal. Sokban mellébeszélnek. Nem foglalkoznak az egyes ember élményeivel.” Az élmény pedig természete szerint egyértelműen életjelenség, pszichológiai jelenség. Ezt ugyan így nem fogalmazza meg, de evidenciaként így kezeli. Sajátos, hogy a két idézett szerző megközelítése tapasztalati, mindkettő orvos, ugyanakkor mindketten teológiailag képzettek és mélyen hívő emberek.

Schweitzer szerint nincsen tudományos, hanem csak gondolkodó etika van. „Etikusnak lenni annyi, mint igazul gondolkodni.” A tudományban a gondolkodás mindig a külső valóság tényeit ragadja meg. Az etikában a gondolkodás önmagára van utalva, „csak magával az emberrel, annak belső oksági viszonyában lezajló önfejlődésével van dolga”. Az etika az ember, mindig az egyes konkrét ember belső önfejlődésének a törvénye. Az ember csak a saját belső törvényét követve fejlődhet, csak így teljesedhet ki embersége, személyisége, csak így válhat etikus személyiséggé, gróf Széchenyi István kifejezésével, kiművelt emberfővé. S hogy miért oly lassú és nehéz előrehaladni az önmegismerésben és az etikus önmegvalósításban? Éppen ezért: mind a pszichológiában, mind az etikában a megismerő és a megismerendő, az alakító és az alakítandó ugyanaz a valóság, a csak töredékében tudatos és túlnyomó részében tudattalan lelki természetű ember.

Egy rövid tanulmányban lehetetlen kifejteni ezt a bennünk élő etikát. Csak néhány alapvonással kíséreljük meg érzékeltetni ennek elemi erejét és természetes egyetemességét.

Mi az etikai alapelv? Ez a jónak és a gonosznak, pontosabban a jónak az alapelve. Konkrétan, Albert Schweitzer megfogalmazásában: a jó az emberi élet, minden élet „anyagi és szellemi fenntartása, előmozdítása, törekvés azt a legnagyobb értékére emelni”. A gonosz: az emberi élet „anyagi vagy szellemi megsemmisítése, akadályozása és bármiféle mulasztás azon törekvésünkben, hogy az életet legnagyobb értékére emeljük”. Tehát a jó elmulasztása, hiánya is már gonoszság. Az életben nincsen értéksemleges helyzet. Az élet tiszteletének etikája hézagmentes etika: a legtöbb, amit egyáltalán képesek vagyunk megtenni, az egyszersmind a legkevesebb, amit meg kell tennünk. Nincsenek fokozatok, a minimum és a maximum egybeesik.

Ennek az etikának a tartalma a határtalanná váló cselekvő felelősség minden, a hatókörünkbe kerülő élettel szemben. Aki egyszer erre rádöbbent, abban ez a tudatosult belső törvény elemi erővel érvényesül s többé nem engedi el. Természetesen jut szóhoz minden megfontolásában, s szüntelenül a valósággal való szembesülésre kényszeríti. Az igazán etikussá vált ember nem tud nem etikus lenni. Tudja, hogy nemcsak a tetteiért felelős, hanem felelős a mulasztásaiért is, sőt azért a légkörért is, amit tetteivel vagy mulasztásával kiváltott. Erről feledkezünk meg a legtöbbször, pedig a fejlődésre ösztönző légkör és az építő (konstruktív) közvélemény formálása nagy jelentőségű, elemi kötelesség.

Hogyan halad előre bennünk ez a folyamat, mi jellemzi az etikus embert?

Ez az etika életigenlő, világigenlő. Az élet tiszteletére az élni akarásunk tudatosításával jutunk el. „A világigenlés és az életigenlés valamint az etika – írja Schweitzer – az élni akarásunkban adott. Ezek annak arányában válnak világossá, ahogyan élni akarásunk végiggondolja önmagát és a világhoz való viszonyát.”

Az élni akarás a maga ösztönmivoltánál fogva értékmentes, pontosabban: egyetlen értéket érvényesít mindannyiunkban, a magunk életét. Ez azonban azt jelenti, hogy millió más élettel együtt élve, a minket mozgató élni akarás egyszerre építő és romboló erő. Ezzel a ténnyel kapcsolatos Jungnak egy kijelentése⁷: „Ma úgy tűnik, hogy minden, a teremtésben adott isteni erő az ember kezébe kerül. Az atomhasadással borzalmas hatalom került az ember kezébe... Ez a hatalom önmagában nem rossz. Azonban az ember kezében félelmetes hatalom, a gonosz ember kezében.”

Ugyanakkor az embernek megvan az a képessége, hogy ezeket az egyszerre építő és romboló erőket az élet fenntartására és fejlesztésére egységbe kényszerítse. Ez a képességünk annak arányában bontakozik ki, hogy az önmagunkkal folytatott küzdelemben mennyire vagyunk hajlandók tudatosítani élni akarásunk lényegét és a minket körülvevő életekre (minden életre) gyakorolt hatását, egyre részletesebben, egyre teljesebb mélységben, egészében véve az egész világra vonatkoztatva. Élni akarásunk tudatosítása egyszerre követeli tőlünk az értelem metsző világosságát és az akarat sziklaszilárd bátorságát.

A gondolkodás az etikussá válás, a teljesebb emberségre jutás folyamatában túllép a tudat racionális határán és a tudattalan erők irracionális világával működik együtt. Akár Jung is írhatta volna ezeket a Schweitzer-mű Előbeszédében még az első világháború idején rótt sorokat: „Mily figyelemre méltó kör! A magát végiggondoló gondolkodás szükségszerűen jut el az irracionálishoz és a szubjektívhez: az etikus világ- és életigenléshez. Az ember és az emberiség létfeltételeinek megteremtésében a racionális viszont, azaz az ezen a területen objektívan célszerű, csak úgy valósítható meg, ha az egyes emberek az irracionális és a szubjektív működtetéséhez tartják magukat. A működtetés irracionális elve, amelyet a racionális gondolkodás ad a kezünkbe, az ember által kiváltott törekvéseknek egyetlen racionális és célszerű elve. Így jön elő egymásból a racionális és az irracionális, az objektív és a szubjektív és tér az egyik a másikába vissza. Csak ha ez a paradox reakció működik, akkor keletkeznek normális létfeltételek az emberek és az emberiség számára. Amennyiben ezt valami megzavarja, abnormális jön létre.”

Az etikus ember minden élethelyzetében felelős egyéni döntés előtt áll. Számára nincsen erkölcsi kódex nyújtotta viszonylagos megoldás. Az ő etikája személyes és abszolút. Sem egy embertelen diktatúra, sem egy csupán bürokratikus gépezet nyomása nem ad felmentést a „parancsra tettem” vagy a „magasabb szempontok” ürügyével. Nincsen személy feletti erkölcs, csak személy feletti felelősség van (pl. a szülőé, a tanáré vagy bármilyen vezetőé), amelyet a maga tevékenységi körében, mindenkinek egyénileg kell vállalnia. Az élet megkárosítása, bármilyen közösségi érdekre hivatkozva is, vállalandó vétkesség marad. Az etika csak addig tart, ameddig az emberiesség.

Az etikus ember optimista, de nem a szó érzelmi, hanem a szó értékbeállítódásbeli, építő értelmében. Az optimizmus a valóság kendőzetlen megismerésével kezdődik és annak életépítően alakító törekvésével folytatódik. Az optimizmus az élni akarás ereje és erősítése, a pesszimizmus az élni akarás gyengesége és gyengítése. Az egyén és a közösség erkölcsi felőrlése mindig a pesszimizmus gerjesztésével, a destrukcióval kezdődik, mert az élni akarás hajszálgyökereit metszi el.

Az etikus ember naponta megküzd a saját emberségéért. Az élet tiszteletének etikája a cselekvő szeretet etikája.

Az etika lényege és az ember etikussá válásának folyamata arra is választ ad, hogyan segíthető az ember ebben a fejlődési folyamatában.

Az „erkölcsi nevelés” is – egészségre nevelés

A nevelés fejlesztő tevékenység: az ember nembeli és egyedi lényegét kibontakoztató, pontosabban kibontakozását segítő tevékenység.

Amint a fejlődés természeti folyamat, úgy a fejlesztés (a nevelés) is csak a fejlődés törvényeit követve hatékony. Az ember ugyan alakítható mesterségesen is egy bizonyos határig, de csak természeti lényegének súlyos megkárosítása árán. Az orvostudományban (a pszichiátriában) az erkölcsi defektusokban jelentkező személyiségtorzulás „moral insanity” néven már régóta pontosan leírható változatos kórforma. Ahogyan Jung fogalmaz: „az ember ugyan engedi magát egy beteg állattá idomítani, de nem egy ideális lénnyé”⁸. (Magyarul: dilettáns módon valamit tönkretenni mindig könnyebb, mint valamit maradandóan építeni.) A nevelés funkcionális értelmezése a teljes embert (személyiséget), tudattalan folyamatainkat és erőinket is figyelembe kell vegye. Így érthető Jung előző gondolatának folytatása: „a legjobb nevelési vagy kezelési eredményt ott érjük el, ahol a tudattalan kooperál velünk, azaz beavatkozásunk célja a tudattalan fejlődési tendenciájával egybeesik, s megfordítva, módszereink ott mondanak csődöt, ahol a természet nem jön a segítségünkre”.

A nevelés alapvetően és egyidejűleg kettőt jelent:

Ily módon a nevelés egyszerre ösztönzés és kedvezőtlen hatás elhárítása, megelőzés és javítás, valamint miliőteremtés a természetes fejlődés érdekében. Ebben az egész társadalom részt vesz, s ez a tény az alapja annak, hogy a gyermekek és az ifjúság fejlődéséért az egész felnőtt társadalom (kivétel nélkül minden egyes felnőtt) egyetemes nevelői felelősséget hordoz, az is, aki erre nem gondol, vagy ezt nem akarja vállalni.

Nevelni csak az tud, aki maga is fejlődő ember. Ez a pedagógiai hatékonyság és hitelesség feltétele.

Az élettisztelet etikája alapján csak egyféle nevelés van: minden embert, minden egyes gyermeket, tanítványunkat önmaga legnagyobb értékének elérésére segítő fejlesztés. Csak jó nevelés van, mert ha nem az, akkor nem nevelés. Az életben nincsen értéksemleges vákuum: a legkisebb mulasztás is romboló hatású. A nevelésben – miként az etikában – nincsenek minőségi fokozatok: az elérhető legtöbb egyszersmind a legkevesebb, amit meg kell tegyünk. A nevelési eszmény nem cél, hanem irány, út, nem a tökéletesség állapota, hanem a tökéletesedés, az arra való szüntelen törekvés folyamata⁹. A nevelési eszmény: a tökéletesedő ember; az emberségét, azaz a saját nembeli és egyedi lényegét mindjobban kibontakoztató, azért cselekvő, küzdő ember. S a pedagógus az az ember, aki a saját emberségéből építi a rábízott gyermekek, fiatalok emberségét. Másból és többre nem is képes.

Az ember egészként működik. Az egészséget (s betegséget) gyökeresen újra kell értelmezni. Az egészség az ember teljes és egységes értelemben vett egész-ségét, működőképességét és fejlődőképességét, a kiteljesedő életet jelenti. Ahogyan a jó hiánya is már gonoszság, úgy az egészség hiánya is már betegség (s nem megfordítva!). A nevelésnek tehát csak egyetlen feladata van, lehet: egészségre nevelés. Egyébként Imre Sándor már 1924–25-ben tartott előadás-sorozatában mondotta: „Az ember egység; ... Minden nevelőnek az az egyik legfőbb tudnivalója, hogy az ember testi-lelki egysége és a lelki élet egysége következtében nincsen külön testi, külön értelmi, külön erkölcsi nevelés, hanem csak nevelés van.”¹⁰ Hasonló értelmezésre jut Kelemen László is pedagógiai-pszichológiai kézikönyvében a pedagógiai hatás totalitástörvényében: mindig a nevelő egész személyisége hat a tanuló egész személyiségére.¹¹

Az egészséges ember tehát etikus is, az etikus ember egyszersmind értelmesen gondolkodó és testileg is erős, s az ember csak akkor válik egészségessé, ha szüntelenül tökéletesedő ember. Ugyanaz az ember, az EMBER, csak különböző nézőpontból vizsgáljuk. Ezért fogalmaztuk meg a tényeknek ezt az egybeeső átfedését úgy, hogy az „erkölcsi nevelés” is egészségre nevelés. A megállapítást meg is fordíthatjuk: az egészségre nevelés egyszersmind etikussá nevelés is. Vagyis a nevelésben mint pedagógiai kölcsönhatásban mindig a nevelő és a nevelt teljes személyisége nyilvánul meg. A hatás eredménye azonban mindig konkrét – például etikai – súlypontú, attól függően, hogy a nevelt aktuális cselekvése milyen konkrét pszichológiai funkciókat fejlesztett.

Az élettisztelő erkölcsiség kibontakozását – az etika korábban ismertetett lényegénél fogva – cselekvéses tartalmi mozzanatok segítik, azaz tartalmi mozzanatokkal átszőtt cselekvési elvek. Tehát nem etikai ismeretekről, még kevésbé megmerevedett erkölcsi dogmákról van szó. (Természetesen nem tekintjük ilyennek a Biblia ószövetségi részéből a tízparancsolatot, amelynek a parancsolatai nagyobb részt ugyan tiltó formában, de az élet tiszteletének etikája szempontjából is alapvető cselekvési elvek.) Az emberi élet kimeríthetetlen helyzetgazdagsága és szüntelen változása szétfeszíti a rögzült megoldási sémákat és egyedi utakon állandóan alkotó alkalmazkodással kényszerít az életértékek megvalósítására. Tudjuk jól, hogy a pedagógiának ez az útja még járatlan, azonban azt is világosan látjuk, az élet cselekvő tiszteletének utat vágni létkérdés.

Néhány támpontot már pontosan meg tudunk nevezni.