Marián Béla

Az iskolák feladatai¹

– Közvélemény-kutatás közoktatással kapcsolatos kérdésekről –

A Marketing Centrum Országos Piackutató Intézet Közvélemény-kutató Üzletágának munkatársai 1997. május 10. és 16. között véletlenszerűen kiválasztott ezer választópolgárt kerestek fel személyesen, az ország száz pontján. Többek között arra kerestek választ, mi a véleménye a lakosságnak a közoktatásról, mekkora fontosságot tulajdonítanak a fejlesztésének, mennyire tartják kielégítőnek a színvonalát. Írásunk a kutatás eredményeiből ad ízelítőt.2

Az oktatásügy helye a közgondolkozásban

A közoktatás fejlesztését másodlagosan fontos társadalmi feladatnak tekinti a közvélemény. Az elsődlegesen fontos feladatok azok, amelyek az életszínvonalunkat közvetlenül érintik. Másodlagosan fontosnak azokat a területeket tekintik az emberek, amelyek csak áttételesen érintik az életszínvonalat, illetve az elsődlegesen fontos területeknél valamivel elvontabbak, így a közoktatás fejlesztése – a költésvetési hiány, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése között elhelyezkedve – csak a 11. helyen áll a 24-es rangsorban. A listán szereplő feladatok fontosságának megítélése egyébként meglehetősen stabil az időben: 1994 szeptemberében, majd 1995 júliusában – nem pontosan ugyanezzel az alapkérdéssel, de ugyanezekkel az itemekkel – nagyon hasonló eredményeket kaptunk.

Az 1. táblázatban 100 fokú skálára vetítve mutatjuk be, hogy 24 különböző társadalmi feladatnak mekkora jelentőséget tulajdonítanak az emberek: nagyon nagyot, elég nagyot, elég kicsit vagy nagyon kicsit. Annak ellenére, hogy a közoktatás fejlesztése csak a 11. helyre került a rangsorban, az emberek többsége (53%) nagyon fontosnak ítélte a kérdést, és mindössze a megkérdezettek 2 százaléka nyilatkozott úgy, hogy csak nagyon kicsit fontos a közoktatás fejlesztése (1. ábra).

A közoktatás fejlesztésének fontossági indexe a megyeszékhelyen élők körében a legmagasabb és a községekben a legalacsonyabb. A lakóhely méretén kívül a megkérdezettek életkora és iskolai végzettsége is befolyásolja a kérdés megítélését. Azok körében is az átlagosnál magasabb az index, akiknek van 18 évnél fiatalabb gyermekük. A rendszeresen (legalább havonta többször) templomba járók is fontosabbnak tartották a közoktatás fejlesztését, mint azok, akik ritkán vagy sohasem járnak istentiszteletekre. A vázolt eltérések matematikai-statisztikai értelemben ugyan szignifikánsak, de nem igazán jelentősek. A különböző társadalmi-demográfiai csoportokban a legmagasabb és a legalacsonyabb indexérték közötti különbség mindössze nyolc pont. Az pedig, hogy a közoktatás fejlesztésének tulajdonított fontosság nem függ a válaszadók politikai érdeklődésétől és pártállásától, mint ahogy a jövedelmi helyzettől sem, azt jelzi, hogy a közoktatás ügye nem vált a pártok ütköző terepévé a közvélemény szemében, és a kérdés megítélése nem osztja meg igazán a magyar társadalmat.

Az emberek természetesen azokra a dolgokra adnának a leginkább pénzt, amiket fontosnak tartanak. Amikor munkatársaink átadtak egy válaszkártyát a megkérdezetteknek, melyre 15 társadalmi feladat volt felírva ábécésorrendben, és arra kérték őket, hogy válasszák ki azt az öt célt, amelyeket a leginkább támogatandónak tartanak, 94 százalékuk meg tudta és akarta oldani a „feladatot”. A legtöbben az egészségügyi ellátást (86%) és a közbiztonság javítását (64%) is beválasztották az öt legfontosabb cél közé. Az oktatás helyzetének javítása viszont csak a válaszadók 34 százalékánál fért bele az ötös csomagba. A terület ezzel a 8. helyre került a 15-ös listán, azaz középre a fontossági rangsorban. Ami azért azt is jelenti: a közoktatást nemcsak meglehetősen fontosnak tartja a közvélemény jelentős része, hanem egyúttal olyan területnek is, amelyet az ország pénzéből támogatni kell. A környezetvédelem például nem egészen ilyen cél. Fontosságát tekintve gyakorlatilag azonos indexekkel büszkélkedhet, mint a közoktatás, ám lényegesen kevesebb embernél fért bele a pénzzel is támogatandó célok közé (2. táblázat).

Az, hogy belefér-e az oktatás helyzetének javítása az öt leginkább támogatandó társadalmi cél közé, már lényegesen jobban megosztja a társadalmat, mint a közoktatás fejlesztésének tulajdonított fontosság. Itt ugyanis nem lehetett kibújni a döntés elől azzal, hogy mindent nagyon fontosnak tart valaki. A leggyakrabban a diplomások választották a közoktatást (is), a legritkábban pedig a KDNP és a parlamenten kívüli pártok (MIÉP és Munkáspárt) hívei. Ugyanakkor a templomba járási gyakoriságtól nem függ a választottsági gyakoriság. (A KDNP támogatóinak száma megcsappant az utóbbi időben, támogatóik pedig általában idősebb, iskolázatlan, falusi emberek, így valószínűleg inkább társadalmi-demográfiai helyzetük miatt gondolnak közülük kevesen az oktatásra, nem politikai megfontolásból.)

Az iskolai végzettségen és a pártálláson kívül a válaszadók neme, életkora és lakóhelye is befolyásolja az oktatás választottsági gyakoriságát, mint ahogy azok is az átlagosnál gyakrabban gondoltak a területre, akiknek van 18 évnél fiatalabb gyermekük (3. táblázat).

A községekben élőknél elsősorban a mezőgazdaság támogatása szorította ki az oktatás helyzetének javítását, míg a férfiaknál inkább a beruházási jellegű kiadások, illetve a nehéz fizikai munka jobb megfizetése. Az idősebbeknél viszont tipikusan az alacsony nyugdíjak emelése szorította háttérbe az oktatás helyzetének javítását.

A válaszadók anyagi helyzetétől is függ, hogy ki milyen valószínűséggel választotta az öt legfontosabb cél közé az oktatás helyzetének javítását, ám ha kiszűrjük (kovarianciaanalízissel) az iskolai végzettség hatását, akkor már nem szignifikáns ez az összefüggés.

Feltűnően magas az oktatás választottsági gyakorisága az SZDSZ híveinél. Ez elsősorban abból adódik, hogy a területért felelős minisztériumot a szabaddemokrata Magyar Bálint felügyeli. A Fidesz híveinek körében is jóval az átlag fölött van az oktatás választottsági gyakorisága, ami a Fidesz-támogatók életkorán kívül valószínűleg abból ered, hogy a fiatal demokrata politikusok talán még az MDF politikusainál is gyakrabban foglalkoznak oktatási kérdésekkel.

Az egyes területek választottsági gyakorisága természetesen összefügg azok fontossági indexével, ám ezek az összefüggések nagyon lazák. Az oktatás helyzetének választottsági gyakorisága és a közoktatás fejlesztésének fontossági indexe között mindössze r=0.15 az úgynevezett korrelációs együttható értéke. Ez elsősorban abból adódik, hogy a pénzelosztás kérdése társadalmilag sokkal kiélezettebb, mint a különböző politikai célok, feladatok fontosságának megítélése.

A többségi vélemény szerint az oktatáson belül a legtöbb pénzt az iskolák modern technikával való felszerelésére kellene fordítania az államnak, a legkevesebbet pedig új iskolák, osztálytermek építésére. Arra kértük az embereket, hogy rangsoroljanak hét oktatással kapcsolatos célt aszerint, hogy melyikre kellene a legtöbb pénzt fordítani. A megkérdezettek 91 százaléka megbirkózott a feladattal, noha oktatási szakemberek napokig el tudnának vitatkozni a kérdésen. A naiv válaszadók azonban nyilvánvalóan nem az egyes célok forrásigényeinek és az oktatásügy valós problémáinak ismeretében alakították ki rangsoraikat, hanem aszerint, hogy ők mennyire tartanak fontosnak egy-egy célt.

Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy a 4. táblázatban látható hét cél közül csak a hatodik helyre került a pedagógusok életkörülményeinek javítása. Ez mindenesetre azt jelzi, hogy a szélesebb közvélemény korántsem tartja olyan sanyarúnak a pedagógusok helyzetét, mint maga a pedagógustársadalom.

Az egyes célok ranghelyátlagai eltérőek különböző társadalmi-demográfiai csoportokban. A fiatalabbak körében (18–45 évesek) az átlagosnál valamivel előkelőbb rangszámot kapott az új tantervek készítése és az iskolák felszerelése modern technikával. Ezzel szemben a 60 év fölöttiek a tehetségesek képzésének támogatását és a pedagógusok életkörülményeinek javítását sorolták előbbre.

A diplomásoknál feltűnően jobb a pedagógusok javadalmazásának ranghelye, mint a kevésbé iskolázottaknál. Ennek többek között az is az oka, hogy a kérdés megítélése erősen függ a válaszadók jövedelmi helyzetétől, de az iskolázottság hatása akkor is megmarad, ha kiszűrjük a jövedelem hatását az összefüggésből (kovarianciaanalízissel). A jövedelmi helyzet azt is befolyásolja, hogy ki hova rangsorolja a hátrányos helyzetű tanulók támogatását (2. ábra). Ez azt mutatja, hogy mások anyagi helyzetét általában a magunkéhoz viszonyítjuk és nem például a létminimumhoz vagy valami más „objektív” mutatóhoz.

A diplomások az iskolák felszerelését és az elitképzést is valamivel előrébb rangsorolják az átlagosnál, ugyanakkor az új iskolák, tantermek építését még az átlagosnál is hátrább. Ők nyilván gyakrabban hallottak már arról, hogy az utóbbi időben csökkent a tanulói létszám, és hogy a források szűkössége miatt sokkal inkább az iskolabezárások, tanulócsoport-összevonások vannak napirenden, mint az iskolaépítések. Pártállás szerint viszont csak ennek a kérdésnek a megítélésében vannak különbségek. Az FKGP támogatói körében az új iskolák, tantermek építése egy fél ranghellyel előrébb áll az átlagosnál. A jelenséget részben az magyarázza, hogy az FKGP bázisa sokkal inkább vidéki, mint (a KDNP kivételével) a többi párté, és a községekben lakók gyakrabban szeretnének forrást szerezni iskolaépítésre, mint a városiak. Az MDF támogatói ugyan jóval előrébb rangsorolták a többi párt támogatóinál a pedagógusok életkörülményeinek javítását, de a különbség csak tendenciaszerű.

Az, hogy valakinek van-e 18 évnél idősebb gyermeke vagy nincs, mindössze egy cél ranghelyátlagát befolyásolja, azt se drámaian. Az érdekeltek valamivel előrébb sorolták a tanulóknak adott juttatásokat, mint azok, akiknek nincs tanköteles korú gyermekük. Mondanunk sem kell, hogy ez a cél maguktól a diákoktól kapta a legelőkelőbb besorolást, ám ők nagyon kevesen vannak a mintában.

Végül arra kértük az embereket, hogy foglaljanak állást az oktatásügy öt vitás kérdésében. Az volt a feladatuk, hogy két ellentétes állítás közül válasszák ki azt, amelyikkel inkább egyetértenek. Ez a feladat sem bizonyult nehéznek, jóllehet itt is olyan kérdésekről volt szó, amelyek nagyon is megosztják a szakmai közvéleményt. Ez mindenesetre egyrészt azt mutatja, hogy az oktatásügy kérdései foglalkoztatják az embereket, másrészt azt, hogy sokan akkor is vállalkoznak állásfoglalásra, amikor nem látják át a teljes problémát.

A 6. táblázat adataiból látszik, hogy a közvélemény döntő többsége minden tekintetben híve a szabad iskolaválasztásnak, és az embereknek már kezd elegük lenni az iskolareformokból. A legfiatalabbak (18–29 évesek) és a diplomások még az átlagosnál is nagyobb arányban támogatják a szabad iskolaválasztást. Ugyanakkor van egy érdekes ellentmondás is az adatokban: a megkérdezettek 79 százaléka azzal értett egyet, hogy a szülők abba az iskolába írassák be a gyerekeiket, amelyikbe akarják, de csak 57 százalékuk ért egyet azzal, hogy a kisebbségeknek joguk van saját iskolához. Ennek a kérdésnek a megítélését a megkérdezettek pártállása is befolyásolja. Az SZDSZ és az MDF hívei megértőbbek az átlagosnál a nemzetiségi oktatással, ugyanakkor a Fidesz-MPP támogatói meglepő módon kevésbé megértőek.

A pártállás az iskolai reformok szükségességének megítélését is befolyásolja. A legnagyobb nézetkülönbség itt az SZDSZ és az MSZP támogatói között mutatkozott. A kisebbik kormánypárt hívei inkább reformpártiak, míg a nagyobbik kormánypárt támogatói még az átlagosnál is nagyobb arányban ellenzik a reformokat. Ugyanakkor azok, akiknek van 18 évnél fiatalabb gyermekük, valamivel gyakrabban értettek egyet azzal, hogy „az iskolákban a jövőben nagy változásokra lesz szükség”, mint azok, akiknek nincs iskolás korú gyerekük.

Azt is megkérdeztük a mintába került polgároktól, hogy hány éves korig kötelező az iskola, illetve azt, hogy hány éves korig kellene köteleznie az államnak minden gyermeket arra, hogy iskolába járjon. Az első kérdésre a megkérdezettek 96 százaléka válaszolt, és 53 százalékuk pontos választ adott. Ugyanakkor a polgárok harmada a 14 éves korhatárra emlékszik, viszonylag sokan pedig egészen vad számokat mondtak 9 és 26 év között. Az átlag végül is 15,4 évnek adódott. A második kérdésre is válaszolt a megkérdezettek 95 százaléka. Itt 10 és 35 év között szóródtak a számok. A megkérdezettek 19 százaléka a 14 éves korhatárt tartja megfelelőnek, 34 százalékuk a 16 évet, és szintén 34 százalékuk a 18 évet. Az átlag 16,6 évnek adódott. Ha megnézzük a két szám különbségét, akkor azt látjuk, hogy a megkérdezettek 7 százalékának nincs igazán véleménye, 5 százalékuk inkább csökkentené, mint növelné a tanköteles kort, 46 százalékuk megfelelőnek tartja az általa sejtett (vagy tudott) korhatárt, 42 százalékuk viszont emelné azt. A leggyakrabban 2 évvel (27%), de a négyéves korhatáremelés sem ritka (11%).

A 18–45 évesek és a diplomások pontosabban tudják, hogy jelenleg 16 év a tankötelesség korhatára, mint az idősebbek és a kevésbé iskolázottak, viszont a kívánatosnak tartott emelés mértékében nincsenek életkori és iskolázottsági különbségek. Ez azt jelenti, hogy a 46 évnél idősebbek és a kevésbé iskolázottak közül sokan egyszerűen le vannak maradva egy korhatáremelésről.

A nagyvárosokban élők alig valamivel tájékozottabbak, mint a kisebb településeken lakók, viszont ők sokkal radikálisabban emelnék a tankötelesség korhatárát. Ebből a szempontból azonban a városok és a községek között van az igazán éles különbség.

Elégedettség az oktatás színvonalával

A rendszerváltozás, a piacgazdaság kiépülése – a demokrácián és a szabadságjogokon túl – tulajdonképpen csak azt a javulást hozta az emberek életébe, hogy az áruellátottság alig marad el a nyugat-európaitól. Ennek megfelelően kilenc terület közül tulajdonképpen csak az áruellátás helyzetével elégedettek az emberek ma Magyarországon (4. ábra). Az oktatásra, a közlekedésre és a tömegtájékoztatásra közepest adott a legtöbb ember, amikor arra kértük őket, hogy „iskolai osztályzatok” segítségével fejezzék ki, mennyire elégedettek az egyes területekkel. Igazán rossz osztályzatokat a lakáshoz jutás, a munkalehetőségek és a közbiztonság kaptak, azaz azok a dolgok, amelyeket elsődlegesen fontosnak ítélt a közvélemény.

Ami az oktatást illeti, azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen kedvező a megítélése. Nemcsak azért, mert az előkelő második helyre került, hanem azért is, mert nagyon kevés elégtelent kapott, ami azt jelzi, hogy (ellentétben mondjuk a lakáshoz jutással) alapvető bajok nincsenek az oktatás körül (5. ábra).

Az osztályzatok átlagát egyébként csak a válaszadók neme és lakóhelyének mérete befolyásolja a számok statisztikai hibahatáránál jobban. A nők és a vidékiek valamivel elégedettebbek az oktatással, mint a férfiak, illetve a budapestiek. Ugyanakkor az, hogy az átlag nem függ attól, van-e 18 évnél fiatalabb gyermeke valakinek vagy sem, azt jelzi: az értékelések sokszor nem tapasztalatokon múlnak, hanem sokkal inkább egy általános elégedettségi-elégedetlenségi beállítódáson.

Az oktatással való elégedettség mértékét viszont nem befolyásolja a válaszadók pártállása sem. Ebben a tekintetben a terület a közlekedéshez és az áruellátáshoz hasonlít, de különbözik a többi hat területtől, melyekkel az ellenzéki pártok hívei lényegesen elégedetlenebbek, mint a koalíció támogatói.

Az oktatás mai helyzetének általános megítélése nem függ össze azzal sem, hogy ki mennyire tartja fontosnak a közoktatás fejlesztését, illetve azzal sem, hogy beválasztotta-e valaki az oktatás helyzetének javítását az öt legtámogatandóbb cél közé vagy sem. Az általános megítélés viszont nagyon szoros összefüggést mutat azzal, hogy milyennek ítéli valaki az oktatás színvonalát ma Magyarországon (r=0.69).

Az oktatás színvonalát valamivel többen értékelik közepesre, mint azt, hogy úgy általában mennyire elégedettek az oktatással kilenc különböző terület között. Itt azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a bizonytalan, nem sarkított vélemények kifejezésére kínálja magát a közepes („középre menekülés” a döntés elől). Magyarán: az oktatás színvonaláról még határozatlanabb a közvélemény, mint amilyennek az általános megítélésnél mutatkozott. Így érthető, hogy itt sem találtunk különbséget aszerint, hogy van valakinek 18 évnél fiatalabb gyermeke vagy sem. Sőt, itt még a válaszadók neme és a lakóhely sem befolyásolja az átlagokat. Ugyanakkor pártállás szerint eltérnek a válaszok: az FKGP hívei valamivel rosszabbnak tartják az oktatás színvonalát, mint a többi párt támogatói.

Az oktatás színvonalának megítélése sem mutat összefüggést azzal, hogy mennyire érzi valaki fontosnak a közoktatás fejlesztését, illetve azzal, hogy beválasztotta-e az oktatás fejlesztését az öt támogatandó terület közé vagy sem. Ugyanakkor mind a színvonal megítélése, mind az általános értékelés korrelál azzal, hogy valaki szerint javult vagy romlott az elmúlt években az oktatás színvonala.

Valamivel többen vannak azok, akik azt mondják, hogy romlott az oktatás színvonala Magyarországon, mint azok, akik szerint javult, mindazonáltal a válaszok mérlege nagyjából nulla (6. ábra). Általában minden ilyen típusú kérdésnél azok szoktak többségben lenni, akik szerint régen minden jobb volt. Elsősorban azért, mert a válaszadók csak a legritkább esetben mérlegelik komolyan a változásokat, sokkal inkább az határozza meg véleményeiket, hogy általában mennyire elégedettek a területtel, amelyről kérdezzük őket. Jól mutatja ezt, hogy az oktatás esetén a változás megítélése egyforma szorosan korrelál (r=0.49) az általános megítéléssel és az oktatás színvonalának értékelésével.

Ha az adatokat –100-tól +100-ig terjedő úgynevezett mérleg-indexre vetítjük, akkor –4 pontnak adódik az átlag. Ez meglehetősen közel van a nullához. Az egyes társadalmi csoportokban viszont markáns különbségeket találtunk, ha nem is drámaiakat. Az index abszolút értéke sehol sem kerül 16 pont fölé. A legalacsonyabb mutatót egyébként a diplomások körében regisztráltuk (–16 pont), a legmagasabbat pedig az SZDSZ táborában (+11 pont) (7. táblázat).

Végül azt is megkérdeztük, hogy mennyire tartanak kielégítőnek az emberek hét különböző dolgot a magyar iskolákban. Ennél a kérdésnél is a közepes volt a leggyakoribb „osztályzat”, és a válaszok eléggé szorosan korrelálnak egymással, valamint az oktatásról alkotott általános véleményekkel (7. ábra).

Az értékelések közötti szoros együttjárások azt mutatják, hogy az iskoláról alkotott véleményeket döntően egy általános beállítódás határozza meg. Ezt az általános beállítódást jól „méri” a 7. ábrán szereplő hét dologból az első ötnek az átlaga. A skálából a tanulók fegyelmezettsége és az iskolák felszereltsége lóg ki. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a pedagógusokkal kapcsolatos attitűdöket tártuk fel, amikor egy új változót képeztünk az öt válasz átlagából.

A tanulók fegyelmezettsége azért lóg ki a sorból, mert sokan úgy gondolkoznak, hogy a gyerekek a szüleik miatt (is) rosszak, meg hát ezek a mai fiatalok már csak ilyenek. Jól jelzi mindezt, hogy a gyereknevelésben szigorúbb férfiak átlagosan 2 tizeddel rosszabb osztályzatokat adtak, mint a nők, a 60 év fölöttiek pedig 3 tizeddel rosszabbat, mint a 30 évnél fiatalabbak.

Az iskolák felszereltsége is „kilóg” a skálából.³ Ennek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy erről sem (csak) a pedagógusok tehetnek (a közvélemény szerint). Jól illusztrálja, hogy miről is van szó az, hogy az ellenzéki pártok támogatói átlagosan 3 tizeddel rosszabb osztályzatokat adtak, mint a kormánypártiak.

Ami pedig a pedagógusokkal kapcsolatos általános beállítódást „mérő” skála átlagait illeti, azt látjuk, hogy a fővárosiak véleménye kedvezőtlenebb, mint a vidékieké, és a férfiak véleménye is rosszabb, mint a nőké. A pártállás ezt az általános attitűdöt is befolyásolja, ám itt az SZDSZ és az MSZP hívei között mutatkozik a legnagyobb különbség.

Az iskolák feladatai

Munkatársaink átnyújtottak egy kártyacsomagot a megkérdezetteknek. A 20 lapra az iskolák tevékenységét, feladatait írtuk fel, és arra kértük az embereket, hogy rakják őket három csoportba: az elsőbe azokat, amelyeket nem tartanak fontosnak, a másodikba azokat, amelyeket kissé fontosaknak tartanak, a harmadikba pedig azokat, amelyeket nagyon fontosnak vélnek. A 8. táblázatból látszik, hogy a feladat meglehetősen komplex volt, ám a kérdezési technika megkönnyítette a válaszadók dolgát, és így mindössze egyszázaléknyi volt a válaszmegtagadók aránya, miközben 96 százalékuk minden kártyát elhelyezett valahova.

Az iskola felsorolt húsz tevékenységének, feladatának szinte mindegyikét nagyon fontosnak tartják az emberek. Jól mutatja ezt, hogy a megkérdezettek 54 százaléka egyetlen kártyát sem tett a „nem fontos” csomagba, míg 7 százalékuk mind a húszat a „nagyon fontos” csomagba sorolta. Nagyon fontosnak átlagosan 14 tevékenységet ítéltek a válaszadók, kevéssé fontosnak átlagosan ötöt, míg nem fontosnak mindössze átlagosan egyet.

Ennek ellenére a kártyák közös csoportba kerülési gyakoriságainak alapján (faktoranalízissel) feltárható, hogy a húsz tevékenység, feladat öt nyalábba rendeződik a közgondolkozásban. Ez azt jelenti, hogy az emberek valójában az iskola öt alapfeladatában gondolkoznak, és az ezekhez való viszonyulásuk határozza meg, hogy egy-egy konkrétan megfogalmazott tevékenységet, feladatot hogyan ítélnek meg. A legjobb faktormegoldást akkor kaptuk, amikor megengedtük, hogy a faktorok korreláljanak egymással, és úgy optimalizáltunk, hogy az egyes itemek súlya egy faktorban maximális legyen, miközben a többi faktorokban minimális. Az egyes itemekhez tartozó faktorsúlyokat a 9. táblázatban mutatjuk be.

Az iskola első alapfeladata az, hogy gondoskodjon a rábízott gyerekekről, lehetőleg úgy, hogy azok közben érezzék magukat jól, testileg is fejlődjenek, és alakuljon ki bennük a közösségi szellem. Ezt a faktort az egyszerűség kedvéért a „gondoskodás” címkével jelöljük a továbbiakban.

Az iskola második alapfeladata a gyermekek értelmének és képességeinek fejlesztése. Ezt a faktort a továbbiakban a „képesség” címkével jelöljük. Jellemző, hogy az idegen nyelvek megtanítása és a tudományos ismeretek átadása is helyet kapott (bár viszonylag kis súllyal) a faktorban. Ez azt jelezi, hogy a nyelvtudást és a tudományos ismereteket sokan képességnek és nem tanulási kérdésnek tekintik.

A harmadik alapfeladat a tanulók tisztességre, erkölcsre nevelése. Az emberek azonban egyáltalán nem várják el az iskolától a drákói szigort. Jól mutatja ezt, hogy ugyanebbe a faktorba került – eléggé nagy súllyal – a szeretetteljes bánásmód és a rendre, fegyelemre nevelés is. Ide kötődik az anyanyelv megfelelő elsajátítása is. Ez viszont azt jelzi, hogy sokan a jólneveltség részének tekintik a szép, tiszta magyar beszédet. Az egyszerűség kedvéért ezt a faktort a továbbiakban a „tisztesség” címkével jelöljük.

Az iskola negyedik alapfeladata a hazafias nevelés, a magyar nemzeti hagyományok ápolása. A közgondolkozás ide kapcsolja a vallásos nevelést is, amit egyébként a húsz feladat közül a legkevésbé tartottak fontosnak az emberek. A faktort a továbbiakban a „hagyomány” címkével jelöljük.

Az iskola ötödik⁴ alapfeladata az, hogy praktikus ismeretekkel ruházza fel a tanulókat, megteremtse annak lehetőségét, hogy boldoguljanak az életben, legyen jó szakmájuk, illetve felkészültek legyenek a továbbtanulásra. Ezt a faktort a továbbiakban az „ismeretek” címkével jelöljük.

A faktoranalízis eredményeként tulajdonképpen öt új változót kaptunk, melyek az eredeti változók lineáris kombinációi. Ebben az esetben arról van szó, hogy a húsz feladat, tevékenység besorolása alapján feltártuk, hogyan viszonyulnak az emberek az iskolák alapfeladataihoz. Az új változók várható értéke (átlaga) nulla, szóródása pedig egy. A faktorszkórok segítségével azt tudjuk leírni, hogy az egyes emberek az átlagosnál fontosabbnak vagy kevésbé fontosnak érzik-e az egyes alapfeladatokat.

Az iskola „gondoskodó” funkcióját a legfiatalabbak (a 18–29 évesek) érzik a legfontosabbnak, és a 60 év fölöttiek a legkevésbé fontosnak. Lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ennek a feladatkörnek az érettségizettek is, miközben az érettségi nélküliek és a diplomások átlag körülit. Az életkori különbségek egy részét magyarázhatja az is, hogy a feladatnak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak azok, akiknek van 18 évnél fiatalabb gyermekük, mint azok, akiknek nincs.

Az iskola „képesség”-fejlesztő funkciójának szintén a fiatalok tulajdonítanak nagyobb jelentőséget, de igazán a válaszadók iskolai végzettsége a döntő. Kiugróan magas a feladatkörnek tulajdonított jelentőség a diplomások körében, az érettségizetteknél is pozitív az átlag, miközben az érettségi nélküliek faktorszkórjai többnyire negatívak. Az életkoron és az iskolai végzettségen kívül a válaszadók lakóhelyének mérete is befolyásolja a feladatkörnek tulajdonított jelentőséget. Budapesten pozitív az átlag, a vidéki városokban nulla körüli, míg a községekben negatív.

A „tisztesség”-re, erkölcsre nevelésnek viszont a nagyvárosokban élők (a fővárosiak és a megyeszékhelyeken élők) lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonítanak, mint a kisebb városokban, illetve községekben lakók. A lakóhely méretén kívül a válaszadók vallásossága is befolyásolja a feladat fontosságának megítélését, és részben ennek hatása mutatkozik meg a lakóhelyi különbségekben is. A kisebb településeken élők aktívabb hitéletet élnek (sűrűbben járnak templomba, és nagyobb jelentőséget tulajdonítanak mindennapi életükben a vallásnak), mint a nagyvárosokban élők.

A nemzeti „hagyomány”-ok megismertetését és a vallási nevelést is a hívők tartják különösen fontos alapfeladatnak, ám ennek a faktornak az átlagai nem függnek a válaszadók lakóhelyétől. Ugyanakkor a feladat megítélése szoros lineáris kapcsolatban áll a válaszadók életkorával, és befolyásolja az átlagokat a pártállás és az iskolai végzettség is. A legnagyobb jelentőséget az érettségi nélküliek tulajdonítják a hagyományok ápolásának, a legkisebbet pedig az érettségizettek, miközben a diplomások átlaga nulla körüli. A faktorátlag erősen pozitív a KDNP (+0.51) és az MDF (+0.46) táborában, míg a liberális pártok híveinek körében negatív (a Fidesznél –0.19, az SZDSZ-nél pedig –0.32), a többi párt híveinek körében pedig nulla körüli a mutató értéke. Ebben az a meglepő, hogy sem az FKGP, sem az MSZP híveinél nem mozdult el egyik irányba sem. A nemzeti és vallási hagyományok iskolai ápolásának azok is kisebb jelentőséget tulajdonítanak az átlagosnál, akiknek van 18 évnél fiatalabb gyermekük, ám ez az összefüggés a válaszadók életkorával megmagyarázható.

Az iskola praktikus „ismeret”átadó funkciójának, az életre nevelésnek viszont elsősorban azok tulajdonítanak nagy jelentőséget, akiknek van 18 évnél fiatalabb gyermekük. Az is jellemző a mai magyar viszonyokra, hogy a jövedelem szerinti felső 20%-ba tartozók körében negatív a mutató átlaga (–0.28), míg a többi jövedelmi csoportban nulla körüli. Ezt az összefüggést nem a válaszadók iskolai végzettsége magyarázza meg, sőt ha kiszűrjük az iskolai végzettség hatását (kovarianciaanalízissel), akkor a különbség még markánsabb lesz. Itt tehát arról van szó, hogy a legmagasabb jövedelműek kisebb jelentőséget tulajdonítanak az érvényesülésben a jó szakmának és a továbbtanulásnak, mint a szegényebbek. Az ő értékrendjük szerint inkább anyagi javakat, vagyont kell biztosítani a fiataloknak az érvénysüléshez.

A faktorok arra is jók, hogy segítségükkel megpróbáljuk elkülöníteni a markáns véleménycsoportokat. Ezt a feladatot úgynevezett klaszteranalízis segítségével próbáltuk megoldani.⁵ Mivel a faktorok korrelálnak egymással a minden szempontból átlagos vagy átlag közeli válaszadóktól, mindössze három csoportot sikerült elkülöníteni.

Azok a válaszadók⁶, akik mind a húsz vagy csaknem mind a húsz feladatot, tevékenységet a nagyon fontos csoportba sorolták, az „átlag közeli” csoportba sorolódtak. Ez érthető, hiszen ha átnézzük az alapeloszlásokat, akkor látható, hogy éppen az a tipikus, hogy az általunk felsorolt feladatok, tevékenységek valamennyije nagyon fontos (lásd 8. táblázat). Érthetően az átlag közeli csoport a legnépesebb, a válaszadók 56 százaléka sorolódott ide.

Az átlag közeli csoporttól eléggé markánsan elkülöníthetőek azok a válaszadók, akik a „gondoskodás”-nak az átlagosnál kisebb jelentőséget tulajdonítanak, a „képesség”-eknek és az „ismeretek”-nek az átlagosnál nagyobbat, a másik két faktornak pedig átlagost. Ezt a csoportot az egyszerűség kedvéért nevezhetjük „tudást preferálók”-nak. A csoportba a válaszadók 21 százaléka sorolódott.

Szintén jól elkülönülnek az „átlag közeliektől”, de a „tudást preferálóktól” is, azok a válaszadók, akik az átlagosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az iskola „gondoskodó” funkciójának, viszont az átlagosnál kisebbet a „képességeknek” és a „tisztesség”-re, fegyelemre nevelésnek. A csoportban a praktikus „ismeretek” és a „hagyomány” faktorok átlagai nulla körüliek. A csoportra annyira illik az „anyáskodó” címke, hogy nehéz ennél tudományosabban hangzó jelzőt találni, jóllehet tagjainak 35 százaléka férfi. A válaszadók 13 százaléka jellemezhető így.

Végül a válaszadók tizede minden szempontból ellentéte az „anyáskodóknak”. Rájuk az a jellemző, hogy az átlagosnál lényegesen nagyobb hangsúlyt helyeznek a „tisztesség”-re, a fegyelemre és a „hagyományok”-ra, miközben a „gondoskodás”-ra és a praktikus „ismeretek”-re az átlagosnál kisebbet. A csoport tagjai viszonylag éles határokkal különülnek el az „átlag közeliektől” és az „anyáskodóktól”, ám a csoport határai elmosódottak a „tudást preferálók” felé. A csoport jellemzéséből nem nehéz ráismerni a hagyományos (poroszos) nevelési attitűdre, így az egyszerűség kedvéért a későbbiekben a „fegyelmezők” címkével fogunk hivatkozni rájuk.

A csoportarányok tekintetében a legnagyobb különbségeket életkor szerint találtuk. A 18–29 évesek körében az „átlag közeliek” után a „tudást preferálók” csoportja a legnépesebb, míg a 60 évnél idősebbek körében a „fegyelmezőké” (8. ábra). Iskolai végzettség szerint azt mondhatjuk, hogy az érettségi nélküliek körében az átlagosnál magasabb az „anyáskodó” csoportba sorolhatóak aránya, míg az érettségizettek és a diplomások körében a „tudást preferálóké”. A rendszeres templomba járók körében kiugróan magas a „fegyelmezők” aránya. Az SZDSZ szavazótáborában viszont alig akadnak „fegyelmezők”, miközben a KDNP és az FKGP hívei között az „átlag körüliek” után éppen ez a csoport a legnépesebb. Ugyanakkor az MDF, az MSZP és a Fidesz támogatói a csoportarányok tekintetében alig különböznek egymástól, és közelebb állnak az SZDSZ-hez, mint az FKGP-hez és a KDNP-hez.

Az alapváltozók és a faktorok szintjén volt néhány különbség a válaszadók lakóhelye, neme és jövedelme szerint is, ám ezek a különbségek a véleménycsoportok arányaiban már nem mutathatóak ki. Ez érthető is, hiszen az alapváltozók esetén sem voltak túl nagyok a különbségek, és a többváltozós analízisek után meglehetősen eltávolodtunk ezektől az alapváltozóktól.