Teremtésmítoszok és evolúcióelmélet¹

– Válaszok egy körkérdésre –

„Tudom, hogy minden egy dolog”
(Villon)

1997 júliusában körkérdést intéztünk különböző területeken dolgozó 25 ismert értelmiségihez (természettudóshoz, orvoshoz, filozófushoz, teológushoz, szociológushoz) arról, miként vélekedik az evolúció fogalmáról, hogyan látja az evolúcióra vonatkozó elméletek és a különböző kultúrák teremtésmítoszainak kapcsolatát. Arra is kíváncsiak voltunk, hogyan látják a válaszolók a világ keletkezéséről/teremtéséről szóló vallásos és természettudományos magyarázatok egymáshoz való viszonyát. A felkértek közül kilencen válaszoltak. Néhányan kérdésenkénti sorrendben írták meg válaszaikat, mások viszont összefüggő esszében vagy tanulmányban fogalmazták meg a témával kapcsolatos gondolataikat. Összeállításunkban kérdésenként csoportosítva adjuk közre a válaszokat.

A sokoldalú műveltséget adó iskolai stúdiumok egyik igen fontos eredménye az a felismerés lehet, hogy ugyanarról a dologról, jelenségről sokféle módon tudunk helyesen beszélni. (Hiszen éppen ez jelenti a sokoldalúságot.) Megfordítva: sokféle nyelvet, beszédmódot, tudományágat megtanulhatunk, míg lassan-lassan megsejtjük, hogy mind ugyanarról szóltak. E sokféle beszédmód ellentéteit és ellentmondásait talán legélesebben a dolgok, lények genezisére (származására) vonatkozó elméletek mutatják meg.

A megközelítések, válaszok nem elsősorban az iskolák arculata, profilja szerint különböznek. A sokféleség hátterében inkább sokak egyéni útkeresése áll. A szaktanár sohasem egyszerűen egy „szakot oktat”, hanem egy sokszereplős és sokfelvonásos dráma szereplőjévé válik. E drámában a többi szereplővel – tanárral, növendékkel, igazgatóval – együtt igyekszik összeegyeztetni a személyes, tudományos és „szaktudományos” világképét. Mindezt olyan szellemi labirintusban teszik, melyben egyszerre van jelen a tankönyvek fogalmi és gondolati zűrzavara, a minden tudományos eredményt megkérdőjelező álokoskodás, az univerzális igazságkritériumok nélkül kutató és botladozó tudomány és a fal, mely a végső kérdések természettudományos és transzcendens válaszai között húzódik.

A téma szakembereinek és gyakorló tanároknak feltett kérdéseink, illetve a válaszok, ha a labirintus kijáratát nem is tudják megmutatni, az együtt gondolkodást és a keresést igyekeznek segíteni.²

A válaszolók: Agócs József erdőmérnök, Balogh Tamás piarista tanár, Bérczi Szaniszló planetológus, Csorba László biológia–kémia szakos középiskolai tanár, Fehér Márta tudományfilozófus, Karátson Dávid geológus, Kordos László paleontológus, Szűcs Ferenc teológiai tanár, Varga Zoltán evolúcióbiológus.

1. Mit jelent az Ön, illetve szaktudománya felfogásában az evolúció kifejezés szűkebb és tágabb értelemben?

Kordos László: Paleontológus, őslénykutató vagyok, akinek mindennapi munkáját az evolúciós szemlélet határozza meg. Kezem között és a mikroszkópom alatt naponta több száz kihalt élőlény foga, csontja fordul meg, s eszembe sem jut, hogy arra gondoljak, mindezek az egykori élőlények egyszerre teremtődtek, örökké változatlanok maradtak. Minél többet tanulmányozom a különböző korú földtani rétegekből előkerült fossziliákat, annál plasztikusabban rajzolódik ki előttem az élővilág időbeni átalakulása, félreérthető magyar szóhasználattal: fejlődése. Amikor az evolúcióról kérdeznek, egyértelmű és indulatos vagyok. Általános felfogásom, hitem szerint az evolúció nem jelent mást, mint az időbeli változást. Nincs benne semmilyen előre elhatározott célképzet, tudatos irányítottság. Evolúciónak tekinthető folyamat az is, amikor a Moszkva téren felszállok a 6-os villamosra és leszállok a Blaha Lujza téri megállóban. A két esemény közben eltelt 20 perc, a villamos megtette a maga útját, közben gyorsított, fékezett, csengetett, megállt stb. Utasok szálltak fel és le, kutyákkal és emberekkel gyarapodtunk, csökkentünk. A rövid utazás alatt állandóan változó események következtek be, amelyek sohasem ismétlődtek, adott pillanatok jól elkülöníthetők a rákövetkezőktől. A villamosutazásban és az élővilág időben átformálódásában is megfigyelhetők olyan folyamatok, amelyeket az evolúcióban irányítottnak lehet tekinteni, s ezeket előszeretettel fejlődésnek, vagyis egyirányú, rendszerint előremutató átalakulásnak gondolnak. A villamosra a végállomáson kezdetben csak néhányan szállnak fel, majd egyre többen, a Nyugati pályaudvarnál alapvetően kicserélődnek az utasok, a Blaha Lujza téren alig maradnak továbbutazók. Az élővilág „fejlődésében” a kezdeti néhány időutazó (faj) száma gyarapszik, bizonyos időszakokban az eddigi magas diverzitásuk kicserélődik, lecsökken. Mindkét esetben megtalálhatók a rövid ideig utazók (rövid fajöltőjűek) és a messzebbre utazók (perzisztens fajok). Tény, hogy az evolúció eseménysorozatában megfigyelhetők olyan folyamatok, amelyeket az emberi gondolkodás törvényszerűnek tekint, s hajlamos arra, hogy az evolúció fogalmát, tartalmát leszűkítse. Az evolúción belüli folyamatok rendkívül változó, időről időre más és más kölcsönhatások kényszerei alatt következnek be. Ezek közül két tényezőt érdemes kiemelni, az adaptációt és a csatornahatást. Az adaptáció az alkalmazkodóképességet jelenti, ahol a villamos után futó utas előtt a vezető vagy becsukja az ajtót, vagy sem. Mindkét esetben az értelmes ember, a Homo sapiensnek nevezett biológiai faj alkalmazkodási folyamat előtt áll. Amennyiben sikerült felszállnia a villamosra, akkor kilihegi magát, s örül, hogy elérte azt, töretlenül folytathatja útját. Aki előtt az ajtó becsukódott, amellett, hogy szitkozódik, válaszút előtt áll. Az élővilág evolúciójában, miután az emberen kívül más élőlény tudatos gondolkodásra nem képes, ilyen esetben akár a csatornahatás is érvényesülhet. Az az élőlény, amelyik 18 ezer évvel ezelőtt éppen Ázsiában, a Bering-szoros környékén élt, észre sem vette, hogy élelem után kutatva átjutott Alaszkába, s miután néhány ezer év múlva a két kontinenst összekötő földhíd ismét tenger alá került, elkülönült fajtársaitól, életét új körülmények szabályozták a következőkben. A csatornahatás olyan véletlenszerű kényszerpályát jelent, ami meghatározza az adott élőlény vagy élőlénycsoport további evolúciójának irányát.

Bérczi Szaniszló: Nekem, mint természettudományos területen dolgozó kutatónak és tanárnak szűkebb értelemben a biológiai evolúciót, tágabb értelemben az anyag fejlődéstörténetét jelenti. Legtágabb értelemben kiterjeszthető társadalmi, technológiai területekre is.

Csorba László: Eredetileg papirusztekercsek kigöngyölítését, azaz egy szöveg megnyilvánulását, láthatóvá válását jelentette. Ezt az elsődleges jelentését ma sem veszítette el a szó: a biológiában, de a geológiában vagy a humán tudományok területén is valami már meglévő képesség, lehetőség megvalósulását, kiteljesedési útját jelöli.

Balogh Tamás: Az evolúció kifejezés szó szerint fejlődést jelent. Biológia–földrajz szakos tanárként mindkét szakterületemen értelmezhetőnek tartom a fogalmat. Minthogy teológiai végzettséggel is rendelkezem, ez megteremti annak a lehetőségét, hogy alaposabban végiggondoljam a természettudományi és hittudományi fogalmak kapcsolatát anélkül, hogy a két tudományterület zavaróan egybemosódna. A XIX. században megszületett darwinizmus (amely névadójának eredeti nézetétől elszakadva már a múlt században önálló életet kezdett) olyan mélyen beivódott gondolkodásunkba, hogy tapasztalatom alapján a mai embernek – ezt diákjaimnál is látom – elsősorban az élővilág fejlődése jut eszébe a szóról. Ez annak ellenére így van, hogy a szó eredeti alapjelentése szerint ez egyáltalán nem magától értetődő. Érdekes kutatási területnek ígérkezik, vajon a világ többi népe hozzánk hasonlóan gondolkodik-e erről a fogalomról.

Az 1975-ben megjelent Biológiai Lexikon szerint az evolúció „az élő anyag keletkezése az élettelenből (Ž biogenezis) és változatosságának kialakulása (Ž diverzifikáció)”. Ma az is természetes a számunkra, hogy a fejlődést élettelen Ž élő, illetve kevésbé tökéletes Ž tökéletes irányban gondoljuk el. Bizonyára kevesen tudnak arról, hogy az evolúcióelmélet atyjának nem Darwint kell tartanunk, hanem a francia G. Buffon grófot (1707–88), aki a XVIII. században már elcsodálkozott azon, miként bukkannak fel, majd tűnnek el ismét egyes fajok. Ő azonban úgy vélte, hogy bizonyos fajok fejlődhetnek csupán tökéletesebb formákká. Ezekkel a fejlődő lényekkel szemben a szamár elfajzott ló, az emberszabású majom pedig az ember elkorcsosult változata. Igen tanulságos a Biológiai Lexikon Buffonról szóló címszava, amely szerint a gróf újszerű „földtani szemléletével elhatárolta magát a Föld keletkezésének biblikus eredetű elképzelésétől”. Azt, hogy az akkori evolúciós szemlélet még korántsem a magyar kiadású Biológiai Lexikonban megjelenő tényeket tükrözi, az is mutatja, hogy Linné rendszerében a fejlettebbnek tartott fajok előbb találhatók, mint a fejletlenebbek. Erre vezethető vissza az állati egysejtűek magyar „véglény” neve is. A növénytanban pedig a fejlett zárvatermők után találjuk a virágtalan harasztokat, a mohákat, a moszatokat és gombákat. Ezek a rendszerek inkább a hiányosságok fokozódásának irányában haladnak, mint a fejlődés szerint.

A földtudományok közelmúltbeli fejlődésének kétségtelenül legforradalmibb lépése a nagy kontinentális kőzetlemezek mozgásának kimutatása. Az ún. globális tektonika elmélete nem csupán a kontinensek összeilleszkedő formáira ad kézenfekvő magyarázatot, hanem megmagyaráz olyan furcsa tényeket, hogy a közhiedelemmel ellentétben miért nem az óceánok mélyén, hanem a kontinensek területén találjuk Földünk legidősebb kéregdarabjait, és hogy miért a szárazföldek partjainál húzódnak a legnagyobb mélységű óceáni árkok. Ezen túlmenően választ ad az elmélet az azonos fajokhoz tartozó kövületek egyébként igen nehezen megmagyarázható földrajzi eloszlására is.

Az evolúció a hittudományban is rendelkezik sajátos tartalommal. Beszélnek a világ üdvtörténeti fejlődéséről. Célirányos fejlődés ez a kiteljesedés felé, amely a világ és benne természetesen az ember végső céljának az elérését jelenti. Ez a cél a világ esetében a fizikai rossztól (pl. földrengés, betegségek) való megszabadulás, az ember esetében pedig az Istennel való tökéletes kapcsolat (kommunikáció) kialakulása a szabad akarattal rendelkező személyiség megőrzése mellett. Beszél a hittudomány ún. „dogmafejlődésről” is. Tagadja az intenzív dogmafejlődés lehetőségét, azaz a hitigazságok lényegüket érintő módon nem változhatnak meg. Szüksége van azonban minden kornak arra, hogy megtalálja önmaga számára az egyes dogmák legfőbb, korszerű mondanivalóját. Ebben a katolikus hívőknek segítségére van az Egyház Tanítóhivatala, amely a pápával egységben kormányzó püspökökből áll. A Tanítóhivatalt a katolikus hit szerint a Szentlélek, az egy Isten harmadik személye segíti abban, hogy minden korban képes legyen helyesen értelmezni az isteni kinyilatkoztatást. A dogmatika tudományának tehát nem a személyes gondolkodás felszámolása a célja, hanem biztos támpontok adása a hívő számára.

Karátson Dávid: A Föld s rajta a (szilárd) felszín kialakulásának kérdése a geofizika és a csillagászat hatásköre. Evolucionista magyarázataik – az ősrobbanástól kezdve a kőzetburok kialakulásáig – közismertek, legalábbis, ha az evolúció fogalmán az egyirányú, nem megfordítható, minőségi változásokat értjük.

A felszínformák tudománya, a geomorfológia a valamiből való keletkezéssel, az egyirányú változásokkal szemben sokkal inkább a meg-megújuló ciklusokban, az azokat összekötő folyamatosságban gondolkozik, hiszen a belső és a külső erők alig fogyó energiával, állandó kölcsönhatásban formálják Földünk arculatát. A vulkanológia vizsgálati objektumai, a tűzhányók ezen belül sajátos mikrociklusokat testesítenek meg: az ember is láthatja, átélheti egy-egy vulkán születését, növekedését, belső és/vagy külső erők általi pusztulását, akár végleges eltűnését.

Emberközeli léptéküknél fogva rendkívül izgalmas folyamatokról van szó. Heves, robbanásos kitöréskor pl. a fél vulkáni hegy eltűnhet (lásd az egyesült államokbeli Mt. St. Helens 1980-as törmeléklavináját), szöges ellentétben az erózió lassú, évmilliós folyamataival. Ugyanakkor utóbbiak változatossága sem lebecsülendő: miocén kori, jól felismerhető vulkáni hegyeink például Japánban, az ottani nedvesebb éghajlaton már síksággá lepusztultak volna.

Kisebb-nagyobb ciklusok a vulkáni folyamatok s alakzatok majd mindegyikében kimutathatók. Beszélhetünk a magmakamra fejlődéséről, a magma differenciálódásáról, a kitörési típusok változásáról, a vulkáni formák egymásutánjáról. Mindezek hátterében a már említett belső és külső erők állnak, amelyek számtalan módon nyilvánulhatnak meg: a kőzetlemezek mozgásában, hegységképződésben, forrófolt-tevékenységben, éghajlatváltozásban és még sok egyéb formában. E folyamatokban pedig szinte kivétel nélkül fel lehet fedezni a vissza-visszatérést. (Hadd említsem, hogy a Föld vulkáni működését szorosan meghatározó kontinensvándorlás léptékében is – az újabb elképzelések szerint – a ciklusosság látszik dominálni: a nagy földdarabok időnként összesodródnak, másszor eltávolodnak egymástól.) Az evolúció egyirányú voltával szemben a vulkáni folyamatok inkább a meglepetésszerű, gyors változásokkal ragadhatók meg leginkább. Hogy még a vulkáni hegyek felépülésekor is mennyire nem egyirányú fejlődésről van szó, azt épp a tűzhányóépítmények fentebb is említett rendszeres leomlása, beszakadása igazolja, amelynek törvényszerűségét, más szavakkal a növekedés szakaszos önkorlátozását csak az 1980-as években ismerték fel.

Természetesen, ha az evolúció fogalmában az események történetiségére helyezzük a hangsúlyt – arra, hogy minden történés egyszeri, ily módon megismételhetetlen –, akkor ez alól a vulkánok sem kivételek. De a vulkáni működés törvényszerűségeire a ciklusosság sokkal jobb megközelítési mód, mint a valahonnan valahova tartó fejlődés.

Varga Zoltán: Előre kell bocsátanom, hogy evolúcióbiológusnak, evolúciókutatónak vallom magam. Az emberi megismerőképességet is az evolúció eredményének vélem: egyfajta „túlélési stratégiának”, amely az emberiség eddigi története során kialakult és működik, de amelynek korlátait, lehetőségeinek véges voltát is látnunk kell.

Kétségtelen, hogy az a kép, amelyet érzékelésünk és „adatfeldolgozó rendszerünk” segítségével a bennünket körülvevő „külvilágról” megalkotunk, bizonyos korlátok között valósághű, helytálló; segítségével valamelyest előre láthatjuk a várható történéseket, ezáltal megismerőképességünk nagy valószínűséggel helyes döntéseket, az adott körülmények között célszerűnek tűnő viselkedési formák kialakítását teszi lehetővé. Mindez azonban csak a jelenségek, folyamatok egy „földi” dimenziójú nagyságrendi tartományában teszi lehetővé, hogy a dolgokról szemléletes képünk is legyen. A „végtelen kicsiny” és a „végtelen nagy” tartományokba már csak az absztrakció vezethet el bennünket. E tartományokban a megismerés folyamatában megszokott verbális kifejezés korlátai már egyre nyilvánvalóbbakká válnak: e tartományokban már „a természet a matematika nyelvén szól hozzánk”. Sem az ún. „elemi részecskékről”, sem a „nagy bumm”-ról nincs, sőt nem is lehet szemléletes képünk, mert rájuk vonatkozó ismereteinket semmilyen közvetlen tapasztalathoz nem tudjuk viszonyítani. Mondhatjuk – például didaktikus célzattal –, hogy az atommag körül „keringő” elektronok hasonlóak egy központi égitest körül keringő parányi „naprendszerhez”. De mindenki tudja, hogy ez csak hasonlat, amelytől pl. az elektron kettős: korpuszkuláris és hullámtermészete sohasem válhat szemléletessé. Az anyagfejlődés ismert modelljéről is mondhatjuk azt, hogy „ősrobbanás”, azonban nyilvánvaló, hogy ez a megjelölés nem más, mint nyelvi metafora³, hiszen valójában semmilyen általunk eddig létrehozott vagy megtapasztalt robbanás közelítőleg sem azonos azzal a kozmikus folyamattal, amelynek „kezdetét” az anyagfejlődés kezdetével azonosítjuk. A „mikro”- és a „mega”-világ jelenségeit valójában csak modellezni tudjuk, prognózisaink e modellek helyességétől függenek. Ezért a „földi” dimenziókban, evolúciós időtávlatokban kialakult „veszélyérzetünk” a számunkra valójában felfoghatatlan sebességű folyamatokban eltompul, bizonytalanná válik.

Hosszasan lehet elmélkedni arról, hogy ez a tény milyen veszélyeket hordoz az emberiség túlélése szempontjából. Azt hiszem, egyelőre inkább csak sejtjük, hogy e veszélyek nem csekélyek, és még kevésbé lebecsülendők. Minderről az ún. „evolúciós ismeretelmélet” megalkotói, akik között jeles filozófusok és biológusok egyaránt voltak és vannak, már sok mindent leírtak.

Az evolúció, értelmezésem szerint, egy általános rendező elv, paradigma a modern természettudományban, amelynek segítségével az általános anyagfejlődéstől kezdve az emberi megismerés kialakulásáig a jelenségek és folyamatok szélesebb körét is mélyebben érthetjük meg, mint korábbi, illetve a jelenségek csak szűkebb körére érvényes, más gondolatrendszerek segítségével.

Bár valószínű, hogy az élet kialakulása szempontjából a Föld nem volt valamiféle kivételes helyzetben, mégis a Föld az egyetlen égitest, amelyről tudhatjuk, hogy bioszférával rendelkezik; amelyet élőlények változatos, sokrétűen szervezett együttesei, közösségei népesítenek be, és amelyre az élővilágnak olyanféle sokfélesége jellemző, amelynek – a különféle genetikai információkat hordozó fajok sokasága ellenére – a genetikai kód révén egy általános, alapvető, invariáns princípiuma van. E sokféleség a különböző szintű biológiai egyediségeknek a variabilitást is magában hordozó önreprodukciója, tehát lényegében genealogikus, elágazó folyamatok révén jön létre, ezáltal sajátos történetisége van, ugyanakkor e történetiség egyszerisége és az általa létrejövő biológiai objektumok egyedisége mögött mindenütt ott vannak bizonyos általános, szabályosan, ismétlődően végbemenő folyamatok. E folyamatokban az önszerveződés elve érvényesül.

A földi élet evolúciója tehát egyszeri, az általa létrejött genetikai és faji sokféleség bizonyára egyedi és megismételhetetlen (beleértve az ember kialakulását is), pusztulása visszafordíthatatlan; ám azok a genetikai alapfolyamatok, amelyek mindezt létrehozták és létrehozzák a múltban és a jelenben, az élővilág különféle csoportjaiban lényegében azonos elveken működnek, sőt elemi szinten kísérletileg is reprodukálhatók.⁴ Ez a dinamikus világkép az, amely a „klasszikus” rendszerező és evolúcióbiológia, illetőleg a modern molekuláris biológia s a vele párhuzamosan kialakult elméleti fizikai-kémiai alapokon (nem egyensúlyi termodinamika) felépült rendszerelmélet nagy szellemi találkozásából, szintéziséből jött létre, amely bizonyára ma még nem teljes, de mai ismereteink fényében átfogónak és következetesnek tűnik.

Agócs József: Ha keressük a természetnek a tudományétól eltérő rendjét, amely egy szaktudományok feletti, szintetikus diszciplína, akkor abban az evolúció, ugyanúgy, mint a teremtés, nem más, mint bizonyos tényeknek bizonyos szempontok szerinti értelmezési kísérlete. Az evolúció során figyelembe vett tények egyik része az, hogy a ma létező élőlények néhány tulajdonsága kisebb-nagyobb mértékben eltér őseikétől, másik része pedig az, hogy a maiak tulajdonságai sem egyformák.

Az evolúció elmélete a generációk időben változó (vagy nem változó) sorait összeveti az egy időben létező különbözők (vagy hasonlók) ismeretlen rendjével, s az egy időben létezők között leszármazási, rokonsági kapcsolatokat, fejlettségbeli különbségeket igyekszik megállapítani. Ez így értelmetlen, minden tapasztalatot és józan észt „megkérdőjelező álokoskodás”, súlyos dimenziótévesztés, durva logikai, „fogalmi és gondolati zűrzavar”, tehát be nem vált értelmezési kísérlet. Célja nem lehet más, mint valamiféle képzelt vagy vágyott emberi felsőbbrendűségnek az igazolása.

Az egy időben létezők között a gyakorlati tapasztalatok szerint táplálkozási és helyfoglalási kapcsolatok vannak, s ezeknek a térbeli kapcsolatoknak alárendeltek a szaporodás, a leszármazás időbeli kapcsolatai. A valóságban csak élelmi hálózatokon belüli koevolúció létezik, amely élelmi hálózatokban minden alkatrésznek különböző helye és szerepe van, de nincs közöttük fejlettségbeli különbség. Az ökoszisztémákon és a bioszférán belüli együttműködésnek, valamint ezek koevolúciójának részletes kifejtése az örvényrendszer-elmélet és a bioszférabiológia nevű szintetikus tudomány keretében található meg.

Fehér Márta: Szaktudományom: a tudományfilozófia közkeletűnek mondható felfogásában az evolúció tágabb értelemben egy rendszernek a környezetében való, ön- és környezetadaptáció révén megvalósuló folyamatos fennmaradását jelenti. Szűkebb értelemben az emberi megismerés evolúciója (a poszt kuhniánus felfogásban) egy olyan, bizonyos szempontból diszkontinuus folyamat, amelynek során a különböző emberi társadalmak (a tudomány mint megismerő tevékenység környezetei) változásának függvényében a megismerésnek olyan különböző módszertani és eredménystruktúrái jönnek létre, amelyek a föléjük rendelt (befogadó) rendszerek (társadalmak) környezetükben való evolúcióját segítik. A megismerési folyamat kontinuus, de megvalósulásának módjai és eredményei diszkontinuusak.

Szűcs Ferenc: Csaknem minden teológus elfogadta eddig, hogy Isten eredeti teremtése (creatio originalis - vagy prima) óta a természetnek is van történeti változása, kibontakozása. Éppen ez a változás jelenti a teremtettség történeti kontingenciáját, folytonosságát. Természetesen ezek a változások előfeltételezik a „kezdeti teremtést”, ezen belül viszont már arról beszélünk, hogy a teremtett világ „nyitott rendszer”.

Szemben az antik világ kozmoszának „ordo”-jával a zsidó-keresztény teremtéshit a kozmosz történetét az ember történetével kapcsolja össze (lásd Gen. 1 és 2.), így a szó másik jelentésköre már a kultúra és civilizáció fejlődéstörténetére is utal. Ezt a teológia gyakran az „úton járás” metaforájával fejezi ki. A nemzedékek között van kontinuitás, a történelem azonban mégsem önmagát ismétli. Nemcsak valahonnan valahová tart, hanem feltételezi azt is, hogy a nemzedékek meghaladják az előttük járók tudását. A Biblia még a kinyilatkoztatás tekintetében is ismeri a történeti kibontakozás elvét. Ezt az időszemléletet már a Genezis első szava is jól érzékelteti: berésit (héberül) – kezdetben. A kezdet folytatást, sőt egy beteljesedés-történetet sugall. Az idő a bibliai képrendszer szerint „betelik”, így – akár a pohár víz esetében –, az első csepp is része a nagy egésznek.

Ezen tágabb értelmezés mellett a szó szűkebb értelme a XIX. század óta részben a hegeli történetszemléletre, részben a darwini fejlődéselméletre reflektált a teológián belül. Itt azután a teljes elfogadástól, a kritikán át a teljes elutasításig megtalálható mindenfajta nézet.

2. Mely felfedezéseket, felismeréseket, illetve elméletet tartja a legnagyobb hatásúnak az evolúciós kutatások történetében?

Csorba László: A természettudományokban a mai értelemben vett evolúciós elméletek legfeljebb kétszáz évesek, gondolati gyökerük azonban jóval régebbi.

Az a szemléletmód, amely szerint az idő egyirányú és az egyes cselekedetek, események minden későbbi számára meghatározóak, a Biblia révén vált az európai gondolkodás részévé.

Ugyancsak alapvető fontosságú volt annak a szemléletnek a térnyerése, amely az elvont, gyakran matematikai formájú gondolati modellek és a mérhető tapasztalatok egyezését fogadta el természettudományos igazságként (Galilei: A természet nyelve a matematika).

Természetesen meghatározó Darwin elmélete, azzal a kiegészítéssel, hogy fontos módosításokon esett át. Így a japán Kimura „semleges evolúció” hipotézise nem annyira a szelekció, mint inkább a véletlen formáló szerepét hangsúlyozza.

Úgy látszik, hogy az 1980-as években útjára induló káoszelmélet, illetve fraktálgeometria egészen új megvilágításba helyez régről ismert tényeket. Talán a véletlen–szükségszerű, célirányos–okoktól meghatározott, szabad–determinált ellentétpárok feloldásához, szintéziséhez vezet majd. Ennek komoly következménye lehet a filozófiában, természettudományokban, teológiában egyaránt.

Bérczi Szaniszló: Az evolúció fogalmának kialakulása két tudományág összjátékának eredménye. Az evolúció fogalma eredetileg a biológiában formálódott ki, és már Darwinnál gazdag fogalmi piramis csúcsán áll. Az élet fejlődéstörténetéről kialakított szintézist foglalja össze ez a szó. Mint szintézist jelző szóhoz, sokrétű, kimunkált fogalmak sorozata illeszkedik hozzá. A mai biológiai evolúciós kutatás nemcsak magát a természettudományos ismeretanyagot gyűjti és rendezi, hanem az evolúció fogalmát is egyre fejleszti.

De kialakulása a földtudomány és az élettudomány határán történt. Steno dán tudós még az 1600-as években megfogalmazta a települési törvényt, a földtan egyik axiómáját. A földfelszínt borító rétegek tömböket alkotnak, s ezek településében a rendezettség az, hogy a felül lévő réteg a fiatalabb, s alatta egyre idősebbek következnek. E törvény segítségével üledékréteg-sorozatok sorrendjét lehet meghatározni. Egymástól távol eső, de esetleg hasonló rétegek sorozatáról meg kellene tudni állapítani, hogy azonosak-e egymással. Ennek végrehajtásához egy másik alapelvet is kimondtak a földtanban: a zárványok bezárásának alapelvét. A kőzettestbe bezárt egység (anyagdarab) idősebb vagy egykorú az őt bezáró kőzettestnél vagy kőzettesttel. Ezen a ponton lépett be a biológia, mert a leghasználhatóbb zárványoknak az egykor élt élőlények ősmaradványai bizonyultak.

Nem követjük a földtan fejlődését, de láthatjuk, hogy két tudományág összekapcsolódása nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a geológia a földfelszín rétegeit és azok fejlődéstörténetét föltérképezze. Másrészt a már létrejött földtani sorozatok segítették a biológiát abban, hogy az élővilág evolúcióját először megkonstruálják, majd finomítsák.

Ettől a ponttól azt is érzékelhetjük, hogy a két tudományág fejlődése más tudományágakat is bevonhatott idővel saját tudományterülete történeti képének finomításába. Példaként említem csak, hogy a radioaktivitás fölfedezése egy másféle „zárvány”-típus körét vonta be a földi fejlődéstörténet nyomozásába és leírásába. Egy-egy radioaktív elem nagy számban képez zárványt a kőzettestekben. Bomlása egy belső törvények szerint zajló folyamat (ahogyan az élőlények fejlődéstörténete is az), ezért egy újabb „független” eseményszál kapcsolódik be a fejlődéstörténeti leírásba. A radioaktív bomlást a fizikában mért idő fogalmával, módszerével is le lehet írni, ezért jelentett forradalmi lépést a radioaktív kormeghatározás: az addig csak „egymásra következés” értelmű fejlődéstörténetet el tudta helyezni a megszokott „év–hó–nap” léptékű gondolatrendszerben is. Mindez együtt rámutat arra is, mennyire kiterjedten épült be az evolúciófogalom a kifejlődött természettudományokba.

A tágabb értelemben vett evolúció a fogalom kiterjesztését jelentette most már azokra a területekre, ahol szintén valamilyen irányba rendezett átalakulások voltak megfigyelhetők. Legismertebb volt az, hogy a galaxisok távolodnak. Másrészt az elemi részecskék létrejöttét forró plazmából lehet levezetni. Gamow és mások összekapcsolták a kettőt, és modellként megvizsgálták: ha a galaxisok széttartását időben megfordítjuk, kezdetben forró univerzumot kapunk. Abban megszülethetnek az elemi részecskék, majd a szétrepüléssel lehűlnek annyira, hogy a körülöttünk megfigyelhető hűvösebb világot is létrehozzák. A létrejövő hűvösebb anyagszerkezetek: atomok, molekulák, ásványok, élő anyag lépésről lépésre alacsonyabb kialakulási hőmérsékletű, egymásra rétegződő struktúrasorozatot alkotnak. Ugyanígy alkotnak egymásba ágyazott, de „befelé” csökkenő méretű sorozatot a galaxisok, bennük a csillaghalmazok, azokban a csillagok és bolygóik. Itt a két skála összeér, mert az égitesteken már ismerjük az ásványokat, az életet. Az anyag fejlődéstörténete ma az egyik leghatékonyabb jelenség- és ismeretszintetizáló fogalom.

Balogh Tamás: Az élővilág fejlődésének egyik legsúlyosabb kérdése az, hogy ez a jelenség hogyan illeszkedik be a fizikai világ törvényei közé, hiszen azok alól az élő anyag sem vonhatja ki magát. Ma sok evolucionista kutató úgy oldja fel ezt az alapproblémát, hogy felhívja a figyelmet a zárt és nyílt rendszerek közötti különbségre. A világegyetem egésze zárt rendszernek tekintendő, amelyben az entrópiára való törekvés érvényesül. Az élővilág egésze, a bioszféra azonban nyílt rendszer, képes a környezetével anyag- és energiaforgalomra. A fennálló energiatöbblet következtében kialakulhatnak az anyagnak önmagát folyamatosan felülmúló formái, akár az emberig bezárólag. Bár ezt az érvet igen gyakran a materializmus egyik fő támaszaként használják a Teremtő létezésének kiküszöbölésére, az egyébként nagyon ügyes és keresztény szemmel is elfogadható elmélet nem ad magyarázatot magának az anyagnak és energiának a létezésére. Egy másik megoldási kísérlet, amelynek hívei között ott találjuk a DNS-szerkezet egyik felfedezőjét Cricket is, az ún. pánspermizmus. Ez az elmélet arról szól, hogy felesleges az élet keletkezésének okát a Föld fizikai rendszerében keresnünk, mert az élet első formái más bolygókon, például a Marson alakultak ki. Ez az elmélet igen jótékonyan mozgatta meg a világűrkutatásra szánt amerikai pénzalapokat, ennek köszönhető több közelmúltbeli Mars-expedíció is. Ezek – bár baktériumhoz hasonló mikrokövületeket véltek kimutatni a kőzetmintákból – nem adtak megnyugtató pozitív választ a marsi élet kérdésére, amely továbbra is fantáziánk dús készleteire támaszkodik. Véleményem szerint a pánspermizmus, még ha igazolni vélik is a kutatások tükrében, hasonlít a gordiuszi csomóhoz, mivel egyszerűen átteszi a nagy kérdést egy másik égitestre.

Nagyon jelentős eredménynek tartom, hogy a molekuláris biológia tudománya sok tekintetben alátámasztotta a kövületeken alapuló elméleteket.

Az evolúció egyik legékesebb bizonyítéka kétségtelenül az, hogy a genetikai kód (és dekódolásának módszere is) az egész élővilágban – beleértve a baktériumokat is – azonos. Persze itt is találunk néhány apró kivételt (vírusok, baktériumok esetében), de ez alig torzít a nagy egységen. Fontosnak tartom a genomkutatások azon új keletű eredményeit is, hogy nem csupán a fajok DNS- bázisszekvenciái (vagyis adott géneken belüli információ sorrendje) közötti rokonságot érdemes vizsgálni és lehet kimutatni, hanem maguknak a géneknek a kromoszómákon elfoglalt helye is rokonságot mutat szinte az egész élővilágon belül.

Az evolúciógenetika tudományában megjelenő matematikai módszerek az elmúlt évtizedben több-kevesebb sikerrel egzakt tudománnyá tették az evolúciókutatást. Ugyancsak matematikai módszereket hozott erre a területre a játékelmélet alkalmazása is. Például vizsgálták a hímek pózolási idejét: van egy optimális időtartam minden egyed, illetve faj számára, amelynél kevesebb vagy több pózolásra fordított idő egyaránt szelekciós hátránnyal jár.

Rájöttek arra is, hogy nem pusztán a testfelépítés rokonságát lehet vizsgálni az élő vagy kihalt fajok között, hanem a viselkedés rokonságát is. Az evolúció és etológia házasságából így alakult ki a szociobiológia tudománya. Születtek persze veszélyes oldalhajtások is. A társadalmi viselkedést egyszerűen a genetikai rokonság fokával lehetetlenség megmagyarázni, hiszen a szociális viselkedés – bár jelentős genetikai alapjai vannak – ennél jóval bonyolultabb. Súlyos következményekkel járhat, ha a durva emberi magatartást, a bűnözést kizárólag genetikai magyarázattal látjuk el. Ugyanígy lealacsonyítást jelent, ha az önzetlen-önfeláldozó magatartást a gének átörökítésének érdekével magyarázzuk.

Katolikus részről a legnagyobb és szinte mindmáig egyetlen kísérletet az evolúció és a hittudomány egyeztetésére Teilhard de Chardin francia jezsuita szerzetes, paleontológus tette. Teilhard részt vett a pekingi előember (sinanthropus) II. világháborúban sajnos tragikusan elpusztult leleteinek feltáró munkálataiban. Az alacsonyabb rendű felől a tökéletesebb irányában gondolta el a fejlődést. A „teilhardizmus” legsajátosabb vonása a klasszikus darwinizmussal szemben, hogy az evolúció messzemenően célirányos, a Teremtő terveibe illeszkedő folyamat. A világ úton van az „omegapont”, a végső beteljesedés felé. Teilhard sokáig csak a fiókja számára írhatott, mert munkássága darwinista oldalról a teremtés célirányossága miatt elfogadhatatlan volt, egyházi részről pedig azért került a tiltott listára, mert műveiben sajátosan keveredik a hittudomány és természettudomány. Szaktudományos oldalról még a tudományos csalás vádja is elérte, amin kapva-kapnak még ma is azok, akik a Bibliát fundamentalista kreacionista módon értelmezik. Teilhard azonban az ötvenes évek közepén bekövetkezett halála után ismert szerzővé vált, munkássága igen sokat segített a XXIII. János pápa által egybehívott, VI. Pál által levezetett II. Vatikáni Zsinat (1963–65) atyáinak abban, hogy megfogalmazzák a keresztény ember mai kapcsolatát a természettudományok eredményeivel.

Varga Zoltán: Azzal kezdeném válaszomat, hogyan látom Darwin szerepét a modern evolúcióelmélet kialakulásában, mi az az élő darwini örökség, amelyet ma is érvényesnek, máig hatónak tekinthetünk. Evolúcióelméletek nyilván voltak korábban is, ám csak olyanok, amelyek az evolúciós változás tárgyának, egységének az egyedet tartották. Darwin gondolatvilágában jelenik meg először, hogy az evolúció valójában valószínűségi elveken nyugvó tömegjelenség.

Szelektív túlélés és továbbszaporodás csak olyan tömegjelenség-jellegű biológiai rendszerekben valósulhat meg, amelyekre jellemző a szaporodás, és a variabilitás. Szaporodás révén létrejövő sokaság és variabilitáson alapuló sokféleség nélkül nem képzelhető el semmiféle kiválogatódás, mindkettő együttes jelenlétében viszont elkerülhetetlen az, amit szelekciónak, illetve szelekciós elven működő evolúciónak nevezünk.

A lényeg abban van, hogy egy bizonyos, genealogikus elágazó folyamat révén létrejövő egységek (szaporodó egyedek) száma az idő függvényében exponenciálisan növekszik, ha ezt valamilyen ellenirányú folyamat nem korlátozza. Az exponenciális növekedés viszont semmilyen zárt, véges rendszerben nem lehetséges. Egyetlen biológiai népességben sem. Az emberi társadalomban sem. A sokszor „embergyűlölőnek” vagy pláne „reakciósnak” bélyegzett Malthus ezt a nagyon is objektív természeti törvényt látta meg. S ez a felismerés katalizálta Darwin gondolatait, aki észrevette azt, hogy az élőlények variabilitásában sokkal több a rejtett, csak különleges helyzetekben; bizonyos kényszerfeltételek megszűnésekor megvalósul(hat)ó lehetőség, mint amit általában megláthatunk. A domesztikált kutya vagy a házi galamb megdöbbentő sokféleségének genetikai alapjai zömmel (bizonyos, újabb keletű mutációk kivételével) nyilván megvannak a sokkal szigorúbban korlátozott változékonyságú farkas vagy a szirti galamb génjeiben is. Ám a kutyában vagy a házi galambban a tenyésztő jóvoltából kiválogatott, megőrzött és tovább szelektált változatok többsége a természetben sem a túlélésre, sem a továbbszaporodásra semmi eséllyel sem rendelkezne. A természetben hatnak bizonyos kényszerfeltételek, amelyek az élőlények variabilitását bizonyos „normák” között tartják, s e kényszerfeltételek azok, amelyek egyúttal gátat vetnek az exponenciális szaporodásnak is.

Ezek a folyamatok populációs szinten zajlanak, vagyis azokban a szaporodás-közösségekben, amelyek a természetben az egyes fajokat képviselik. A populációgenetika volt az első olyan biológiai tudományterület, amelyben a – reális körülmények között lehetetlen – nullhipotézis falszifikálásán (lehetetlenségének kimutatásán) alapuló deduktív (matematikailag megfogalmazott) gondolatmenet érvényesült. A mendeli törvények véletlen tömegjelenségekre való kiterjesztése volt az a művelet, amely lehetővé tette a darwini szelekciós elv újraértelmezését azzal, hogy az „alkalmasságra” (más fordításban „rátermettségre”), a fitnessre olyan matematikai (valószínűségszámítási) megfogalmazást sikerült találni, amely a géntovábbadás esélyét mint a túlélés és a termékenység (fertilitás) valószínűségeinek szorzatát adja meg. Ezzel lehetővé vált az, hogy a géngyakoriság változását a populációban mint optimalizációs folyamatot értelmezzük.

A populációgenetika elméletének kibontakozása világított rá arra, hogy a természetben nyilván nemcsak kiválogatódás zajlik, hanem valójában egy olyan „stratégiai játék”, amelyben a szaporodó és variábilis élőlénynépesség belső szabályozómechanizmusai és a külvilág ráható része (a „környezet”) egymással állandó kölcsönhatásban vannak. Darwin, mai rálátásunk szerint, ennek a folyamatnak egyik, szükséges, de önmagában nem elégséges feltételét látta meg. A másik oldal felismerése sokkal újabb keletű, lényegében a modern molekuláris biológia, mindenekelőtt a molekuláris genetika vívmánya. Mára nagy összehasonlító anyagokon végzett vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy a legkülönbözőbb élőlények molekuláris szintű variabilitása szoros összefüggéseket mutat bizonyos „külső”, illetve velük korreláló életmódbeli tényezőkkel.

Kordos László: Az evolúció gondolatának kétségtelenül lehatásosabb előmozdítója Darwin volt, annak ellenére, hogy tanait nagyrészt már túlhaladta a tudomány. Miután azonban a földi élet az élőlények és környezetük időről időre változó kölcsönhatásában zajlik, a darwinizmus tanainak jelentőségét nem alábecsülve, legnagyobb felfedezésnek mégis a kontinensek és az óceánok egymáshoz viszonyított állandó átalakulását bizonyító és egyszerűen magyarázó, lemeztektonikának nevezett folyamatot tekintem. A földi környezet és azon belül az élet átalakulását alapvetően ez, az élettől s így az embertől is teljesen függetlenül létező állandó folyamat határozza meg.

Agócs József: A szűkebb értelemben vett evolúciós kutatások szerintem értelmetlenek, hatástalanok vagy éppen félrevezető hatásúak. A generációk időbeli változásait (vagy változatlanságait) s az egy időben létezők különbségeit, sokféleségét pontosan magyarázó, tágabb értelmű koevolúciós elméletet meghatározó kutatások között azok a legnagyobb hatásúak, amelyek:

a) a sejt, az élőlény mibenlétének megállapítására vonatkoztak. Közülük is a legfontosabb Gánti Tibor szuperrendszer formájú „chemoton”-elmélete. A hagyományos evolúciós elméleteknek ugyanis az is alapvető hibája, hogy azok az élet lényegének, princípiumának ismerete nélkül születtek.

b) amelyek az élőlények, populációk táplálkozási kapcsolataival, élelmi hálózatokbeli helyének és szerepének feltárásával foglalkoztak, hiszen ezek a kapcsolatok az evolúció meghatározói, a folyamatos teremtés irányítói, akármit értsünk is evolúción vagy teremtésen. Közülük a legfontosabbak a „szupraindividuális organizációval” kapcsolatos kutatások eredményei. A szupraindividuális kölcsönhatások létének jelentőségét nem csökkenti, hogy ezeket eddig ismeretük nélkül is ki tudtuk zárni.

c) amelyek a rendszerszemlélet fontosságára, a természet rendjének keresésére, a rendcsináló ismeretszerzés felváltásának sürgős szükségességére hívták föl a figyelmet. A rendszerkutatás széles körű eredményei közül a legfontosabbak a létfeltételekkel: a környezettel, az önszervezettséggel, az állandósággal, a rendszermozgásokkal, a funkcionális fogalomrendszerekkel stb. kapcsolatos kutatások eredményei.

d) amelyek a szintézis elvégzését, a közös értelmezési keret keresését tűzték ki célul, s nem is csak a mai részismeretek szintézisét, hanem az összes eddigi részismeret szintézisét is. A legfontosabb eredmények itt a tudományfilozófia ajánlásai: Kuhn paradigmája a tudományos forradalmakról, Wartofsky gondolatai a megismerés céljáról. A szintézis elvei és részeredményei mint az elmúlt negyven év szellemi forradalmának megnyilvánulásai nem léptek még a hagyományosan analitikus tudományágak helyére, de ez már csak idő kérdése.

e) amelyek a végeredmény: az örvényrendszer-elmélet, ezen belül a bioszférabiológia elérését lehetővé tették. Az evolúció értelme ebben a keretben nem más, mint minden élőlény-populáció időbeli változása vagy változatlansága aszerint, hogy az ökoszisztémák élelmi hálózataiban s a bioszféra ökoszisztéma-hálózatában milyen képességű populációkra van szükség a bioszféra mint harmadfokú szuperorganizmus létfeltételeinek előállítása során, a külső környezet létfeltételeit erodáló változások ellensúlyozására, kivédésére. Az emberi populációk megjelenését is ebből a szempontból kell értelmezni és értékelni.

Az emberi populációk még nem érték el a szellemi, értelmi fejlettségnek azt a fokát, amely szükséges a bioszféra, ezen belül saját létfeltételeinek a felismeréséhez, a többi populációval való együttműködéshez, az együttműködés feltételét jelentő önkorlátozás, önuralom elsajátításához. Képességeink adottak már a megfelelő paradigmaváltáshoz, de a szükséges oktatási fórumok, tangazdaságok, mintatársadalmak még hiányoznak. Ha tovább erőltetjük a régit s a régit szentesítő környezet- és természetvédelmet, akkor globálisan is megszűnnek az erodált, degradált ökoszisztémák regenerációjának feltételei.

Fehér Márta: Az utóbbi száz évben az európai gondolkodásban a Darwin-féle biológiai evolúcióelméletet, a tudományfilozófiában pedig a Kuhn-féle tudományfejlődés-elméletet (A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében, magyarul 1984) tartom a legnagyobb hatásúnak. (Ezek kritikai továbbfejlesztéseiről itt most nem teszek említést.)

Szűcs Ferenc: Nem vagyok annyira szakembere a témának, hogy ezt a hatástörténetet értékelni tudjam. Úgy gondolom azonban, hogy a gyökereket részben a felvilágosodás világszemléletében (deizmus, mechanikus világkép) kereshetjük, részben azután a XIX. század fejlődés optimizmusában. Ez azonban inkább csak távoli háttérnek jó a konkrét kérdéshez.

3. Mit bizonyítanak – bizonyíthatnak-e valamit –, hogy minden kultúra megfogalmazta saját teremtésmítoszát? Mítosz-e a Bibliában leírt két teremtéstörténet?

Varga Zoltán: A mítoszok megértéséhez, úgy vélem, az emberi megismerés fogalmát a lehető legtágabban kell értelmeznünk. Eszerint a megismerés fogalmába beletartozik mindaz, amelynek során valamilyen képet alakítunk ki a bennünket körülvevő világról. Mélyen egyetértek Karl Popperrel, amikor azt mondja: „Az a filozófia legnagyobb botránya, hogy míg körülöttünk a természet – és nem csak az – tönkremegy, a filozófusok továbbra is arról beszélnek – hol értelmesen, hol kevésbé –, hogy ez a világ létezik-e.”

Lehet, hogy az a kép, amelyet a mi véges érzékelő és adatfeldolgozó rendszerünk segítségével alkotunk, valóban hasonlít ahhoz, amelyet Platón – klasszikus hasonlatával – úgy jellemez, hogy az „árnyak a barlang falán”. Ám ez a hasonlat továbbgondolható úgy is, hogy az a „dolog”, amelynek mi az árnyékait, mozgásának megnyilvánulásait érzékeljük és elemezzük, az valóban létezik: méghozzá állandó dinamizmusban, változásban van, amiről – Hérakleitosztól Hegelig számos nagy gondolkodó jóvoltából – vannak, lehetnek bizonyos fogalmaink. Mindenképp erre utal az, hogy sikerül olyan általános összefüggéseket találni, amelyek nemcsak az események eddigi, általunk ismert múltbeli történéseire igazak, hanem az ezek alapján felállított előrejelzések is nagy valószínűséggel bekövetkeznek.

A mítoszok valójában olyan jelenségekre, folyamatokra vonatkoznak, amelyekről – tér-időbeli dimenzióik miatt – az adott korban nem voltak, nem lehettek közvetlen tapasztalatokon nyugvó ismereteink. Ezért a mítoszok a jelenségek leírását általában szimbólumokkal helyettesítik. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy ezek a mitoszok „modellek”, de olyan verbális modellek, ahol a modellalkotás szabályai nincsenek egyértelműen definiálva, ahol a szimbólumok a szabad képzettársítás alapján kombinálhatók, tehát sokkal inkább a művészeti alkotások jegyeit viselik magukon, mint a tudományos elméletekét, ahol a szimbólumok meghatározott fogalmakra vonatkoznak, és a velük való műveletek is szigorú szabályoknak vannak alávetve.

Valószínűnek tartom, hogy az emberi megismerő tevékenységben kezdetben a mítosz, a művészet és a valóság szigorúbb logikájú, „tudományos” megismerése még nem vált szét. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy minden kultúrának volt, lehetett olyan korai időszaka, amikor létrehozta a maga mítoszait a világról, annak létrejöttéről, s arról, hogy ezen a világon belül mi „kik vagyunk, honnan jöttünk, hova megyünk”. A mítosz és a tudomány szétválását – az evolúciós ismeretelmélet szellemében gondolkodva – a túlélés kényszere hozta létre, mivel az analitikus, tudományos megközelítés evolúciósan is sikeresebb prognózisokat tett lehetővé, mint az intuitív jellegű.

Ezzel függ össze pl. az, hogy a tudományok közül a legkorábban kialakultak közül való a matematika, illetve ezen belül a geometria s velük szoros összefüggésben a csillagászat, amely ismereteknek „túlélési értéke” különösen magas volt, hiszen létfontosságú események (pl. a Nílus áradásai, esős időszakok beköszönte) bekövetkezését lehetett előre jelezni, amelyeken sok-sok ember élete vagy halála múlott. Az is természetes, hogy a mítosz és a tudás beavatott hordozói korábbi történelmi időszakokban rendszerint egyazon testület (klérus) tagjai voltak, akik ezáltal nemcsak eszmei, hanem tényleges, materiális hatalommal is rendelkeztek. Később, a mítosz és a tudomány egyre inkább szétvált, egyre inkább különvált a transzcendens és a racionális szellemi szférák hordozóinak köre is.

Agócs József: Minden mítosz a valóság (vagy egy valóságrészlet) magyarázatára való törekvés, kísérlet. A teremtésmítoszok hasonló célúak, mint az evolúciómítoszok: a felsőbbrendűség igazolása anélkül, hogy bármi bizonyosat és fontosat is mondanának a Teremtőről, a teremtés tárgyáról, céljáról, módjáról, helyünkről és szerepünkről a teremtett világban, a (folyamatos) teremtésben. Akármelyik teremtéstörténet aszerint mítosz tehát, amennyire a valóságnak nem teljes vagy nem mindenütt hibátlan magyarázatát adja.

A teremtésmítoszok jelentősége az, hogy világmagyarázatra, a végső kérdések megfogalmazására és megválaszolására ezután tartós létezésünk feltételeinek fölismerése és előállítása céljából lesz szükségünk. Ha a régiek nem váltak be erre a célra, akkor újat kell alkotni helyettük. A sokféle kultúra sokféle teremtésmítoszának mindegyikében van olyan valóságrészlet, amelyet figyelembe lehet és kell venni újnak a formálása és ellenőrzése során, természetesen a többi, a tudománymítosz által előállított valóságrészletekkel együtt.

Minden korábbi és közismert teremtéstörténet és evolúcióelmélet mítosz, minden Isten- és világmagyarázat be nem vált hipotézis, ezért a „fal” nem a „természettudományos” és a „transzcendens” válaszok között húzódik, hanem erre merőlegesen. Egész kultúránk mítosz, és ez ma már létünket fenyegeti. A jelenkor feladata a mítoszok meghaladása, vagyis a világmagyarázatok hiányainak és tévedéseinek megszüntetése.

Kordos László: Érdekes és elgondolkodtató jelenség, miszerint minden kultúra nagyjából egy időben megfogalmazta a maga teremtésmítoszát, létrehozta hitvilágát. Az emberré válással foglalkozó kutató számára nincs hívő és hitetlen ember, mert aki azt mondja, hogy nem hisz, az abban hisz, hogy nem hisz. A hit az emberré válás meghatározott időszakában és körülményei között, mai ismereteink szerint 30-35 ezer évvel ezelőtt már kialakult a Homo sapiensnél. Létrejöttének kényszerfeltételeit nem ismerjük, csak feltételezhetjük, hogy kialakulásában jelentős szerepet kapott az emberi kommunikáció létrejötte, a függőség érzetének tudatosulása. A letelepedéssel és a háziasítással a természeti tényezőktől való függőség rendszerint létkérdéssé vált, s mint ilyen, logikusan magával hozta a vallásos hit különböző formáinak kialakulását. A hit az ember egyik legkonzervatívabb, legkevésbé változó, meghatározó tulajdonsága, ami nélkül képtelen az életre.

Bérczi Szaniszló: A teremtésmítoszok azt bizonyítják, hogy a műveltségi közösségek fölismerték azt a rendet a világban, hogy az események valamilyen irányba haladóan történnek. Mondhatjuk azt, hogy fölismerték az időnyilat, vagyis azt, hogy a dolgok meghatározott irányba fejlődése törvényszerű. A Bibliában leírt teremtéstörténetet történeti (történészi) szemmel elemezve olyan szerkezetet találunk benne, amely más teremtésmítoszokban is megvan, tehát történettudományi értelemben törvényszerűségek ismerhetők fel benne. Másrészt a bibliai teremtéstörténet része az üdvtörténetnek, s a vallási megközelítés nem tartalmaz természettudományi elemzési szempontokat. Ezzel nagyon fontos megkülönböztetési ponthoz érkeztünk.

A régi korok műveltsége – a mából visszatekintve – osztatlan műveltség. Ötvözve őrzi és adja tovább a világról, az életről, a helyes cselekvésről, az élet céljairól szerzett tudást. Ezért mielőtt az osztatlan műveltség forrásaihoz közelítünk, előre rögzítenünk kell magunkban egy etikát. Ennek lényege: érteni szeretném-e én azt, hogy miért éppen ezeket a dolgokat rögzítette az Írás, vagy én a mai életből visszatekintve csak elemezni, boncolni akarom. Ez a megközelítési disztinkció azért fontos, mert ez esetben nem keveredik össze két vagy több nézőpont. Ez a lerögzítés elkerülhetővé teszi azt, hogy az elemzés esetleg sértsen másokat, akik azt az elemzést nem végzik vagy nem végezhetik el.

Magam az elemző eszemmel úgy látom, hogy a korok gondolkodási (és ennélfogva cselekvési) rendszere változik, s e változások lökésszerűen, gondolkodási tömböket alkotva jönnek létre. Építettem is egy ilyen modellt, s megírtam egy könyvben (A műveltség rétegződése: Gondolkodási és cselekvési rendszerek. Budapest, 1993, TKTE). Éppen mert a régi korok műveltsége osztatlan, ötvözött, ezért a mitikus képbe fogalmazott tudás nem mindig bontható szét vagy építhető be maradéktalanul az újabb korok elemzőbb, szétszedőbb és továbbépítőbb rendszerébe. Másrészt viszont tömör átlátásra, emberi célok megfogalmazására mindig jó lesz visszanyúlni a régi korok műveltségéhez, azok rendszeréhez, formáihoz.

Fehér Márta: Az, hogy minden kultúra megfogalmazta a saját teremtésmítoszát, azt bizonyítja, hogy az embert, veleszületett konkrét létfenntartó program (= ösztönök) híján, belső (pszichológiai) és külső (környezeti, természeti) kényszer hajtja, hogy magyarázatot találjon arra, mi és miért van a világon és mivé fog válni. Azaz, hogy kauzális, korábban protokazuális vagy analógiás magyarázatokat találjon, vagyis összefüggéseket tárjon fel a különben váratlan, kaotikus és fenyegető események között, s ily módon megpróbálja ezeket előre jelezni és felkészülni rájuk, próbálja elkerülni vagy kivédeni őket létfenntartása érdekében.

Ezek a korai társadalmakban antropomorf magyarázatok voltak, hiszen az ember csak saját képére és hasonlatosságára tudja értelmezni a világot (mivel ekkor még csak saját magából indulhatott ki). A világot tehát ember alatti vagy feletti lény(ek) teremtő/alkotó tevékenységének eredményeként fogta fel: ezek a teremtésmítoszok, amelyek a különböző korai kultúrákban igen eltérőek, de absztrakt jellemzőik közösek. A Bibliában leírt teremtéstörténet egyike az ókori kultúrák számos teremtésmítoszának. Az európai kultúrában kitüntetett helyzetét (más teremtésmítoszokkal szemben) nem ismeretelméleti, hanem történeti: késő ókori, kora középkori politikai tényezők magyarázzák. A keresztény hívők számára vélt „kinyilatkoztatás” jellege magyarázza kitüntetettségét. (Ez azonban csakis a hívők számára elfogadható, mert egyébként logikailag körben forgó, érvénytelen magyarázat.)

Csorba László: A mítosz bizonyíthatatlan történet, amely mást jelent a „benne hívőnek” és a „hitetlennek”. A hívő számára a mítosz támpont és kötöttség is. A „hitetlen” egy másik mítosz talaján állva (amelyre azonban nem kíván reflektálni) kívülről és kritikusan tekint a vizsgált mítoszra. A természettudományok is mítoszok a benne nem „hívők” számára. A keresztény/keresztyén ember számára a Biblia történetei aligha lehetnek mítoszok, legalábbis lényegüket tekintve nem. Egyszerűen azért, mert nem ezt értelmezi, hanem ezzel kíván értelmezni más dolgokat. Mindez azonban szerintem nem jelenti azt, hogy a természettudományok axiómái alárendelhetők lennének a hitigazságoknak – de fordítva sem lehetséges.

Balogh Tamás: A teremtésmítoszok létezése annak bizonyítéka, hogy az ember minden kultúrában okkereső lény marad, igénye a teljes világmagyarázat és természetesen önmaga létezésének a megmagyarázása. Egyesek szerint voltaképpen a modern tudomány sem más, mint a mai ember mitológiája. Ezt azonban majdnem minden tudós kategorikusan tagadja, hivatkozván a tudomány kérdésfeltevési módjára, módszertanára. A Bibliában leírt történetek – jóllehet tartalmaznak akár a környező népektől átvett mitologikus elemeket is – mégsem mítoszok. A mítoszokban ugyanis istenek, félistenek, emberek és állatok egyazon hierarchikus rend részei: olykor átváltoznak egymásba, összemosódnak, azonos módon élnek és gondolkodnak. Gyakori az állatok és növények lélekkel való felruházása, kultikus tisztelete is a mitológiákban. A Biblia Teremtőjét éles határ választja el teremtményeitől. A Teremtés könyvében egyetlen szálra fűzi a szerző a több őstörténetet, közöttük a kapcsolat jóval szorosabb, mint más népek mítoszfüzéreiben. A Biblia őstörténetei tehát a szentírástudomány egyöntetű véleménye alapján határozottan eltérnek a mítoszoktól.

Szűcs Ferenc: Természetesnek kell tartanunk, hogy az eredet kérdése minden kultúrában felvetődött és az egyes embert is érdekli, honnan jöttünk, kik vagyunk. A mitológiákban tükröződik a világról, emberről vallott hit és meggyőződés. Azok a mítoszok, amelyek a világot (az embert) az istenek harcából eredeztetik,rendszerint a világot félelmetes ellenségként értelmezik. A bibliai világlátás ellenben azt hangsúlyozza, hogy ami teremtetett, az egy gondolatnak, az Igének megvalósulása és eredendően „jó”. Az Újszövetség még tovább is megy: ami van, az Isten szeretetéből jött létre.

A bibliai kettős teremtéstörténetében már régóta felfedezte az írásmagyarázat a „demitologizáló” tendenciát. A babiloni asztrálmitológiától eltérően a Nap és Hold itt nem istenek, hanem csak időjelző és világító funkciót töltenek be. Az ember pedig uralkodik a földön. Ha műfaji megjelölést keresünk, leginkább a „monda” illik ide, amely nem mai értelemben vett történeti elbeszélés, mégis egy történetet mond el. Ezt a történeti jelleget újra hangsúlyoznunk kell. A kozmosztörténet a Bibliában mindössze egy mondat: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” Ettől kezdődően a színhely már a föld lesz, mégpedig mint az ember számára készített lakótér. Ezért mindkét teremtés elbeszélés szinte csak ezért mondja el – mintegy szűkszavú bevezető nyitányként – a világ teremtését. Azért mégsem az ember áll itt a középpontban, hanem a teremtő Isten. A bibliai ember számára a világ túlmutat önmagán. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáit hírdeti az égboltozat.” (Zsolt. 19,2)

4. Milyen kérdésként értelmezhető a teremtés? Metafizikai, teológiai, logikai vagy egzisztenciális módon közelíthető meg? Összeegyeztethetőek-e a különböző módon adott válaszok? Kell-e törekedni egyáltalán erre?

Varga Zoltán: Arra a kérdésre, hogy adott jelenség különböző úton járó megközelítései (metafizikai, teológiai, intuitív, logikai stb.) összeegyeztethetőek-e egymással, nagyon nehéz felelni, talán nem is lehet általános érvényű választ adni. Ez ugyanis nemcsak filozófiai, hanem egyúttal szociológiai és pszichológiai kérdés is. Sok tekintetben más és másként reagálnak ugyanis az egyes társadalmi rétegek, csoportok, és ezzel együtt jelentősek az egyéni, személyes különbségek is. Közhelyként emlegetik, mégis valójában nagyon összetett társadalmi folyamatokat takar az a megállapítás, hogy társadalmi krízishelyzetekben általában érzékelhetően megnövekszik azoknak a csoportoknak, kisebb szellemi közösségeknek („szektáknak”) a vonzereje, amelyek a tudományos alapokon nehezen vagy hiányosan értelmezhető jelenségek irracionális, ebből következően nehezen bizonyítható, de nehezen is cáfolható értelmezését kínálják, és ezáltal a társadalom által sokszor „magára hagyott”, elidegenedett és a létbizonytalanság kétségei között hányódó egyén számára valamilyen „menedéket” kínálnak. Hogy azután ez a „menedék” adott esetben a halálba való kollektív meneküléssé is fajulhat, arra a közelmúlt épp elég szomorú példával szolgált.

Az is nagymértékben függ az adott kortól, amelyben az illető egyén benne él, annak társadalmi rendjétől és normáitól, az egyén képzettségétől, a hivatástól, amelyet művel stb., hogy az adott személy a különféle lehetséges értelmezések dilemmáit hogyan tudja magában megoldani.

A mítoszok és a tudomány ma már oly mértékben különváltak, hogy komoly következmények nélkül nem moshatók össze. Ha a „teremtés” fogalmát olyan, természettudományos módszerekkel (ma még) pontosan nem elemzett (elemezhető) folyamatokra használjuk, amelyekről csupán közvetlen bizonyítékok nélküli hipotéziseink vannak (s itt tenném hozzá, hogy az evolúció fogalma számomra nem ebbe a kategóriába tartozik), akkor ez a fogalomhasználat komoly zavart nem okozhat, hiszen nyilvánvaló, hogy itt csupán egy nyelvi metaforáról van szó. Más a helyzet azonban akkor, ha tudományosan definiált fogalmakat akarunk a „teremtés” fogalmával helyettesíteni (vagy elködösíteni). Ekkor már komoly nehézségekbe ütközünk, amit egy példával illusztrálnék.

Az élővilág egyik általános, legtöbbet emlegetett és csodált sajátossága az, hogy a különféle élőlények, bármilyen sokfélék is, a környezetükhöz való alkalmazkodottság számos jelét, bizonyítékát mutatják. Sokan ebből arra következtetnek, hogy az élőlények éppen egy olyan terv szerint vannak megalkotva, amely lehetővé teszi azt, hogy szervezetük felépítése és működése meghatározott céloknak feleljen meg, s ezáltal e jelenségben is a teremtés egyik bizonyítékát látják. Ebben az esetben azt kellene feltételeznünk, hogy a különféle élőlényeknek már létrejöttük pillanatában rendelkezniük kell(ett volna) mindazokkal a sajátosságokkal, amelyek a környezetükhöz való alkalmazkodottságukat biztosítják. Ez az elképzelés azonban ellentmond a tényeknek, és a szigorúbb logikai próbát sem állja ki.

Először is: óriási tömegű bizonyíték győzhet meg arról bárkit, hogy élőlények sokasága pusztult ki az élet fejlődéstörténete folyamán, mert nem bizonyult kellően alkalmazkodottnak. Kérdezhető: ez vajon annak a következménye-e, hogy a teremtés olyan folyamat, amelynek során a Teremtő időről időre elpusztítja saját teremtő aktusának „selejtjét”? Ha igen, akkor miért hoz létre „selejtet”? Tehát baj van a „megtervezéssel” és a „célszerűséggel” is.

Továbbá: mihez alkalmazkodtak és alkalmazkodnak az élőlények? Hiszen azt is tudjuk, hogy azok a kényszerfeltételek, amelyek között élnek, hosszabb és rövidebb távú változások sorozatának vannak alávetve: a kontinensek kiterjedése, alakja, domborzata, földrajzi helyzete és klímája a lemeztektonikai folyamatok következtében állandóan változik, sőt vannak olyan szakaszok is, amikor az éghajlatváltozások drámai sebességgel követik egymást (pl. a jégkorszakok). Ebből következik, hogy eleve létező, a vélt teremtés pillanatától adott alkalmazkodottság nem lehetséges, legfeljebb a változásokra való megfelelő reagálás képessége. A földtörténeti változásokhoz történő többé-kevésbé sikeres, folytonos alkalmazkodás azonban már mint folyamat: evolúció. Olyan folyamat, amelynek léte bizonyított, okai, tényezői, elemi folyamatai pedig a tapasztalati, kísérleti és logikai elemzés számára hozzáférhetőek. Ha a természetben valamiféle eleve megtervezett, teremtés révén létrehozott célszerűség érvényesülne az evolúció helyett, akkor miért van az, hogy a legkülönbözőbb élőlények, még a viszonylag leglassabb szaporodásúak is, jóval több utódot hoznak létre, mint amennyinek a Földön, abban az adott ökológiai rendszerben, amelyben az illető szaporodó népesség él, túlélési esélye van.

Bérczi Szaniszló: A műveltségi közösségek a maguk életéből merítve példákat, helyzeteket, ismereteket fogalmazták meg teremtéstörténeteiket. Ezeket szerintem a megértés céljával érdemes tanulmányozni. Nem összeegyeztethetőséget mondanék, hanem azt keressük, mi a közös rész bennük, mert akkor az a természetnek és az életnek az a legmarkánsabban megjelenő része, amit minden műveltségi közösség fölismert.

Szűcs Ferenc: Az említett módokon értelmezték már a teremtést, így a válasz mindegyikre csak az „igen” lehet. Az alapvető hermeneutikai kérdés azonban változatlan marad: maga a szöveg mit akar közölni. Egyáltalán nem biztos, hogy a mi mai kíváncsiskodó kérdésünkre is benne van a felelet. Igy nem is a sokféle válasz összegezése az igazi probléma, hanem az, hogy ezek a válaszok mennyiben vannak összhangban azzal a költői műfajban megfogalmazott bibliai hitvallással, amely előttünk áll. Az nyilvánvalónak látszik, hogy nem a teremtés „hogyan?”-járól, hanem a világot és embert teremtő Istenről közöl valamit. A jó kérdezésére kell tehát törekednünk, mert a rossz kérdésre csak a magunk rossz válaszát fogjuk visszahallani.

Fehér Márta: A „teremtés” kérdése, amennyiben ragaszkodunk ehhez a transzcendens előfeltételezéseket sugalló, antropomorf töltetű kifejezéshez, metafizikai, teológiai vagy logikai módon is megközelíthető. Például Leibniz metafizikai, illetve logikai problémát látott benne. A különböző módokon adott válaszok összeegyeztethetősége a feltételezett transzcendens lény milyenségétől függ. Így az egyaránt a keresztény Istent feltételező különböző (katolikus, protestáns) megközelítéseknek összeegyeztethetőnek kell lenniük. (A keresztény dogmatika bizonyos belső koherenciájának megőrzése érdekében.) Erről tanúskodnak már a skolasztikus teológusok/filozófusok vitái is. De persze a különböző vallások teremtéstörténetei jelentősen különböznek, például abban is, hogy a „teremtő” ember vagy állat formájú (antropomorf vagy teriomorf) lény volt-e. Illetve, hogy a teremtés a semmiből (ex nihilo) történt-e, vagy csupán rendteremtés történt az előzőleg létezett káoszból. Ez utóbbi kérdésben a kereszténységen belül is hosszas viták folytak.

Az újkori modern természettudományban már nem használható a „teremtés” kifejezés. Az asztrofizikában azonban foglalkoznak kozmogóniai problémákkal, vizsgálják a világegyetem(ünk) keletkezésével és evolúciójával (tulajdonképpeni változásával) kapcsolatos kérdéseket. Egyes (hívő) asztrofizikusok szoktak is (metaforikusan) a Big Bangről (nagy bumm) úgy beszélni, mint „teremtés”-ről.

Csorba László: A „teremtés” szó sokféle jelentése számomra mindig folytonossági szakadást mutat. Így például a zeneszerző is „teremt”, amikor az egyes hangokon túli (azokhoz képest transzcendens) létezőt, dalt hoz létre. A lényeges az, hogy a teremtmény megismerhetetlen pusztán alkotórészeiből, egyedül alkotója és alkotórészei ismeretében ismerhető meg. Egy szaktudományban – például a biológiában – általában nem kell a totális teremtésfogalommal foglalkozni („miből lett a valami?”), annál inkább a szerveződési szintek kapcsolatával. Például: hogyan szervezi populációit egy társulás? – megfordítva: hogyan „teremtenek” társulást a fajok például egy szukcesszió során? Mi a kapcsolat egy genetikai program és a teljes ember között? Stb.

Ha mindössze egyetlen tudomány létezne, nem lenne szükség egyeztetésre a különböző teremtésfogalmak között. Ez azonban aligha lehetséges, a tudományos modellezés következtében szükségképpen torzuló fogalmi apparátusok nem hozhatók egymással fedésbe. („Tükör által homályosan látunk” és „rész szerint van bennünk az ismeret” – írja Pál apostol). Maradnak a termékeny analógiák, amelyek – jó esetben – egy-egy személyiségen belül hozhatnak létre harmóniát. A tudományok között legjobb esetben is csak a genetikus kapcsolatot és a finom egyensúlyt lehet felismerni és létrehozni.

Balogh Tamás: A teremtés esetében feltétlenül fel kell vetnünk a metafizikai értelmezés lehetőségét, hiszen a metafizika a dolgok létezésének, elsősorban az ember és a világ egészének végső okát és célját keresi. Amennyiben személyes Teremtőről is beszélhetünk, akkor a kérdés nyomban teológiai kérdéssé is válik. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy – bár a teológia felhasznál sokat a filozófia eredményeiből – a két tudomány mégis jól elkülönül egymástól. Az Újszövetségi Szentírás a Szent Pál apostolnak tulajdonított Római levélben kijelenti, hogy Isten létének és a világ teremtett voltának a felismerésére az ún. természetes ész (azaz a filozófia) segítségével is eljuthatunk. Az áteredő bűn miatt megromlott értelmünk miatt ugyan ez nehézségekkel jár, de nem lehetetlen. „Hiszen, ami benne (ti. Istenben) láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető” (Róm 1,20). Azonban a teológia tanítása szerint illő, hogy Isten kinyilatkoztatást adjon olyan dolgokról is, amelyek nagy figyelemmel ésszel is felismerhetőek. Persze Isten nem kötelezhető erre, Ő viszont saját akaratából, szeretetből megtette ezt. A metafizika és teológia egyaránt a logika szigorú szabályai szerint jár el következtetései során. Ha pusztán elvont tudomány lenne a metafizika és a teológia, ahogyan mondjuk a törzsi vallások politeizmusát vagy animizmusát vizsgálja egy néprajzkutató, akkor az egzisztenciális megközelítési utat kizárhatnánk. Mivel a metafizika és a teológia pontosan az ún. „végső dolgokra” koncentrál, és a világ teremtett volta, illetve rendeltetése idetartozik, a teremtés és evolúció kutatása szükségszerűen egzisztenciális kérdés is. A kérdésekre adott eltérő válaszok éppen a téma egzisztenciális jellegéből fakadóan nehezen egyeztethetők össze, és talán nem is kell erre törekednünk. Az angliai Chesterton úgy fogalmazta meg ezt radikálisan, hogy egy macska nem kompromisszum a kutya és az egér között, illetve nem lehet egy almát és egy körtét összeadni.

Karátson Dávid: Egyebek között Heisenberg mutatott rá arra (lásd például A mai fizika világképe című tanulmányában), hogy „a természettudományos válaszok nagyban függenek a kérdésfeltevés módjától, sőt, magától a kérdezőtől”. A kutatás tárgya többé nem a természet mint olyan, hanem az emberi kérdésfeltevésnek kitett természet, és ennyiben az ember itt is újból önmagával találkozik.

Ezt a megközelítést kulcsfontosságúnak tartom. Beszélhetünk ugyan az emberiség biológiai evolúciójáról (hogy a majmokból kiválogatódás útján alakult ki), avagy arról, hogy az emberiség csak apró elem a sok milliárd fényév átmérőjű univerzumban, ám minden ilyen, tudományos állításunk közepette egy-egy hús-vér ember vagyunk, aki az ilyen megállapításokat bensője, életútja, hite alapján értelmezi. A „tudományos igazságok” jelentéséhez, sőt igazságtartalmához tehát a magunk számára saját magunk személye ugyanolyan mértékben hozzájárul, mint az állítás elfogadottsága. Az egyéni szempontot ugyanakkor – véleményem szerint – nemcsak hogy nem kell kiküszöbölni, hanem egyenesen tanácsos belevinni a nagy kérdésekre való válaszadásba. Ha ugyanis a belső („szubjektív”) szempont fontosságát felismerjük, az – éppen élményszerűségénél fogva – óriási lökést adhat nekünk. Miért lenne baj, ha meg vagyok győződve mondjuk én és a vulkáni hegy valamilyen sajátos kapcsolatáról, ami hozzásegít ahhoz, hogy e kapcsolatot kibontva, tudományos nyelven kifejtve közkinccsé tegyem (hát még, ha mást is érdekel)?

A nagy kérdésekkel kapcsolatos vallásos megközelítés elsősorban belső élményünkre hagyatkozik. A vallás érzéseink, vágyaink évezredes, biztos mederbe terelője, amely megnyugvást kínál kételyek közt hányódó, pillanatszerűségünkben megannyi félelemmel küszködő ember mivoltunknak. A modern tudomány – eltekintve a heisenbergi kivételektől – ezzel szemben az „objektív” megnyugtatásnak, a „tőlünk független” valóság mítoszának a megteremtésén fáradozik, kimondatlanul is annak érdekében, hogy ha más menedék nincs is, legalább a biztosan létező külső világ legyen körülöttünk a támpont.

Nem bírálni akarom bármelyik megközelítést is. Ellenkezőleg, mindegyik az emberiség legősibb, legtermészetesebb törekvéséből fakad, sőt, ha a megnyugvás iránti vágyat tekintjük, egyazon törekvéséből. A közös gyökeret az ősi néptörzsek közül szépen példázza a hawaii bennszülöttek felfogása vulkanikus szigeteikről. Szerintük a tűz istenét, Pelét saját húga, Namaka (a tenger istennője) szigetről szigetre egyre délkeletebbre űzi a vulkánok alatt; mai lakhelye a Halemaumau, azaz a ma legaktívabb Kilauea-vulkán krátere Hawaii szigetén. E felfogás, illetve a korbeli fiatalodás teljes mértékben megfelel annak, amit a mai tudomány vall. Hogy az ősi hitvilág, illetve a szigetek északnyugat felé egyre lepusztultabb domborzatának éles szemű megfigyelése, tehát a tudományos megközelítés miképpen, mikor fonódott össze, azt a néprajzi és őstörténeti kutatások feladata kideríteni.

Agócs József: A teremtést szintetikus kérdésként lehet és szükséges értelmezni. Ehhez nem a válaszokat, hanem a kérdéseket kell „összeegyeztetni”, vagyis szintetikus kérdéseket kell föltenni. Az erre való törekvés több mint negyven éves, és a már lezajlott, csak eddig észrevétlen maradt vagy figyelmen kívül hagyott szellemi forradalom folyamatában sikerre is vezetett.

Az összeegyeztetés, a szintézis lehetősége az, hogy a különböző teremtésmítoszoknak, de a különböző evolúciós elméleteknek is van egy közös alapjuk, amelyben megegyeznek egymással. Ez a közös alap a teremtés, a fejlődés tárgyára vonatkozik, hogy az test, tárgy, anyag, a teremtő pedig lélek, szellem formájú. Ez a közös alap az, ami legalábbis a teremtés tárgyára vonatkozóan téves, ami nem nevezhető „univerzális igazságnak”, amit fölváltva a teremtés és az evolúció valóságos tárgyára, örvényrendszerek egymásban foglaltsági hierarchiájára, azonnal megszűnik a „labirintus”, a „zűrzavar”, a „botladozás”, a „fal”.

A legközelebbi esetre, egy természetes ökoszisztémára nézve ez azt jelenti, hogy annak tápanyagörvénylést gerjesztő motorjában, élelmi hálózatában a populációk egyformán és tökéletesen fejlettek, a teremtésnek is egyformán fontos tárgyai, csak helyük és szerepük különböző, mint ahogy a sejten belüli molekulák vagy a testünkön belüli szervek esetében is ez a helyzet. Bármiben különbözzenek is az élelmi hálózat populációi egymástól, az csak azért van, hogy az együttműködéshez szükséges munkamegosztásban kellőképpen kiegészíthessék egymást. A különleges, sőt még nem is teljesen kifejlett emberi képességek is ezért vannak, nem pedig ellenműködés folytatására.

Ha azt a kérdést vetjük föl, hogy a teremtés a semmiből valami, vagy a káoszból kozmosz formájú volt-e, akkor a válasz, az összeegyeztetés az, hogy egyik sem. Mindkettő be nem vált hipotézis. Azért az, mert az egyik nem mondja meg, mi az a valami, ami nem a semmi, a másik azt nem mondja meg, milyen az a kozmosz, ami nem a káosz.

Kordos László: Amennyiben szigorúan szaktudományom oldaláról nézem az evolúciót, nem feltételezek teremtést, mert nincs rá szükségem. A „Nagy Bum”-mal, ősrobbanással létrejöttek az elemek közötti meghatározó struktúrák, majd adott, egyedi kölcsönhatásrendszerben megtörtént a földi típusú élet feltételeinek kialakulása, s a többi esemény már kézzelfoghatóan, mindenféle elvont gondolkodás nélkül is követhető. Más oldalról nézve ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy az értelmes embernek nevezett fajba tartozom, ami alig kétszázezer éve él, s a tudományosnak nevezett gondolkodással csak néhány száz éve kezdi megismerni önmagát és környezetét. Nem hiszem, hogy már mindent tudnánk, s abban sem vagyok biztos, hogy a csimpánznál mindössze ezer köbcentiméterrel nagyobb idegszövetünk (agyunk) megfelelő anyag-e a végtelen értelmezésére. Csupán annyit érzékelek, hogy ennek hiányában az ember olyan mérföldköveket állít saját maga koordinátarendszerének kialakítására, amiben még gondolkodni tud, s ebbe tartozik a teremtés is.

5. Miért volt „sikeres” a vallásos és természettudományos magyarázatok szembeállítása a világ eredetéről, kialakulásáról? Kell-e, érdemes-e küzdeni e szembeállítás máig ható szemléletével?

Kordos László: Sikeresnek vagy sikertelennek lehetne-e tekinteni a világ eredetéről, kialakulásáról vallott vallásos és természettudományos magyarázatok szembeállítását? A természetben nincs sikeres és sikertelen esemény. Ilyen kérdést csak olyan élőlény tud feltenni, aki erre képes, s ez jelenleg nem más, mint az ember. Az ember számára, s ezt humanista szempontból mondom, az tekinthető sikeresnek, ami leginkább segíti az egyén, az ember tájékozódását, túlélését, lelki egyensúlyát. Az ember nem szabadulhat a hittől, álljon az bármilyen alapon is, ezért filozófiai szempontból teljesen mindegy, hogy ki mit vall a világról. A természettudományi ismeretek alapján álló hit alapján természetesen rendkívül károsnak tartok minden olyan világfelfogást, ami az embert központba állító rendszerből indul ki, hiszen tudom, hogy az emberi faj léte csak rövid epizód az anyagi világ időbeni folyamatában, az evolúcióban.

Agócs József: A különböző szemléletű, világnézeten alapuló világmagyarázatok szembeállítása vagy elvetése – ahelyett, hogy mindegyiket elfogulatlanul megfontolnánk és ellenőriznénk –, a hatalom- és birtoklásvágy kiélését, a pillanatnyi egyéni vagy csoportérdekek uralmát szolgálták vagy szolgálják (a hosszú távú közérdek szolgálata helyett). A „siker” még nagyobb ebben a tekintetben, hogy az eredet, a kialakulás kérdésének erőltetésével teljesen kiiktatták azt a kérdést, hogy milyen is a világ valójában. Ezzel a szemlélettel szemben küzdeni ma a legfontosabb feladat, ennek meghaladása nélkül értelmetlen tanítani, cselekedni, gondolkodni.

A szembeállítás azért sem tartható, mert legalább feltételeznünk kell, de tudhatjuk is ma már, hogy például anyag és tudat, anyag és szellem között nincs elsődlegességi viszony. Mindkettő csak alkatrész, több más alkatrész mellett, a szintetikus egység alrendszereként, elemeként. Az élőlény „teste” mint a valóság bármely más szerveződési szintjének teste is csak részben anyag és csak részben tudat (vagy egyéb információ, lélek, szellem stb.), az örvényállapot funkciói szerint ezeken kívül még határ, kényszerpálya, energia, kölcsönhatás stb. is.

A „végső kérdéseket” úgy kell megfogalmazni, hogy azok a Villon által – és a még sokan mások által – megfogalmazott „egy dologra” vonatkozzanak. Ez ma már nemcsak szükséges, hanem lehetséges is. Az örvényrendszer-elmélet pontosan mutatja a valóság tömör egységrendszer képét, benne mindazzal, amit eddig külön tudományosként és transzcendensként, érzékelhetőként és érzékfelettiként, anyagiként és szellemiként vizsgáltunk és értelmeztünk.

Szűcs Ferenc: A szembeállítás egy előítéletnek, prekoncepciónak a terméke lehetett csak. „Sikeres” is azért volt, mert a hatalmi ideológia monopolhelyzetéből támadott. A „tudományos világnézet” mellett alig jelenhetett meg más vélemény, aki nem azt tanította, hírdette, megszégyeníthető, elhallgattatható volt. Ennek az örökségnek kell a fejekből és a zsigerekből eltűnnie. Hogy érdemes-e ezzel a szemlélettel küzdeni? Az eredményesség oldaláról nézve nem tudnék igennel válaszolni. Inkább így kellene kérdezni: meddig tartható egyáltalán egy „kötelező vallás” rangjára emelt szemlélet, amely már akkor is túlhaladott volt, amikor még kötelező volt.

Bérczi Szaniszló: Szerintem ez a szembeállítás sosem volt sikeres. Azt ugyanis nem nevezem sikernek, ha egy társadalmi csoport helyzeti előnyével visszaélve, vagy akár csak ismerethiányból akadályozza a szintézist, az átlátást, a dolgok – itt korábbi világképek – megértését vagy akár használatát. Éppen az evolúciós törvény értelmezi ezt: az élet csak a sikeres fejlesztésekre emlékszik, azokat beépíti az új szerkezetekbe (itt most a gondolkodási rendszerbe), a többit elfelejti. Sikeres dolgok szembenállása e sikeres dolgok szimbiózisa formájában épül be az evolúcióba.

Balogh Tamás: A vallásos és természettudományos magyarázatok szembeállítása bizonyára azért volt „sikeres”, mert fokozatosan történt meg az illetékességi területek szétválasztása. A katolikus egyházi tanítás részletes és félreérthetetlenül pontos megfogalmazása a pápai és egyházi tévedhetetlenséget illetően – bár részleteiben több korábbi zsinat is foglalkozott a témával – csak az I. Vatikáni Zsinaton történt meg, 1870-ben. Erre a zsinatra bizonyára már a darwinizmus is hatást gyakorolt. Eszerint az egyházi tévedhetetlenség természettudományos tételekre nem vonatkozik, csak hitbeli és erkölcsi kérdésekre. A mai tudomány szerint nem is volt szándéka a Szentírás sugalmazott szerzőinek természettudományos ismereteket közölni, viszont a hit- és erkölcsi tanítást igen pontosan fogalmazták meg. Ennek értelmezését a pápával egyetértésben tanító püspökökből álló Egyházi Tanítóhivatal végzi. A hívő katolikus tehát szabadon elfogadhatja a legkorszerűbb természettudományos eredményeket is, ez hitét nem, de világnézetét természetesen befolyásolhatja. Sajnálatosnak mondható, hogy a természettudományok, sőt sokszor a hétköznapi politika művelői számára mindmáig nem tudatosult, hogy az egyház már a múlt század végén döntött illetékességi köréről. A világi tudományok művelői mindmáig szeretnek beleszólni hittudományi kérdések értelmezésébe. Az egyház olyan tagjai pedig, akik ma is minden tekintetben szó szerint értelmezik a Bibliát, elsősorban a Teremtés könyvének első fejezeteit, és akiknek hangja ma Magyarországon is egyre erősebben hallatszik, szintén nem vesznek tudomást az immár egy és negyed százados egyházi dogmáról. Mi tehát a Genezisnek a legfőbb hittudományi mondanivalója? Az egész világnak egyetlen Teremtője van. Ez a Teremtő alkotta saját képmására, férfinak és nőnek az embert. Az embernek különleges hivatást szánt, a felelős gazdálkodó, vagyis a sáfár szerepét. Az embert szabad akarattal ruházta fel, amelyben benne van az engedetlenség, a bűn lehetősége is. Nem Isten akarta a bűnt, de a szabad akarat révén szükségszerűen fennáll az elkövetés lehetősége. Az első ember (emberek?) által elkövetett engedetlenség következtében értelmünk elhomályosult és akaratunk bűnre hajló lett. Isten azonban már az első embernek megígérte a megváltást, és hogy kinyilatkoztatás révén segít a bűnök kerülésében, bár az áteredő bűn következményei nem szűnnek meg a megváltottság időszakában sem. Az iménti gondolatokat szokás Ősevangéliumnak is nevezni. A teremtés, illetve az élet kialakulásának természettudományos magyarázata nem feladata a tanítóhivatalnak, de a Bibliának sem. A szembeállítások máig ható, sőt erősödő következményei ellen feltétlenül küzdenünk kell, és igen hasznos lenne, ha nem csupán az Egyház, hanem a világi tudományok is meghatároznák saját illetékességi körüket.

Fehér Márta: A világ és benne az ember eredetéről szóló vallásos – gyakorlatilag csak a keresztény – és a természettudományos magyarázatok szembeállításának „sikeressége” több tényező folyománya. Köztük első helyen említendők a politikaiak. Ugyanis ezek a viták az egyház/az állam nevelési monopóliumának elvesztésekor lángoltak/lángolnak fel. Az egyház(ak) szellemi monopóliumához való ragaszkodás egyik kifejeződése, hogy az átfogó világmagyarázatra való jogot nem szívesen adják ki kezükből.

A másik fontos tényező pszichológiai: a tudományos kozmogóniai teóriák és főleg a darwini evolúcióelmélet sok (főleg bizonytalan önértékelésű) ember szemében máig is merényletnek tűnik az emberi méltóság s az ember (a többi élőlény közötti) vélt kivételezett helyzete ellen. Ez természetesen ezeket az embereket érzelmileg szembeállítja a fenti elméletekkel. Érzelmek ellen észérvekkel nemigen lehet küzdeni, s nem is érdemes. Azt kellene megmagyarázni talán a viszálykodóknak, hogy a hit és a tudományos tudás voltaképpen nem mond ellent egymásnak. Más-más síkon helyezkednek el. Másfajta meggyőződési eljárás révén válnak elfogadottá. Nem egymás alternatívái, minthogy más-más igényeket elégítenek ki. A mítoszok (vallásos hitek) érzelmi és metafizikai igényeket (s csak nagyon kis részben ismeretigényt), míg a tudományos ismeretek viszont racionális ismeretigényt elégítenek ki, ami nélkülözi (sőt többnyire kizárja) az érzelmileg motivált „világnézet” iránti igényt (többek között azért, mert nem ad életvezetési útmutatót, szemben a vallásokkal). És persze a mitikus/vallásos világmagyarázatok sokkal könnyebben emészthetőek, éppen antropomorf és érzelemgazdag voltuk miatt (kivált a kevésbé iskolázott emberek számára), mint a tudományosak.

Csorba László: A szembenállás a gondolkodás sekélyessé, egy szempontúvá és rövid távon hatékonnyá válásából ered. Ez a szomorú helyzet sok tényező következménye. Túl kell és túl is lehet lépni ezen a szinten. De – visszatekintve – azt hiszem, hogy az európai gondolkodásnak szükségképp be kellett járnia ezt az utat. Az analitikus szemlélet, a szaktudományok kibontakozása nagyszerű eredményekre is vezetett. Ez az egyik alapja a „nyugati kultúrának”, amelyben ma is élünk. Persze egyszersmind bajaink okozója is ugyanez a szemlélet. De európai ésszel nem lehet egyszerűen „kilépni belőle”. El kell sajátítani az analitikus gondolkodás szabályait, el kell mélyülni egy-két diszciplínában ahhoz, hogy megláthassuk annak korlátait, elégtelenségét. Az analitikus-pozitivista tudományok fennhéjázása ekkor illő (de nem önostorozó) szerénységgé változik, és talán épp ez a szerénység az, amit „holisztikus megközelítésnek” nevezhetünk. A vallásos megközelítés elsősorban nem „átfogó magyarázatot kínál”, hanem szerénységre int. A kibontakozó szaktudományoknak szembe lehet – néha, ideiglenesen talán kell is – fordulniuk e szerénységgel ahhoz, hogy megalkothassák saját fogalomrendszerüket, kitapinthassák önnön határaikat. Komoly baj csak akkor keletkezik, ha végképp lemondanak erről a tájékozódási pontról, s így zsákutcába jutnak (juttatnak).

Karátson Dávid: Senki sem tagadhatja, hogy az európai tudomány fejlődése igen korán szembekerült a (keresztény) vallásos felfogással. Ezen ellentét gyökere, amelyet sokan a természettudomány úgymond materialistává válásában látnak, véleményem szerint inkább a természettel való viszonyunk súlyos megromlásában keresendő. Más szóhasználattal: a haladás, fejlődés mítoszának kialakulásában, abban, amelynek során az ember – paradox módon – minél többet vélt megismerni a Földből, annál inkább elszakadt tőle, annál inkább kívülállónak fogta fel, tőle függetlenül megismerhető, korlátok nélkül használható és kizsákmányolható, önértéket nem hordozó anyagi létezőnek.

Csakhogy az emberiség, mint Heisenberg találó hasonlattal megfogalmazta, „anyagi hatalmának látszólag határtalan kiterjesztésével egy olyan hajóskapitány helyzetébe került, akinek hajója oly mértékben csak vasból és acélból épült, hogy iránytűje az északi irány helyett már csak a hajó vastömegére mutat. Ilyen hajóval többé semmilyen úticélt nem lehet elérni; a hajó már csak körbe forog.” A hasonlatot továbbvive a kiutat Heisenberg abban látja, ha a kapitány felismeri, hogy iránytűjére többé nem támaszkodhat; hiszen ha jó kapitány, a helyes irány keresésére majd csak talál valami egyéb módot.

Korunkban a „vashajó” az ipari civilizációnak a múlt század közepe óta lassan mindent elárasztó, ön- és földemésztő logikája. Ebben – ügyes húzással – nagyon is megfelelő helyet kap, „összeegyeztethető” a vallási és a természettudományos szempont, sőt, a természetbölcselet vagy akár a mágia is. Mindent egyeztetgethetünk, mindenről papolhatunk egészen addig, amíg csak nem veszélyeztetjük az ipari civilizáció templomait: a hegyeket elhordó bányákat, az erőműveket, a génmanipulált mezőgazdaságot és a többit. Az ilyen írás is, mint a jelenlegi, csak akkor érdemelne komolyabb figyelmet, ha túlontúl veszélyeztetné e hadállásokat, ám ettől – bármennyire bízik is önmagában e sorok írója – az ipari társadalomnak aligha kell tartania.

Mi hát a megoldás? A heisenbergi kiutat az ipari „vashajó” sajátos logikájából nem a természettudomány és vallás valamiféle egyeztetése jelenti (bár fogalmazhatunk így is), hanem annak felismerése, hogy rossz az az irány, amely felé tartunk. Avagy, a hozzám intézett kérdésnél maradva: rossz az a természettudomány és vallás, amely szentesíti azokat az eszközöket, amelyek a jelen irányt meghatározzák. Ha gyermekeinket kiskoruktól kezdve ebben a szellemben neveljük s oktatjuk, tehát hogy lássák s elfogadják, hogy az őket körülvevő világ bizony csalóka világ, ahol gyakran a rossz a jó és a jó a rossz, akkor a magunk aprócska lépését már megtettük, hogy hajónk irányt változtasson.

6. Mely kutatási területek a legigényesebbek ma az evolúció probémakörében? Miért ezek a legfontosabbak?

Bérczi Szaniszló: A szűkebb értelemben vett evolúcióban szerintem a királyságok (egysejtűek királyságai, melyek szimbiózissal hozták létre az összetett sejteket, majd azok építettek soksejtű élőlényeket), a tágabb értelemben vett evolúcióban az anyag fejlődéstörténetének szintézismegfogalmazása ez.

Balogh Tamás: Az evolúció problémakörében ma legígéretesebbnek az ún. interdiszciplináris területeket tartom, tehát a más tudományágakkal határos területek alaposabb megvilágítását. Az ötvenes években megjelent molekuláris biológia igen sokkal járult hozzá az őslénytan és bonctan nyomán felállított törzsfák igazolásához, illetve pontosításához. A Frisch, Lorenz és Tinbergen 1973-as Nobel-díja óta dinamikusan fejlődő etológia hozzájárult a szociobiológia tudományának kibontakozásához is. Bár „viselkedésminta-kövületek” nincsenek, de rokon viselkedésű fajok, nagyobb rendszertani csoportok igenis vannak. Igen sokat tanulmányozták például a récefélék hasonló viselkedésmintáit. A fajokat elkülönítő okok egyikének éppen a populációk viselkedésmintájában bekövetkező áthidalhatatlan eltéréseket tartják ma a szakemberek. Az 1989-ben elhunyt Konrad Lorenz pedig beszámol arról, hogy például a rokon, de nem azonos állatfajok kommunikációja során hogyan bizonyulhat végzetesnek a gyengébb egyed számára a másik egyed által hibásan „dekódolt” behódolási póz. A matematikai módszerek alkalmazása ugyancsak érdekes eredményeket hozhat. Megszületett az igen magas szintű matematikát alkalmazó evolúciógenetika tudománya. A közelmúltban Nobel-díjjal jutalmazott játékelmélet eredetileg elsősorban közgazdasági vizsgálódásokat folytatott, láthatóan igen sikeresnek bizonyul azonban biológiai alkalmazása is. A legkülönfélébb elméletek biológiai alkalmazásától azonban sajnos mégsem várhatunk csodát, a nagy természettudományos kérdés közeljövőbeli megoldását. Miller, Stanley L., a chicagói egyetem végzős hallgatója által 1953-ban végzett immár klasszikusnak is mondható lombik-kísérlet óta (a nagyfeszültségű szikrákkal kezelt lombikból előkerült aminosavak láttán akkor azonnali választ reméltek a nagy kérdésre), már maga Miller is jóval árnyaltabban látja az élettelen-élő átmenet megvalósulásának kérdését. „Az élet keletkezése, mint kiderült, jóval bonyolultabb, mint akár jómagam, akár mások annak idején elképzeltük. Minden áldott nap tucatnyi ötletem támad; többnyire azonban elvetem mind a tizenkettőt – gondolkozik csöppet a kaliforniai egyetem (San Diego) befutott professzora, a mára némileg lehiggadt Miller.”

Varga Zoltán: Néhány ilyen területet neveznék meg. Kialakulóban van egy általános evolúcióelmélet, amely az evolúciót olyan önszerveződési folyamatnak tekinti, amelyben az úgynevezett nem egyensúlyi termodinamika törvényei érvényesülnek.

Egy másik terület a populációk molekuláris (mindenekelőtt DNS-) szintű genetikai sokféleségének (diverzitásának) mérése; ezen adatok alapján a populációk tér-időbeli differenciálódásának, evolúciós dinamikájának feltárása.

A következő területet a közösségszerveződés, illetve legáltalánosabb szinten: a bioszféra organizációjának evolúciós vonatkozásai alkotják. Az ökológia alapvető modelljei közé tartoznak azok, amelyek leírják azt, hogy meghatározott típusú kölcsönhatásban álló populációk hogyan befolyásolják egymás dinamikáját.

Csorba László: A második kérdés kapcsán mondottakon kívül az ökológiai megközelítés térnyerése a legígéretesebb. Ez ugyan nem új jelenség (már Darwin eredeti gondolkodása is ilyen volt), de a benne rejlő lehetőségek (legalábbis a tanítás gyakorlatában, a politikában, általában a közvéleményben) még alig bontakoztak ki. Ha az „ökológia az evolúció színpada”, akkor világos, hogy az „előadás” csak addig tarthat, amíg a színpad össze nem dől. A forgatókönyv íróinak és a színészeknek ezt érzékelniük, tudniuk kell játék közben.

Kordos László: Saját szakterületemen – paleontológia – az öröklés és a fenotípus létrejötte közötti ismereti hiány pótlását tekintem olyannak, amivel megújulhat az evolúció. Természettudományos szinten már megvalósult a globális gondolkodás, de ennek társadalmi hatásait még mindig alig érzékeljük. Süketek párbeszéde zajlik akkor, amikor globális felmelegedésről s annak hátborzongató hatásairól beszélünk, holott tudjuk, hogy néhány évezred alatt az embertől teljesen függetlenül is lezajlottak özönvízzel járó katasztrofikus események.

Agócs József: Az evolúció (és a teremtés) problémakörében ma az egyedül ígéretes kutatási terület az ember kifejlődésének, teremtésének befejezése. Az eddigi, kitérő jellegű, lárvaszerű fejlődés, szabadjára engedett teremtés a megismerés szétszedő analitikus tevékenységével járt együtt. Most a bábozódás és imágóvá válás szintetikus és összerakó analitikus szakasza következik (vagy a teljes szétesés és megsemmisülés).

Az élet első keletkezése és/vagy teremtése nemcsak élőlények keletkezését és teremtését jelentette, hanem önszervezett populációk, ökoszisztémák (élelmi hálózatok) keletkezését, sőt bioszféra, Gaia, azaz harmadfokú élőlény keletkezését és teremtését is. Ebben minden új fajú populáció megjelenése (akár a régiek helyett, akár azok mellett), de minden régi populáció megmaradása is az élet gazdagodását, erősödését, a teremtés folyamatosságát jelentette s jelenti ezután is. Minden populációnak, az embernek is akkor vált szükségessé a megjelenése, amikor a külső környezeti változások a létfeltételek gyengülését (létforrásaink elapadását vagy elszennyezését) hozták létre, s azért vált szükségessé, hogy ezt a gyengülést aktív együttműködéssel, a teremtésben való tevékeny részvétellel ellensúlyozzák.

Az ember kifejlődése vagy teremtése azért tartott ilyen sokáig, mert a több millió éve beindult környezetváltozások élettelenítő hatásait közönséges élőlény-képességekkel nem lehetett már ellensúlyozni. Küldetésünknek, új helyünk és szerepünk betöltésének feltétele, hogy ne csak a szupraindividuális organizáció révén, a természetes szelekció útján tudjuk meg, mit vár tőlünk a bioszféra, mi az Istennek tetsző cselekedet, hanem közvetlen ismereteket is szerezzünk a bioszféra optimális, egészséges állapotáról, a létünket fenyegető veszélyekről. Olyan tudásra és eszközökre kell szert tennünk, amelyekkel magunkat is korlátozni tudjuk, nehogy a bioszféra ellenében alkalmazzuk ezeket az eszközöket.

7. Fontosnak tartja-e, hogy az iskolában felmerüljenek azok a kérdések, amelyek a világ eredetéről, értelméről, céljáról szólnak? Milyen tárgy keretében történhetnének ezek? Feladata-e a természettudományos tárgyaknak ezek megfogalmazása?

Agócs József: Minden iskolában azt kell tanítani, hogy milyen a világ, az élet, a bioszféra, s mi ebben az ember helye és szerepe. A hagyományos tantárgyak értelmezési kerete (fogalom- és mértékrendszere, vizsgálati módszere stb.) erre alkalmatlan, ezért a világ, a valóság oktatása csak a szintetikus örvényrendszer-elmélet és bioszférabiológia keretében lehetséges. Amelyik tantárgy nem ezt tanítja, azt ne nevezzük se természetinek, se tudományosnak, se szelleminek, se erkölcsösnek, se értelmesnek.

A világ jelenlegi állapotából következtetni lehet (és csak ebből lehet következtetni) arra, hogy milyen volt múltja, milyen volt eredete. A jelenből következik az is, és mi másból következne, hogy milyennek kell lennie a jövő állapotának. A földi életre, a bioszférára nézve természetesen két jövőbeli lehetőséggel kell számolnunk.

Az ember fejlődése, teremtése eddig a bioszféra visszafejlődésével, visszateremtésével járt együtt. Ezt folytatva ismét az élettelen szféraállapot áll elő, mint ami volt is az élet első keletkezése (teremtése) előtt. Folytathatjuk azonban fejlődésünket úgy is, ahogy azt a Teremtő várja tőlünk, hogy az a bioszférára nézve kölcsönös előnyökkel járjon, s a Föld élettelen anyagai, élettelen örvényei fejlődjenek, teremtődjenek vissza.

Csorba László: Az iskolának lényegi célja nem is lehet más, mint hogy e kérdések megválaszolásához segítséget adjon növendékeinek. (Függetlenül attól, hogy állami, egyházi vagy alapítványi intézményről van szó.) Minden „tárgy” (diszciplína) velejében ugyanerről szól(hatna), csak más módon szólalnak meg. (Talán a nyelv és a számítástechnika a kivétel, mivel ezek csak kommunikációs csatornák használatára oktatnak. De abban a pillanatban, amint ténylegesen használni kezdik ezeket az eszközöket, felmerül a cél, a funkció kérdése, így megszűnik a különbség).

A természettudományos tárgyaknak sajátos, jól behatárolt feladatuk van a kérdéskörben. Elsősorban a mechanizmusokat tárgyalják (pl. geológia: lemeztektonika, fizika: kozmogónia, biológia: populációbiológia), tehát a folyamatok okainak és funkcióinak viszonylag szűk metszetét. Véleményem szerint nem szerencsés és nem is indokolt ennél sokkal többet markolniuk (példa rá a mostanában divatos „humánökológia”, amin általában biologizáló szemléletű társadalomtudomány-szeleteket értenek, módszertanilag rendkívül ingoványos területre jutva ekképp). Ugyanilyen okból aligha tartható az az iskoláinkban elterjedt szemlélet, miszerint ezt egy „szintetizáló tárgynak” – tudniillik a történelemnek – kellene vállalnia. Egyetlen tárgy – még ha kellő időt is kapna rá – módszertani korlátai miatt nem lehet képes erre.

Világos viszont, hogy minden tárgynak meg kell mutatni érvényességi határterületét (azaz azt, hogy mire nem alkalmas) és azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a műveltség más területeihez vezetnek. Ez nem kevés, alapvető szemléletváltozást követel – nem követeli viszont a megszokott tantárgyi rendszer fölborítását.

Szűcs Ferenc: Minden tudományos módszer a maga korlátait is magában hordozza. Az összeegyeztetés, vagy eltérés a határkérdéseknél jelentkezik. A természettudomány határán például eleve kívül esik az olyan vizsgálódás, amely arra próbál feleletet találni: „mi célból történt?”, „mi az értelme?”. A konvergencia fontos lehet a hit és természettudomány vonatkozásában is, de ez inkább a jótékony utólagos felfedezés öröme kell hogy legyen, semmint egy előírt egyeztetési kényszer. Ahol a teológia és a természettudomány esetleg érintkezik, azt tárgyilagosan meg lehet állapítani, de egy előre gyártott cél érdekében veszélyes ezt erőltetni. Az egyes tudományterületek szabadsága és önállósága nem szenvedhet csorbát. A párbeszéd viszont mindíg jótékony hatással van a benne résztvevőkre.

Fontosnak tartom, hogy felmerüljenek ezek a kérdések, mert az iskolán kívül is felvetődik a tanulókban és egyáltalán minden gondolkodó emberben. Ha felekezeti iskoláról van szó, akkor rögtön kínálkozik a hittan, viszont itt szükségképpen jelentkezik egy szűkre szabott egyoldalúság. Semmiképpen sem tartanám szerencsésnek a természettudományos tárgyakhoz kapcsolni. Ha viszont valahol ez elengedhetetlen, akkor illő lenne utalni arra, hogy a tudományos hipotézisek csak egyfajta válasz kísérletei az eredet ősi kérdésére. Leginkább egy általános etika tárgy tudna ilyen kérdésekkel foglalkozni, amely több éves lebontásban tartalmazhatna leíró módon vallási ismereteket is. Három szempontra kellene itt tekintettel lenni: 1. A modern tudomány részterületekre bontotta a világot. Szükség lenne integráló szemléletű oktatásra, amely hozzásegít az egyetlen világ sokszempontú megértéséhez. 2. Minden tudomány az ember tudománya,ezért etika nélkül mindez kétélű fegyver. Ahogy mondani szokták: az ismeret lelkiismeret nélkül embertelen hatalom is lehet. 3. Az iskola ne segítsen semmilyen áltudományt, de ne is kösse meg a fantázia szabad szárnyalását. A valóság és a fikció között azonban tanuljanak meg a tanulók különbséget tenni. Teológusoknak és természettudósoknak meg kell egyezniük abban: Isten nem a tudomány fehér foltjai miatt van. Ezt a szemléletet a felvilágosodás óta tartó szakadatlan küzdelmek tanulságaként kell őriznünk a jövendő évezredre, annak tudatában, hogy az egy tőről fakadt európai racionalitást ma közös ellenségként fenyegeti a szélsőségek irracionalitása.

Karátson Dávid: „A fal, amely a végső kérdések természettudományos és transzcendens válaszai között húzódik” – így szól a kérdéssor bevezetőjének utolsó gondolata. A falon innen és túl: régóta használt hasonlat az emberi lét lényegi kettősségének megragadására. Hogy találó-e a hasonlat, arról azt gondolom, személyes ügy, sőt magánügy: mindenesetre csak a legbölcsebbeknek és a legtudatlanabbaknak adatik meg, hogy valóban, egész életükben ne érezzenek valami falat, feszítő korlátot, avagy, ki hogyan éli meg: sürgető erőt, amely gondolkodásukat, ember mivoltukat végigkíséri. Hiszen ebben áll az alkotás, az újat akarás lényege, a vágyunk annak a bizonyos falnak, korlátnak a szétfeszítésére. S ha korosodva, egyre bölcsülve – mint Szókratész – eljutunk azon felismerésig, hogy a „transzcendens válaszok” bizony mennyire ott vannak bennünk mindjárt a kezdetek kezdetén, akkor talán jó úton jártunk.

Művészcsaládban nevelkedvén, gyermekkoromtól fogva természetes volt számomra, hogy a dolgokban több van, mint amit első pillantásra látnánk, pontosabban, hogy „van bennük valami”, valami egész, ami meghaladja mindazt, amit a modern természettudomány nyelvén ki lehet fejezni. Fura módon talán épp ezért fordultam korán a természettudományok felé: hogy a lehetetlennek tűnő feladatra, transzcendencia és természettudomány „összebékítésére” vállalkozzam.

Kordos László: A kérdés úgy szól, hogy fontosnak tartom-e, hogy az iskolában felmerüljenek azok a kérdések, melyek a világ eredetéről, értelméről, céljáról szólnak. Megítélésem szerint az evolúciót – mert ez a kérdés lényege – nem lehet úgy kérdésként felvetni, hogy van-e értelme és célja. Természetesen nincs. A világ eredetét nem lehet kihagyni az iskolai ismeretekből, mert az kultúránk része. Kinek-kinek hite, világrendszere szerint értelmezhető, mert az emberi gondolkodás megkívánja, hogy valaminek legyen kezdete, majd egyszer vége. A természettudományi eredményeket tartalmazó történeti folyamatok oktatásának mellőzése (antievolucionista rendszerek) elavultnak s ezért károsnak tekintendő. Ugyancsak felesleges az evolúció filozofikus misztifikálása, mert esetleg olyan rendszert állít középpontba, ami a valóságban sem létezik (fejlődéselmélet). Az időbeni globális változások és összefüggéseik oktatása olyan integrált tantárgyat kíván, ami nem csak a fizika, a kémia, a biológia, a földrajz és a történelem egymás mellé helyezése, hanem az azokra épülő szintetikus gondolkodásrendszert is képes fejleszteni. Az ilyen rendszerszemléletű oktatás megkönnyíti a világban történő eligazodást, mozgást és döntéshozatalt, vagyis mindazt, amire egy iskola vállalkozhat.

Varga Zoltán: Tisztában vagyok azzal, hogy az emberi szellem számtalan jelentős alkotása a hitben fogant, az azték piramisoktól kezdve, a gótikus katedrálisokon és a csodálatos belső-ázsiai mecseteken át egészen Angkor lenyűgöző templomaiig. Tehát tény az, hogy a hit képes megtermékenyíteni az emberi szellemet. Arról, hogy ez hogyan és miért lehetséges, szintén kérdések sora lenne feltehető. Ezenkívül arra sem árt gondolni, hogy – függetlenül attól, hogyan magyarázzuk – létezik a világban valamiféle olyan „rend”, „törvény”, amelynek az ember is alá van vetve; amely korlátainkra s egyúttal felelősségünkre emlékeztet. Arra, hogy nem pusztíthatjuk és nem rabolhatjuk ki büntetlenül természeti környezetünket. Arra, hogy az emberi élet végső céljává nem lehet és nem szabad tenni az anyagi javak megszerzését. Arra, hogy süllyedésre s majdan pusztulásra van ítélve az a társadalom, amelynek értékrendjében a pénzzel megvásárolható javak nagyobb értéket képviselnek, mint az emberi élet s a jövő generációk emberhez méltó életének feltételei.

A kör pedig ott zárul be, hogy mindezeket természettudományos meggyőződésem mondatja velem. A természettudományok számos területe: az atomfizikától az orvostudományig tele van mély erkölcsi mondanivalóval. Abból következően, hogy számtalan eszközzel rendelkezünk nemcsak az emberi lét tartalmasabbá, szebbé tételére, de az emberi élet kioltására és az emberi élet anyagi-szellemi környezetének tönkretételére és elpusztítására is.

A nukleáris és a lézertechnika, a rakétatechnika, a genetikai manipulációk egyre több lehetősége és sok más lehetőség számomra csak azt sugallhatja, hogy napjainkban nem lenne szabad etikus magatartás nélkül természettudományt sem művelni. Hogy ennek ellenére miért sok az ellenkező példa? Sajnos, amikor tényleg minden megvásárolhatóvá válik, akkor vannak és lesznek, akik genetikai manipulációval halálos kórt okozó baktériumokat hoznak létre, s akik taposóaknákat gyártanak. Szellemieket is.

Ha a természettudományokban rejlő mély etikai tartalmat kihasználatlanul hagyjuk, ha oktatásunkban erre nem helyezünk kellő súlyt és nem érzékeljük ebbéli felelősségünket, akkor félő, egyre több lesz a szellemi baktériumfegyver és a taposóakna.

Fehér Márta: Azt fontosnak tartom, hogy az iskolában felmerüljenek a világ (s benne az ember) eredetéről, értelméről és céljáról szóló kérdések. S hogy többféle tantárgy keretében nyerjenek tárgyalást. Mind a természet-, mind pedig a társadalom- (humán-)tudományos tantárgyak (irodalom, filozófia, történelem, művészettörténet stb.) kell, hogy beszéljenek ezekről, persze más-más módon, nem ellentmondva, hanem kiegészítve egymás mondandóit. A Gilgames eposz, a Popol Vuh vagy a Biblia teremtéstörténete nem válik érdektelenné (vagy alacsonyabb rendűvé, elvetendővé) attól, hogy S. Hawking könyvét is tanulmányozzuk; sem Haydn Teremtés oratóriuma nem veszít értékéből, ha Darwin vagy S. J. Gould elméletével megismerkedünk. Viszont az biztos, hogy a Popol Vuh vagy a Biblia teremtésmítoszáról mint „mítosz”-ról kell beszélnünk a XX. század végén. A mítosz minősítés nem pejoratív, de másutt jelöli ki az előbbiek helyét az emberi kultúrában, mint az ismeret minősítés.

A vallási és a tudományos fanatikusok, mert ilyenek is vannak, persze mindig megpróbálkoznak azzal, hogy valamelyik oldal kizárólagosságát elérjék, és hogy úgy tüntessék fel, mintha pl. a darwini evolúcióelmélet (igazság) alternatívája lenne a bibliai teremtéstörténet. Reméljük, a jó iskolai oktatás a jövőben majd lassan csökkenti a szűkagyú, intoleráns fundamentalisták táborát, akik szemben állást tételeznek ott is, ahol valójában nincs.

Balogh Tamás: Igen fontosnak tartom, hogy a világ végső eredetére, értelmére, céljára vonatkozó kérdésekről szó essék az iskolában is. Biztos, hogy ezekre a kérdésekre a tanárok saját világnézetüknek megfelelő válaszokat fognak majd adni az órákon. Úgy vélem, a világnézetileg semlegesnek szándékolt iskola eleve kudarcra van ítélve, mert a tanár nem tudja mintegy „szögre akasztva” odahaza hagyni a világnézetét. Lehet istenhívő és ateista oldalról megközelíteni az emberi értelem kibontakozásával egyidős problémát, de nem lehet „világnézetileg semleges” módon. Elképzelésem szerint minden tantárgy a maga területének megfelelően szólhat a témáról. Az irodalomból megismerhetik és értelmezhetik a diákok a mítoszokat, illetve a Szentírás szövegeit, a történelemből megtanulhatják – amennyire lehetséges ez – az ember valós tényeken alapuló őstörténetét, a természettudományok ismertetik a feltárt tényanyagot, a matematika tudománya felkészíti a tanulókat arra, hogy később a szaktudományok művelése során otthonosan mozogjanak a folyamatok matematikai megfogalmazásának világában. Szükség van természetesen egy világnézetet közvetlen módon is fejlesztő tantárgyra, amely segít a világban alapvetően eligazodnunk. Ez számomra, a piarista paptanár számára természetszerűen a hittanóra, bár sajátos feladatként én a biológia és földrajz tudományába vezetem be elsődleges hivatásomként a gyerekeket. Mindenképpen küzdeni kívánok az ellen a ma erősen terjedő nézet ellen, hogy a világot emberre bízó Isten helytelenül cselekedett, mert ez a természet gátlástalan kizsákmányolását eredményezte. A mai ökologikus szemléletnek tökéletesen megfelel, hogy az ember nevet ad az élőlényeknek, és ezzel mintegy felelősséget vállal értük. Az ökológiai katasztrófák ennek tükrében nem Isten meggondolatlanságára vezethetők vissza, hanem a szabad akaratú ember mohóságára, elővigyázatlanságára. A pénzimádásba süllyedő világ egyszer bizonyára ráébred, hogy kizárólag önmagát, nem pedig a Teremtőt okolhatja önmaga és a világ pusztulásáért, ha hűtlen gazdaként nem tud majd számot adni róla. A fogalmak világos kifejtése, a határterületek bemutatása megóvhatja a jövő nemzedékét a szélsőséges világnézettől.

(Szerkesztette: Both Mária)