Marián Béla

Mérlegen a középiskola¹

– Közvélemény-kutatás a középiskola feladatairól és a tanárok megbecsüléséről –

A Marketing Centrum 1996. decemberi adatfelvétele során 1001 véletlenszerűen kiválasztott és megkérdezett személy 98 százaléka vállalkozott arra, hogy „iskolai osztályzatok” segítségével választ adjon arra a kérdésre: mennyire tartja fontosnak 11 tárgy, terület oktatását a középiskolákban, milyen képességek kifejlesztésére törekedjen az iskola, mekkora a felelőssége a fiatalok személyes és társadalmi fejlődésében. A kérdések arra is vonatkoztak, pártolja-e a közvélemény az iskolák önállóságát, és mennyire tartja megbecsültnek a tanári foglalkozást.

Mit tanuljanak a diákok a középiskolákban?

A közvélemény azt várja el az oktatási rendszertől, hogy sokoldalúan képzett, a munkaerőpiacon sikeresen szereplő, egészséges, megbízható állampolgárokat neveljen. Kiderül ez abból is, hogy a vallási ismeretek kivételével szinte minden tantárgy, tudományterület oktatását egységesen nagyon fontosnak tartják az emberek a középiskolában, illetve minden készségre és képességre azt mondták: nagyon fontos, hogy az iskola törekedjen ezek kialakítására (1. és 2. ábra).²

A válaszokat a közvélemény-kutatási gyakorlatban szokásos módon 100 fokú skálákra vetítettük. A fontossági index a magyar nyelv és irodalom esetén volt a legmagasabb: 97 pont. Ez az érték azt jelzi, hogy alig akadt olyan válaszadó, aki ötösnél lejjebb értékelte volna a tárgy tanításának fontosságát. A legalacsonyabb indexértéket a vallástörténet esetén regisztráltuk. Az itt mért 72 pont 3,87-es átlagnak felel meg, azaz ennél a tárgynál a négyes szolgált a modális vélemény kifejezésére. Az állampolgári ismeretek, a műszaki tudományok és a művészetek a legfontosabbaknak, illetve a kevésbé fontosnak tartott tárgyak között helyezkednek el (85–79 pontos indexértékkel). Ezeknél a tárgyaknál is az ötös a modális érték, bár számottevően sokan adtak ennél gyengébb „osztályzatokat” is.

Mivel szinte minden tárgy középiskolai oktatását közmegegyezésszerűen a lehető legfontosabbnak tartják az emberek, az egyes társadalmi csoportok között csak árnyalatnyi különbségek mutathatóak ki. A magyar nyelv és irodalom oktatásának indexe egyedül a budapestiek körében alacsonyabb valamivel az átlagosnál. Az idegen nyelveknek a diplomások és a városokban élők még az átlagosnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. A matematikaindex értéke meglepő módon az érettségizettek, a fővárosiak és a 30 évnél fiatalabbak körében 2-3 ponttal elmarad az átlagostól, ugyanők viszont átlag fölötti jelentőséget tulajdonítanak a számítástechnikának.

A társadalomtudományok (történelem, földrajz stb.) fontosságának megítélésében is csak életkori és nemi különbségeket találtunk, nevezetesen a harminc évnél fiatalabbak körében 5 ponttal alacsonyabb az index értéke a 60 évnél idősebbeknél regisztráltnál, míg a nők körében 3 ponttal magasabb az érték, mint a férfiak körében. Ugyancsak életkori különbség van a természettudományok terén (kémia, biológia, fizika stb.) is, és ez azt jelzi, hogy az oktatási rendszerből éppen csak kilépők valamivel kisebb jelentőséget tulajdonítanak az elméleti tudásnak, mint az idősebbek.

Ezeket a véleményeket meglepő módon érdemben nem befolyásolja az a tény, hogy valakinek van-e 18 évnél fiatalabb gyermeke vagy nincs. Ugyanakkor a képzettebb, mobilabb társadalmi rétegek hajlamosak a gyakorlatiasabb ismereteket preferálni az elméleti jellegű tudással szemben.

A testnevelés középiskolai oktatásának a diplomások, a vidéki városokban élők és a 30–45 évesek tulajdonítják a legnagyobb jelentőséget, az állampolgári ismereteknek pedig a nők és a 60 évnél idősebbek. A műszaki ismeretek oktatását azok érzik a legfontosabbnak, akiknek nincs 18 évnél fiatalabb gyermekük. A művészetek oktatásának kérdése már valamivel jobban megosztja a társadalmat, mint az eddigiek. A nők, a nagyvárosokban élők (Budapest és a megyeszékhelyek) és a hatvan évnél idősebbek lényegesen fontosabbnak tartják ezt a területet, mint a társadalom más rétegei.

A legkevésbé fontosnak a vallástörténet tanítását tartja a közvélemény, ennek megfelelően ennél a tárgynál a legnagyobbak a társadalmi különbségek (bár itt sem drámaiak). Természetesen a rendszeres templomba járók (akik legalább havonta többször vesznek részt istentiszteleten) tartják a legfontosabbnak a vallási nevelést, de a 60 évnél idősebbek és a nők is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a tárgynak, mint a fiatalabbak és a férfiak. A vallástörténet középiskolai oktatása alatt azonban nem teljesen azonos dolgot ért minden ember. Van, aki vallásoktatásra gondol, és van, aki az általános kultúrtörténet vallási aspektusaira. Jól jelzi ezt, hogy mind a diplomások, mind az érettségi nélküliek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a tárgy oktatásának, mint az érettségizettek.

A kutatás során arra is rákérdeztünk, hogy az iskola milyen képességek kifejlesztésére törekedjen. A kérdés szó szerint így hangzott: A következő képességeket a fiatalok elsajátíthatják az alatt az idő alatt, amíg kötelesek iskolába járni. Ön szerint mennyire fontos, hogy az iskola törekedjen az olyan képességek kifejlesztésére, mint például, hogy a tanulóknak legyen önbizalmuk? Kérem, osztályozza egytől ötig az iskolai érdemjegyek alapján!

A válaszokat ismét százfokú skálára vetítettük, és a 2. ábrán jól látszik, hogy a kérdőíven szereplő valamennyi képesség elsajátítását nagyon fontosnak tartja a közvélemény. A legfontosabbnak a szakképzettség megszerzését, a viszonylag legkevésbé fontosnak pedig a másság elfogadását, a toleranciát tartják, azaz azt, hogy a fiatalok megértsék a világ többi országát és együtt tudjanak élni különböző származású emberekkel.

Mivel ezeknek a kérdéseknek a megítélése is közmegegyezésszerű, itt is csak árnyalatnyi különbségek vannak az egyes társadalmi-demográfiai csoportok körében észlelt indexátlagok között.

A 30 évnél idősebbek fontosabbnak tartják, hogy a fiatalok törekedjenek tanulmányaik folytatására, mint maguk a fiatalok. A diplomások és a budapestiek pedig az átlagosnál kevésbé tartják az iskola céljának, hogy jó állampolgárokat neveljen. Ennek nyilván az a magyarázata, hogy a „jó állampolgáron” néhányan alattvalót értenek. Végül a nők valamivel fontosabbnak érzik a toleranciára nevelést, mint a férfiak.

Mennyire hatékony a középiskola

Az 1. és a 2. ábrán jól látszik, hogy a polgárok lényegesen árnyaltabban ítélik meg a középiskolák hatékonyságát, mint a célok fontosságát, valamint az is, hogy a képességfejlesztés területén valamivel kevésbé elégedettek az emberek, mint az egyes tantárgyak oktatásának területén.

Annak együttjárásai alapján, hogy a válaszadók szerint mennyire tanítják jól az iskolában, a 11 tárgy két csoportot alkot az emberek fejében.³ Az első csoportba a hagyományos középiskolai tárgyak kerültek: a természet- és társadalomtudományok, az idegen nyelvek, a magyar nyelv és irodalom, valamint a matematika. A második csoportba a kiegészítő tárgyak kerültek: a testnevelés, a művészetek, a vallástörténet, az állampolgári ismeretek és a műszaki tudományok. A számítástechnika – nagyjából egyforma súllyal – mindkét faktorban jelen van.

A két faktor eléggé szorosan korrelál egymással.⁴ Ez viszont azt jelzi, hogy alapvetően egy általános attitűd határozza meg azt, hogy ki mennyire biztos abban, hogy az említett tárgyakat jól tanítják a középiskolákban és az, hogy melyik csoportba tartozó tárgyról van szó, csak modulálja az alapvéleményeket.

Mindez egyben azt eredményezi, hogy a 11 tárgy elégedettségi pontszámaiból képezhető egy skála, amely finoman méri, azt, hogy a válaszadók mennyire elégedettek a középiskolák szaktárgyi munkájával.⁵

A százfokú általános elégedettségi index átlaga 64 pont. Ez azt jelzi, hogy a közvélemény a közepesnél jobbra értékeli a középiskolák oktatási tevékenységét.

Az általános elégedettséget tulajdonképpen csak a válaszadók iskolai végzettsége és lakóhelye befolyásolja. A diplomások és a budapestiek lényegesen kritikusabbak az átlagosnál (1. táblázat).

A 2. ábrán látható nyolc nevelési cél nem különül el külön faktorokba az emberek fejében, de ezek átlaga is egy reliábilis skálát alkot (Cronbach =0,91). A középiskolák nevelőmunkájával való általános elégedettség százfokú mutatójának átlaga 56 pont, tehát jelentősen alacsonyabb, mint a szaktárgyi munkával való elégedettség átlagpontszáma.

Az indexértékeket itt is hasonlóan befolyásolja a válaszadók iskolai végzettsége és lakóhelye, mint a szaktárgyi munka megítélésében. Ezenkívül csak azt találtuk, hogy az egygyerekesek elégedetlenebbek az iskola nevelőmunkájával, mint azok, akiknek nincs gyerekük, illetve több gyereket nevelnek (2. táblázat).

Munkatársaink a tanév kezdete előtt, 1996. augusztusban megkérték az embereket, hogy osztályozzák le az általános iskolai, a középiskolai és a felsőfokú oktatás színvonalát. Az értékelésre a megkérdezettek 84, 75, illetve 64 százaléka vállalkozott, és általában közepesre értékelték mindhárom oktatási szint színvonalát. Az értékeléseket a válaszadók életkora és iskolai végzettsége befolyásolja. A legfiatalabbak (18–29 évesek) átlagai rendre 2-3 tizeddel magasabbak, mint a 60 év fölöttieké, a diplomásoké viszont 3-4 tizeddel rosszabbak, mint az érettségi nélkülieké.

Az, hogy az emberek véleménye nem igazán kedvező, megmutatkozik abban is, hogy a relatív többség szerint az utóbbi egy-két évben romlott az oktatás színvonala. Ugyanakkor 1995 augusztusában lényegesen többen vélekedtek így, mint 1996-ban (3. ábra). A változás megítélése eléggé szorosan együtt mozog az oktatás színvonalának aktuális megítélésével, de a válaszokat befolyásolja a közvéleménynek az az általános beállítódása is, hogy régen minden jobb volt. Ez az attitűd különösen a kevésbé iskolázottakra és az idősebbekre jellemző, így ők még az átlagosnál is nagyobb arányban érzik úgy, hogy romlott az oktatás színvonala.

Az emberek többségének természetesen nincsenek tényeken alapuló ismeretei az oktatásról. Még azoknak sem, akiknek van iskolás korú gyermekük, hiszen az ő mutatóik általában alig különböznek azokétól, akiknek nincs 18 évnél fiatalabb gyermekük. A kevéssé árnyalt értékelés kiderül abból is, hogy kormány közoktatás-fejlesztési erőfeszítéseinek megítélése megegyezik a kormány tevékenységének általános értékelésével. Ugyanakkor a Marketing Centrum 1996. december elején készült felmérése szerint viszont jelentősen javult a kabinet közoktatási tevékenységének megítélése, miközben az általános megítélés romlott.

A legnagyobb rés a kormány általános értékelése és a közoktatás fejlesztésének területén történő megítélése között az MSZP támogatói, a diplomások és a községekben élők körében mutatkozik. A jelenlegi kormányról egyedül az MSZP támogatói voltak a felmérés idején viszonylag kedvező véleménnyel. A közoktatás fejlesztésének területén is ők a legelégedettebbek, de náluk ennek a részterületnek a megítélése kedvezőtlenebb az általános megítélésnél, míg a többi párt támogatóinak körében általában kedvezőbb. A kabinet általános elégedettségi mutatója a diplomások körében a legmagasabb, ugyanakkor ők a legelégedetlenebbek a közoktatás fejlesztésének területén kifejtett kormányzati tevékenységgel.

Az iskola és a társadalom

A magyar közvélemény hatalmas felelősséget ró az iskolára a fiatalok személyes és társadalmi fejlődése tekintetében. A megkérdezettek negyede úgy vélekedik, hogy az iskola felelőssége nagyobb, mint a családé, az emberek fele pedig azt válaszolta, hogy az iskola felelőssége megegyezik a családéval. Mindössze a megkérdezettek 15 százaléka vélekedik úgy, hogy az iskola felelőssége kisebb, mint a családoké a fiatalok személyes és társadalmi fejlődésében (4. ábra).

A kérdés megítélését befolyásolja a válaszadók iskolai végzettsége és pártállása. Az iskolára a legnagyobb felelősséget az érettségi nélküliek és – meglepő módon – a konzervatív pártok hívei hárítják, a legkisebbet pedig a diplomások és az SZDSZ támogatói (5. és 6. ábra). A Fidesz és az SZDSZ hívei abban hasonlítanak egymásra, hogy körükben abszolút többségben vannak azok, akik szerint az iskola és család felelőssége egyforma, ám a Fidesz támogatói körében azok vannak relatív többségben, akik nagyobb felelősséget rónak az iskolára, mint a családra.

Azt, hogy ekkora felelősséget tulajdonított a közvélemény az iskolának a fiatalok személyes és társadalmi fejlődésében a családhoz viszonyítva, a kérdés megfogalmazása is befolyásolta, elsősorban a társadalmi jelző. A Marketing Centrum munkatársai 1995. februárban arra kérték az embereket, mondják meg különböző tényezőkről, mekkora szerepet játszanak abban, hogy egy gyerek milyen felnőtté válik: nagyon nagyot, elég nagyot, elég kicsit vagy semekkorát. A válaszokat szokás szerint százfokú skálákra vetítettük és azt tapasztaltuk, hogy az intézményes nevelésnek alárendelt szerepet tulajdonítanak az emberek a szülőkhöz képest (8. ábra). A mostani és az 1995. februári kutatás eredményei közötti különbséghez a kérdések eltérésén kívül a szövegkörnyezet különbözősége is hozzájárul. A mostani vizsgálat során a család és az iskola szerepének összevetését firtató kérdést az iskolák szerepével és hatékonyságával kapcsolatos kérdések után tettük fel, míg egy évvel korábban általános politikai kérdéseket követően, egy nevelési problémákkal foglalkozó kérdőívblokk első kérdéseként kérdeztük: mekkora szerepe van a szülőknek abban, hogy milyen felnőtté válik egy gyerek.

A társadalmat az egyházak szerepének megítélése osztja meg a legjobban. A rendszeres templomba járók nagyobb szerepet tulajdonítanak neki, mint az iskoláknak és a pedagógusoknak, míg a vallástalanok még az átlagosnál is jóval jelentéktelenebbet. A kevésbé iskolázottak az intézményeknek (iskola, óvoda) tulajdonítanak nagyobb jelentőséget, míg a diplomások a pedagógusoknak. Az is érdekes adat, hogy az egyéni szabadságjogokat legmarkánsabban képviselő SZDSZ híve, az átlagosnál lényegesen nagyobbnak látják a kortársak és könyvek szerepét a felnőtté válásban, mint mások.

Az emberek nagyon fontosnak tartják, hogy az iskola szoros kapcsolatot tartson a szülőkkel, és tulajdonképpen ez oldja fel a mostani és az 1995. februári eredmények közötti látszólagos ellentmondást. A gyerekek szocializációjában az oktatási intézményeké a kitüntetett a szerep, de a jellemformálást a szülők feladatának/felelősségének érzik az emberek.

A legtöbben elsődlegesen fontosnak tartják, hogy az iskola nyújtson segítséget a tanulási nehézségek leküzdésében és adjon pályaválasztási tanácsokat. Az iskola céljainak megvalósításához szinte mindenki fontosnak tartja a fegyelem fenntartását, ugyanakkor a közvélemény szerint csak másodlagosan fontos az erős kezű osztályfőnök, a rendszeres házi feladat (8. ábra).

A 8. ábrán szereplő valamennyi item indexátlaga valamivel alacsonyabb a budapestiek körében, mint vidéken. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindent kevésbé fontosnak tartanak, hanem inkább arról van szó, hogy ők árnyaltabban igyekeztek válaszolni. Ettől eltekintve viszont csak a fegyelemmel kapcsolatos kérdések megítélésében találtunk társadalmi-demográfiai különbségeket.

A fegyelem fenntartásának, az erős kezű osztályfőnöknek és a rendszeres házi feladatnak tulajdonított fontosság erősen korrelál egymással, és a három kérdésre adott válaszok alapján jól elkülöníthető a válaszadók két csoportja: a fegyelmezők és az engedékenyek. Tulajdonképpen minden társadalmi csoporton belül a fegyelmezők vannak többségben, de különösen magas az arányuk a nők, a 60 évnél idősebbek, a falusiak és az iskolázatlanok körében. Ugyanakkor ezt a beállítódást a fenti szempontokon kívül gyakorlatilag nem befolyásolja más tényező (3. táblázat).

A közvélemény alapvetően pártolja az iskolák önállóságát, és meglepő módon csak abban korlátoznák számosan az intézményeket, hogy milyen tantárgyakat tanítsanak. Ugyanakkor a munkáltatói jogosítványokat és a költségvetést teljesen az iskolák ügyének tekinti a többség (9. ábra). Mindez az eddigi adatokkal összhangban azt sugallja, hogy a magyar társadalom a hagyományos oktatási rendszerben gondolkozik, ahol a tartalmi kérdésekről központilag döntenek, ugyanakkor az iskolák költségvetési és munkáltatói szempontból szabadok.

A hat terület a válaszok együttjárásai alapján valójában két csoportba rendeződik. Az elsőbe az iskola költségvetése, a pedagógusok kiválasztása és a munkabérek, munkakörülmények megállapítása tartozik, míg a másodikba a tantárgyak kiválasztása, az oktatás módjának megválasztása és a óraszámok meghatározása. Tovább elemezve az adatokat, azt látjuk, hogy a válaszadók (a megkérdezettek 94 százaléka) három csoportba sorolhatók.

Az első csoport tagjai (a válaszadók 14 százaléka) az átlagosnál jobban korlátoznák az iskolát munkáltatói jogosítványaiban, a második csoport tagjai (a válaszadók 29 százaléka) pedig a tartalmi kérdésekben. Végül a legnépesebb csoport (a válaszadók 57 százaléka) minden területen az átlag közelében van. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az átlagos (általában teljesen szabadságpárti) véleménycsoporttól többé-kevésbé pontosan elkülönül a tartalmi, illetve a munkáltatói jogosítványokban korlátozók köre.

A három csoport arányai iskolai végzettség és a lakóhely mérete szerint eltérőek. A diplomások és a nagyvárosokban élők között gyakoribb a központi tanterv híveinek aránya az átlagosnál, míg a kevésbé iskolázottak és a kisebb településeken élők inkább munkáltatói jogosítványaikban korlátoznák az intézményeket (4. táblázat).

A tanári pálya társadalmi megbecsültsége

A középiskolai tanári pályát közepesen megbecsült foglalkozásnak tartja a közvélemény. Ugyanakkor a diplomások, a legmagasabb jövedelműek és az SZDSZ támogatói alig megbecsült foglalkozásnak tartják (10. ábra és 5. táblázat).

Az emberek azért nem tartják igazán megbecsültnek a középiskolai tanári pályát, mert szerintük az alulfizetett. Mindössze a megkérdezettek ötöde gondolja azt, hogy ugyanannyi vagy kevesebb fizetést kellene kapniuk a középiskolai tanároknak, mint amennyit most kapnak (11. ábra). Ha a válaszokat egy úgynevezett mérlegindexre vetítjük, az átlag +48 pont. A mérlegindex értéke –100 lenne, ha minden válaszadó azt gondolná, hogy a középiskolai tanároknak sokkal kevesebb fizetést kellene kapniuk, és a mutató értéke akkor lenne +100, ha mindenki azt mondta volna, hogy sokkal magasabb béreket kellene adni a középiskolai tanároknak. A +48 pont így azt jelenti, hogy a közvélemény szerint egy kicsivel magasabb fizetések lennének indokoltak a középiskolai tanárok számára.

Az, hogy valaki mennyire érzi alacsonynak a középiskolai tanárok fizetését, részben tájékozottsági kérdés, részben a saját jövedelmétől függ. A legnagyobb arányban a diplomások, a budapestiek és a legmagasabb jövedelműek emelnék a középiskolai pedagógusok bérét. A fenti szempontokon kívül (részben azokkal összefüggésben) az életkor és a pártállás is befolyásolja a válaszokat. A 60 évnél idősebbek, valamint a KDNP, az MDF és az SZDSZ hívei még az átlagosnál is nagyobb arányban emelnék a béreket (5. táblázat).

Az, hogy a középiskolai tanári pályát rosszul fizetettnek tartják az emberek kiderül abból is, hogy 11 foglalkozás közül ebből a szempontból csak a 7. helyre rangsorolták a válaszadók. A középiskolai tanároknál már csak az általános iskolai és óvodai pedagógusokat, valamint a lelkészeket és a könyvtárosokat tartja rosszabbul fizetettnek a közvélemény (12. ábra).

Az anyagi megbecsültség és a társadalmi presztízs rangsorkülönbsége átlagosan –0,73. Ennél nagyobb rést az anyagi és a társadalmi megbecsültség között csak az óvodai és általános iskolai pedagógusoknál érzékel a közvélemény. Ugyanakkor a jogászokat, a lelkészeket, az újságírókat, a közgazdászokat és a gépészmérnököket túlfizetettnek érzik az emberek.