EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
 

ELŐSZÓ
  

   A képzőművészet és a városok közös története régi időkre nyúlik vissza. Az, hogy melyik korszakban melyik metropolisz ragyog a Művészet Fővárosának szerepében, változhat, de titokban minden modern nagyváros erre a szerepre vágyik. Ha többre nem, hát arra, hogy saját régiójának vagy országának művészeti fővárosa legyen. A művészet magától értetődő módon telepszik meg a nagyvárosokban, hiszen leginkább itt összpontosul mindaz, ami számára az éltető közeget jelenti. De hát - vetheti közbe az olvasó - mi a helyzet a világtól elvonult művészekkel? A eldugott kisvárosokban létrejött művésztelepekkel, a napraforgótábla szélén vagy a tóparton magányosan dolgozó festőkkel? Azokkal, akik Tahitin, a Szentföldön vagy a nevadai sivatagban találták meg életük nagy témáit? Az okvetetlenkedő olvasónak igaza van, amennyiben az alkotás éltető közegére gondol.
   Ám az alkotás a mű történetének csupán a kezdete. A művészetet nemcsak művelik. Árulják, vásárolják, gyűjtik, írnak róla; dicsérik, szidják, legyintenek rá, belakják; támogatják, üldözik, lopják, rombolják; filozófiává, életvitellé, világnézetté avatják és puszta üzletté alacsonyítják - olykor akár egyidejűleg is. Ahhoz, hogy a mű útjára induljon, sok mindenre van szükség: megrendelőre, mecénásra, műkereskedőre, vevőre, kritikusra, urambocsá kultúrpolitikusra és persze közönségre. Szükség van azután helyszínekre és intézményekre: múzeumokra, galériákra, sajtóra, egyesületekre, kávéházakra, klubokra, műtermekre, művésznegyedekre. Mindez együtt, megfelelő mennyiségben csak a nagyvárosban lelhető fel.
   Művészet és város szimbiózisban élnek egymással. A nagy köz- és magángyűjtemények, művészeti események emelik a város fényét, az odalátogatók révén befolyt bevételek jelentőségéről nem is szólva. Ezért cserébe a város vezetése is szívén viseli a művészet és a művészek ügyét, és megbízóként, építtetőként, művésztelep-alapítóként vagy mecénásként igyekszik hasznukra válni.
   A művészek jellegzetes, olykor bizarr alakjai a város életének. Vannak korszakok, amikor kultuszfigurákká válnak, akiknek közelébe kerülni különös dicsőség, házaikról, kávéházi asztalaikról tárcákat írnak a lapokban, a róluk keringő anekdoták és pletykák pedig a városi folklórt gazdagítják. Kiállításaik akár zajos botrányok, akár csendes megmérettetések, akár a bennfentesek számára fenntartott felvonulási alkalmak, mindenképp eseményszámba mennek a város mindennapjaiban. De leginkább a közterekre kerülő művek válnak a városszövet részévé. Az épület, a szabadban álló szobor mindenkié - ezért is töltődik meg gyakran a közösség szemében szimbolikus tartalommal; ezért válhat közüggyé felállítása vagy eltávolítása is.

*

   Az itt közölt képzőművészeti tanulmányokban az a közös, hogy nem annyira a művészetről, mint inkább kontextusáról szólnak. Arról, hogy mit vár a műalkotástól egy-egy kor műértő és laikus közönsége, mit lát bele a mindenkori hatalom, s a művészek hogyan próbálnak megfelelni a sokféle elvárásnak. Arról, hogy hányféleképp fogják fel a művészetet támogatói és gyűjtői: a nemzeti szellem hordozójaként, a reprezentáció eszközeként, az örökkévalóság egy általuk birtokolt darabjaként, avagy egyszerűen jó befektetésként. Arról, hogy mit gondolnak a művészek városukról, s hogy a város mit gondol róluk. Arról, hogy mit jelentett egy szobor felállítása száz-százötven évvel ezelőtt, és mit jelent ma; hogy mit közvetített a szobor a kortársaknak, és mit közvetít nekünk, mai városlakóknak, akik most is együtt élünk vele.
   A cikkek, témák összeválogatásánál nem az volt a cél, hogy teljes áttekintést adjunk másfél évszázad fejleményeiről. Fontos helyek és fontos korszakok maradtak ki; teljes művészeti ágak kizárását pedig az indokolta, hogy így koherensebb az egyes tanulmányokból összeálló kép, jobban köthetők egymáshoz a szerzők által feldolgozott témák. Az építészet is kisebb súllyal szerepel, mint amekkora a tematika szempontjából megilletné - ám ennek oka részben az, hogy a Budapesti Negyed korábbi számaiban már nagyon sok olyan színvonalas építészettörténeti tanulmány jelent meg, amely tárgyát tekintve akár ebbe a kötetbe is bekerülhetett volna.


Szívós Erika

A szerkesztő ezúton szeretne köszönetet mondani Keserü Katalinnak, Sinkó Katalinnak, Mravik Lászlónak, Szőke Annamáriának és mindazoknak, akik tanácsaikkal hozzájárultak a szám koncepciójának kialakulásához.

 
EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)