A városi szegénység szerkezete: a tér és a munka újjászerveződése az amerikai történelem három korszakában

_______________
THOMAS J. SUGRUE

 

      A városi szegénység múltja és jelene
      Az amerikai városkép ma hátborzongatóan apokaliptikus képet mutat. A sivár látvány és nyilvánvaló szegénység, amely az ország hetedik legnagyobb városa, Detroit belvárosában fogad bennünket, megdöbbentő példája annak a társadalmi és gazdasági hanyatlásnak, amely a Rustbelt (Rozsdaövezet) korábbi ipari központjait jellemzi. Elhagyott gyárak üres épülettömb- jei magasodnak óriási területeken szétszórt törmelékkupacok fölé. Az utcákat bedeszkázott üzletek sora szegélyezi. A düledező, kiégett és elhagyott házakat prérifűvel és gyommal benőtt földek veszik körül. A városban hatvanezer elhagyott telket regisztráltak. Detroitban a lakosok nagy tömege szegénységben él, annak ellenére, hogy a város még mindig elég jelentékeny középosztállyal rendelkezik, és bizonyos mértékű gyáripari foglalkoztatottságról is beszélhetünk. Detroit lakosainak több mint negyede mun- kanélküli, egyharmada pedig valamilyen állami segélyből tartja fenn magát. A városi kórházakban, az iskolákban és a börtönökben tett látogatások után világossá válik, hogy a szegénység kik közül szedi az áldozatait.
      Vajon a Detroitban és a többi hanyatló ipari központban tapasztalható szegénység csak a legújabb megjelenési formája volna azoknak a problémáknak, amelyek a városokat az elmúlt háromszáz évben folyamatosan gyötörték? Vajon Detroit szegényei azoknak a rongyszedőknek és guberálóknak legújabb kori képviselői lennének, akiket a 19. századiak, például Charles Dickens és Jacob Riis írásaiból ismerünk. [1] Mennyire új a jelenkori városi szegénység dilemmája? Vajon a vészjósló hírek, amelyek a „patologikus gubanc” helyzetében élő „városi deklasszáltakról” számolnak be, egy méretében és hatásaiban sohasem tapasztalt válságra utalnak? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy az amerikaiak újra felfedeztek egy állandóan létező problémát (úgy tűnik, ezt néhány évtizedenként megteszik), amelyet azonban időről-időre elfed a gazdasági növekedés, a szándékos nemtörődömség vagy a politikai közöny? Vajon az emberiség történetének állandó velejárójaként kell a szegénységet elfogadnunk, vagyis igaz lenne az ősi bibliai példázat, hogy „szegények mindig lesznek veled”? A deklasszálódásról folyó vita központi kérdése mindig is az volt, hogy a mai szegénység mennyire hasonlít, illetve tér el a múltban tapasztalható nélkülözéstől. Az 1960-as években bekövetkezett válság óta a döntéshozók és a társadalomtudósok reformjavaslatai annak függvényében készültek, hogy készítőik újkeletű jelenségnek tekintették-e a szegénységet vagy valamiféle régi, történelmi örökségként bántak vele. A jelenlegi társadalomtudományi munkák alapjául szolgáló, a múltra vonatkozó ismeretek azonban meglehetősen hiányosak, hiszen lényegében arra az elmúlt húsz év alatt összegyűjtött tényanyagra épülnek, amely minden komolyabb történelmi elemzést nélkülöz. [2]
      A mai szegénységről folyó vitát rövidlátás jellemzi, ami részben a történettudomány bűne. Az amerikai társadalomtudományban a szegények homályos árnyfigurák maradtak, és az 1960-as évek óta oly divatos, „alulnézetből építkező történelmi” írásokból éppen a társadalom „alja” maradt ki. A szegénység megsegítéséről és a szociális segélyek történetéről írt munkák sem foglalkoztak a városi szegénység természetrajzával, és az etnikumok, az osztályok, a munka és a társadalmi mobilitás tanulmányozásában a társadalomtudósok által kidolgozott, pontos módszerek helyett inkább a korabeli leírások állításaira hagyatkoztak. [3] Azt senki sem vitatja, hogy a szegénység az amerikai történelemben mindvégig létezett, de a társadalomtudósok adottnak tekintették a gazdaságilag nélkülöző egyének bizonyos csoportjainak létezését, és meg sem próbálták a nélkülözés okait és megnyilvánulási formáit rendszerben vizsgálni. A szegénységet nem lehet állandó történelmi klasszifikációként kezelni, hanem úgy kell tekinteni mint olyan viszonyt, amelyet az adott gazdasági és térségi kontextus termelt ki. Ez a tanulmány ebben a megvilágításban, azaz a munka és a gazdasági lehetőségek változó szerkezetében vizsgálja a szegénység eredetét és a városok gazdaságföldrajzának átalakulását és tárgyalja megnyilvánulási formáit. Az Egyesült Államok történetének három korszakában: az iparosítás kezdeteinél (kb. 1840-1890 között), a korporációs ipari vállalatok kialakulásánál (kb. 1890-1950 között), valamint a posztindusztriális átalakulásnál (1950-től napjainkig) hasonlítom össze az északi ipari városok szegénységét, amellyel azt kívánom bizonyítani, hogy ma a szegénység meglepően új megjelenési formáival állunk szemben, bár kétségtelenül vannak a folyamatosságra, a múlttal való kapcsolatra utaló fontos jegyek is. [4]
      A szegénység története azonban jórészt még megíratlan, ezért bármely munka, amely az amerikai szegénység eloszlását és megjelenési formáit igyekszik bemutatni, egyelőre csak kísérleti jellegű lehet. Ennek ellenére, ha az Egyesült Államok társadalmának, valamint a munka- és a gazdaság történetének 19. század eleje óta zajló átalakulását alaposan megvizsgáljuk, három gondolat fogalmazódik meg.
      Először is: az iparosodó északi városokban a szegények többsége -- a krónikusan fogyatékosok, idősek és özvegyek kivételével -- aktív résztvevője volt a munkaerőpiacnak. Ők képezték a bizonytalan gazdasági helyzetű, „lebegő proletariátust”, vagyis a mobil munkaerőfelesleget. A szegénység a korai iparosodó amerikai városokban a munkásosztály életmódjának állandó kísérője volt. Annyira elterjedt volt ezekben a városokban, hogy a szegények lakóhely szerint ritkán különültek el -- szegregálódtak -- a nagyobb munkásközösségektől. A 19. századi „slum” a dolgozó emberek folyékony állagú halmaza volt; közülük egyesek viszonylagos anyagi biztonságban éltek, mások viszont éppen csak meg tudtak maradni a felszínen.
      Másodszor: a nagy korporációk megszilárdulását követően a tőke szerkezetében és a munka természetében a századfordulón végbemenő változás átalakította a szegénység megjelenési formáit is, hiszen jelentős munkástömegeknek nagyobb anyagi biztonságot nyújtott, ugyanakkor leszakadásra ítélte a gyáriparra épülő gazdaság egyre erősebben marginalizálódó munkásrétegét, amelyet így még inkább fenyegetett az elszegényedés. Ebben a korszakban vált érzékelhetővé az a lakóhelyi szegregáció, amely osztályhovatartozás és szegénység szerint különítette el az embereket.
      Harmadszor: az elmúlt évtizedekben a városi gazdaságban bekövetkezett hangsúlyeltolódások megváltoztatták a városi munkásemberek jövőbeli kilátásait. A városi szegények ma egyre marginalizáltabb résztvevői a városi munkaerőpiacnak, és oly mértékig be vannak zárva a szegénység csapdájába, ami még a 19. századi városokban is meglehetősen példátlannak számított. A szegények lakóhelyi szegregációja, amely a tartós faji és etnikai diszkrimináció segédletével jött létre, az elmúlt évtizedekben újratermelte és állandósította a gazdasági egyenlőtlenséget. A fenti gondolatok alaposabb vizsgálata révén felvázolhatjuk azt a kontextust, amelyben érthetővé válik a „városi deklasszáltak” kialakulásának folyamata a mai Egyesült Államokban.

      Munka és szegénység az iparosodó Amerikában
      Az Egyesült Államokban, az iparosodás kezdete óta eltelt időben, sokféle tényező járult hozzá a szegénység kialakulásához. Közülük a legfontosabb a gazdaság szerkezetének átalakulása volt. Az iparosodás alapvetően megváltoztatta a munka természetét, a városok gazdaságföldrajzát, következésképpen a városi szegénység jellegét is. A gyarmati korszakban és a 19. század elejének kereskedő városaiban a lakosság többsége számára a munka és a háztartás összefonódott, integrált egységet alkotott. A legtöbb mesterember önálló volt vagy reális lehetősége volt a gazdasági önállósodásra. A családok egyrészt a piac számára, másrészt a saját szükségletükre termeltek, és ennek mértékét a munka szezonális, szabálytalan ritmusa szabta meg. [5] A kereskedővárosokban -- szemben azzal a romantikus képpel, amelyet a történészek oly szívesen festenek a modern élet eme kezdeteiről -- gyakori jelenség volt a munkából élők elszegényedése. A korai modern világban az időszakos munkanélküliség mindvégig ott kísértett a mesteremberek és munkások háza táján. A 18. század amerikai közírói ki is fejezték a „vándorló szegények” látszólag ellenőrizhetetlen tömege fölött érzett aggodalmukat, és csak keveseknek kerülte el a figyelmét a gyarmati Amerika virágzó kikötővárosaiban tapasztalható szegénység. A nemzetközi kereskedelem kiszámíthatatlansága miatt a tengerészek körében rendszeres volt a munkanélküliség, a véres gyarmati háborúk és a gyarmati Amerika városainak magas halandósági rátája pedig megteremtette a beteg és sebesült férfiak és nők, özvegyek és árvák jól körvonalazható osztályát. Kétségtelen, hogy a gyarmati idők amerikai városai sokkal nyitottabbak és barátságosabbak voltak, mint a londoni „pokoli városrengeteg”, a gyarmatosok mégis hangot adtak a körükben tapasztalható szegénység miatt érzett kiábrándultságuknak. [6]
      Az ipar megjelenése alapvetően megváltoztatta az amerikai városokban a szegénység természetét és kialakulásának okait. A háztartások köré szerveződött városi gazdaság alapjai széthullottak, miközben a 19. századi virágzó regionális és nemzetközi piacon az ipar -- munkaműhelyek, manufaktúrák vagy gyárak formájában -- átvette a korábban a termelés központjaként működő háztartás szerepét. Az iparosodás mértéke és formái városról városra különböztek, mint ahogyan azok a társadalomban és a gazdasági földrajzban bekövetkező változások is, amelyek abból az eltolódásból származtak, amit a munkabérből élők számának folyamatos növekedése jelentett. [7]
      A New Yorkhoz hasonló nagy kikötővárosok megtapasztalhatták a Sean Wilentz által „nagyvárosi iparosításnak” nevezett folyamatot. A New York-i munkások közül a 19. század elején csak kevesen dolgoztak az ipari központok archetípusát képviselő óriásgyárakban. Aztán először a műhelyek szintjén, kis léptékben váltotta fel a hagyományos kézművesség által biztosított függetlenséget a munka új, módszeres és szervezett formája, a munkamegosztás, amely eleve kizárta a magas fokú szakképzettséget és a kézműves specializálódást. A munkások képzettsége devalválódott, bérfüggővé váltak, a bért viszont a munkaadók által megszabott munkáért kapták, így ki voltak szolgáltatva szeszélyeiknek, valamint a gazdasági fejlődés forgandóságának. [8] A 19. századi Philadelphiában az iparosodás különböző formákban zajlott, azaz a nagy manufaktúrától a kisüzemig és a kézműves műhelyig sokféle munkahelyi szerveződés létezett. New Yorkban is hasonló volt a helyzet. Itt a szakképzettség nélküli és félig képzett bérmunkások tömege, létszámát tekintve, hamarosan felülmúlta az önellátó háztartásokban dolgozó munkásokét, akik a korábbi, a gyarmati és független korszak kezdeteire jellemző termelési formákban dolgoztak. A munka szerveződési formái és lehetőségei igen nagy változatosságot mutattak a különböző helyeken.
      A nagyvárosi iparosodással párhuzamosan új ipari központok születnek. Ezeknek sajátos, 19. századi formái figyelhetők meg például ott, ahol a város egyetlen ipari létesítmény vagy egy csoport manufaktúra köré szerveződött. Fall River például tipikusan ilyen város, amely 1800-ban még csak álmos kis falu volt, 1950-re viszont az Egyesült Államok egyik legfontosabb textilipari központjává vált. A füstgomolyagot okádó textilüzemek, amelyek a város hivatalos pecsétjét díszítik, egyben a munka új szerveződési formáját és a városi gyári munka új gazdaságföldrajzi térképét is jelképezik, hiszen a bérmunkások óriási hadserege dolgozott egy olyan gazdaságban, amelyben korábban a farmergazdaságok, a kézművesek és a halászok voltak többségben. Más városok, mint Lowell, Massachusetts, Newark, New Jersey, Manchester és New Hampshire hasonló mintát követtek. Ezek a helyek mágnesként vonzották a munkaerőt, a vidékről érkező idénymun- kásokat (gyakran nőket), a kis farmereket, akiket a 19. századi mezőgazdasági változások mozdítottak ki a földjükről, valamint az Európából érkező bevándorlókat. A 19. században még előfordult, hogy egyes gyárvárosokban a munka szerveződésének paternális formái megvédték a munkásokat a gazdaság kiszámíthatatlanságából fakadó kemény megpróbáltatásoktól, azok a munkások pedig (különösen a fiatal nők), akik ideiglenes jelleggel jöttek fel az ilyen gyárakba, a periodikus visszaesések idején egyszerűen hazamentek a farmergazdaságba. A legtöbb munkás számára a gyárváros nem kínált állandó munkát, így a munkanélküliség megszokott jelenség volt. A 19. század közepére eljárt az idő a paternalizmus felett is, egyrészt azért, mert a világpiacon a munkáltatók is szembekerültek az egyre fokozódó versennyel, másrészt azért, mert visszaéltek azzal, hogy az újabb és újabb hullámokban érkező bevándorlók tömege olcsó és bármikor elérhető munka- erőutánpótlást biztosított. [9]
      A 19. század előrehaladtával egyre kevesebb munkás emlékeztetett a Jefferson-féle yeomanre vagy az amerikai legendákban szereplő szabad munkásra. A szakképzettségüktől megfosztott mesteremberek, az új ipari városokba bevándorló farmerek, valamint az Európából és Kanadából érkező emigránsok csak ritkán voltak önfenntartók, és ha munka nélkül maradtak, kevés más forrásuk volt, amiből meg tudtak élni. A vidéki munkaerő lassan elveszítette kapcsolatát a földdel, így még azok az ingatag anyagi források sem álltak mögötte, amelyeket valaha a föld biztosított. Az önállóságukat vesztett mesteremberek is rákényszerültek, hogy a bizonytalan mun- kabérre építsék az életüket. A regionális és a nemzetközi gazdasági hálózat kiépülésével a munkások jóléte egyre inkább azoktól a gazdasági döntésektől és piaci mechanizmusoktól függött, amelyekre nekik semmiféle befolyásuk nem volt. Mindehhez még az is hozzájött, hogy a korai ipari léte- sítmények hírhedten ingatagok voltak: a 19. századi üzleti vállalkozások többsége néhány éven belül csődbe ment. [10] A gyarmatokon dolgozó munkásokhoz hasonlóan a 19. századi iparvárosok munkásai is gyakran szenvedtek betegségektől és sűrűn érte őket baleset, de elődeiktől eltérően ők még az előre kiszámítható szezonális munka bizonyosságának is híján voltak, és a munkavállalásuk fölötti ellenőrzés jogát is elvesztették.
      Az iparosodással együtt általános és gyakori jelenséggé vált a munkanélküliség. A gyarmati időkben és a 19. század kezdetén sűrűn előfordult az időszakos munkanélküli tétlenség, de minthogy sok munkás önálló munkavállaló volt, csak kevesen maradtak teljesen munka nélkül. A gyári rendszer térnyerésével viszont a munkásoknak hosszú és előre kiszámíthatatlan időszakokat kellett átvészelniük, amikor sem munkájuk, sem fizetésük nem volt. Az iparosodó Amerikában a szegénység a munkanélküliség függvényében alakult. [11] Az erősen iparosodott államokban, még az 1880-as évekhez hasonló prosperáló „boom”-időszakokban is, a munkaerő jelentős többsége évente több hétig volt munka nélkül. A gazdasági válság éveiben romlottak a munkanélküliségi mutatók. Massachusettsben 1885-ben a munkaerő 10 százaléka, 1890-ben pedig 5,2 százaléka volt munka nélkül. 1885-ben egyes időszakokban előfordult 30 százalékos, 1890-ben 18 százalékos munkanélküliség is. [12] Vagy említsünk egy másik példát, Pittsburgh esetét, ahol 1880-ban, 1890-ben és 1900-ban a népesség több mint 30 százaléka legalább egy hónapig munka volt nélkül. [13]
      A munkanélküliség egyik jellemző sajátossága az, ahogyan hozzájárult a 19. századi városi munkásság földrajzi mobilitásához. Stephan Thernstrom és Peter Knights a 19. századi társadalmat hatalmas, képlékeny halmaznak írja le, amelyet betöltöttek a „mozgásban lévő emberek”. A folyamatos mozgás hatásait nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a 19. századi város természetrajzáról beszélünk. Amerika ipari lakossága nagyon változó képet mutat, hiszen sok város csak megálló volt a szegények és a munkanélküliek számára, ahonnan a településről településre vándoroló és munkát kereső emberek gyorsan továbbálltak. 1830 és 1860 között Boston lakosságának mintegy 20 százaléka évről évre kicserélődött. Az Egyesült Államok egészét érintő, tízévenként megtartott népszámlálási adatok tanúsága szerint 1830-tól a 20. század elejéig átlagosan a városi lakosság 40 százaléka maradt meg a városban. [14]
      Az amerikai gyári munkások helyváltoztatásának és térbeli mobilitásának a csavargás volt a legláthatóbb jele. A vándorló szegények látványa nem volt ismeretlen a gyarmati időszakban sem, de a 19. században állandó, hétköznapi jelenséggé vált. Rendelkezésre álló becslések szerint a 19. század késői szakaszában az amerikaiak 10-20 százaléka olyan családban élt, amelynek egyik tagja egy bizonyos időpontban csavargott. [15] A vándorló férfiak (és alkalmanként nők) közt voltak azok a munkanélküli, szakképzetlen munkások, akik a 19. századi munkaerőfelesleget képezték, valamint a szakképzett kézművesek tömegei, akik gyökértelenné váltak, amikor a technológiai változások miatt az általuk művelt mesterség felesleges lett. [16] A városi lakásbérleti piac bizonytalan volta, a háziurak szeszélyei és a házbér kifizetésének nehézségei is hozzájárultak a gyökértelen férfiak és nők állandó áramlásához a 19. századi városokban. [17] A 19. századi város „lebegő proletariátusának” nagy része a legszegényebb férfiakból és nőkből került ki, akik rákényszerültek a helyváltoztatásra, ha fenn akartak maradni. [18]

      Az osztály- és a lakóhelyi viszonyok az iparosodó városban
      A korai ipari városokra, például a New Yorkhoz vagy Philadelphiához hasonló nagy kiterjedésű metropoliszokra, vagy a New England-i és a Atlanti óceán középső partvidékén elterülő, kis területen összpontosuló ipari váro- sokra nem volt jellemző az osztály- és a társadalmi szegregáció. A New Yorkhoz vagy Philadelphiához hasonló nagy múltú városokban még a század közepén is megvoltak a sétáló város maradványai, ahol a munkások és az alkalmazottak együtt laktak a kereskedőkkel és a tisztviselőkkel, mert mindkét csoport igyekezett a kereskedelem és az iparűzés helyszínének közelében élni. Bostonban és Newarkban a tisztviselők szívesen laktak a város üzleti negyedének peremén, a munkahelyükhöz, a könyvelésekhez, az irodákhoz és az áruházakhoz közel fekvő sorházakban. A két város dolgozó szegényei a város központi raktárnegyedeinek szomszédságában kerestek maguknak lakhelyet; innen könnyen megközelíthették a városközpont kereskedelmi negyedét, ahol munkalehetőséget találtak. [19] A 19. század kisebb kereskedelmi városaiban is hasonló, mérsékelt osztályszegregáció tapasztalható. A fehér- és a kékgalléros munkások egyaránt törekedtek arra, hogy lehetőleg közel lakjanak a város központjához, ahol az üzleti élet és a munkalehetőség összpontosult. [20] Néha ideológiai okai voltak annak, hogy hiányzott a szigorú lakóhelyi szegregáció. Így például számos textilipari város térbeli elrendeződése az evangelista gyárosok paternalizmusát tükrözte. Az óriási Amoskeag textilüzem munkásai és felügyelői Manchesterben és New Hampshire-ben ugyanabban a városrészben laktak, és ugyanazokon az intézményeken osztoztak. [21]
      A korai iparosodás ugyanakkor már magában hordozta az új városképet és rendet. A városok terjeszkedésével megkezdődött az a folyamat, amelynek nyomán az ipar már nem a belvárosba, hanem a város egyéb pontjaira települt. Az egyes iparágakban dolgozó munkások igyekeztek a munkahelyükhöz közeli városrészekben lakni, így sok nagyvárosban ipari csoportközös- ségek alakultak ki, a nagy munkahelyek vagy decentralizált gyárkerületek köré tömörülve. A munkások előnyösnek -- sőt szükségesnek -- találták, hogy közel lakjanak a munkahellyel kecsegtető helyekhez, mert a 19. századi Amerikában a munkahelyektől távol lakók nehezebben jutottak munkához. [22] De a 19. század közepétől a század végéig tartó időszakban az osztályok térség szerinti tagozódása bizonyos mértékig az etnikai szétválást is csökkentette.
      A 19. században a bevándorlók nagy tömegei kezdték ellepni az amerikai városokat; gyakran alkottak lakóhelyileg elkülönült kisebb közösségeket, amelyek védelme átsegítette őket az amerikai városi élethez való alkalmazkodás nehézségein. Milwaukee-ban a bevándorlók a templomuk és a klubjuk környékére települtek le, Detroitban és Philadelphiában is hasonlóan kis egységekre oszlottak a városszerte, és nem hoztak létre nagy, etnikailag homogén kerületet. [23]
      Miközben a városi munkások a munkahelyekhez közeli városrészeket részesítették előnyben, a középosztálybeliek és a jómódú városlakók az ipar ilyen mérvű koncentrációját nemkívánatosnak tartották, így a várost környező területeken kezdtek új otthonokat építeni, távol a munkásemberektől, a zajos gyáraktól és a túlnépesedett utcáktól. Ez a dekoncentráció irányába ható folyamat már az 1830-as évekre érzékelhetővé vált, elsősorban a New Yorkhoz hasonló nagyobb városokban, ahol a sétáló városok mindenen osztozó közösségeit a zöldövezeti exkluzív telepek váltották fel. A tehetősebbek hátrahagyták a korábbi kereskedelmi kerületekben épült városi házaikat, és egészségesebb lakóhelyre költöztek: a város felső részében vagy az öböl túlsó partján, a Brooklyn Heights-i alvóvárosokban építkeztek. A munkások pedig megmaradtak azokban a városrészekben, ahol a kereskedelem, az ipar és a lakóhelyek ugyanazokban az utcákban zsúfolódtak össze. A gazdagok megszorító szerződésekkel védelmezték lakóhelyi környezetüket a nemkívánatos lakóktól és tevékenységektől. Elisabeth Blackmar véle- ménye szerint „a semleges piac egy új osztálydinamikát hozott a lakónegyedek formálódásának folyamatába.” A 19. század közepére Manhattan keleti fele megkülönböztetetten munkáskerületté vált: a tisztviselők, az értelmiségiek, valamint a kereskedelmi- és pénzügyi elit tagjai jórészt elhagyták. [24]
      Az Atlanti-óceán partjának más városaiban az osztályok szerinti elkülönülés még élesebb formában mutatkozott meg, amikor a tisztviselők, az értelmiségiek és a kapitalisták kimenekültek a sűrűn lakott belső városré- szekből. Az 1840-es években az építési vállalkozók a város szélén épített házakat kínáltak a menedéket kereső bostoni értelmiségieknek. A 19. század vége felé Philadelphiában és Bostonban például a villamosközlekedés fejlődése tette lehetővé, hogy teljesüljön a nem iparban foglalkoztatott munkások álma, és elhagyhassák a munkáslakta és az ipari kerületeket. A kékgalléros, kétkezi munkásokat a szükség vitte rá, hogy a munkahelyükhöz közel eső helyeken lakjanak, a fehérgallérosok viszont a város szélén létesült új városrészekbe települtek át. [25] A század közepére az osztályok lakóhelyi differenciálódása a kisebb városokban is észrevehető, előfutáraként annak a jelenségnek, amely a 20. század kezdetére mindennapossá vált. Azokban az iparvárosokban, ahol a gyárak nem a paternalista modell alapján szerveződtek -- ilyen volt Fall River is --, már a 19. század közepe táján mutatkozni kezdtek az osztályok szerinti lakóhelyi elkülönülés világos jelei. Míg például Fall Riverben a legtöbb munkásember a textilgyárhoz közel, a város alsó részében lakott, a gyárosok és kereskedők a Mount Hope öbölre néző sziklás partszakaszon építettek maguknak otthonokat. [26]
      A 19. században azonban még kevés olyan amerikai város akadt -- akár szorosan egymás közelségben éltek a munkásemberek és a középosztálybeliek, mint a század közepe táján Bostonban és Hamiltonban, akár külön városrészekben, mint Fall Riverben és New Yorkban --, amelyet a szegények lakóhelyi koncentrációja jellemzett volna. A 19. századi reformerek, akiket elsősorban a város legsivárabb kerületeinek fizikai állapota foglalkoztatott, nagyon kedvelték azokat a szenzációs leírásokat, amelyek a bűn (méreteiben jelentéktelen, de igen szembetűnő) fészkeiről szóltak, ahelyett, hogy a városi szegények és munkásemberek többségének lakóhelyéül szolgáló negyedek egyszerűbb leírásával foglalkoztak volna. [27] Ezekben a leírásokban, amelyeket sok 20. századi tudós minden kritika nélkül átvett, erőteljesen hangsúlyozták a városi „slumok” és lakóik homogenitását. Ritkán tettek világos különbséget a foglalkoztatottak és a munkanélküliek lakóhelyei közt, az anyagi nehézségekkel küzdő és ezért gyermekeiket is munkába küldő család, illetve a létfenntartási minimum alatt, egyetlen bizonytalan és kiszámíthatatlan jövedelemből élő fiatal házaspár háztartása között. A legtöbb munkáscsalád életében előfordultak átmeneti, szegény időszakok, az egyedülálló munkásokat pedig különösen sújtották a balesetek, a betegségek, a cégcsődök, valamint az élet vagy az üzlet ciklusváltozásainak következményei. A város bizonytalan gazdasági környezetében, a tartósan foglal- koztatott munkások és a vándorló szegények ugyanabban az épületben, utcában és negyedben laktak. A városi munkásnegyedek folyamatos változásban voltak. A legrosszabb anyagi helyzetben élők nagy valószínűséggel nem sokáig maradtak meg ugyanabban a házban és környéken. A szegénység olyan mindennapi, mégis kiszámíthatatlan vendég volt a munkások háza táján hogy nem manifesztálódhatott a szegények lakóhelyi szegregációjában. [28]

      A városi szegénység és a korporációs kapitalizmus
      A 20. század fordulójára megszilárdult az amerikai ipar. Míg a 19. században a nagymértékű tőkefelhalmozás és tőkebefektetés, valamint a korporációk és a bürokratikus korporációs szervezetek létrejötte még elszigetelt jelenségnek számított, a 20. század elejére ezek a folyamatok általánossá váltak. Ennek viszont súlyos következményei lettek a munka szerveződésére és az északi gyárvárosok térbeli szerveződésére nézve. Míg 1870-ben az átlagos munkahely száznál kevesebb munkást alkalmazott, 1900-ra egyre több városi munkás dolgozott olyan nagy gyárakban, amelyekben hétszáz vagy gyakran néhány ezer ember kapott munkát. [29] A városi munkaerőpiac továbbra is változatos képet mutatott, hiszen a hatalmas vállalatok árnyékában megbújtak a kisüzemek, a kézművességen alapuló műhelyek és a kis gyárak is. Az ipar kialakulásának konjunkturális időszakában munkásoknak olyan gazdasági nehézségekkel kellett megküzdeniük, amelyek 19. századi elődeik előtt sem voltak ismeretlenek. Ilyen volt például az, hogy a munkaerőpiac különösen érzékenyen reagált a gazdasági ciklusok és a regionális konjunkturális-dekonjunkturális időszakok váltakozásaira. Hasonlóan nagy létszámú alkalmi munkaerőt jelentettek azok az alkalmi munkások és ház körüli szolgálatokat ellátó emberek, akik minden városban felbukkantak. A munka régi szervezeti formáinak fennmaradását azonban az ipar növekvő túlsúlya, a kevés, de sokkal szervezettebb korporáció léte lassan ellehetetlenítette. [30]

      A korporációs kapitalizmus új formája a városi munkások szempontjából elsősorban azt jelentette, hogy az ipari munka homogenizálódott, és állandósult a foglalkoztatottság. Az Egyesült Államokban általános jelenséggé vált, hogy a korai ipari gazdaság sokszor zavarba ejtő helyi változatai helyett a regionális munkaerőpiac vette át az irányítást, így csökkentek a munkabérekben mutatkozó különbségek. [31] A gyáriparban a munkafolyamatok is átalakultak, egyrészt azért, mert erőteljesebbé vált a munkamegosztás, más- részt azért, mert a termelés hatékonysága és a vezetés ellenőrzése egyre hangsúlyosabb szerepet kapott. A korporációk új vezetése -- ellentétben a 19. századi kisméretű családi vállalkozásokat alapító és irányító egyéni vállalkozók többségével -- hosszútávra gondolkodott, és a pillanatnyi profit- szerzésnél fontosabbnak tartotta a fennmaradást. [32] A korporációk mögött elképesztő nagyságú tőke állt, így nem voltak annyira kitéve azoknak a csődöknek sem, amelyek a korai iparosodás korszakában a kisebb vállalkozásokat és társaságokat fenyegették.
      A 20. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi, kis méretekben zajló termeléshez viszonyítva a nagy gyárak állandóságot és biztonságot jelentenek. Theodore Hershberg így fogalmazott: „a karrierlehetőségek, a biztonság, a munkakörülmények és a munkabér szempontjából a legjobb munkahelyek a nagy gyárakban és nem a kis műhelyekben találhatók.” [33] Az 1920-as évekre a legtöbb mamutvállalatnál felismerték -- különösen a munkaerőhiányos időszakokban --, hogy a munkások nagyarányú fluktuációjának káros következményei vannak, így különböző intézkedéseket foganatosítottak a munkanélküliség veszélyének csökkentésére. Emellett sok vállalat szociális programokat dolgozott ki, hogy a változatos etnikumú és nyugtalan munkaerőt valahogy megfogja. A gazdasági válságot megelőző korszakban ezek a programok védték meg a munkások egy részét, legalábbis a gazdaság szeszélyes változásaitól. [34]
      A korporációs segélyprogramok azonban hosszútávon nem tudták az északi városok ipari munkásságának jólétét úgy biztosítani, ahogyan a szak- szervezetek által az 1930-as és 1940-es évek során kiharcolt munkabérek, a munkahely biztonsága és a munkavállaláskor kötött megállapodások. Az Ipari Szervezetek Kongresszusának korai szerződéseiben foglalt klauzulák bevezették a szolgálati idő fogalmát, amellyel állandó munkahelyet biztosítottak a szakszervezeti tagok számára. A szakszervezetek a második világháborúban, a sztrájktilalom idején, majd az 1940-es évek végén, a munkás- irányítás időszakában olyan szerződéseket kötöttek, amelyek viszonylag magas béreket és biztonságos munkahelyeket harcoltak ki az ipari munkásság jelentős részének. Sok nagyvállalat vette át azt a gépjárműiparban kialakított rendszert, amely a munkabéreket a termelékenység növekedésétől és a megélhetési költségek emelkedésétől tette függővé. [35] A kollektív szerződésekben megfogalmazott egyezségek megvédték a munkások egy részét a gazdasági változások szeszélyeitől, amelyek korábban, a 19. századi gyárakban gyakran fenyegették őket. A városi munkaerő nagy része viszont továbbra is ki volt szolgáltatva az ipari gazdaságra jellemző időszakos visszaeséseknek, így állandó veszélyt jelentett számukra a szegénység, amely a bérből élőket sújtotta. A mamutvállalatok által uralt piacon egyre inkább marginalizálódó kisvállalatoknál a munkahelyek bizonytalanná váltak, így az ott dolgozó munkások -- 19. századi sorstársaikhoz hasonlóan -- ki voltak téve a szegénység meg-megújuló támadásainak. A Gordon, Edwards és Reich által „periferiálisnak” nevezett gyárak munkásai „a gyenge és rosszul finanszírozott vállalatoknál” alacsonyabb bért kaptak, többször voltak munka nélkül és gyakrabban bocsátották el őket, és a szakszervezeti tagság nyújtotta biztonságban sem igen reménykedhettek. [36]
      A 20. század elején döntő fordulat következett be az amerikai nagyváro- sok osztálytagozódásában is. A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben, amikor a fehérgalléros munkaerő elhagyta a belső városrészeket, felgyorsult az elővárosokba település folyamata. Az elhagyott lakóhelyeket a tömegesen érkező bevándorlók foglalták el. A 20. század elején már ritkaságnak számított az a néhány különc korporációs vezető, aki a központi üzleti negyedhez közel választott magának lakóhelyet. A középosztálybeli munkások és a jómódúak inkább a tágas városkörnyéki alvóvárosi közössé- geket kedvelték. De csak azok engedhették meg maguknak a közlekedéssel járó többletkiadásokat és az új lakóhelyek nyújtotta kényelmet, akik biztos, jól fizető munkahellyel rendelkeztek. Az elővárosi közösségek különleges rangját a saját, belső infrastruktúra, a helyi közigazgatás, a restrikciós megállapodások, később pedig a körzet védelmét biztosító rendelkezé- sek őrizték. [37]
      A városok kifelé terjeszkedtek, a kékgallérosok pedig, egyre inkább, a munkáslakta negyedekben zsúfolódtak össze, hiszen ők nem engedhették meg maguknak a városkörnyéki polgári otthonok kényelmét, és rendszerint nem tudták áttörni azokat a jogi és egyéb korlátokat, amelyekkel a középosztálybeli és jómódú közösségek védték magukat. A nagy gyáróriások közelében a munkások számára épülő új lakótelepek csak megerősítették az osztályelkülönülés már meglévő formáit. A gyártelepeket körülvevő lakónegyedek összehozták a különböző kultúrájú munkásokat, akik számára fontosabb volt, hogy a munkahelyük közelében lakjanak, mint az, hogy a saját etnikumukkal tartsanak fenn kapcsolatot. [38]
      A gazdasági helyzetük miatt megosztott munkásközösségek körében kis méretekben megismétlődött az a folyamat, amelynek eredményeként egyre nőtt az osztályok közti szakadék, és amely a városok társadalmi térképét nagy mértékben megváltoztatta. Az új mamutgyárak szomszédságában nőttek ki azok az ipari munkások számára épített új lakónegyedek, sőt gyakran egész lakótelepek, ahonnan a munkahelyeket kényelmesen meg lehetett közelíteni. A kevésbé biztonságos és rosszabbul fizetett munkahelyeken dolgozók viszont a régi városrészek olcsóbb lakbérű házaiban laktak, sokszor azokban, amelyeket korábban az elővárosi lakónegyedekbe kiköltöző közép- vagy munkásosztálybeli lakók hagytak el. Az északi metropoliszok jövője szempontjából a legfontosabb folyamat az volt, amely az 1910-es és 1920-as években indult meg, és amely a belső városrészekben található nagy fekete „gettók” kialakulásához vezetett. Ezek a negyedek azután egyre inkább elszakadtak a metropoliszok új ipari és városkörnyéki fejlesztésétől. [39]

      A fekete munkások: esettanulmány
      Arról a 19. században és a 20. század elején megfigyelhető folyamatról, amelynek során a feketék kirekesztődtek az ipari gazdaságból, sok adat áll rendelkezésre. Az északi városokban kis létszámú fekete populáció élt, de ez is csak bizonyos -- elsősorban a házkörüli és alantas (cseléd-, szolga-) -- munkákat végezhetett. A századfordulón a tizenkilenc legnagyobb amerikai város közül tizenhatban a fekete férfiak több mint kétharmada alantas munkát végzett. [40] A feketék közül csak kevesen találtak maguknak munkát a fejlődő gyáripari szektorban. Detroitban például, 1900-ban, a gyári munkahelyeken dolgozó 36 598 férfi közül csak 139, míg 1910-ben a gyorsan fejlődő detroiti autógyártásban foglalkoztatott 10 ezer munkás közül csak 25 volt fekete. [41] A fekete munkásokat viszont -- éppen az ipari munkából való kirekesztettségük miatt -- nem érintette a krónikusan jelentkező munkanélküliség, amitől az ipari szektorban dolgozó munkások annyit szenvedtek. A 19. század végén Massachusettsben a feketék a rosszul fizető, de általában a biztonságosnak számító szolgáltató szektorban dolgoztak -- a gyáriparban dolgozó kevés fekete körében viszont nagyon magas volt a munkanélküliek aránya. [42]

      Az északi iparvárosokban, még a polgárháború előtti idők örökségeként, csak kevés fekete élt. 1910 előtt az északi városokban az össznépesség kevesebb mint öt százalékát tette ki a fekete populáció. Gyakori jelenség volt, hogy az északi városok fekete lakossága saját kis közösségeibe tömörült, de ezek csak ritkán különültek el teljesen a fehér városnegyedektől. [43] A 19. században a feketék a fehérekhez hasonlóan a városi munkahelyek (gyárak vagy raktárházak ) közelében laktak, de a foglalkoztatási diszkrimináció miatt ebből csak ritkán származott igazi előnyük. [44] A közelség talán egyedül a part mentén lakó, alantasabb munkát végző és alkalmi munkásként foglalkoztatott férfiaknak, a fehér gazdagok lakóhelyeinek környékén lakó, háztartásban dolgozó nőknek és a kereskedelmi negyed szállodáiban és bor- bélyműhelyeiben alkalmazottaknak jelentett előnyt. [45]
      Az első világháború idején a déli fekete népesség bevándorlása átalakította az északi ipari központok arculatát. A háború alatt és után jelentkező munkaerőhiány közepette olcsó munkaerőt jelentő déli bevándorlók, akiket a politikai és társadalmi függetlenség ígéretével az északi városokba csábítottak, és akiket ugyanakkor a mezőgazdaságban bekövetkezett változások és a déliek erőszakos cselekedetei elűztek otthonról, tömegesen tódultak északra, és először álltak munkába az iparban. A proletárrá váló városi feketék jobb körülmények között éltek, mint déli sorstársaik: az északi városok a „reménység földjét” jelentették azok számára, akik a 20. század eleji délen a régi élet széthullásától szenvedtek. Igaz ugyan, hogy a város példátlan lehetőségeket nyújtott a feketék számára, de a fehérekhez viszonyítva gazdaságilag hátrányos helyzetben voltak, hiszen a faji diszkrimináció következtében csak időszakosan foglalkoztatták őket, s akkor is a veszélyes, bizonytalan és szakképzettséget nem igénylő munkakörökbe kényszerültek, és őket bocsátották el vagy rúgták ki elsőként. [46] A fekete munkások vágyai és reményei, valamint a ipari gazdaság valósága között feszülő ellentét mindvégig fennmaradt, még a 20. század közepén, a gazdasági virágzás évtizedeiben is.

      A városi ipar hanyatlása és az új városi szegénység
      A második világháború kitörését követő három évtizedben az Egyesült Államok gazdasági növekedésének kiugró mutatói eltakarták azokat a fontos ipari és demográfiai változásokat, amelyek alapvetően befolyásolták az északi városok foglalkoztatási lehetőségeit és a városok fejlődését. A háború utáni korszak ipar átalakulásával párhuzamosan felgyorsult az amerikai városok rasszok és osztályok szerinti gazdaságföldrajzi átrendeződése, amelyet a kormányzati politika is elősegített. Az északi városokba frissen be- vándorló munkásosztály, különösen a feketék és a latin-amerikaiak, olyan gazdasági és gazdaságföldrajzi nehézségekkel szembesültek, amelyek megváltoztatták a városi szegénység formáját és eloszlását. De azért a háború utáni városban még léteztek a szegénységnek azok a megjelenési formái is, amelyek az amerikai történelmi múlt egyes szakaszait jellemezték. A fogyatékosok, a betegek és az idősek még mindig jelentős (bár gyorsan apadó) részét alkották a szegény-populációnak. [47] A szakképzetlen alkalmi munkások és a ház körüli munkát vállalók, akik a korai iparosodás korszakában a városi munkaerő mindig elérhető utánpótlását adták, a háború utáni metropoliszokban már egyre csökkenő szerepet játszanak. Ők továbbra is ki voltak téve a hullámokban jelentkező munkanélküliségnek, és nem védték őket a munkanélküli segélyek, amelyek a többi munkást már megillették. A munkaerő összlétszámát tekintve már kisebbségnek számító, de azért még jelentős tömege továbbra is a kis, perifériális vállalkozások alkalmazásában állt, amelyeknél gyakori jelenség volt a csőd vagy a stabilitás hiánya, különösen a gazdaság ciklikus hanyatlásainak idején. Közülük került ki a szegények új csoportja, azok, akik nem vagy csak nagyon lazán kapcsolódtak a munkaerőpiachoz, és akik egyre inkább kirekesztődtek a gyáripari munkahelyekről, amelyek a múltban még bizonyos lehetőséget jelentettek a számukra.
      A jelenkori szegénység megjelenési formáit és megoszlását világosabban érzékelhetjük, ha egyetlen városban vizsgáljuk meg az ipari, a gazdasági és a lakóhelyi viszonyok alakulását. [48] Detroit kiválóan alkalmas egy ilyen esettanulmány céljaira, hiszen vezető ipari központ volt, amelyben az autógyártás és kisebb mértékben az acél-, a vegyipar, az öntöttfém-kohászat és a szerszámgépgyártás játszottak döntő szerepet. Az elmúlt ötven évben -- a többi észak-keleti és közép-nyugati ipari központhoz hasonlóan -- Detroit is elveszítette a gyáriparban foglalkoztatottak nagy részét, tanúja lehetett a faji- és osztályszegregáció erősödésének, az elővárosi lakónegyedek gyors terjeszkedésének, valamint a belső városrészekben lakó populáció rohamos csökkenésének. [49]
      A második világháborút követően a közlekedés és a kommunikáció fejlődése, az ipari technológia átalakulása, a regionális és a nemzetközi méretűvé váló gazdasági verseny, valamint az olcsó munkaerőt biztosító új globális piac megnyitása együttesen az amerikai iparvárosok ipari térképének átraj- zolásához vezetett. A háború utáni autópálya-építkezések az 1940-es években a helyi és állami szintű gyorsforgalmi útépítéseket, majd 1956-ot követően a szövetségi kormány által finanszírozott autópálya-építkezéseket lendítették fel. Az autópályáknak köszönhetően már nem volt fontos, hogy az ipari létesítmények a városközponthoz közel épüljenek, hiszen a termékek terítése nagy távolságokban is lehetővé vált. A munkáltatók szívesebben építettek egyszintes ipari létesítményeket, amelyeket viszont nem lehetett a sűrűn beépített városközpontokba telepíteni, hiszen ott nem volt szabad hely. Az új automata gépsorok telepítése -- különösen az autó- és a szerszámgépgyártásban -- sok kis, versenyképtelen vállalkozást tett tönkre, s így rengeteg, szakképzettséget nem igénylő munkahely is megszűnt. Egyéb tényezők, például az adó- és a munkabér-kiadások csökkentésére irányuló igyekezet miatt is vonzóbb volt a városon kívül telepíteni az ipari vállalatokat. Végül pedig a munkáltatók a magas munkaerőköltségek miatt is távoztak a belső városközpontokból, mert olyan régiókba költöztek, ahol kiaknázhatták az olcsó, szakszervezettel nem rendelkező munkaerőt. [50]
      A városi ipar hanyatlásának folyamata az 1950-es években különösen érzékelhetővé vált Detroitban. A második világháború előtt a legtöbb detroiti gyár a Rouge folyó és a vasútvonalak mentén épült, javarészt a városközpont körüli tízmérföldes körzeten belül. Az ezt követő ötven évben a háború előtti detroiti ipari bázis leapadt, hiszen a város alapvető termékeit előállító létesítmények közül sok tette át székhelyét a metropolisz egyéb területeire vagy az Egyesült Államok más vidékeire, esetleg külföldre. [51] A városi ipari vállalatok közül az autógyártás követte elsőként a termelés decentralizációjának elvét. A gyártóknak számos előnyük származott abból, hogy széttelepítették a belső városrészekben működő autógyártásukat. Az autógyárak számos okból (például a parkolási lehetőség, a piac megközelíthetősége és az alacsonyabb adók miatt) új, egyszintes telepeket kezdtek építeni a városon kívül. A munkaerővel kapcsolatos megfontolások is központi szerepet kaptak. A General Motors volt az első vállalat, amelyik az 1930-as években decentralizálta a termelését, és vidéken épített új gyártelepeket. Ennek révén csökkenthette a béreket, és gátat vethetett a harcias szakszervezetiek tevékenységének. A 1940-es évek végén, de különösen 1954 után, az autóiparban is megindult az automatizált termelésre történő átállás, amelynek célja egyrészt a munkaerőköltség csökkentése, másrészt a szakszervezetek hatalmának megnyirbálása volt. [52]
      A korporációs tervezők egyes telepeket céloztak meg -- különösen azokat, ahol nagytömegű és szervezett munkaerő volt található --, és bevezették az automatizált és a decentralizált termelést. A Ford cég River Rouge-i mamutgyárában például a foglalkoztatottak száma az 1945-ös 85 ezerről 1960-ban 30 ezerre esett vissza. A Rouge volt az Autómunkások Egyesült Szakszervezete helyi szervezetének, a Local 600-nak a bázisa. A Local 600 tagjainak több mint 30 százaléka fekete volt, és az Autómunkások Egyesült Szakszervezetének ez volt az egyik legaktívabb tagszervezete. A Rouge- ban meghirdetett sztrájk gyakorlatilag a Ford egész termelőkapacitását megbéníthatta volna. A 1940-es évek kezdetétől a Ford a termelés nagy részét kivonta a Rouge területéről, és új, automatizált gyártelepekre helyezte át, annak ellenére, hogy az eredeti gyártelepen még bőségesen volt hely a további terjeszkedésre. [53] Az automatizált sajtológép- és motorgyártás következtében lecsökkent a munkahelyek száma a detroiti Ford- és a Chrysler-gyárakban, és a gyárigazgatók az elbocsátás lehetőségével fenyegettek mindenkit a termelés ütemének fokozása érdekében, azokon a gyártelepeken is, ahol még nem állították be az automatizált gépsorokat. [54] A Ford háború utáni korporációs filozófiájának alappillére az automatizálás és az agresszív decentralizálás volt. A második világháborútól kezdődő és 1957-ig tartó időszakban egyedül a Ford cég 2,5 milliárd dollárt költött a gyártelepek fejlesztési programjára. A többi autógyártó hasonló lépéseket tett. 1947 és 1958 között a három legnagyobb autógyártó, a Ford, a General Motors és a Chrysler huszonöt új telepet létesített, valamennyit Detroitot, a metropoliszt környező övezetekben, többnyire 15 mérföldnél is távolabb a várostól. Az autógyártásban foglalkoztatottak száma 1947 és 1955 között Michigan államban 116 ezerrel növekedett, de ezekből az új munkahelyekből 72 ezer az elővárosokban jött létre. Még ennél is több munkahely vándorolt a kisebb, Limához, Walton Hillshez és Lorainhez hasonló közép- nyugati városokba, vagy Ohióba és a déli és nyugati városokba, főleg Kaliforniába. [55] Az ipar kitelepülése az 1970-es és 1980-as évek folyamán felgyorsult, hiszen egyre újabb és újabb autógyártó telepek jöttek létre délen és külföldön. Detroitot új központok váltották fel Spanyolországban, La Riojában vagy Mexikóban, Ciudad Juarezben. [56]
      A foglalkoztatottság hasonló visszaesése figyelhető meg a független autógyártók és autóalkatrészgyártók esetében is. Ezek a gyártelepek -- a szerszámgépgyártók és az autóalkatrészek, vezetékek és egyéb kohászati termékek gyártói -- az autógyártáshoz kapcsolódóan heves és erőteljes ciklikus ingadozásnak voltak kitéve. A nagyobb és jelentősebb tőkeerővel rendelkező szerszámgépgyártók áttértek az automatizált gyártásra, míg a kis cégek közül sokan csődbe mentek. A független autóalkatrészgyártó cégeknek sem volt jobb a helyzetük a háború utáni korszakban, hiszen a termelési folyamatok integrálására törekvő nagy autógyártók átvették az alkatrészgyártást a független beszállítótól. 1954 és 1957 között, amikor a nagy autógyártók átálltak az automatizált termelésre, sorra zártak be a független autókarosszériagyártók, például a detroiti Murray Auto Body, a Briggs Manufacturing vagy a Motor Products. Az 1950-es évek közepén a detroiti Packard és Hudson is bezárt, miután sikertelenül próbálkozott az automatizált termelésre való átállással. 1953-1960 között Detroit keleti része tíz gyártelepet és 71 137 munkahelyet vesztett. [57]
      Az 1950-es évek közepéről származó példa egyértelműen rávilágít arra, hogy a decentralizáció és a gyártelepek bezárása milyen hatással volt a populáció helyzetére. Az egyik detroiti autógyártó vállalat 1947-ben 13 ezer embert foglalkoztatott a présüzemében, és szerződéses viszonyban állt egy 5 ezer munkást foglalkoztató, közeli alkatrészszállítóval. Az autógyártó vállalat az 1950-es évek elején átvette az egész sajtolást. A külső beszállító szerződése megszűnt, ezért 1954-ben bezárta a gyárat. Ekkor 5 ezer munkás vesztette el a munkahelyét. A decentralizáció politikáját követő autógyártó cég 6 ezerre csökkentette a detroiti telepén dolgozó munkások létszámát, majd másutt, közép-nyugaton egy 7 ezer munkást foglalkoztató, új sajtolóüzemet nyitott. Az átszervezés folyamatának Detroitban egy munkahelyteremtő gyártó és 11 ezer munkahely esett áldozatul. [58]

      3.1 táblázat
      A gyáripari foglalkoztatottság visszaesése Detroitban 1947-1977

	1947	1954	1958	1963	1967	1972	1977
A gyártó cégek	3272	3453	3363	3370	2947	2398	1954
A gyáriparban összes fogl. x 1000	338,4	296,5	204,4	200,6	209,7	180,4	153,7
A termelési összes fogl. x 1000	281,5	232,2	145,1	141,4	149,6	125,8	107,5

      Forrás: U.S. Bureau of Census, City and County Data Books (Washington D.C.: GPO, 1949, 1956, 1962, 1967, 1972, 1977, 1983).

      Az ipar decentralizációját a szövetségi kormányzat is aktívan támogatta. A háború utáni ipartelepítők számára modellként szolgált a két állami létesítmény, az 1941-ben tankok gyártására létrehozott Warren Tank Plant, amely a városközponttól tizenöt mérföldnyire északra épült fel, valamint az 1942-ben alakult repülőpgépgyártó mamutgyár, a Willow Run, amelyet egy 615 hektárnyi vidéki földterületen a városközponttól 12 kilométerre nyugatra telepítettek. [59] A koreai háború idején és az rákövetkező időszakban az ipar decentralizációját segítő kormányzati támogatás még ennél is továbbment, hiszen jelentős szövetségi pénzalapokat hoztak létre, amelyeket az Egyesült Államok területén vagy egyéb helyeken működő, hadiipari termékeket előállító cégek kaptak meg. A Detroithoz, New Yorkhoz és Chicagóhoz hasonló ipari centrumok, minden lobbizásuk ellenére, sorra vesztették el a hadiipari megrendeléseket, amelyek a konjunkturális szakaszban lévő hadiipari komplexumokhoz kerültek Long Islanden, Connecticutban és Dél-Kaliforniában. [60]
      Az 1950-es évek közepén kezdődő ipari dekoncentráció eredménye az lett, hogy a detroiti gyáripar rengeteg munkahelyet vesztett (3.1 táblázat). A trend a következő négy évtizedben folytatódott, és csak 1964-1969 között, a helyi gazdaság és az autógyártás konjunkturális időszaka hozott némi enyhülést. Detroit nem volt egyedül, hiszen a többi északi városközpontban a munkahely csökkenésének tekintetében, különösen a kékgalléros munkakörökben, hasonló hanyatlás mutatkozott. [61]
      A detroiti gazdaság szerkezeti átalakulása súlyosan érintette a város fekete lakosságát. A foglalkoztatási diszkrimináció, amely a szakszervezeti mozgalom harcainak és a diszkrimináció ellenes törvényeknek köszönhe- tően csökkent ugyan, változatlanul kísértett. 1940-ben kezdődött, majd az 1950-es években folyamatosan tartott az a második nagy bevándorlási hullám, amelynek során ezerszámra érkeztek a fekete déli bevándorlók az északi városokba. Detroit fekete lakossága négyszeresére emelkedett: 1940-ben még csak 150 ezer volt, 1970-ben már 650 ezer.
      A háborús hadiipar déli fekete munkásokat alkalmazott, hogy csökkentse a második világháború idején az északi városokban jelentkező óriási méretű munkaerőhiányt. A déli feketék közül soknak éltek barátai vagy roko- nai a városban, akik még a nagy gazdasági válság előtt vándoroltak Detroitba és a többi északi városba. Ezeket a helyeket azért is találták vonzónak, mert ott nagyobb gazdasági, társadalmi és kulturális lehetőségek várták őket. Az 1940-es és az 1950-es évek idején az új városi munkások számára olyan bérek és foglalkoztatási lehetőségek nyíltak meg, amelyekről korábban álmodni sem mertek volna a hanyatló déli mezőgazdaságban.
      A háború fordulópontot jelentett a feketék foglalkoztatási kilátásait illetően is. Az Autómunkások Egyesületének vezetésével a detroiti ipari szakszervezetek nagy nyomást gyakoroltak a munkáltatókra annak érdekében, hogy engedjék be a feketéket is a munkahelyekre, szembeszállva így az egyszerű munkásokkal és a korporációs igazgatással. [62] Az Autómunkások Egyesületének erőfeszítéseit jórészt siker koronázta, hiszen a háború alatt még a diszkriminációt tiltó kormányzati rendelkezések is a segítségükre voltak. Míg 1940-ben az autóiparban a munkaerő 4 százalékát tették ki a feketék, 1945-re ez az arány 15 százalékra emelkedett. [63] Az Autómunkások Egyesületének erőfeszítései révén, amelyek a háború utáni évtizedekben a fekete munkaerő megtartására, valamint a szolgálati időhöz kötött előnyök kiharcolására irányultak, a feketék megvethették a lábukat az autógyártásban. A fekete munkások aránya a detroiti autógyárakban jelentős mértékben növekedett az 1945-1960 közt eltelt időszakban. Ekkor a Chrysler munkásainak 25,7 százaléka és a General Motors munkásainak 23 százaléka fekete volt. [64]

      A gyáriparban kínálkozó gyarapodó munkalehetőségek ellenére a feketék közül sokan leküzdhetetlennek tűnő akadályokba ütköztek az anyagi biztonság tekintetében. A feketék ugyanis változatlanul a szakképzetlen munkaerőt képviselték, így őket fenyegette leginkább az elbocsátás és a leváltás veszélye, amikor a gyár áttért az automatizált termelésre. Az autógyártásban dolgozó feketék csak nagyon nehezen tudtak kitörni a szakképzetlenség miatti hátrányos helyzetből. Detroitban például a szép számban található sajtoló és szerszámgépipari vállalatoknál gyakorlatilag teljesen hiányoztak a fekete mesteremberek és betanított munkások. 1960-ban a Chryslernél 7425 szakképzett munkásból 24; a General Motorsnál 11 125 szakképzett munkásból 67 volt fekete. [65] Ezeknél a vállalatoknál a szakszervezeteknek kevés beleszólásuk volt a munkaadók döntéseibe. A cégek kizárólagos jogköre volt annak eldöntése, hogy kit vesznek fel, és bármilyen, ezt befolyásolni igyekvő kísérletet az igazgatási kiváltságok megsértésének bélyegeztek. A háború utáni korszakban az Autómunkások Egyesületének egyéb fontos feladatai is voltak, így egészen a 1960-as évekig, a harcos fekete szakszervezetek megjelenéséig, nem nagyon erőltette a diszkrirpináció ellenes záradékok bevételét a munkaszerződésekbe. [66]
      A feketék munkalehetősége a többi iparágban, még a háború utáni gazdasági fellendülés csúcspontján is igen korlátozott volt. A michigani állami foglalkoztatásügyi hivatal, a Michigan State Employment Service (MSES) jelentése szerint 1946 decemberében az összes hozzájuk benyújtott álláslehetőség 35,1 százaléka tartalmazott diszkriminatív pontokat; ez az arány 1-947-re 44,7 százalékra emelkedett. A szakképzetlen munkaerőt kereső munkáltatók nagyon sokszor nem voltak hajlandók fekete munkást alkalmazni. 1948 májusában az MSES jelentése szerint a szakképzetlen munkásoknak kiírt állásajánlatok háromnegyede kizárta a feketéket mint lehetséges munkavállalókat. Egy 1948-ban készült felmérés, amely a felvételi gyakorlatot vizsgálta, arról számol be; hogy „a felvételkor tapasztalható diszkrimináció fokozódik... Annak. ellenére, hogy komoly munkaerőhiány tapasztalható Detroitban; a munkáltatók nem hajlandók alkalmazni szakképzett nem fehér munkaerőt.” [67] A munkáltatók gyakran küldték el a fekete munkásokat a gyárak kapujától. Az egyik munkás ezt írta levelében az állami foglalkoztatásügyi hivatalnak: „Én már álltam azokban sorokban, ahol körülbelül ezer ember kapott munkát. És mindig a mögöttem álló fehér fickó kapta meg a munkát. Már több mint tizenöt különböző sorban álltam, és mindig ugyanaz történt.” [68] Az egyik detroiti cég, amely 1949 elején, a nagy munkaerőhiány idején 4 ezer munkást akart felvenni, csak fehéreknek hirdetett meg álláshelyeket, annak ellenére, hogy rengeteg volt a rendelkezésre álló fekete munkaerő. 1951-ben a vállalatok súlyos munkaerőhiánnyal küszködtek, annak ellenére, hogy jelentős fekete munkaerőfelesleg állt rendelkezésre. Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a munkáltatók mennyire vonakodtak a nem fehér munkásoktól. Egyetlen hónapban 508 szakképzetlen, 423 közepes szakképzettséget és 79 szakképzettséget igénylő állás maradt betöltetlenül a detroiti MSES irodákban meghirdetett helyek közül, holott a városban 874 szakképzetlen, 532 közepesen képzett és 148 szakképzett azonnal munkába állítható fekete munkaerőt regisztráltak. [69]
      A feketéknek kevés esélyük volt rá, hogy munkához jussanak a kis autóalkatrészgyártó üzemekben, a szerszámgépgyártásban és a helyi, nem autógyártással foglalkozó vállalatoknál, például a sörfőzdékben. A detroiti városi liga (Detroit Urban League) által megvizsgált öt sörfőzdében a 3300 alkalmazott közül csak 39 volt fekete 1950-ben. 1962-re a helyzet valamelyest javult, azután, hogy a detroiti polgárjogi csoport tiltakozott amiatt, hogy az iparágban foglalkoztatott 12 ezer munkás közül mindössze 120 volt fekete. Detroit legnagyobb sörfőzdéje, a Stroh's 1435 munkásából 15 volt fekete, de egyik sem dolgozott a termelésben. A másik, kisebb sörfőzde, a Pfeiffer and Company 700 alkalmazottjából 9 volt fekete. Hasonló arány figyelhető meg Detroit második legnagyobb gyáripari munkaadója, a gépgyártás foglalkoztatási mutatóiban is. 1950-ben a detroiti gyáriparban dolgozó több mint 10 ezer betanított gépkezelőnek mindössze 2,3 százaléka volt fekete, 1960-ban pedig csak 3 százaléka. [70]

      A deproletarializálódás
      A diszkrimináció okozta gazdasági nehézségek csak egy részét képezték azoknak a bajoknak, amelyekkel a detroiti fekete lakosságnak szembe kellett néznie. Az ipari foglalkoztatottság elapadó forrásainak is súlyos következményei voltak, hiszen közben a fekete népesség folyamatosan nőtt, részben a természetes szaporulat, másrészt a folytatódó déli bevándorlások hatására. A termelés decentralizációja, amely az 1950-es években zajlott le, nagyobb mértékben sújtotta a fiatalokat és a frissen bevándoroltakat. A detroiti fekete lakosság létszáma folyamatosan emelkedett, viszont a jól fizető, ún. kezdő munkahelyek száma egyre csökkent a gyáriparban. Az új munkavállalóknak, akiket a konjunkturális időszakokban felvettek, nem jártak azok a szolgálati idő nyújtotta kedvezmények, amelyeket azok a munkások élveztek, akik a korábbi évtizedekben jöttek a városba. Az olyan diszkrimináció ellenes törekvések, mint az igazságos foglalkoztatási gyakorlatot célzó, 1956-ban, Michiganben elfogadott rendelkezések (Fair Employment Practices) vagy a detroiti Városi Liga (Urban League) a képzés javítását szorgalmazó erőfeszítései, valamint a színesbőrűek támogatására létrejött National Association for the Advancement of Colored People detroiti tagozatának új munkahelyteremtő fáradozásai sajnos rosszul voltak időzítve. Ezek az ipar kimenekülése idején született reformok javítottak ugyan néhány munkás helyzetén, de nem volt túl sok hatásuk a belső városrészekben zajló, a foglalkoztatás szerkezeti átalakulása miatt bekövetkező veszteségekre. [71]
      Az ipar elővárosokba költözése elsősorban a detroiti feketéket sújtotta. Az elővárosokba kitelepült vállalatok többnyire csak kevés feketét foglalkoztattak. A cégek inkább azokat a munkásokat alkalmazták, akik a gyártelepek környékén lévő közösségekben éltek, ami a gyakorlatban azt jelentette; hogy - attól a néhány közösségtől eltekintve, ahol már korábban is volt fekete populáció - a belső városrészekben lakó feketéket kizárták a munkavállalás lehetőségéből. 1960-ban a General Motorsnak a Detroit nyugati elővárosában, Livoniában található Fisher Body Plant gyárában a 2384 alkalmazottból csak 20 volt fekete. A General Motors összesített statisztikája egy kicsit megnyugtatóbb képet mutatott: az összes gyári munkása közül 29,2 százalék volt fekete, szemben a Detroit környékén lévő gyárakban készült felméréssel, ahol ez az arány csak 12,5 százalék volt. [72]
      Az alkalmazáskor tapasztalható állandó diszkrimináció, a technológiai változások, a decentralizált gyártás és a város gazdasági hanyatlása együtt, végzetes hatással volt a fekete férfiak foglalkoztatottsági kilátásaira a detroiti metropoliszban. 1980-ra a tizenhat év fölötti, detroiti fekete férfiaknak több mint fele munka nélkül volt (3.2 táblázat). A Chicagóban, a szintén hanyatló ipari központban mért adatok hasonló munkanélküliségi trendet mutatnak. [73]
      Az éles ellentét, amely 1950 - amikor Detroit háború utáni gazdasága csúcson volt - és 1980 között tapasztalható, világossá teszi, milyen mértékékű eltolódás ment végbe a gazdasági lehetőségek tekintetében. Detroitban, 1950-ben, egy fekete férfinak reális esélye lehetett arra, hogy gyári munkát kap, még akkor is, ha a lehetőségeit erősen beszűkítette a diszkrimináció. A következő három évtizedben, az 1960-as évek közepén és végén, az autóipari foglalkoztatottságban jelentkező konjunkturális időszakoktól eltekintve, egyre kevesebben remélhettek munkát. A városi lakosságnak egyre növekvő része, amely már nem kapcsolódott a munkaerőpiachoz, lassan deproletarializálódott.

      3.2 táblázat
      Detroit munkanélkülisége, 1950-1980 (százalékos arány)

	1950	1960	1970	1980
Munkanélküli munkás összesen	7,5	7,6	6,9	11,7
Nem része a munkaerő piacnak	16,5	19,5	26,7	37,9
Nem dolgozik	22,8	25,7	32,6	45,1
Fekete munkanélküliek	11,8	18,2	9,8	22,5
Nem része a munkaerő piacnak, fekete	18,7	23,3	25,4	43,9
Nem dolgozik, fekete	28,3	37,2	32,7	56,4

      Források: A szerző számításai, amelyek a következő adatok alapján készültek: United Census of Population 1950., vol. 2, pt. 22, 35-36. táblázat; 1960., PCl-24C 73, 77; PC1-C24, 85-92. táblázat; PC80-1-C24, 120-134. táblázat.

      Megjegyzés: A munkanélküliek kategóriájába valamennyi 14 év fölötti civil férfi beletartozik, aki munkát keresett 1950-ben és 1960-ban, valamint a 16 év fölött civil férfiak, akik munkát kerestek 1970-ben és 1980-ban. A „nem része a munkaerőpiacnak” kategóriába valamennyi 14 év fölötti férfi beletartozik, aki munkát keresett 1950-ben és 1960-ban, valamint valamennyi 16 év fölött civil férfi, aki munkát keresett 1970-ben és 1980-ban. A „nem dolgozik” kategóriába tartozik valamennyi munkanélküli (civil és a nem része a munkaerő piacnak), elosztva a munkaképes férfilakosság összlétszámával. [74]

      3.3 táblázat
      Különbségi index. Feketék és fehérek Detroitban, 1910-1980

1910	67,6
1940	89,9
1950	88,8
1960	84,5
1970	88,4
1980	86,7

      Források: 1910: Stanley Lieberson: A Piece of the Pie: Blacks and White Immigrants since 1980 (Berkeley, University of California Press, 1980, 266 old.); 1940-1960-ra vonatkozóan: Karl E. Taeuber és Alma F. Taeuber: Negroes in Cities: Residential Segregation and Neighborhood Change (Chicago, Aldine, 1965, 39. old.); 1970-1980-ra vonatkozóan: Douglas S. Massey és Nancy A. Denton: Trends in the Racial Segregation of Blacks, Hispanics, and Asians, 1970-1980. In: American Sociological Review 52 (1987, 815. old.).
      Megjegyzés: Az 1950-60 közti időszakra vonatkozó mutatók az egész detroiti statisztikai körzet adatait magukba foglalják. A különbségi index a fehér lakosság azon százalékát mutatja, amelynek lakóhelyet kellett volna változtatni ahhoz, hogy létrejöjjön a tökéletes faji integráció.

      A faji szegregáció formáit a háború utáni időszakban három tényező tartósította. Az egyénekre és a városrészekre kiterjedő diszkrimináció volt közülük a legérzékelhetőbb erő, amely megakadályozta a feketék lakóhelyválasztását. Egyrészt az ügynökök között létező ingatlankereskedelmi gyakorlat, amely a kirekesztő egyezségek és szerződések révén megakadályozta az olyan ingatlaneladást, amely megváltoztatná a körzet faji összetételét, másrészt pedig a tranzit városrészekben folyó spekulációs beruházások a feketék mozgását a város néhány más környékére korlátozták. Ehhez járult még a kormány lakáspolitikája, amely a háború utáni zöldövezeti lakásépítkezésekkel csak megszilárdította a városon belül meglévő faji elkülönülést, és tovább növelte a szegregáció mértékét.
      Az 1920-as években a detroiti fekete közösség gyorsan növekedett, és ez ellenállást váltott ki a fehérek körében, akik tiltakoztak a fekete populáció lakóhelyi terjeszkedése ellen. Az 1925-ös Ossian Sweet-i eset az egyik korai példája annak a csatározásnak, amelyet a fehérek az integráció ellen vívtak. Ossian Sweetben egy fekete orvos került bíróság elé, és sikerrel megvédte magát a tárgyaláson, ahol gyilkossággal vádolták, mert belelőtt a fehér tömegbe, amely a fehér negyedben lévő háza környékén összesereglett. A másik hasonló esetre 1942-ben, a Sojourner Truthban kirobbant zavargások idején került sor. A zavargások a fehérek ellenállása miatt robbantak ki, akik amiatt tiltakoztak, hogy a fehérek lakta negyed közelében, a hadiipari lakásépítés keretében épült házakba fekete lakók költözzenek. [75] A legkitartóbb ellenállás a fehérek részéről a háború utáni időkben mutatkozott meg. 1945 és 1965 között több mint kétszáz erőszakos cselekményre került sor a faji szerkezetét tekintve átalakulóban lévő környékeken. Akadtak köztük dühös tömegdemonstrációk, kődobálások, keresztégetések, gyújtogatások, de egyéb, tulajdon elleni támadások is. [76] A fehér detroitiak majdnem kétszáz, a környék „jobbítását” és „védelmét” célzó szervezetet hoztak létre, amelyek többsége olyan földhözragadt ügyekkel volt elfoglalva, mint a parkolás kérdése, de legtöbbjük a feketék lakóhelyi terjeszkedésétől való félelem miatt szerveződött. [77]
      Az ingatlankereskedelmi érdekeltségek - a brókerek, spekulánsok, építési vállalkozók és bankok - egymásba fonódó hálózata, amely az ellenséges faji érzületek alapján szerveződött, arra törekedett, hogy megőrizze az ingatlanpiacon a faji megosztottságot. Az ingatlanügynökök a fehér vásárlókat a színtiszta fehérek lakta környékek felé terelték, a feketéket pedig a feketék lakta vagy faji szerkezetét tekintve átalakulóban lévő környékekre irányították. A telekügynökök is szorosan együttműködtek a fehér közösségi csoportokkal, hogy megőrizzék a környék faji arculatát, és gyakran tisztként szolgáltak a detroiti védelmi szervezeteknél is. [78] Az ingatlanügynökök hivatalos álláspontja Detroitban az ingatlanügyek nemzeti tanácsának (National Association of Real Estate Boards) „Etikai Kódexében” került megfogalmazásra, amely az 1940-as évek folyamán meggátolta a városnegyedek faji keveredését, később pedig eufemisztikusan megtiltotta a tagjainak, hogy „olyan tulajdonformát vagy használatot vezessenek be valamely területen, amely nyilvánvalóan csökkentené a tulajdon értékét azon a környéken.” Az ingatlanközvetítők, akik megszegték a kódex előírásait, számolhattak azzal, hogy kizárják őket a szervezetből, és elveszítik megsértődött fehér üzletfeleiket. [79]
      A félénkebb ingatlanközvetítők által nyitva hagyott résbe léptek be a spekulánsok, akik a faji térképet tekintve átalakulóban lévő területeken „bombasztikus” taktikákat alkalmaztak. A spekulánsok, kihasználva azt, hogy a fekete bevándorlóknak nagy szükségük volt lakásra, és azt, hogy a fehérek rettegtek a fekete „inváziótól”, addig ijesztgették - gyakori felszólításokkal, a feketéknek történő lakáseladások széleskörű publikálásával és híresztelésekkel - a fehéreket, hogy adják el a házaikat, amíg azok beadták a derekukat. Ezután a spekulánsok, akik így olcsón jutottak a házakhoz, rendszerint magas kamattal továbbadták őket a feketéknek, busás hasznot húzva az egész tranzakcióból. [80]
      A háború utáni lakáspiaci konjunktúrából hasznot húztak az építési vállalkozók is, akik az elővárosokban építettek új alvóvárosokat. Kevés olyan építési vállalkozó akadt, akinek érdekében állt, hogy a feketéknek építsen új otthonokat. A legtöbbjük csak fehéreknek adta el az épületeket. Az új, elővárosi építkezéseket megkönnyítették a fehér vásárlók számára nyitva álló törlesztési-részletfizetési lehetőségek. A bankok hitelpolitikája ritkán szolgálta a feketék érdekét. Hitelhez csak kevés fekete vásárló juthatott, hiszen a fekete negyedekben élő feketéknek nyújtott lakásvásárlási hiteleket a bankok statisztikailag kockázatosnak, míg a részletfizetési kedvezményeket, amelyeket a csak fehérek lakta negyedekben új házat vásárló feketéknek biztosítottak, üzletpolitikailag hibásnak tartották, mert ezzel elidegenítették volna a fehér vásárlókat. [81]
      A szövetségi lakásépítési stratégia az egyéni diszkriminációt állami méretűvé növelte, és egyben hivatalosan is jóváhagyta azt a diszkriminációs gyakorlatot, amelyet az építési vállalkozók és a bankok folytattak. A szövetségi tisztségviselők egy 1930-ban kifejlesztett, bonyolult osztályozási rendszert alkalmaztak a városrészek besorolásánál annak megítélésére, hogy egy terület megfelel-e a lakásépítési támogatás kritériumainak. A város egyes részei, az elöregedett házakkal teli vagy a többnyire a munkások által lakott környékek, illetve a faji átalakulás állapotában lévő, esetleg döntően fekete lakosú környékek ritkán kaptak szövetségi részletfizetési és kölcsönbiztosítási garanciát.
      Egy 1940-es döntésből világossá válik, hogy a Szövetségi Lakásügyi Hivatal milyen messzire képes volt elmenni azért, hogy az egyes lakónegyedek faji megoszlásának stabilitását biztosítsa. Ekkor azzal a kikötéssel ajánlott fel tőkét a Detroit északnyugati részében, a fekete negyed mellett építkező fehér lakásépítőknek, hogy válaszfalat kell húzniuk a két lakónegyed közé. Az építési vállalkozó egy két és fél kilométer hosszú, majdnem két méter magas és mintegy fél méter széles falat emelt, így sikeresen elnyerte az Szövetségi Lakásügyi Hivatal által ígért támogatást. [82]
      1948-ban a Shelley kontra Kraemer-ügyben hozott legfelsőbb bírósági döntést követve (amely megtiltotta a korlátozó kikötéseket), a Szövetségi Lakásügyi Hivatal törölte a lakónegyedek faji jellegére történő utalásokat a biztosításokra vonatkozó kézikönyvéből, de a statisztikai standardok továbbra is megakadályozták az idősebb és leromlott állagú házak támogatását. Az ingatlanüzlet által a „lakásépítési támogatások köré vont vasfüggöny” így megakadályozta a feketéket, hogy olyan otthonokat vásároljanak, amelyekre a Szövetségi Lakásügyi Hivataltól kölcsön járt. Igaz, hogy a Szövetségi Lakásügyi Hivatal a kölcsönöket nem az elővárosi, illetve városon belüli építkezések szerint különítette el, de az egyértelmű; hogy a szövetségi lakásépítési program keretében az elővárosi új lakásfejlesztések a belső városrészekben lévő lakások rovására, a fehérek pedig a feketék rovására kapták a támogatást. Az 1960-as évek végéig kizárólag az a néhány szegregált fekete közösség kapott támogatást a Szövetségi Lakásügyi Hivataltól és a Lakástulajdonosok Korporációjától (HOLC), amely valahol a várost környező nyílt területen építkezett, és alkalmanként azok az otthonok, amelyek a már amúgy is feketék lakta környéken, üres telek beépítésével épültek. [83]
      A fehérek ellenállása, a faji szempontból megosztott ingatlanpiac és a szövetségi lakáspolitika együtt lakóhelyek szerint megosztott metropoliszokat teremtett, miközben az ipar kivonása a belső városrészekből megfosztotta ezeket a területeket a munkahelyektől. A második világháborút követő években a Detroit körül épült elővárosok gyorsan terjeszkedtek, párhuzamosan azzal, ahogy a fehérek elmenekültek a belső városrészekből. Detroitban ugyanakkor elképesztő népességcsökkenés következett be, hiszen az 1950-as évek elején mért közel 2 millióról 1980-ra 1,2 millióra csökkent a lakosság. 1980-ban a belső városrészekben lakók 63,1 százaléka fekete, míg a város környékén a zöldövezetben lakók 93,4 százaléka fehér volt. A 1980-as évek elején egy detroiti család átlagjövedelme 10 ezer dollár volt, kevesebb, mint a zöldövezeti közösségeké. 1980-ban a detroiti központ lakosainak 21 százaléka a hivatalos szegénységi küszöb alatt élt, míg ez az arány metropolisz egyéb területein csak a 5,7 százalék volt [84]

      Osztályszegregáció
      Nemcsak a faji szegregáció hatásai szigetelték el a fekete városi szegényeket a belső városrészekben. A fekete közösségeken belüli osztálytagozódás, amelyet az 1960-as évek előtti gettók homogenitását hangsúlyozó tudósok figyelmen kívül hagynak, a városi lakáseloszlási mintákban is jelentkezett. [85] A fekete középosztály, amely már az 1920-as, 1930-as években meglehetős számú volt, már az 1920-as években elkezdett olyan lakás után nézni, amely lehetőleg távol esett a fekete populáció többségétől. Detroit északkeleti részén, majdnem tíz mérföldnyire a Paradise Valleytől volt a Conant Gardens negyed, amelynek lakói a 1920-as és 1940-as években fekete középosztálybeliekből kerültek ki. Conant Gardenben is - ugyanúgy, ahogy városszerte a fehér közösségekben - korlátozó kikötéseket használtak arra, hogy megakadályozzák a kollektív „nemkívánatos” lakáshasználatot: Conant Garden lakói az 1940-es évek végén kitartóan megakadályozták, hogy bérlakásokat építsenek a közeli Sojourner Truth területén. [86] Conant Garden létrehozott egy olyan mintát, amelyet minden fekete középosztálybeli közösség követett a háború utáni években. A fekete középosztály tagjai az elsők között voltak, akik a második világháború után elhagyták a belső városrészek fekete negyedeit. A 1940-es évek végén és az 1950-es években, amikor Detroit néhány jobb környékéről, például az Arden Parkból, Boston-Edisonból kiköltöztek a fehérek, a detroiti vezető fekete egyháziak, az oktatásban dolgozók és az értelmiségiek beköltöztek a tágas otthonokba, amely jó távol esett a fekete populáció többségének lakóhelyétől. [87] Az első „városi pionírok”, a korábban csak fehérek lakta munkás- és középosztálybeli környékekre költöző feketék rendszerint magas fizetéssel és állandó munkahellyel rendelkeztek. A fekete burzsoázia különösen mozgékonynak bizonyult: ők voltak az elsők, akik beköltöztek azokba a lakónegyedekbe, amelyeket a 1950-es és 1960-as években elhagytak a fehérek. Egy 1960-as évek elején készült tanulmány, amely a fajilag átalakuló fekete negyedekről készült, megállapítja, hogy sok magas jövedelmű fekete lakó elmenekült azokból a városrészekből, amelyekbe a szegényebb feketék beköltöztek. Az egyik fekete lakó, akit az átalakulóban lévő Twelfth Street környékén kérdeztek meg, így reagált a szegény feketék beáramlására: „túl sok itt a keleti oldalról érkezett ember.” [88]

      A szegénység koncentrációja
      A faji és osztályok szerinti lakóhelyi szegregáció egybeesése a foglalkoztatottsági lehetőségek hiányával és a szegénységgel abból az elemzésből derül ki a legjobban, amelyet a város szegény belső negyedeiben készítettek. Az 1970-ben és 1980-ban a népszámlálási körzetek szerint felmért szegénységi statisztikai adatok rávilágítanak a szegénység fokozódó koncentrációjára a legnagyobb északi ipari városok bizonyos részeiben. A detroitiak egyre növekvő számban, a más északi városokban élő sorstársaikhoz hasonlóan, súlyosan szegény területeken laktak, ami azt jelenti, hogy a hely lakosainak 40 vagy annál nagyobb százaléka szegénységben élt. [89] 1970-1980 között a súlyosan szegénynek minősülő körzetek száma Detroitban megkétszereződött, és az itt lakók száma is csaknem duplájára emelkedett (3.4 táblázat). 1970-ben a detroiti szegényeknek csak körülbelül egytizede élt súlyosan szegény körzetekben, míg 1980-ban ez a szám egyötödére emelkedett.

      3.4 táblázat
      A súlyosan szegény övezetek száma Detroitban, 1970 és 1980

	Szám	Populáció	Szegény populáció	Detroit szegényei %
1970	22	55 547	24 039	10,8
1980	44	110 111	50 670	19,6

      Források: A szerző számításai, amelyek alapja a következő: Bureau of the Census, Census of Population and Housing Census Tracts, PHC(l)-58 (1970), P3 és P4 táblázat; és 1980, P10 és P11 táblázat.

      A súlyosan szegény területeken élőknek az átlag detroiti lakókhoz viszonyítva kétszer akkora esélyük volt a munkanélküliségre, és lényegesen kisebb volt az esélyük, hogy belépjenek a munkaerőpiacra. A 3.5-ös táblázat az 1970-ben és 1980-ben mért adatok alapján a súlyosan szegény területeken élők gazdasági helyzetének összesítése. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a detroiti szegények olyan negyedekben laknak, ahol a többi szegény lakik, és olyan környezetben, ahol a társaik egyre nagyobb többségének volt esélye arra, hogy kiessen a munkaerőpiacról.

      3.5 táblázat
      Munkanélküliség Detroit súlyosan szegény övezetében (százalékban)

	1970	1980
Munkanélküli	14,0	28,4
Nem része a munkaerőpiacnak	45,9	59,1
Nem dolgozik	53,5	70,7

      Források: Lásd a 3.4 táblázatnál feltüntetett forrásokat. Az egész városra érvényes munkanélküliségi mutatókhoz lásd a 3.2 táblázatot.

      Összefoglalás: a történelem és az irányelvek
      Az ipari hanyatlás, a faji diszkrimináció és az elszegényedés története Detroitban tükrözi azt a folyamatot, amely a többi északi ipari városban lezajlott. Detroit Chicagóhoz, Newarkhoz, Philadelphiához, Clevelandhez, Garyhez, Saint Louishoz és a Snowbelt (hóövezet) más nagy ipari városaihoz hasonlóan a második világháború óta alapvető gazdasági és gazdaságföldrajzi változáson esett át, amely komoly akadályokat gördített sok lakójának, különösen az afro-amerikaiaknak a gazdasági lehetőségei elé. A városok jó néhány évtizedig tartó válságának eredményeként létrejött a szegénység koncentrációjának új formája, amely az egyre pusztuló belső városrészekre korlátozódik, és az amerikai történelem korábbi epizodikus és helyileg szétszórt szegénységének lépett a helyébe. A férfiak és nők nagy tömegei, akiket a hanyatló iparvárosokban kizártak a munkaerőpiacról, kevéssé hasonlíthatók a 19. századi munkanélküliek „tartalékseregéhez”. A városban a gazdasági lehetőségekben bekövetkezett eltolódások új térbeli tagolódást hoztak létre a metropoliszon belül, amely kevéssé emlékezetet a múltbeli amerikai városokra. Ennek a történelmi perspektívának sokféle tanulsága lehet a jelenlegi irányelvekre, vitákra nézve. A szegénység változó gazdasági és társadalmi kontextusának fényében a konzervatív irányelvek, amelyek az egyén viselkedését akarják megváltoztatni, hiábavalók. A szegény amerikaiak elhelyezkedési lehetőségeit az egész amerikai történelem folyamán a munka szerkezetében és a metropoliszok térbeli rendjében bekövetkezett változások határozták meg. A liberális szociálissegély-politika javaslatai, mint például a szociális juttatások kiterjesztése és egységesítése, annyiban sikerrel járhatnak, hogy a szegénység társadalmi költségeit mérséklik, de nem sikerülhet a városi hanyatlás szerkezeti okait megváltoztatni, amely ezt az új városi szegénységet létrehozta. A liberálisoknak a szegénységi juttatások formájában történő megoldásba vetett töretlen hite, amely a munkaerő mobilitását elősegítő segélyprogramokat és képzési programokat tartalmaz, nem veszi figyelembe azt a folyamatos szerepet, amelyet a gazdaság játszott a szegénység fennmaradásában, fenntartásában. A jelenkori szegénység válsága új kreatív megoldásokra szólít fel. A város jelenlegi válsága ellen indított politikai támadás nélkül, amely orvosolja a munkahelyek megszűnése miatti gondokat, harcol a szegregáció és faji egyenlőtlenség ellen, nem valószínű, hogy a mai városi szegények közül sokan menekülnének meg a szegénységtől. [90]

Fordította: Valló Zsuzsa

      In: Micheal B. Katz, (szerk.), The „Underclass” Debate. Views from History. Princeton, Princeton University Press, 1993.
      Köszönetemet fejezem ki Eric Arnesen, Felicia Kornbluh, James T. Patterson, Jeannie L. Sowers, Leonard Wallock munkatársaimnak, valamint e kötet szerkesztőjének, értékes tanácsaikkal segítették e tanulmány létrejöttét.
      [1] Charles Dickens: American Notes. 1842, új kiadás: New York, St. Martins Press, 1985); Jacob Riis: How the Other Half Lives. New York, Charles Scribners and Sons, 1890.
      [2] A jelenkori szegénység újszerűségéről folyó vita egy korai változatát, amely elsősorban a szegénység méreteiről és nem annak okairól, megjelenési formáiról és megoszlásáról folyt, lásd: Michael Harrington: The Politics of Poverty., In: Jeremy Larner és Irving Howe (szerk.) Poverty: Views from the Left. New York, William Morrow, 1968, 13-38. old., és Stephan Thernstrom: Poverty in Historical Perspective. In: Daniel P. Moynahan (szerk.): On Understanding Poverty: Perspectives from the Social Sciences. New York, Basic Books, 1968.
      [3] James T. Patterson: America's Struggle Against Poverty, 1900-1985. Cambridge, Harvard University Press, 1986., 13. jegyzet: „a szegény emberek longitudinális tanulmányozásának hiánya”. Érdekes észrevétel arra vonatkozóan, hogy miért íródott a szegénység története általában „fölülről lefelé” Rot Lubove tanulmánya: Pittsburgh and the Uses of Social Welfare History In: Samuel P. Hays (szerk.): City at the Point: Essays on the Social History of Pittsburgh. Pittsburgh, University of Pittsburgh Press, 1989., 295 old. Számos kitűnő tanulmány jelent meg a szegénység enyhítéséről és a reformerek szegénységhez való viszonyáról, különösen a 19. századi Amerikára vonatkozóan, de kevés kísérlet történt rá, hogy a szegénység társadalomtörténetét megírják. Lásd például Robert Bremner: From the Depths: The Discovery of Poverty in the United States. New York, New York University Press, 1956; Raymond Mohl: Poverty in New York, 1783-1825. New York, Oxford University Press; Susan Grigg: The Dependent Poor of Newburyport: Studies in Social History 1800-1830. Ann Arbor, UMI Research Press, 1984; Priscilla F. Clement: Welfare and Poverty in the Nineteenth-Century City: Philadelphia 1800-1850. Rutherford, N.J., Fairleigh Dickinson University Press, 1985. A városokról író történészek rendszerint a korabeli terminusokkal írják le a szegényeket, de ritkán térnek ki a szegénység részletes vizsgálatára. Lásd például Edward Spann: The New Metropolis: New York City 1840-1857. New York, Columbia University Press, 1981. Még a városi szegénységről szóló modern kori írásoknak is -- például Stephan Thernstrom: Poverty and Progress: Social Mobility in a Nineteenth-Century City. Cambridge, Harvard University Press, 1964 -- kevés mondanivalójuk volt a szegénység megoszlásáról és okairól az amerikai városokban. Érdekes, hogy az amerikai szegénységről írott legjobb történeti munkák a gyarmati korszak viszonyait mutatják be; lásd a 6. lábjegyzetet. Néhány korábbi vizsgálódás (egészen különböző nézőpontokból): Robert E. Cray, Jr.: Paupers and Poor Relief in New York City and Its Rural Environs, 1700-1830. Philadelphia, Temple University Press, 1988.; Cristine Stansell: City of Women: Sex and Class in New York 1789-1860. New York, Knopf, 1986; Eric Monkkonen: The Dangerous Class Crime and Poverty in Columbus, Ohio, 1860-1885. Cambridge, Harvard University Press, 1975; Michael B. Katz: Poverty and Policy in American History. New York, Academic Press, 1983.
      [4] Az amerikai város történelmének korszakolását két fontos elméleti munkára támaszkodva készítettem el: Sam Bass Warner, Jr.: If All the World Were Philadelphia: A Scaffolding for Urban History, 1774-1930. In: American Historical Review, 1968., 74., 26-43. old., és David M. Gordon, Richard Edwards és Michael Reich: Segmented Work, Divided Workers: The Historical Transformation of Labor in the United States. New York, Cambridge University Press, 1982. A munka és a városi térség kapcsolatáról különösen értékes munkát írt Theodore Hershberg: The Urban History: Toward an Interdisciplinary History of the City. In: Journal of Urban History, 1978., 5., 3-40. old., és Leonard Wallock: Work and Workplace in the City: Toward a Synthesis of „New” Labor and the Urban History. In: Howard Gillette, Jr. és Zane L. Miller, (szerk.): American Urbanism: A Historiographical Review. Westport Conn., Greenwood Press, 1987., 73-89. old. Természetesen akadnak olyanok, akik a szegénység kérdését más szempontból közelítik meg, például a család szerkezeti felépítése és a családi stratégiák felől. Az általam írt fejezet elsősorban a gazdasági és területi szerkezetátalakulás kérdéseire fekteti a hangsúlyt, amely nézőpont nem a fent említett megközelítések alternatívájaként kezelendő, hanem, épp ellenkezőleg, igyekszik megrajzolni azt a kontextust, amelyben az előbbi kérdések is érthetővé válnak, hiszen ezek a körülmények határozzák meg a családok életét, amelyekhez vagy képesek vagy nem képesek alkalmazkodni.
      [5] Herbert Guttman: Work, Culture and Society in Industrializing America, 1815-1919. In: American Historical Review, 1973., 78., 531-588. old.; Susan Hirsch: Roots of the American Working Class: The Industrialization of Crafts in Newark, 1800-1860. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1978., 3-13. old.
      [6] Douglas Lamar Jones: The Strolling Poor: Transiency in Eighteenth-Century Massachusetts. In: Journal of Social History, 1975., 8., 28-54. old.; Gary B. Nash: The Urban Crucible: Social Change, Political Consciousness, and the Origins of the American Revolution. Cambridge, Harvard University Press, 1979, különös tekintettel a következő fejezetekre: 1, 3, 5, 9, 12; Alexander Keyssar: Widowhood in Eighteenth Century Massachussetts: A problem in the History of the Family. In: Perspectives in American History. 1974., 8., 81-119. old.; Billy G. Smith: The „Lower Sort”: Philadelphia's Laboring People 1750-1800. Ithaca, Cornell University Press, 1990. A gyarmati idők tengerészei érdekes kivételt képeztek a 18. században szokásos munkaszerveti sémák alól, ugyanis a munkabeosztásuk és a mód, ahogyan a járandóságukat kapták, a 19. századi ipar szerveződésének előhírnökei voltak. Lásd Marcus Rediker: Between the Devil and Deep Blue Sea: Merchant Seamen, Pirates and the Anglo-American Maritime World 1700-1750. New York, Cambridge University Press, 1987.
      [7] Bruce Laurie és Mark Schmitz: Manufacture and Productivity: The Making of an Industrial Base, Philadelphia, 1850-1880, In: Theodore Hershberg (szerk.) Philadelphia: Work Space, Family and Group Experience in the Nineteenth Century. New York, Oxford University Press, 1981., 43-92. old. Figyelmeztetnek a veszélyre, amely az iparosodás folyamatának túlzott leegyszerűsítéséhez vezethet, ha csak a textiliparban megfigyelt jelenségekre alapozva vonnak le következtetéseket, valamint arra is felhívják a figyelmet, hogy még egy városon belül is számtalan helyi változat figyelhető meg. A 19. századi városokban tapasztalható különbségekről lásd Philip Scranton: Proprietary Capitalism: The Textile Manufacture at Philadelphia, 1880-1885. New York, Cambridge University Press, 1983.; Christine Stansell: The Origins of the Sweatshops: Women and Early Industrialization in New York City. In: Michael Frisch és Daniel Walkowitz (szerk.): Working Class America: Essays on Labor, Community and American Society. Urbana, University of Illinois Press, 1983, 78-103. old; Jonathan Prude: The Coming of the Industrial Order: Town and Factory Life in Rural Massachusetts 1810-1860. New York, Cambridge University Press, 1983; Hirsch: Roots of American Working Class; Steven J. Ross: Workers on the Edge Work Leisure and Politics in Industrializing Cincinnati. New York, Columbia University Press, 1985.
      [8] Sean Wilentz: Chants Democratic: New York City and the Rise of the American Working Class, 1788-1850. New York, Oxford University Press, 1984.
      [9] Hirsch: Roots of American Working Class, 15-51 old.; John Cumbler: Working Class Community in Industrial America: Work Leisure and Struggle in two Industrial Cities, 1880-1940. Westport, Conn., Geenwood Press, 1979., 99-110. old.; Thomas Dublin: Women at Work: The Transformation of Work and Community in Lowell, Massachusetts, 1826-1860. New York, Columbia University Press, 1979; Tamara Hareven: Family Time and Industrial Time: The Relationship between Family and Work in a New England Industrial Community. Cambridge, Cambridge University Press, 1982
      [10] R. G. Hutchinson, A. R. Hutchinson és Mabel Newcomer: Study in Business Morality. In: American Economic Review, 1938., 28., 497-514. old.; Clyde Griffen és Sally Griffen: Natives and Newcomers: The Ordering of Opportunity in Mid-Nineteenth-Century Poughkeepsie. Cambridge, Harvard University Press, 1978., 103-117. old.
      [11] Alexander Keyssar: Out of Work: The First Century of Unemployment in Massachusetts. New York, Cambridge University Press, 1986.
      [12] Uo., 51, 302-303, 340-341. old.
      [13] J. Kleinberg: The Shadow of the Mills: Working-Class Families in Pittsburgh, 1870-1907. Pittsburgh, University of Pittsburgh Press, 1989., 20-22. old.
      [14] Stephan Thernstrom és Peter Knights: Men in Motion: Some Data and Speculations about Urban Population Mobility in Nineteenth-Century America. In: Tamara Hareven (szerk.): Anonymous Americans: Explorations in Nineteenth-Century Social History. Englewood Cliffs, N.J., Prentice Hall, 1971., 17-47. old.; Peter Knights: The Plain People Boston 1830-1860: A Study in City Growth. New York, Oxford University Press, 1971., 58, 63. old. Az adatok összefoglalása megtalálható: Stephan Thernstrom: The Other Bostonians: Poverty and Progress in the American Metropolis 1880-1960. Cambridge, Harvard University Press, 1973., 222-223. old.
      [15] Eric Monkkonen: Police in Urban America 1860-1920. New York, Cambridge University Press, 1981., 93-96. old. A becsült adatokat a rendőrségen benn tartott férfiak számából számították. A csavargás szociális történetéről készült legjobb munkák: Eric Monkkonen: Walking to Work: Tramps in America 1790-1935. Lincoln University of Nebraska Press, 1984; Michael B. Katz: Poverty and Policy in American History. New York, Academic Press, 1983., 157-181. old., és Kenneth L. Kusmer: The Underclass in Historical Perspective: Tramps and Vagrants in Urban America 1870-1930. In: Rick Beard, (szerk.): On Being Homeless: Historical Perspectives. New York, Museum of the City of New York, 1987., 21-31. old.
      [16] Jules Tygel: Tramping Artisans: Carpenters in Industrial America 1880-1890, In: Monkkonen, Walking to Work, 87-117. old.
      [17] Kenneth Scherzer: The Unbounded Community Neighborhood Life and Social Structure in New York City 1830-1875. Durham, N. C., Duke University Press, 1992., 2. fejezet.
      [18] Thernstrom, The Other Bostonians, 231. old, Thernstrom és Knights, Men in Motion, 32. old.
      [19] Hirsch, Roots of the American Working Class, 92-99. old; David Ward: The Emergence of Central Immigrant Ghettoes in American Cities 1840-1920. In: Annals of American Association of Geographers, 1968., 58., 343-351. old.
      [20] Ian Davey és Michael Doucet: The Social Geography of Commercial City, ca. 1853, 1. függelék M. Katz könyvében: The People of Hamilton, Canada West. Cambridge, Harvard University Press, 1975., 319-342. old.
      [21] Hareven: Family Time and Industrial Time. 24-25. old.
      [22] Alan Burstein: Immigrants and Residential Mobility: The Irish and Germans in Philadelphia, 1850-1880. In: Hershberg, Philadelphia, 174-203. old.; Stephanie Greenberg: Industrial Location and Ethnic Residential Patterns in an Industrializing City: Philadelphia 1880. In: Hershberg, Philadelphia, 204-232. old.; Scherzer, Unbounded Community, 129-138. old.
      [23] Kathleen Neils Conzen: Immigrant Milwaukee, 1836-1860. Cambridge, Harvard University Press, 1976.; Oliver Zunz: The Changing Face of Inequality: Urbanization, Industrial Development, and Immigrants in Detroit 1880-1920. Chicago, University of Chicago Press, 1983., 15-88. old.; Greenberg: Industrial location, 224. old. -- úgy gondolom, hogy helyes részéről az a megállapítás, hogy a lakóhely megválasztásánál a döntő szempont nem az etnikai hovatartozás, hanem az ipar (és a munka) helyszíne volt, ezzel Zunz nem ért egyet. Greenberg megállapítása, hogy „a nagyobb ipari csoportokon belül kisebb, homogén etnikai csoportosulások is létrejöhettek” (224. old.), az ő és Zunz kutatásainak közös alapjaira hívja fel a figyelmet, Detroitra vonatkozóan. Scherzer az Unbounded Community című könyvében azt írja, hogy New Yorkban a lakóhely megválasztásnál az osztályhovatartozás fontosabb szempont volt, mint az etnikai, és hogy az etnikai közösségeket gyakran nem lehetett egy bizonyos negyedhez kötni.
      [24] Elizabeth S. Blackmar: Manhattan for Rent 1785-1850. Ithaca, Cornell University Press, 1990., 104. old.; Richard Scott: Workers in the Metropolis: Class, Ethnicity and Youth in Antebellum New York City. Ithaca, Cornell University Press, 1990., 191-211. old., a növekvő vagyoni helyzet szerinti területi különbséget mutatja be a korai 19. századi New Yorkban. -- A New York-i elővárosok fejkődéstörténetét lásd Kenneth T. Jackson: Crabgrass Frontier: The Suburbanization of the United States. New York, Oxford University Press, 1985., 20-44. old.; Jackson hasonló mintákat talál a 19. századi Philadelphiában, lásd: Urban Deconcentralization in the Nineteenth Century: A Statistical Inquiry. In: Leo F. Schonore (szerk.), The New Urban History: Quantitative Explorations by American Historians, Princeton: Princeton University Press, 1975, 110-142. old.
      [25] A szuburbanizációról és az elővárosok mint a középosztály kimenekülésének történetéről a villamos bevezetése előtti időkből lásd Henry Binford: The First Suburbs: Residential Communities on the Boston Periphery 1815-1860. Chicago, University of Chicago Press, 1985., 169-186. old. A munkába bejárókról és a szuburbanizációról lásd Theodore Hershberg, Harold E. Cox, Dale Light, Jr. és Richard R. Greenfield: The „Journey-to-Work”: An Empirical Investigation of Work, Residence, and Transportation, Philadelphia, 1850 and 1880. In: Hershberg, Philadelphia, 128-173. old. Lásd még Sam Bass Warner: Streetcar Suburbs: The Process of Growth in Boston, 1870-1900. Cambridge, Harvard University Press, 1962.
      [26] A Fall River-i munkásosztály lakóhelyi viszonyairól lásd Cumbler: Working-Class Community , 114-117. old.; a jómódúakról lásd Thomas J. Sugrue: A Generation of Leaders: Early Capitalists in Fall River, 1830 -1870. szemináriumi dolgozat, Harvard University, 1987.
      [27] David Ward: Poverty, Ethnicity and the American City 1840-1925: Changing Conception of the Slum and the Ghetto. Cambridge, Cambridge University Press, 1989. -- kritikáját adja a társadalmi rend és ellenőrzés felfogásának, amely a 19. századi megfigyelők a szegénységről alkotott fogalmait formálta és egyben a mai tudományos felfogás kritikáját fogalmazza meg, amely az amerikai történelem emigráns közösségeinek homogenitását tételezi fel. Lásd még Sam Bass Warner és Colin Burke: Cultural Change and the Ghetto. In: Journal of Contemporary History 4, 1969., 173-187. old.; Howard Chudacoff: A New Lookout at Ethnic Neighborhoods: Residential Dispersion and the Concept of Visibility in a Medium-Sized City. In: Journal of American History 60, 1973., 76-93. old. Ezeknek a cikkeknek hasznos változata Oliver Zunz: Residential Segregation in the American Metropolis: Concentration, Dispersion, and Dominance. In: David Reeder (szerk.): Urban History Yearbook. Leicester, Leicester University Press, 1980., 23-33. old.
      [28] Stott: Workers in the Metropolis. Stott kísérletet tesz -- kevés bizonyítékkal megtámogatva --, hogy különbséget tegyen a szegények és a munkások között. A családi költségvetés tanulmányozása világossá teszi a munkásosztály létének ingatag voltát. Lásd például Michael R. Haines: Poverty, Economic Stress, and the Family. In: Hershberg, Philadelphia, 240 - 276. old. Thernstrom és Knights: Men in Motion, 38-39. old.
      [29] Daniel Nelson: Managers and Workers: Origins of the New Factory System in the United States, 1880-1920. Madison, University of Wisconsin Press, 1975., 3-10. old.
      [30] Alfred D. Chandler, Jr.: The Visible Hand : The Managerial Revolution in American Business. Cambridge, Harvard University Press, 1977.
      [31] Gordon, Edwards és Reich: Segmented Work, Divided Workers. 100-164. old.
      [32] Chandler: Visible Hand. 10. old. -- úgy érvel, hogy a nagyvállalatok „igazgatói a profit maximálásával szemben a hosszútávú stabilitást és növekedést megcélzó stratégiákat részesítették előnyben”. Sanford Jacoby: Employing Bureaucracy : Managers, Unions, and the Transformation of Work in American Industry, 1900-1945. New York, Columbia University Press, 1985. -- a munkaerőstabilitás biztosítását célzó korporációs stratégiák kezdeteit a századforduló tájára teszi, de a sikereit az 1930-as évekre.
      [33] Theodore Hershberg: Work. In: Hershberg, Philadelphia, 41. old.
      [34] Nelson: Managers and Workers. 86-187., 101-139., 149-152. old.; Jacoby: Employing Bureaucracy. 115-126., 195-205. old.; Gerd Korman: Industrialization, Immigrants, and Americanizers. Madison, State Historical Society of Wisconsin, 1967.; Stephen Mayer: Adapting the Immigrant to the Line: Americanization in the Ford Factory, 1914-1921. In: Journal of Social History 14, 1980., 67-82. old.; David Brody: The Rise and Decline of Welfare Capitalism. In: David Brody, (szerk.), Workers in Industrial America. New York, Oxford University Press, 1980., 48-81. old. Fontos, hogy ne túlozzuk el a jóléti kapitalizmus (welfare capitalism) hatását, amely nem minden esetben volt képes megvédeni a munkásokat a gazdasági bomlás/széthullás idején, még a viszonylag stabil ipari ágazatokban sem. Lásd Lizabeth Cohen: Making a New Deal: Industrial Workers in Chicago, 1919-1939. Cambridge, Cambridge University Press, 1990. 183-211. old.
      [35] Jacoby: Employing Bureaucracy. 243-250. old.; Nelson Lichtenstein: From Corporatism to Collective Bargaining: Organized Labor and the Eclipse of Social Democracy in the Postwar Era. In : Steve Fraser és Gary Gerstle (szerk.): The Rise and Fall of the New Deal Cambridge Order, 1930-1980., Princeton, Princeton University Press, 1989., 140-144. old.
      [36] Gordon, Edwards és Reich: Segmented Work, Divided Workers. 190-200. old.; Lásd még Lichtenstein: From Corporatism to Collective Bargaining. 145. old./5.1 táblázat az autóipari és a különböző, egyéb ipari tevékenység, a ruházati ipar és a viszonteladói kereskedelem bérei közötti különbségekről.
      [37] Ann Durkin Keating: Building Chicago: Suburban Developers and the Creation of a Divided Metropolis. Colombus, Ohio State University Press, 1988., 16-17., 77., 120-124. old.; Patricia Burgess Stach: Deed Restrictions and Subdivision Development in Columbus Ohio, 1900-1970. In: Journal of Urban History 15, 1988., 42-68. old.
      [38] Olivier Zunz: The Changing Face of Inequality . 359. old. Hasonló tapasztalatokról számolnak be Philadelphiában, lásd Theodore Hershberg, Alan N. Burstein, Eugene P. Ericksen, Staphanie W. Greenberg és William L. Yancey: A Tale of Three Cities: Blacks, Immigrants, and Opportunity in Philadelphia, 1850-1880, 1930, 1970. In: Hershberg, Philadelphia , 473-476. old. Az etnikai idenfikációt generáló és az ellen ható erőkről lásd Cohen: Making a New Deal. ; Gary Gerstle: Working-Class Americanism: The Politics of Labor in Textile City 1914-1960. Cambridge, Cambridge University Press, 1989.
      [39] Eugen P. Ericksen és William L. Lancey: Work and Residence in Industrial Philadelphia. In: Journal of Urban History 5, 1979., 147-182., 159-170. old.
      [40] Elizabeth Halkin Pleck: Black Migration and Poverty: Boston, 1865-1900. New York, Academic Press, 1979., 128. old.
      [41] David M. Katzman: Before the Ghetto : Black Detroit in the Nineteenth Century. Urbana, University of Illionis Press, 1973. 105. old.
      [42] Keyssar: Out of Work . 88-89. old.; Pleck: Black Migration and Poverty. 134-135. old. óvatos becslést ad a munkanélküliség mértékéről a 19. században, de nem ad pontos képet a fekete alkalmi és ház körüli munkát vállalók alulfoglalkoztatottságáról.
      [43] A 19. századi lakóhelyi viszonyokról lásd Shane White: We Dwell in Safety and Pursue Our Honest Callings': Free Blacks in New York City, 1783-1810. In: Journal of American History 75, 1988., 445-470. old.; David M. Katzman: Before the Ghetto. 26-29., 56-80. old.; Kenneth L. Kusmer: A Ghetto Takes Shape: Black Cleveland, 1870-1930. Urbana, University of Illinois Press, 1976., 13., 42-52. old.; Pleck: Black Migration and Poverty. 31-33. old.; Henry M. Taylor: Spatial Organization and the Black Residential Experience: Black Cincinnati in 1850. In: Social Science History 10, 1986., 45-69. old. A feketék városi tapasztalatairól, amelyet az utóbbi időben sok bírálat ért a tudósok részéről, lásd Gilbert Osofsky: The Enduring Ghetto. In: Journal of American History 55, 1968., 243-255. old.
      [44] Ericksen and Yancey: Work and Residence. 170-172. old.
      [45] A kikötőkben dolgozók lakóhelyi viszonyairól lásd Taylor: Spatial Organization; Katzman: Before the Ghetto. 117-120. old. A fekete házkörüli és vasúti munkásokról lásd Peck: Black Migration and Poverty. 77-78. old.
      [46] Dennis Dickerson: Out of the Crucible: Black Steelworkers in Western Pennsylvania, 1875-1980. Albany, State University of New York Press, 1986., 27-53. old.; Peter Gottlieb: Making Their Own Way: Southern Blacks' Migration to Pittsburgh, 1916-1930. Urbana, University of Illinois Press, 1987.; Cheryl Lynn Greenberg: Or Does It Explode?: Black Harlem in the Great Depression. New York, Oxford University Press, 1991., 18-28., 227-230. old.; James Grossman: Land of Hope: Chicago, Black Southerners, and the Great Migration. Chicago, University of Chicago Press, 1989.; Richard W. Thomas: From Peasant to Proletarian: The Formation and Organization of the Black Industrial Working Class in Detroit, 1915 -1945. Doktori disszertáció, University of Michigan, 1976.; Joe William Trotter, Jr.: Black Milwaukee : The Making of an Industrial Proletariat. Urbana, University of Illinois Press, 1985.
      [47] Mark J. Stern: Poverty and Family Composition since 1940. A kötet 7. fejezete; Christine Ross, Sheldon Danziger, and Eugene Smolensky: The Level and Trend of Poverty in the United States, 1939-1979. In: Demography 24, 1987., 587-600. old.
      [48] A történelemtudomány számos vizsgálati modellt kínál. A egyik könyv különösen hasznos segítséget nyújt; John T. Cumbler: A Social History of Economic Decline: Business, Politics, and Work in Trenton. New Brunswick, N. J. Rutgers University Press, 1989. Két fontos cikket is figyelmükbe ajánlunk, amely a háború utáni korszak társadalmi, faji és gazdasági változások összefüggéseit tárgyalja; Loic J.D. Wacquant: The Ghetto, the State, and the New Capitalist Economy. In: Dissent 36, 1989., 508-520. old.; Leonard S. Wallock: The Myth of the Master Builder: Robert Moses, New York, and the Dynamics of Metropolitan Development since World War II. In: Journal of History 17, 1991., 339-362. old.
      [49] Számos adat áll rendelkezésre, amely lehetővé teszi Detroit és más északi ipari városok jellemzőinek összehasonlítását, lásd John D. Kasarda: Urban Change and Minority Opportunities. In: Paul E. Peterson (szerk.): The New Urban Reality. Washington D.C., Brookings Institution, 1985., 44. old. Kasarda szerint a legszembetűnőbb különbség Detroit és a többi nagyváros munkaerőpiaca között az, hogy Detroitiban szembeötlő volt a szolgáltató szektorban tapasztalható visszaesés, főleg 1967. után (45. old.). A szegregáció mértékéről az 1940., 1950. és 1960-ban mért adatok alapján lásd Karl E. Teauber és Alma F. Taeuber: Negroes in Cities: Residential Segregation and Neighborhood Change. Chicago, Aldine Publishing Company, 1965., 39-41. old. A huszonnégy legnagyobb SMSAS közül 1980-ban Detroit az ötödik helyen állt a háztartások bevétele, hetedik helyen a szegénységi mutatók és huszonnegyedik helyen a munkanélküliségi ráta tekintetében. 1979 közepére Michigan állam egészére kiterjedt a recesszió. Lásd Mark C. Berger és Glenn C. Blomquist: Income, Opportunities, and the Quality of Life of Urban Residents. In: Michael G. H. McGeary és Laurence E. Lynn, Jr., (szerk.): Urban Change and Poverty. Washington D.C., National Academy Press, 1988. 97. old. A hozzáférhető adatok alapján készült összehasonlító vizsgálatból világosan kiolvashatók a foglalkoztatottság, a szegénység és a faji szegregáció mintái a háború utáni Detroitban, amelyeket a többi északi városban is nyomon lehetett követni.
      [50] Számos, a városok hanyatlásáról írt tudományos munka úgy tekint a háború utáni városi ipar szerkezetében bekövetkező változásokra mint a gazdasági fejlődés elkerülhetetlen velejáróira. Ezek szerint tehát a technológiai változások, az iparosodás helyének megválasztása/az ipar kitelepítése nem egyéb, mint a piaci mechanizmusokra történő természetes válaszreakció, vagyis figyelmen kívül hagyják, hogy a korporációs döntések meghozatalakor milyen szerepet játszottak a munkaerő-politikai szempontok, illetve a faji kérdések. Lásd például Paul Peterson: Introduction: Technology, Race, and Urban Policy. In: The New Urban Reality , 1-29. old. A regionális ipari hanyatlás általános tárgyalásáról lásd George Sternlieb és James W. Hughes, (szerk.): Post-Industrial America: Metropolitan Decline and Inter-Regional Job Shifts. New Brunswick, N. J.: Rutgers University, Center for Urban Policy Research, 1975.; John Kasarda: Urban Industrial and the Underclass. In: Annals of the American Academy of Political and Social Science 501 , January 1989., 26-47. old.; Barry Bluestone és Bennett Harrison: The Deindustrialization of America: Plant Closings, Community Abandonment, and the Dismantling of Basic Industry. New York, Basic Books, 1982. Egy detroiti 1972-es felmérés szerint a vállalatok a béreket és az adókat jelölték meg az első és második helyen, annak indokolásaként, hogy miért keresett a cég más telephelyet. Lásd Lewis Mandell: Industrial Location Decisions: Detroit Compared with Atlanta and Chicago. New York, Praeger Publishers, 1975.
      [51] Detroit ipari viszonyairól általános felmérést közöl Robert Sinclair: The Face of Detroit: A Spatial Synthesis. Detroit, Wayne State University, Department of Geography, 1972., 36-41. old.
      [52] Douglas Reynolds: Engines of Struggle: Technology, Skill, and Unionization at General Motors, 1930-1940. In: Michigan Historical Review 15, 1989., 79-81., 91-92. old.; Thomas J. Surgue: The Origins of the Urban Crisis : Race, Industrial Decline, and Housing in Detroit, 1940-1960. Doktori disszertáció, Harvard University, 1992., 102-113. old. Lásd még Stephen Meyer: The Persistence of Fordism: Workers and Technology in the American Automobile Industry. In: Nelson Lichtenstein és Stephen Meyer, (szerk.): On the Line: Essays in the History of Auto Work. Urbana, University of Illinois Press, 1989., 86-93. old. A munkaadók és az automatizálás szószószlói meg voltak győződve arról, hogy az automatizáció gyengíti a termelékenységet. Lásd például Floyd G. Lawrence: Progress With Ideas. In: Automation 2, 1955. május, 22. old.
      [53] Allan Nevins és Frank Ernest Hill: Ford: Decline and Rebirth, 1933-1962. New York, Charles Scribner and Sons, 1963., 340-341. old.; Hearings before the Committee on Unemployment and the Impact of Automation of the Committee on Education and Labor . Képviselőház, 87. Kongr., Washington, D.C., U.S. Government Printing Office, 1961., 512. old.; Nelson Lichtenstein: Life at the Rouge: A Cycle of Workers' Control. In: Charles Stephenson és Robert Asher, (szerk.): Life and Labor: Dimensions of American Working-Class History. Albany, State University of New York Press, 1986., 251-253. old.; D. J. Davis alelnök vallomása: Ford Manufacturing. In: U.S. Congress, Joint Committee on the Economic Report, Subcommittee on Economic Stabilization: Hearings on Automation and Technological Change, 84. Kongr. 1. ülés, 1995. október, Washington, D. C., Government Printing Office, 1955. 56-57., 63. old.
      [54] Nevins és Hill: Ford: Decline and Rebirth. 364-365. old.; Steve Jefferys: Management and Managed: Fifty Years of Crisis at Chrysler. Cambridge, Cambridge University Press, 1986., 130-145. old.; James C. Keebler: Detroit Dateline: More Automatic Operation. In: Automation 6, 1960. február, 44. old.
      [55] A telephelyek dekoncentrációjának folyamatáról az 1940-es és 1950-es években lásd: Detroit Metropolitan Area Regional Planning Commission: Location of Automotive Plants. Michigan P-1 (G) Project Completion Report, 1955-56. 18. old., Southeastern Michigan Council of Governments Collection, box 9, Labor and Urban Affairs Archive, Wayne State University, Detroit (továbbiakban ALUA). Trentonban is hasonló folyamat figyelhető meg, lásd Cumbler: A social History of Economic Decline. 139-147. old.
      [56] Bluestone és Harrison: The Deindustrialization of America. 166-168., 170-178. old.
      [57] Detroit Metropolitan Area Regional Planning Commission: The Changing Pattern of Manufacturing Plants and Employment, 1950-1960, in the Detroit region . p. 2, SEMCOG Papers, box 9 ALUA; When People Move [ca. 1960.], Detroit Urban League Papers, box 46, folder A., 10-13. old., Michigan Historical Collections, Bentley Library, University of Michigan, Ann Arbor; Egy önálló autógyártó sorsáról lásd Stephen Amberg: Triumph of Industrial Orhodoxy: The Collapse of Studebaker-Packard Corporation. In: Lichtenstein és Meyer, On the Line, 190-218. old.
      [58] Harold L. Sheppard és James L. Stern: Impact of Automation on Workers in Suppliers Plants: A Case Study. (1956?), gépírásos példány, box 4. Folder: Employment-Unemployment 1950s, ALUA.
      [59] Location of Automotive Plants, 13. old.
      [60] Detroit Metropolitan Area Regional Planning Commission: Industrial Land Use in the Detroit Region. 1952. február, p. 2. SEMCOG Collection, box 9 ALUA; lásd Kenneth T. Jackson: The City Loses the Sword: The Decline of Major Military Activity in the New York Metropolitan Region. In: Roger Lotchin, (szerk.): The Martial Metropolis: United States Cities in War and Peace. New York, Praeger Publishers, 1948., 151-162. old.; Geoffrey Rossano: Suburbia Armed: Nassau County Development and the Rise of Aerospace Industry. In: Lotchin, Martial Metropolis , 61-87. old.; Martin J. Schiesl: Airplanes to Aerospace: Defense Spending and Economic Growth in the Los Angeles Region, 1945-1960. In: Lotchin, Martial Metropolis, 135-149. old.
      [61] Kasarda: Urban Change and Minority Opportunities. In: Peterson, 1. táblázat.
      [62] August Meier és Elliott Rudwick: Black Detroit and the Rise of the UAW. New York, Oxford University Press, 1979.
      [63] A háború alatt a feketék fokozottabb foglalkoztatottságára vonatkozóan számos adat áll rendelkezésre pl. „Employment of Negroes in Detroit”. UAW Research Department Collection, box 9, folder 9-24, ALUA. Lásd még Meier és Rudwick: Black Detroit. 213-214. old.; Robert C. Weaver: Negro Labor: A National Problem. New York, Harcourt, Brace, and World, 1946., 285. old. A feketék Detroit lakosságának 9,2 százalékát tették ki 1940-ben, 16,2 százalékát 1950-ben és 28,9 százalékát 1960-ban.
      [64] Az UAW adatokat a United States Commission on Civil Rights meghallgatására nyújtották be, amelyre Michigan államban, Detroitban, 1960. december 14-15-én került sor. Washington D. C., Government Printing Office, 1961. 63-65. old. (a továbbiakban: Meghallgatás). A Ford telephelyre vonatkozó adatok sajnos hiányosak voltak.
      [65] Meghallgatás, 63-65. old.
      [66] A korporációk hihetetlen ellenállása, amelyet a Fair Employment Practices Commissionnel szemben tanúsítottak, bizonyíték arra is, hogy milyen népszerűtlenek voltok a foglalkoztatottsági gyakorlat ellenőrzésére tett lépések. Lásd Walter Reuther a Polgárjogi Bizottság előtt tett tanúvallomása, amely a törvényben előírt foglalkoztatási esélyegyenlőség gyakorlati megvalósítására vonatkozott: „minden vonatkozásban rendkívül eredményes volt, kivéve a felvételi gyakorlat területén, ahol a vállalatvezetés ellenállásán megbukott” (Meghallgatás, 57. old.). Ugyanakkor a Szakszervezeti Vezetők Tanácsa, amely fekete autómunkás szakszervezeti tagokból állt, bírálta az Autómunkások Szakszervezetét, mert nem tettek semmit a diszkrimináció ellenes irányelvek megvalósulásáért.
      [67] A michigani Polgárjogi Bizottság memoranduma, amelyet a Kormányzók Polgárjogi Bizottságához intézett 1948. december 29., box 4. Fohler, Fair Empolyment Practices, Michigan,1940s, ALUA
      [68] Michigan State Empolyment Service Experiences in the Placement of Minority Group Workers, Harry C Markle igazgató tanúvallomása, amelyet a michigani munkanélküli kompenzációs bizottság (Unempolyment Compensation Commission) előtt tett. Michigan képviselőház, 1951. április 18., In : City of Detroit Commission on Community Relotions Collection, Box 11, ALUA.
      [69] Michigan State Employment Services Experiences in the Placement of Minority Group Workers. 6. old.
      [70] Vocational Services Department, Detroit Urban League: Employment of Negroes in Brewing Industry Fad Sheet. 1955. szeptember 24., Francis Kornegay Papers, Box 4. Folder 4-22., Michigan Historical Collections, Bendey Historical Library, University of Michigan. Frank R. Owens levele Arthur S. Johnsonhoz,1962. május 8. A NAACP detroiti tagozatának okmányai, első rész, Box 15, Folder: Fifteenth District Democrats - 1962., ALUA. Detroit Metropolitan Area Employment and Income by Age, Sex, Color and Residence, 1960. Az NAACP detroiti tagozatának okmányai, második rész, Box 10, Folder: 10-11, ALUA. Hasonló munkahelyi diszkrimináció figyelhető meg egy másik iparvárosban, lásd Edward Greer: Big Steel Black Politics and Corparate Power in Gary, Indiana. New York, Monthly Review Press, 1979., 100-104. old.
      [71] A fekete fiatalok munkanélküliségéről rengeteg adat áll rendelkezésre, de kihatását kevesen értik. Az egyik legfontosabb e tárgyban írt munka Charles Murray: Losing Ground: American Social Policy, 1950-1980. New York, Basic Books, 1984., 69-82. old. Murray ugyanakkor nem hozza összefüggésbe a fekete fiatalok körében tapasztalható munkanélküliséget azzal, hogy a belső városrészekben, jelentős visszaesés következett be a kezdő állásvállalók számára elérhető munkalehetőségek tekintetében. Ennek a problémának tudományos elemzését lásd John Cogan: The Decline in Black Teenage Employment 1950-1970. In: American Economic Review 72, 1982., 621-638. old. Cogan elsősorban a mezőgazdasági foglalkoztatottságban bekövetkezett visszaesést hangsúlyozza, ami a detroiti fekete munkavállaló fiatalok szempontjából nem volt releváns probléma. Másik, szintén a fiatalok munkanélküliségével foglalkozó könyv, amely igaz ugyan, hogy elsősorban az 1970-es évektől kezdődő folyamotokkal foglalkozik, de amelyből következtetéseket lehet levonni a korábbbi 1950-es években elindult folyamatokra is, Richar B. Freeman és Harry J. Holzer, (szerk.): The Black Youth Employment Crisis. Chicago, University of Chicago Press, 1986. Freeman és Holzer véleménye szerint a fekete fiatalok a ciklikusan visszatérő gazdasági recesszió idején különösen ki vannak téve a munkanélküliségnek és „ezek a fiatalok nagyon hosszú ideig vannak munka nélkül, és ha egyszer az utcára kerültek, nagyon nagy nehézségek árán tudnak ismét munkát találni” (9. old.).
      [72] Meghallgatás, 65. old.
      [73] William Julius Wilson és Loic J. D. Wacquant: The Cost of Racial and Class Exclusion in the Inner City. In: Annals of the American Academy of Political and Social Science 501, 1989. január 14.
      [74] Zunz: Changing face of Inequality. 372-398. old.; David Allan Levine: Internal Combustion: The Races in Detroit, 1915-1926. Westport Conn., Greenwood Press,1976.; Gloster Current: Paradise Valley: A famous and Colorful Part of Detroit as Seen through the Eyes of an Insider. Detroit, 1946. június, 32-34. old. A detroiti faji szegregáciárál nagyszerű áttekintést nyújt Donald R. Deskins, Jr.: Residential Mobility of Negroes in Detroit, 1837-1965. Ann Arbor, University of Michigan, Department of Geography, 1972.
      [75] Levine: Intemal Combustion. 153-198. old.; Dominic, Jr.: Race Relations in Wartime: Detroit, The Sojourner Truth Controversy. Philadelphia, Temple University Press, 1984.
      [76] A szerző számításai, amelyet a következő adatok alapján végzett: detroiti Commission on Community Relations Collection, ALUA; Detroit Branch NAACP Collection, ALUA; Detroit Urban League Collection, Bentley Library University of Michigan; valamint a fekete újságcikkek alapján Michigan Chronicle (1945-65.); Detroit Tribune (1945-60.). Hasonló chicagói eseményekről számol be kitűnő munkájában Arnold Hirsch: Making the Second Ghetto: Race and Housing in Chicago. Cambridge, Cambridge University Press, 1983., 40-99. old. és philadelphiai tapasztalatokról John F.Bouman: Public House, Race, and Renewal: Urban Planning in Philadelphia, 1920-1974. Philadelphia, Temple University Press, 1987., 160-164. old.
      [77] Bizonyítékokat találtam arra, hogy 1943 és 1965 között legalább 192 különböző szervezet működött, amely a szegénynegyedek helyzetének javításán fáradozott. A szervezetekre és a szerepükre vonatkozó további bizonyítékokról lásd Sugrue: Origins of Urban Crisis. 178-207. old.
      [78] lásd Detroit Tribune, 1940. augusztus 10. - egy korai példa az ingatlanügynökök és a szegénynegyedekben működő szervezetek együttműködésére.
      [79] Rose Helper: Racial Policies and Practices of Real Estate Brokers. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1969. Példák arra, hogy milyen megszégyenítésben részesültek azok a fehér ingatlan ügynökők, akik feketéknek adtak el házakat, lásd: Michigan Chronicle, 1948. december 4. és Protest of Negro Occupancy at 18087 Shields (1949, szeptember). Detroit Commission on Community Relations Collection, Box 6, Iratok 49-33, ALUA.
      [80] Scare Selling in a Bi-Racial Housing Market. DUL iratok, Box 44, Folder A8-1.
      [81] William H. Boone, Community Services Department, Detroit Urban League: Major Unmet Goals That Suggest Continuing Attention. 1956. március 9., DUI, Box 38, Folder A2-16.
      [82] Burnice Avery: The Eight Mile Road... Its Growth from 1920 ... 1952. Burnice Avery iratok, Box 1, Burton Historical Collections, Detroit Public Library. A falról készült fénykép Burneice Averyben található, Walk Quietly through the Night and Cry Softly. Detroit, Mich., Balamp Publishing, 1977.190. old. A szövetségi lakáspolitika diszkriminációs aspektusairól átfogó felmérés lásd Kenneth T. Jackson: Race, Ethnicity and Real Estate Approisal: The Home Owners Loan Corporation and the Federal Housing Administration. In: Journal of Urban History 6,1980, 419-452. old., és The Spatial Dimensions of Social Control: Race, Ethnicity, and Government Housing Policy in the United States. In: Bruce M. Stave, (szerk.), Modem Industrial Cities: History Policy, and Survival. Beverly Hills Calif., Sage Publishers 1981., 79-128. old.
      [83] Legal Department a UAW-től, levél (piszkozat) Thomas Kavanagh, a State Attorney részére, 1956. július 18., DUL Box 38, A2-17. A feketék lakáshoz jutásához nyújtott kormánytámogatásról lásd: Michigan Chronicle, 1948. május 29. és június 5.
      [84] Népszámlálási iroda: Census of Population Subject Reports: Poverty Areas in Large Cities (1980). PC 80-28D (Washington D. C., GPO, 1985.), S-2 táblázat. A városi és az elővárosi lakosság növekedési mutatóinak szembeállításáról lásd Joe T. Darden, Richard Child Hill, June Thomas és Richard Thomas: Detroit Race and Uneven Development. Philadelphia, Temple University Press, 1987., 67-108. old.
      [85] Arról a tételről, hogy az „intézményesített gettó” minimumm csökkentette az osztálykülönbségeket, lásd: William Julius Wilson: The Truly Disadvantaged: The Inner City, The Underdoss, and the Public Policy. Chicago, University of Chicago Press, 1987., 52-62. old.; Reynold Farley: Changes in Race and Class Seggregation. In: Christopher Jencks és Paul Peterson, (szerk.), The Urban Underclass. Washington D. C, Brookings Institution, 1991. Forley vitatja Wilson 1970-re és 1980-ra vonatkozó állításait, de figyelmen kívül hagyja, hogy milyen hatással volt a középosztály kimenekűlése a belső városrészekben a szegénység koncentrációjára. A 1970-es éveket megelóző időkben, az északi nagyvárosokban a fekete lakosság körében kimutatható osztálykülönbségekre vonatkozó megállapításokot lásd Trotter: Black Milwaukee. 80-144. old.; Trotter: Blacks in the Urban North. E kötet 2. fejezete; Lourence Glasco: Double Burden: The Black Experience in Pittsburgh. In: Hays, City at the Point, 80-83. old.
      [86] Capeci: Rate Relations, 76-77. old.
      [87] Races Learn to live Together in Area of Expensive Homes. In: Detroit News, 1956. május 13.; Boston Boulevard: Signpost of the Futue. In: Detroit Free Press, 1956. május 15. Lásd még: Some of Our Distinguished Residents. Boston, Edison Protective Association Papers, Box 10, Folder 2, Burton Historical Collections, Detroit Public Library.
      [88] A Polgármesteri Bizottság jelentése a Community Action for Detroit youth eredményeiről: Report on Target Areas. 1963, 1. fejezet, Branch NAAEP Papers, 1. rész, Box 23, ALUA. Lásd még: Proposal for a Study of Adherence to Zoning Codes and Restrictions. Housing Department Box 53, Folder A17-3.
      [89] Paul Jargowsky és Mary Jo Bane: Ghetto Poverty in the United States 1970-80. In: Jencks és Peterson, (szerk.): The Urban Underclass. 254-257. old. Jargowsky és Bane megállapítják, hogy „1980-ban a gettó szegényeinek többsége (azok, akik olyan negyedekben laknak, ahol a lakosság több mint 40 százaléka a szegénységi küszöb alatt él) az észak középső területein és észak-keleten található legnagyobb városokban lakott” (256. old.). 1970-1980 között Detroit az ötödik helyen állt New York, Philadelphia, Chicago és Newark mögött a gettó szegény lakosságának növekedési mutatóit tekintve. Detroitot Columbus, Ohio, Atlanta, Baltimore, Buffalo és Paterson, illetve New Yersey követte (255. old.). A legutóbbi,1970-re és 1980-ra vonatkozó összehasonlító adatokról lásd John Kasarda: Urban Underclass Database. An Overview and Machine Readable File Documentation. New York, Social Science Research Council, 1992.
      [90] A szegénység kezelését célzó irányelvekról egyre több (és nagyobb) könyv és cikk jelenik meg. Két fontos, a követendő irányvonalról szóló publikáció; Jennifer Hochschild: Equal Opportunity and the Estranged Poor. In: Annals of the American Academy of Political and Social Science 501, 1989., 143-155. old.; Theda Skocpol: Targeting within Universalism: Politically Viable Policies to Combat Poverty in the United States. In: Jencks és Peterson, The Urban Underdass, 411-436. old.