EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőPoór János: 18. század < > Vörös Károly: 1873-1918

A folyamatos gyarapodás időszaka: 1815-1873
_____________
CSORBA LÁSZLÓ

      I. Demográfia, társadalom
      A legfontosabb világtörténelmi korszakhatár sem mindig jól látható cezúra egy város életében. Másfél évtized szakadatlan háborúi értek véget 1815. június 18-án abban az ütközetben, amelynek újrajátszott kosztümös jeleneteiben manapság önfeledten gyönyörködik a waterloo-i oroszlános emlékdombot ellepő sokezernyi turista. A legyőzött és száműzött francia császár hajóra szállt egy távoli, dél-atlanti sziget felé, de az élesebb szemű kortársak pontosan felismerték, hogy immár a legerősebb restaurációs akarat sem képes letéríteni Európát arról az új pályáról, amelyet a francia forradalom nyitott meg a kontinens népei és nemzetei előtt. Így a nagyvilág. Ám idehaza még egy kicsit máshol tart a naptár. Mialatt a világrend helyreállításának - valójában persze egy új világ berendezésének - kontinentális problémáival küszködtek Madridtól Pétervárig és Londontól Bécsig, Pesten az volt a legfontosabb feladat, hogy szorosabbra vonják a vesztegzárat a Dunántúlról támadó kolera újabb rohama elől.
      Ragállyal küszködő, poros kis települések a Duna lapályán, azon a ponton, ahol a nagy kanyarulat után az utolsó hegyek gyalogolnak le a vízig, hogy azután szabadon vándorolhasson a hatalmas folyó a délvidék felé. Vajon mennyire túlzó Klemens Lothar von Metternich kancellár sokféle formában idézett, nevezetes szállóigéje, miszerint a Landstrasse végén már Ázsia kezdődik? Egy bő félvszázad múlva mégis a világvárossá egyesülés küszöbén állnak a gazdag és népes ikervárosok, immár a „nagyok” - elsősorban persze Bécs - ambiciózus versenytársai. A viharos fejlődés lokomotívját ugyanaz az energia hajtotta, amely a magyarországi polgárosodás egész reformkori alapozó szakaszának adta a lendületet. A rendi-feudális viszonyok lebontásának, a piacgazdaság és a polgári társadalom hazai kialakulásának az egyik legragyogóbb fejezete éppen Pest, Buda és Óbuda folyamatos gyarapodásának története.
      Fentebb persze kissé csalt a mérce. Miként a korábbi fejezet bizonyította, a 18. század folyamán igencsak impozáns, főképp gazdasági fejlődés teremtette meg annak alapjait, hogy a napóleoni háborúk végnapjaiban a három város régióját egyáltalán összevethessük az európai nagyvárosokkal. Nos, a növekedési folyamat töretlenül haladt tovább a 19. században is: első mutatója a népességgyarapodás. A korszak során számos alkalommal került sor népszámlálásra, városi lélekösszeírásra, felekezeti összesítésre, amelyekből a kutatók utólagos rekonstrukciós kísérletei ugyan ma még a részletekre vonatkozóan nem adnak ellentmondásmentes képet, de segítségükkel immár összeállítható egy olyan táblázat, amely mégis viszonylagos biztonsággal mutatja a növekedés ütemét és nagyságrendjét. [1]

Pest, Buda és Óbuda népességgyarapodása 1809-1869 között:

PestBudaÓbudaösszesen
180932 980
181222 27262 458
18177 206
181945 472
182127 47180 272
18227 329
182756 57730 0017 53594 113
183864 37431 2457 712103 331
1846100 00040 5007 690148 190
1851119 39153 61412 174185 179
1857136 56655 230191 796
1869202 29367 00016 002285 295

      A táblázat legfontosabb mondanivalója természetesen Pest hatalmas népességgyarapodása. A korszak elején még csak harmadával múlja felül Budát, két évtizeddel később azonban már a felével, a városegyesítés küszöbén pedig majd háromszor annyian laknak a bal parton, mint az ország egykori történelmi fővárosának jobb parti körzetében. Pesten belül természetesen városrészenként eltérő volt a növekedés üteme. 1806-1848 között a fallal kerített középkori településsel lényegében azonos - így terjeszkedésre immár érthetően nem képes - Belvárosban csupán kétszeres, és a leglassabban fejlődő külvárosban, a Józsefvárosban is csak két és félszeres volt ez az arány. Más volt azonban a helyzet a dinamikusabb Terézvárosban (három és félszeres), illetve a Ferencvárosban (négyszeres), míg a legsebesebb változást - aligha véletlenül - a nem is külvárosnak, hanem egyenesen Újvárosnak nevezett északi zóna, a tudatosan fejlesztett Lipótváros mutatta, a maga hatszoros lélekszám-gyarapodásával. A legfiatalabb városrészek e szembeötlő növekedése a lakossági százalékarányon is látszik (1848-ban a Lipótvárosban élt a pestiek 14, a Ferencvárosban pedig 9,18 százaléka, míg a márciusi forradalom napjának estéjén 38,1 százalékuk a Terézvárosba ment haza aludni).
      Budán, a század első felében a Vár lakossága stagnált (csak a negyvenes években emelkedett jelentősen 4000 fölé), lassan emelkedett az Országúté, hullámzóan változott Újlak és a Tabán, viszonylag dinamikusan a Krisztinaváros, míg a közepesnek tekinthető évi ötszázas-ezres nagyságrenddel gyarapodott a legnépesebb negyed, a Víziváros (a forradalom küszöbén lépte át a 11 000-et). Óbuda a század első felében nem mutatott számottevő népességnövekedést, de viharosan változott a helyzet az ötvenes években, amikor pár év alatt majdnem megduplázódott a lakossága. [2]
      A táblázat egyfelől azt mutatja, hogy a reformkori, jobbára egyenletes növekedés tovább folytatódott az önkényuralom első éveiben. Ám másfelől világosan jelzi az ötvenes évek második felétől bekövetkező, ugrásszerű felgyorsulást is, ami a hatvanas évek végére oda vezetett, hogy az utcákon hömpölygő tömegből immár minden harmadik ember azok közül való volt, akik e legutolsó periódusban érkeztek a fővárosba. E jelenség legáltalánosabb okának a negyvennyolcas forradalom nyomán kibontakozó tőkés átalakulás népességszívó hatása tekinthető, hiszen a század második felének közismerten nagyarányú gazdasági fejlődése éppen ekkor, a hatvanas évek elején vette első nagy - a kiegyezéssel csak tovább gyorsított, de nem annak köszönhető - lendületét. [3]
      Hazai viszonylatban ez az imponáló lélekszámgyarapodás azt jelentette, hogy amíg a 18. század végén csak a három város együttesen múlta felül Debrecent vagy Pozsonyt, addig Pest már 1846-ban egymagában a dupláját fogadta be Debrecen lakosságának, a hatvanas évek végére pedig csak a Terézvárosban többen laktak, mint egész Szegeden, noha ez utóbbi ekkoriban, a maga 70 000 lakosával Magyarország második legnépesebb városának számított. [4] A század elején még a három város együtt is hol volt a milliós Londonhoz vagy akár csak a 230 000-es Bécshez képest! De amíg a századközépre a császárváros csupán kétszeresére, addig Pest négyszeresére, a hetvenes évek elején pedig már hatszorosára növelte lakói számát, és a Monarchiában a második, európai viszonylatban pedig a 16. legnagyobb város helyét foglalta el, olyan patinás versenytársakat hagyva maga mögött, mint Milánó, Róma vagy Brüsszel. [5]
      Pest rendkívüli növekedését - miként utaltunk már rá - a különböző gazdaságitársadalmi tényezőktől motivált bevándorlás biztosította. Ennek jelentőségét érzékelteti az alábbi táblázat:

PestenBudánidegen
honosidegenhonosidegen%-ban
1851 96 398 22 993 45 957 7 657 17,7%
1857 81 483 55 083 42 685 12 545 35,2%
1869157 312 44 981 54 415 12 585 21,3%

      A bevándorlás demográfiai súlyára már önmagában az az adat is figyelmeztet, hogy az 1868-1870 közötti járványmentes évek pesti átlagában csupán 216 fővel múlta felül a születések száma a halálozásokét. A beköltözők elsősorban a környező megyékből, Pestből és Fejérből jöttek, majd a Duna révén jobb megközelítési lehetőségekkel rendelkező Nyitra, Komárom vagy délről Bács következett a sorban. A túlnépesedett, szegényebb megyék (főképp a Felvidékről) lakói számára az ikervárosok konglomerátuma ezekben az évtizedekben ugyanazt jelentette, amit majd a századvégi nemzedéknek Amerika. Ha a Monarchia túlfelét nézzük, Cseh- és Morvaország, majd Alsó- és Felső-Ausztria, Galícia, Bukovina, Szilézia küldött nagyobb számban bevándorlót, míg az „igazi” külföldről Németország volt a legfontosabb emberforrás. [6]
      A demográfiai képbe végezetül bele kell foglalni a három város közelebbi környezetének azokat a helységeit is, amelyek majd a későbbi Nagy-Budapest részét alkotják. Nos, korszakunk első felében, 1810-1846 között a budai oldal falvai (Békásmegyer, Pesthidegkút, Promontor, Tétény, Kistétény, az 1819-ben alapított Albertfalva, és a szigeti Csepel) összességükben 55 százalékkal növelték lakosságukat (5341-ről 8278-ra), melynek fő oka azonban még nem a nagyvárosi fejlődés katalizáló hatása volt, hanem a ráckevei uradalom, illetve a budai és pesti polgárok által telepített és birtokolt szőlők kapásainak, napszámosainak, továbbá az újonnan nyitott kőbányák munkásainak nagymértékű letelepedése. Mivel a hasonló tevékenységekre a Duna túloldalán jóval szűkebb teret hagyott a természet, Pest környékén (Palota, Káposztásmegyer, Cinkota, Keresztúr, Csaba, Soroksár, Szentlőrinc, Gubacs, valamint a korszakunkban kialakuló Szentmihály és Újpest) ugyanez a növekedési arány csak 43 százalék (7437-ról 10 672-re). A szabadságharc utáni változásokban azonban - ha területileg kellően differenciálunk - már jól felismerhető a nagyváros népességduzzasztó hatása. Ha ugyanis az 1850-1869 közötti periódusban az alakuló elővárosi övezet egészét nézzük, a növekedés csupán a reformkoritól nagyságrendileg nem különböző 57,3 százalék (19 940-ről 31 374-re). A budai oldal azonban gyakorlatilag stagnált a maga 12 százalékával (9095-ről 10 227-re), míg a pesti helységek majdnem 95 százalékkal (10 845-ről 21 147-re) növelték lélekszámukat! De még ezen belül is tovább kell finomítani a statisztikát, mert igazán számottevő gyarapodást a tíz községből csupán Rákospalota, Keresztúr, Soroksár, valamint Újpest produkált; e legutóbbi lett egyébként - több mint 1100 százalékkal! - a vizsgált periódusban a növekedési verseny abszolút győztese. Míg Újpestnél a kézműipar, sőt a hatvanas évektől már kifejezetten a gyáripar az, ami vonzotta a betelepülést, addig a másik háromnál a fokozódó nagyvárosi fogyasztást ellátó mezőgazdaság konjunktúrája tudott eltartani egyre több embert. A stagnáló vagy netán lélekszámukban csökkenő falvakról pedig annyi állapítható meg, hogy bizonnyal kevesebb lakót csábítottak magukhoz a külvilágból, mint amennyit elszívott tőlük a határukban mindinkább elterpeszkedő városóriás. [7]

      2. Városigazgatás
      A napóleoni idők politikai-katonai fordulatai nem érintették sem Pestnek, sem Budának az előző században kialakult igazgatási rendjét. A tulajdonképpeni irányítás így a reformkorban is mindvégig, mindkét helyen a polgármester vezette ún. belső tanács kezében volt: ez a testület az említettek mellett a városkapitányból, a főjegyzőből és további tizenegy élethossziglan választott tanácsnokból állt. Ők gyakorolták a kegyúri, rendészeti, vásárbíráskodási, vámszedési, mértékhitelesítési jogokat; elláttak iparhatósági feladatokat; kivetették a városi adókat, megválasztották az országgyűlési követeket, továbbá illetékesek voltak minden közigazgatási és igazságszolgáltatási, árva- és gyámhatósági, vagyonkezelési ügyben, intézték a belső választásokat, szabályrendeleteket alkottak, polgárjogot és díszpolgárságot adományoztak.
      Korszakunkra a kezdetben 24 tagú külső tanács, amely adóügyekkel, ellenőrzéssel, hitelesítéssel, egyes gazdasági kérdésekkel foglalkozott, már egybeolvadt Pesten a centumviratus, Budán a sexaginta viratus intézményével. Eszerint ott száz, itt hatvan polgár csatlakozott a külső tanácshoz, majd gyakorlatilag össze is olvadt vele; e testületek tagjai alkották tisztújításkor magát a választópolgárságot, és mivel önmagukat egészítették ki, ők voltak a létrejött képviselőtestület is, korabeli nevén a választott polgárság. A tisztújítási rendszer változatlanul az 1755. évi királyi rendeleten nyugodott, amely az erre delegált királyi biztosnak tartotta fenn a jelölést nem csupán a főbb funkciók (polgármester, bíró, kapitány, tanácsos, szószóló, számvevő, pénztáros), de a választott polgári tagság esetében is. [8]
      A privilegizált polgárok zárt körének uralmát állandósító rendszer a polgári átalakulás reformkori alapozó szakaszában - többek között az országgyűléseken felvetett ún. városi ügy tárgyalásai során - már egyre több kritikában részesült. A liberális reformellenzék legjobbjai természetesen készen álltak arra, hogy orvosolják azt - a rendi szokásjogból eredő - torz gyakorlatot, amely a rendi országgyűlésen a szabad királyi városok követeinek összes szavazatát csupán egyetlen megyéével ismerte el egyenértékűnek. Addig azonban nem akarták megadni a fejenkénti voksolás jogát, amíg ezek a követek nem a városlakók összességét, hanem csupán pár száz kiváltságos érdekét képviselték. „Ismerek elveket - szögezte le pl. Kossuth Lajos, a reformellenzék vezérszónoka a városi hatóságoknak a lakosság általi közvetlen választásáról szólva a téma vitáján, 1848. február 18-án -, mellyeket akkor sem adok föl, ha semmi sem lesz a kir[ályi] városok kérdéséből, és ismerek illyen elveket a kir[ályi] városok körében is. Nyiltan kimondom, ha direct választás nem alkalmaztathatik mind a követekre, mind a városi tisztviselőkre nézve, nekem városi rendezés nem kell; inkább meg nem oldottnak kivánom azt tekinteni, mintsem hogy direct választás nélkül történjék.” [9]
      Aligha véletlen tehát, hogy 1848-ban, a polgári átalakulás áttörését kodifikáló áprilisi törvényekben külön cikkely - a XXIII. - rendelkezett a szabad királyi városokról. Szentkirályi Mór, Pest megye Kossuth Lajos melletti másik követe volt a vezetője az eredeti javaslatot kidolgozó országgyűlési bizottságnak - az ismert reformpolitikus később is fontos szerepet fog majd játszani Pest városának életében. A törvény kimondta, hogy a városok immár önálló köztörvényhatóságok, amelyeknek a tisztviselőit az összlakosságból azok a polgárok választják, akik a következő vagyoni cenzusnak megfelelni képesek: a./ legalább egy éve a város határán belül telkük vagy házuk van (az értékhatár a városok méretei szerint különbözik: kisvárosokban már 300, nagyobbaknál 700, illetve 1000, de Pesten csak 2000 pengő forinttól számították); b./ legalább egy éve letelepedtek mint kézművesek, bejegyzett kereskedők vagy gyárosok, akiknek van saját műhelyük, telepük, gyáruk, és ha kézművesek, legalább egy segédjük; c./ legalább egy éve letelepedtek mint „tudorok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, akadémiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai” és - megint csak városméret szerint kvalifikálva - minimum 40-100 pft. házbért fizetnek; d./ legalább két éve letelepedtek és - kereset vagy tőkeérték alapján - legalább 200-600 (Pesten 800) pft jövedelmük van. A törvény emellett - a 48-as jogalkotás általános jogfenntartó és jogkiterjesztő szellemének megfelelően - kimondta, hogy akinek korábban már volt választójoga, azt a fenti vagyoni-értelmiségi feltételek hiánya esetén sem veszíti el.
      Részletesen szabályozták azon tisztújító közgyűlés megtartásának módját, ahol a „polgármester, főbíró, főkapitány és alkapitányok, tanácsbeliek, jegyzők, tiszti ügyészek, levéltárnok, telekbíró, számvevő, tiszti főorvos, fősebész és főmérnök” megválasztása zajlik. Az újonnan létrehozott képviselőtestületnek „a város bármelly telepedett tagja törvényesen bevett valláskülönbség nélkül” tagja lehet; a közgyűlést ők és az operatív irányítást végző tanács tagsága együtt alkotják, elnök a polgármester vagy a legidősebb tanácsbeli. Az ülések minden szinten nyilvánosak, a választások titkosak. [10]
      A törvényben megadott, a lélekszámmal arányos kulcs szabta meg a képviselőtestületek méretét: ennek alapján Pesten 278, Budán 168 fő jogosult az ügyekbe való beleszólásra. A bal parton a közigazgatási átalakulásra 1848. június 13-24. között került sor, és a liberális eszmék iránti szimpátiáiról ismert Rottenbiller Lipót - immár főpolgármesteri címmel - vette át a vezetést. Mellette azonban csupán az új főkapitány, Lángh Ignác tartozott a reformellenzék politikai táborába. Budán már korábban, május 27-től zajlott az átalakulás, de itt a városháza új irányítói inkább taktikázásra készültek, és nem számítottak a polgári reformok kipróbált hívei közé - igaz viszont, hogy az ellenfelei közé sem. [11]
      Bár gyakorlati következményekkel már nem járhatott, elvi jelentősége miatt feltétlenül említésre érdemes, hogy a függetlenségét 1849. április 14-én, Debrecenben kinyilvánító Magyarország kormányának vezetője, Szemere Bertalan miniszterelnök június 24-én rendeletet bocsátott ki, amely szerint „Buda és Pest s illetőleg ÓBuda hatóságának egyesítése elrendeltetik s a testvér két főváros mint Budapest ezennel egyesíttetik”. [12] De amire a rendelet végrehajtását meg kellett volna kezdeni, már osztrák csapatok masíroztak az utcákon, és a nyomukban járó császári bürokraták nemcsak a lázadónak tekintett Szemere-kormány, hanem a megelőző, még V. Ferdinánd király által kinevezett Batthyány-minisztérium intézkedéseit is érvénytelennek tekintették. Az 1849. október 17-én kiadott ideiglenes rendelet a szabad királyi városokat is mindenütt a területileg illetékes katonai körzetparancsnokok, illetve a polgári kerületi főbiztosok hatálya alá helyezte. De a polgármester személyére ők is csak javaslatot tehettek: az új hatalom hívei köréből foganatosított kinevezéseket a magyarországi császári hadsereg főparancsnoka, Julius Haynau táborszernagy, illetve a császári biztos, Geringer Károly báró írták alá. 1851. szeptember 18-án újabb rendelet látott napvilágot, amelynek alapján Pesten 53, Budán 36 főből három évre alakították ki a városi tanácsokat, a helytartónak tartva fenn a tagok kinevezési jogát. Az ötvenes évek második felében már lehetőség nyílt arra, hogy a lakosság maga választhassa ezt a testületet, de csak három jelöltből, a helytartótanács megerősítési jogának biztosításával. [13]
      Az ötvenes évek végén, az olasz félsziget egyesítési küzdelmei során Ausztria súlyos katonai vereséget szenvedett, melynek következtében az ifjú császár, I. Ferenc József jelentős belpolitikai engedményekre kényszerült. Az 1860 őszén kibocsátott, föderalisztikus és alkotmányos elemeket egyaránt tartalmazó Októberi Diploma többek között lehetővé tette a szabad királyi városok törvényhatóságainak újjászervezését is. Az 1848-as vívmányokhoz való ragaszkodást bizonyította az a tény, hogy 1861 elején újra a forradalmi idők polgármestere, Rottenbiller Lipót került a pesti városatyák élére. Az alkotmányos tavaszt azonban megintcsak abszolutista ősz követte. Az ugyanebben az évben összeülő országgyűlésnek az 1848-as törvények helyreállítására vonatkozó kívánságait az uralkodó elutasította, így pár hónap után újra felfüggesztették a városi hatóságokat. Pestre is visszatértek az önkényuralmi bürokrácia megbízható kiszolgálói, bár korábbi korlátlan hatalmukról már nem lehetett szó. Posztjukat csupán az ún. „provizórium” - tehát a központilag is „ideiglenesnek” nevezett újabb abszolutista periódus - idejére birtokolhatták.
      Korszakunkban az ikervárosok közigazgatásának utolsó lényegesebb átalakítására 1867-ben, a Habsburg Birodalom és Magyarország közötti kiegyezés megkötésekor került sor. Az alkotmányos viszonyok visszaállításának már 1865-től látszottak a jelei, így a hatóságok megengedték, hogy a 48-as idők veteránja, Rottenbiller Lipót visszatérjen a főpolgármesteri székbe. Őt váltotta fel azután a 300 fővel újjászervezett pesti képviselőtestület élén Szentkirályi Mór, amikor az újonnan kinevezett magyar kormány belügyminisztere visszaállította a szabad királyi városok jogait. A vezető adminisztráció új tagjai közül - későbbi nevezetes szerepe miatt is - a főkapitány, Thaisz Elek érdemel említést. Az 1867. május 6-án tartott tisztújító közgyűlésen hat közigazgatási tanácsnokot, hat közigazgatási és tíz törvényszéki aljegyzőt, hat alügyészt, valamint két - egy törvényszéki és egy tanácsi - levéltárnokot is választottak. [14]
      Egyszerűbben alakult Óbuda igazgatásának története. A koronauradalomhoz tartozó községet korszakunk első felében - a külső tanács ellenőrzése mellett - a főbíró vezette belső tanács irányította. 1840-ben felsőbb hatósága, Pest megye az ún. rendezett tanácsú mezővárosok sorába emelte. A már emlegetett 1848. évi XXIII. törvénycikk hatására itt egy 75 tagú képviselőtestületet választottak a külső tanács helyére, majd a szabadságharc leverése után az önkényuralmi hatóságok egy jogilag sérelmes, de gazdaságilag-társadalmilag már mindinkább napirenden lévő intézkedést hoztak: Óbudát saját tanáccsal, bíróval rendelkező külvárosként bekebelezték Buda városába, melynek belső tanácsában két helyet kaptak a Zichy grófok egykori birtokának képviselői. E posztokat a főjegyző, illetve a kamarai adóbeszedési pénztár ellenőre töltötte be. 1861-ben azonban még a sérelmek orvoslása fontosabb volt, mint a jövendő világváros igazgatási előkészítése, így Óbuda mezőváros visszanyerte függetlenségét. Két esztendővel a városegyesítés előtt változik meg utoljára a település jogi státusza, amennyiben az 1871. évi XVIII. törvény ún. rendezett tanácsú várossá nyilvánítja, és az élére polgármestert állíttat. [15]

      III. Városépítészet, városkép
      Ahogy előbbre jutunk Budapest történetében, és közeledünk a modern korok felé, a város arculatát alakító legfontosabb tényezők aránya kezd eltolódni: fontos marad ugyan, de relatíve mégis egyre kisebb szerepet játszik a természeti környezet, illetve a lakosság spontán térfoglaló és építőtevékenysége, miközben mind fontosabbá válik a tudatos várostervezés. Buda történelmi öröksége és Pest gazdasági gyarapodása mellé - miként az előző fejezetben láttuk - igencsak jól jött II. József császárnak a tartományi székhelyek fejlesztését célzó programja, de méginkább József főherceg törekvése egy méltó nádori székváros kialakítására. A Szépítési Terv kidolgozása éppúgy korszakalkotó volt, mint az ötlet, hogy a Szépítési Bizottmány legyen független a pesti városi tanácstól, a tízes években azonban beköszöntött a válság: az utóbbi pénzeinek elherdálása miatt az előbbinek csupán egy kis része kerülhetett megvalósításra. [16] Mindamellett a bizottság örök érdeme marad, hogy a hatalmas lendületű építkezéseket képes volt városképi szempontból felügyelni, ezáltal jelentős szerepe volt abban, hogy amíg az 1849-es ostrom idején meg nem szólaltak Heinrich Hentzi tábornok ágyúi, a reformkori Pest büszkélkedhetett a kor egyik legszebb és legegységesebb klasszicista városképével.
      A Belváros, miként kortársai a kontinensen, a 19. század első felében már nemigen tudott megfelelni az új igényeknek: fontos igazgatási, egyházi és iskolai centrum maradt, de a gazdasági élet fókusza végérvényesen az Újvárosba - a Lipótvárosba - helyeződött át. „Palota palota mellett, és micsoda élet, micsoda forgalom!” - kiált fel a Duna-soron sétáló világhírű dán meseköltő, Hans Christian Andersen. Valóban, az itteni lakosságnak a demográfiai fejezetben már jelzett rohamos gyarapodása mögött nagyarányú fejlesztéseket és a sakktáblaszerűen rajzolt utcákban meginduló hatalmas építkezéseket találunk. „Pest mintha csak azért sorakoztatta volna fel palotáit a Duna partján - jegyzi meg Tullio Dandolo is Torinóban megjelent útikönyvében -, hogy szépen fogadja az ideérkező idegent.” [17] Ezt a települési övezetet valójában soha nem is nevezték külvárosnak, hanem olyannyira tudatosan a Belváros kiterjesztésének fogták fel, hogy elsőként az ide kivezető Váci utca torkolatában bontották le a középkori városkaput. A Nádor utcában 1810 után gyors ütemben emelkedtek az új úri negyed mágnáspalotái - néhány gyöngyszem ma is áll közülük. A gazdag görög (albán, cincár stb.) kereskedők a Színház tér (ma Vörösmarty tér), a József nádor tér és az Újvásártér (ma Erzsébet tér) környékére települtek, de kollégáik laktak a Bálvány (ma Október 6.) és a Két sas (ma Sas) utcában is. Funkció és látvány harmóniáját végül az 1828-ban elkészült Kereskedők Háza valósította meg a legtökéletesebben, a déli oldaláról zárva le a negyed talán legimpozánsabb épületegyüttesét, a Rakpiac (Kirakodó tér, ma Roosevelt tér) épületsorát. Hild József építész legjelentősebb alkotása ugyanis nem csupán a hazai klasszicista építészet csúcsa volt, de egyben a kor gazdasági életében igen jelentős szerepet játszó Pesti Polgári Kereskedelmi Testület székháza is. (Ismertebb nevét - Lloyd-palota - az 1850-es években kapta az épület, mert ekkortól bérelte helyiségeit a Pesti Lloyd Társulat.) [18]
      A Kirakodó tér többi palotájának is Hild József fegyelmezett fantáziája adott harmonikus formát: a Diana Fürdő, a Libaschinszky-Koburg-, valamint a Nákó- és az Ullmann-ház kiteljesítették a Felső Duna-sor egyedülálló látványát. A Lipótváros további növekedését észak felé egyelőre lezárta az Újépület, ez az 1814-ben elkészült kaszárnyaóriás; mögötte fatelepek húzódtak a mai Körút vonaláig, melyen túl a hatalmas Ullmann-féle dohányraktár emelkedett. Ez a terület csupán majorságok és falusias jellegű telkek parcella-láncával kapcsolódott a megint csak sűrűbben települt Terézvároshoz, amelynek főképp kézműves és kereskedő lakossága érthetően szorosabban tartozott a Belvároshoz, mint az inkább földművesekkel, a kőbányai szőlőkbe kijáró, jobbára szlovák napszámosokkal benépesülő Józsefváros. Igen lassan haladt annak a kertnegyednek a beépülése is, amely a mai Múzeum körúttól kifelé terjedt, de ennek megvolt a maga pozitívuma is, mivel kellő teret adhatott olyan fontos intézményeknek, mint a már a század elején ide költöző egyetemi Füvészkert, vagy a harmincas évekre elkészülő olyan fontos alkotások, mint a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Lovarda. Hasonlóan alakult a 19. század első felében a Ferencváros falusias jellegű, házakkal csak lazán teleszórt kertvárosának sorsa is, bár egy fontos változásnak már alakultak a körvonalai: az egész külvárosi zónában az ekkori parcellázások kezdték először megrajzolni a Nagykörúton belüli - sőt, jelentős mértékben már a kívüli - utcahálózat alapvető szerkezetét.
      Pest fejlődése rohamos léptekkel haladt előre, de egyelőre csupán alig több mint egytizedét foglalta el a hivatalos határa - a 18. században meghúzott vonalárok - által bekerített területnek. Említettük korábban, hogy a futóhomokos környék megkötését és egyben megfelelő séta- és pihenőpark kialakítását célozta már 1799-ben a Városliget - eredeti nevén városerdőcske, Stadtwäldchen - kialakítása. Nagyobb arányú rendezési munkálatokra azonban csupán 1818-tól került sor, hogy azután a harmincas évekig elhúzódjon a tó mögötti terület fásítása, továbbá keleti határán a - József nádor korán elhunyt leányáról elnevezett - Herminamező kertnegyedének parcellázása. A szintén a homokot megkötni hivatott fasori szőlőkben, vagy Rumbach Sebestyén doktor gyógyhatású „Vasfürdője” (a mai Munkácsy Mihály utca) környékén ugyanekkor pazar villák és díszkertek egész sorának építése indult meg, olyan ütemben, hogy a forradalom előestéjén már ez a környék számított a gazdagabb pesti polgárok és jobb módú hivatalnokok úri negyedének. [19]
      A város északi határában a váci országút kiegyenesítése, fasorral beültetése kezdte vonzani a letelepülőket, elsősorban a műhely- és üzemtulajdonosokat. A soroksári országút viszonylag gyors kiépítésében viszont a mellette sorakozó katonai intézmények, a tábori raktár, a kórház, a sütöde és a szénaraktár játszhattak szerepet. A század első évtizedeiben az összes temetőt a vonalárkon kívülre költöztették. Lecsapolták az Üllői út menti maradék mocsarakat, és a sertésszállásoknak is a külvárosok határán kívülre kellett áttelepülniük. A kőbányai Ó- és Újhegyen a szőlők területe nem változott, de a szaporodó présházakat, kerti lakokat a szorgos szőlőmunkások helyett mindinkább a csupán pihenni, mulatni vágyó polgárok látogatták. [20] A rétek alatt pedig ott kanyargott a Rákos-patak, partján a magasabb vízállásnál meg-meglóduló Paskál-, Rákos- és Ördög-malmokkal, míg a kőbányai szőlőhegyek és a Városliget közti hatalmas homokos síkságról időnként óriási porfellegeket indított az egyelőre még védtelen Pest felé a feltámadó szél.
      Ha nem is stagnált a reformkor évtizedeiben a magyar királyok ősi székhelye, Buda mégis jóval szerényebb gyarapodást mutathatott fel Pestnél. Ennek legalapvetőbb okát abban találjuk, hogy a polgárosodás gazdasági, társadalmi és szellemi energiái előtt szélesebb tér nyílt a Duna túlpartján. A szűkebb teret egyébként szó szerint vehetjük, amennyiben számos ponton valóban a természet, a domborzati viszonyok szabták a határt. De ide hatott a városnegyedek korai összeépülésén túl az a tény is, hogy a budai lakosság szívósan ragaszkodott a mezőgazdasági (főként szőlő)művelésre alkalmas területekhez. [21]
      A Várban már nem volt lehetőség a 18. században kialakult településszerkezet megváltoztatására; hasonlóképp majd véglegesen rögzült a Víziváros telekbeosztása is. A hegytetőn élő előkelőségekkel szemben azonban ez az utóbbi negyed elsősorban a kereskedők világa volt: a híres budai országos vásárok idején nem volt talpalatnyi üres hely a Fő utcában, és az élelmes polgárok a kapucinusoktól az Erzsébet-apácák templomáig minden házból raktárt és boltot csináltak. A legdinamikusabban a Krisztinavárosban folyt a házépítés, noha három nagyobb zöldterület is megakasztotta az összefüggő település kialakulását. [22] Aki a Horváth-kertben tartózkodott, netán szombaton este, fél nyolc után, annak sietnie kellett, nehogy sötétedéskor rázárják a kaput, és ott töltse az éjszakát is a magas kőfalakkal oltalmazott, félig a francia, félig az angol kertművészet stílusában kialakított parkban. A budai tanács meg akarta szerezni a Tábornokrét (a mai Vérmező) területét is, de csak fasorral sikerült körbeültetni, továbbá beboltoztatni az Ördög-árkot; a gyakorlóteret egyelőre nem adta a Haditanács. A Városmajor bejáratánál, a Zugligetbe vezető útnak nevezett mai Városmajor utcában pedig villasor építése kezdődött, ahol már nemcsak a gazdagok, hanem a tisztes középrétegek olyan tipikus tagjai is finom vonalú klasszicista nyaralókat emeltethettek, mint a festő Barabás Miklós. [23]
      A jobbára falusias jellegű Országút utcáin gyakran sétáltak át a Városmajorba igyekvő pesti kirándulók, akik a mai Deák Ferenc utca magasságában álló hajóhídról jövet errefelé előbb kiértek a zöldbe, mintha a maguk csak lassacskán lombosodó üdülőhelyére, a Városligetbe indultak volna. De turbános-kaftános, egzotikus keleti figurák felbukkanása sem keltett különösebb meglepetést a forgalmáról, kereskedelméről nevezetes városrészben, mivel ekkortól keresik fel újra török zarándokok az iszlám legészakibb kegyhelyét, a szentéletű bektási dervis, Gül Baba türbéjét. 1817-re épült fel a negyed északi részén, Marczibányi István adományából az irgalmasrendi és városi kórház, ahol a rend - hála a királyi tanácsos bőkezűségéből szintén megkapott Császár-fürdő jövedelmének - ingyen kezelhette a rászorulókat. Végül külvárosi falucska volt és maradt Újlak, de éppígy nem fejlődött a Tabán sem, az ország legnagyobb szőlőművelő városa napszámosainak vályogtéglás, fazsindelyes világa. Akár ha „egy ruméliai falut látunk a Balkán hegyoldalon”- találja el a látványt a kortárs utazó, érzékeltetve a Gellérthegy és a Naphegy oldalára felkúszó településnek a készülődő világvárosétól még teljességgel elütő hangulatát. [24]
      A budai határ szőlői, és főképp árnyas erdei igen korán kedvelt pihenő-nyaraló vidékévé váltak nemcsak a budai, de a pesti polgárnak is. Az 1820-ban emelt első igazi klasszicista nyaralót „Laszlovszky tusculanuma” néven jegyzi a korabeli térkép; két évre rá már állott a Kalmárffy-villa is, mellette egy fogadalmi Szűz Mária kápolnával. A harmincas-negyvenes évekre azután üdülők egész láncolata húzódott a Zugligetben, a Szép Juhászné környékén, avagy a Sváb-hegy lankáin. A villák mellett nemegyszer kisebb majorságot is fenntartott a tulajdonos, de ennek hangulata nem a piacorientált agrárüzemet, hanem jóval inkább a nemesi kúriák gazdasági udvarának archaikus-félparaszti légkörét idézte. Az a társadalmi nyomás ugyanis, ami a nemesi-birtokosi életformát értékelte messze a legmagasabbra a lehetséges hazai minták közül, egy sajátos polgári szimulációt eredményezett a budai hegyvidék legyezőszerűen kinyíló völgyeiben. A villa-tulajdonosokat persze asztalravalóval is ellátta a „birtok”, a kirándulók kiszolgálására pedig nyári vendéglők épültek - még ha nem mindegyikük a konyhájáról lett is nevezetes. A Disznófőtől északra álló Isten Szeme fogadó pl. - melynek közelében ma a magyar polgári átalakulás talán legnagyobbjának Tóth István alkotta bronz mellszobra áll - azzal vonult be a politikatörténetbe, hogy 1837. május 5-én innen hurcolták fogságba Kossuth Lajost.
      Aki manapság a közkedvelt budai kirándulóhelyeket látogatja, nemigen sejti, hogy legtöbbjük csupán 1847 óta viseli történelmi levegőt árasztó, szép nevét. Döbrentei Gábor királyi tanácsos, a jeles irodalomszervező 1844-ben vetette fel először az ötletet, majd három évre rá határozott úgy a budai tanács, hogy a német tájneveket megmagyarítják - bár erre néhol kissé naiv, tudománytalan megfontolások alapján került sor. Egy részüket régi oklevelekből, adománylevelekből újították fel (Kelenföld, Sasad stb.), mások Döbrentei alkotásai (Hunyad-orom, Vérhalom stb.), valamint a német jelölések fordításai (reiche Ried - Gazdagrét). Jeles ünnepség volt június 16-án a Tündér-hegyen tartott vidám „dűlőkeresztelő”, és a magyarosodni akaró német polgárok gyorsan megtanulták a nyomtatott lapokon terjesztett új nevek legszebbjeit: Csatárka, Csillebérc, Kőérberek, Kurucles, Pasarét, Szemlőhegy, Törökvész, Vérhalom, Virányos, Zöldmál, Zugliget. [25]
      A kamarai mezőváros, Óbuda a harmincas évek közepéig csupán csendes fészek a Duna partján. Társadalmi életében a zsidóságnak a napóleoni háborúk idején zajló nagyobb betelepedése volt a legutolsó számottevő esemény; éppígy a városkép alakulásában a gyönyörű klasszicista zsinagóga felépítése 1820-1821-ben. A Selyemfilatórium használaton kívül romladozó, hat emelet magas épületét kőbányának használták a környék lakosai, a kiscelli volt trinitárius kolostor pedig katonai raktár és kaszárnya lett, ahonnan az egész környéket ébresztette a reggeli trombitaszó. Merőben új erők kezdték formálni azonban a városka arculatát, amikor 1836-ban a Kis-szigeten megácsolták a hajógyár első dokkját, felhúzták műhelycsarnokait. A virágzó telep vonzerejének ugyanis döntő szerepe lett abban, hogy az addig agrárjellegű Óbuda lassan megindult a gyári elővárossá formálódás útján. [26]
      A gőzhajózás említése ráirányítja a figyelmünket a három városnak arra a fő közlekedési útjára, amely egyszerre volt mindnyájuké, és közben egyiküké sem. A kék Duna persze eddig is alapvetően meghatározta a települések életét, de nagyságrendekkel megnőtt a szerepe azáltal, hogy a lapátkerekesek minden korábbinál közelebb hozták a nagyvilágot - és annak ezernyi kincsét - az aquincumi gázlóhoz vagy a Gellérthegy lábához. A mederrendezési, rakpart- és gátépítési munkálatok tehát akkor is napirendre kerültek volna, ha a rendszeresen visszatérő árvizek nem figyelmeztették volna a polgárokat az ezirányú sürgős teendőkre. De aki látja a bajt, még nem biztos, hogy tesz is ellene. Az előző század árvizeit nem is említve, még az 1830. évi pusztítás sem adott elég impulzust a töltésépítések felgyorsítására, így 1838 márciusában bekövetkezett a katasztrófa. A kemény, hosszú tél miatt még akkor is elzárta a medret a Csepel-sziget északi csúcsánál egy fenékig befagyott, hatalmas jégdugó, amikor a folyó felsőbb szakaszán már elindította az árhullámot a hirtelen tavaszi enyhülés. Előbb a Víziváros lett tele a jeges vízzel, majd március 13-án a pesti oldalon szakadt át három helyen is a gát: a váci nagytöltés mögött a Terézvárost, a Vigadónál a Belvárost, a soroksári átfolyás következtében pedig a Ferencvárost öntötte el percek alatt az áradat. A veszélyt nem csupán a víz, hanem főként a hatalmas jégtáblák jelentették, amelyek összesen több mint háromezer házat borotváltak le a három városban és a kisebb településeken. Pest épületeinek alig negyede maradt épen, az óbudaiakénak alig 12 százaléka. Emberéletben is kár esett (151 fő), de hogy nem többen, azért az olyan félelmet nem ismerő embermentőket illeti hála, mint Wesselényi Miklós. Anyagiakban annál nagyobb volt a veszteség: a hatnapos áradat Pesten húsz, a kéthetes (de kisebb területet érintő) víz pedig Budán kétmillió forintnyi értéket pusztított el. [27]
      A gátak erősítése természetesen a könnyebbik vége volt a dolognak: csupán a folyó szabályozása vehette egyszer s mindenkorra elejét a hasonló szerencsétlenségeknek. József nádor rendeletére meg is kezdődött a tervek kidolgozása az Országos Építési Főigazgatóságon, de a munkálatokra való pénzt sem az országos, sem a városi kasszákban nem találták a következő évtizedben, pedig a negyvenes évek közepétől maga Széchenyi István gróf, a Helytartótanács közlekedési bizottságának elnöke is kotorászott utána. Több szerencsével járt a „legnagyobb magyar” az állandó híd ügyében, amit egyébként kezdetben sokan azért elleneztek, mert attól féltek, hogy a mederben álló pillérek növelik majd a jég megrekedésének, s ezáltal újabb árvizek keletkezésének veszélyét.
      A híd gondolata má régóta foglalkoztatta az illetékes és az érdeklődő elméket. II. József óta valamilyen formában mindig ott volt a Helytartótanács napirendjén, és a Dunáról is többek között emiatt gyűjtötték rendszeresen az adatokat. De a tengernyi nehézség áthidalására (itt helyénvaló ez a szó) csak olyan ember lehetett képes, aki fel tudta fogni a „híd-eszme” összes dimenzióját. Az 1832-ben létrehozott Budapesti Hídegyesület tagjai lenyűgözve hallgatták a gróf fejtegetését, aki szerint a híd egyfelől közlekedési műtárgy, fantasztikusan modern műszaki alkotmány, amelyet tíz évvel korábban sehol a világon nem lehetett volna még felépíteni. Ám ugyanakkor két országrészt is - méghozzá immár állandóan - összekötő kapocs, amely fellendíti a kereskedelmi forgalmat. Ugyanez a két településre is érvényes, ezekből így a szorosabb érintkezés révén nagyváros fejlődik. De nem akármilyen városokról van szó, hanem éppenséggel Budáról és Pestről, a szorosabb összekapcsolódás tehát magyar fővárost, magyar nemzeti centrumot formál belőlük! Azután ott a „híd-eszme” nemzeti-társadalmi dimenziója: mivel mindenkinek fizetnie kell a hídvámot, megtörik a nemesség adómentességi kiváltsága; a híd tehát segít abban, hogy az érdekek egyesüljenek, és a közteherviselés révén közelebb jussunk az egységes polgári nemzet megteremtéséhez. Mindezek tudatosításával Széchenyi egyben megadta a hídnak mint ősi jelképnek a magyar nemzettudat számára érvényes új tartalmát: a rendi-feudális múltból kibontakozó és a modern polgári társadalom felé igyekvő Magyarországnak lett máig érvényes szimbóluma. [28]
      A tervtanulmány Széchenyi angliai tapasztalatgyűjtése alapján készült, és ő választotta ki a finanszírozót - a görög származású Sina György bécsi bankárt - csakúgy, mint a megvalósítás kulcsembereit, két angol névrokon mérnökembert: a tervező William Tierney Clarkot és a munkálatokat a helyszínen irányító, nálunk meghonosodó Clark Ádámot. Az országgyűlés az 1836. évi XXVI. törvénycikkben adta áldását a vállalkozásra, az építkezés 1839-ben kezdődött, és az alapkövet a napóleoni háborúk jeles osztrák hadvezére, Károly főherceg tette le a pesti oldal zárgátjában, 1842. augusztus 24-én. A láncok kifeszítésére 1848 nyarán került sor, és a szabadságharc idején az ideiglenes pályatesten már oda-vissza masírozott barát és ellenség. Hentzi tábornok, Buda osztrák védője 1849. május 21-én, a honvédseregek győzelmét látva, alantas bosszúból a hídtest felrobbantását is megparancsolta, de Clark Ádám előrelátása megakadályozta, hogy a tűzszerészek a lánckamrákhoz hozzáférjenek. A végrehajtással megbízott császári alezredes így csak a hídpályára kötözött puskaporos hordókba, pontosabban a hozzájuk vezető lőporos deszkacsatornába vághatta bele az égő szivarját, de rajtavesztett: a hídtest helyett őt tépte darabokra a robbanás. [29]
      A kész Lánchídon Széchenyi már nem mehetett át soha életében, és a sors kegyetlen iróniája, hogy maga Julius Haynau táborszernagy, a szabadságharcot eltipró császári főparancsnok adta át a forgalomnak 1849. november 20-án. De ez a gesztus szerencsére nem vált rossz ómenné, és a jeles mű be tudta tölteni hivatását az ikervárosok egybekovácsolásában, segítve az árvíz miatt átmenetileg lassuló, de meg nem álló fejlődést. Az építkezések koordinálásában egyébként a legfontosabb szerep az 1838 októberében életbe léptetett Közönséges Építési Rendszabásnak jutott; egyöntetű volt ugyanis a vélemény, hogy igen sok esetben a hiányos és meg nem felelő építkezés miatt váltak a házak a jeges ár áldozataivá. Többen arra számítottak, hogy az újjáépítések során a pesti városközpont távolabb kerül a folyótól, de egyedül Csepelen ragaszkodtak hozzá a község és az uradalom vezetői, hogy ármentes területre költözzön a falu, megterveztetve a mai főtér és környékének szabályos, derékszögben érintkező utcákkal rajzolt szerkezetét.
      Miközben a márciusi forradalom eseményei vitathatatlanul jelezték Pest politikai központtá válását, a szabadságharc hadieseményei súlyos megpróbáltatást tartogattak az ikervárosok számára. A már többször említett Hentzi várparancsnok ugyanis - az ostromló honvéd hadsereg fővezére, Görgei Artúr tábornok figyelmeztetése ellenére - a végnapokban lövetni kezdte Pestet is, noha onnan egyetlen gránát sem hullott a falakra. A barbár tett felelőse meglakolt vétkéért, a diadalmas tavaszt azonban szomorú nyár követte. Az osztrák-orosz túlerő 1849 nyarán végső vereséget mért a magyar seregekre, és a pesti újjáépítésre már a berendezkedő önkényuralom hatóságainak felügyelete alatt került sor. Budán azok az épületek kaptak kitüntetett figyelmet, amelyek az új hatalom valódi céljait voltak hivatva szimbolizálni: a barokk külsőségeiben helyreállított királyi palota, amely a korlátlan királyi hatalom otthonául szolgált (bár maga az ifjú császár, I. Ferenc József ritkán lakott benne, inkább nagybátyja, Albrecht főherceg helytartó használta) és az elnyomás jelképeként a Gellérthegy tetején felhúzott Citadella. Az 1854-re elkészült erődítmény - a „magyar Bastille”, ahogy Borostyáni Nándor elnevezte - a forradalmi Pestet igyekezett sakkban tartani, azonban erődítéstechnikailag nem volt igazán korszerű, így inkább pszichológiai hatásában bizakodhattak a birodalmi illetékesek. [30]
      A politikai elnyomás azonban nem tudott változtatni azon az elemi tényen, hogy a reformkori gazdasági és politikai folyamatok eredményeképpen Pest - de tágabban az ikervárosok régiója - a szerveződő nemzeti piac közponjává vált Magyarországon. Ezt a tényt ugyanúgy el kellett fogadnia a Bach-huszárok „főparancsnokságának”, amiként nem lehetett elodázni - legfeljebb hatályában, kedvezményeiben szűkíteni - az 1848-as törvényekben kimondott jobbágyfelszabadítást sem. A rettegés korai, szürke évei után tehát mind világosabbá vált, hogy Pest-Buda az ország szíve marad, tovább fejlődik, és közben évről évre mind jobban megváltoztatja arculatát. A Szépítési Bizottmány csendes kimúlását azonban nem követte - és az önkényuralmi körülmények közepette nyilván nem is követhette - olyan operatív testület létrehozása, amely tervszerűen gondolkodhatott volna a város jövőjén, és a szükséges területek komplex felügyelete révén mindazt meg is tehette volna, amit a nemzeti centrum gyarapodása megkíván. Erre csupán korszakunk legvégén, a kiegyezés után - de akkor igen hamar - került sor: 1870 márciusában Andrássy Gyula miniszterelnök a saját elnökletével alapította meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, hogy a végrehajtó hatalom legfelsőbb szintjéről kísérje figyelemmel - sőt a kulcskérdésekben egyenesen onnan vezényelje - a magyar főváros megfelelő fejlesztését. A magyar történelem harmadik felelős kormányának vezetője egykoron a nagy Széchenyi István oldalán tanulta a várospolitika fortélyait, és éppen azért hozta létre már három esztendővel a városok tényleges egyesítése előtt ezt a mindhármukra kiterjeszkedő hatályú, nagy jövőjű intézményt, hogy a helyi partikularizmusokat legyőzve munkálkodhasson Bécs vetélytársának felemelkedésén. [31]
      A város közlekedési forgalmát jelentősen felgyorsította, hogy 1855 szeptemberétől a Lánchíd fapallóin, fakockáin átgördülő hintóknak, szekereknek immár nem kellett megkerülniük az egész Várhegyet. Az előző évben átfúrt és ekkorra már közúttá szélesített Alagúton át közvetlenül hajthattak rá a Székesfehérvárra menő - nem hadi, hanem kereskedelmi - útra. Az évtized másik hatalmas középítkezés-sorozata a már emlegetett kőrakpartok elkészítése volt, és le a kalappal, amilyen Kolumbusz tojása módszerrel sikerült megtalálni rá a pénzt. Mivel az eliszaposodás veszélyének csökkentése érdekében a szakemberek a vízsodrás erejének növelését javallották, a partvonallal összébb szorították a Duna medrét - ezáltal azonban az addigi partmenti házsor és a víz között egy viszonylag széles, új területsáv keletkezett, amelyet az Alagútból kibányászott kőanyaggal töltöttek fel. Az ezeken kimért új telkek - a város immár legelőkelőbb része - eladási ára azután nemcsak a beruházás költségeit fedezte, hanem sok százezer forintos hasznot is ígért a pesti tanácsnak, amiért még a tőkeerős külföldiek betelepedésétől félő közvélemény felbolydulását is érdemes volt elviselni. Végül zömében közbizalmat élvező nemzeti intézmények nyerték a tárgyalási versenyt: a tőzsde, az Első Magyar Általános Biztosító, a Hungária Szálló, valamint a Thonet család (utóbbiak telkét eredetileg egy új Nemzeti Színház céljára tartalékolták, de végül csere lett belőle: a bútorgyáros famíliától kapott pénzből épült fel később a Sugárúton az Opera). [32]
      Az új Duna-sor kiépítésével a József nádor-féle klasszicista városképet lassan eltakarta az eklektika, bár pl. a Roosevelt téren csak a második világháború és a bontócsákánnyal történő szocializmus-építés tüntette el végképp a Hild-korszak maradványait. A kettő között csupán rövid ideig érvényesült a romantikus építészet historizálása, részben mert az Angliában oly népszerű Gothic revival csak megkésve érkezett el Európának ebbe a végébe, részben meg amiatt is, mert a klasszicista palotaformálás tömegszerkezete, belső elosztási lehetőségei olyan szerencsésen megfeleltek a pesti bérház-igényeknek, hogy a gótizálás jobbára csak a habarcsból kinyomott díszeken, néhol az ablaknyílásokon érvényesült. De feltétlenül említésre érdemes a még a forradalom előtt elkészült Pekáry-ház, Brein Ferenc munkája, azután Ybl Miklós ouvre-jéből a Múzeum-körúti Unger-ház, a Szent István téren a Wieser Ferenc tervezte Pichler-ház, az idős Hild József Hermina-kápolnája a Városligetben, avagy Petschnig János rajztanár értékes munkája, az egykori Budai felsőreáliskola - ma Toldy Ferenc Gimnázium - várkastélyszerű épülete, amelynek udvaráról 1942-ig kis mozsárágyú dörrenése jelezte a városnak a délidőt. E tisztes mestermunkák manapság belesimulnak az eklektika tengerébe, és csupán a hazai romantikus építészet csúcsa, Feszl Frigyes keleties-magyaros Vigadójának magányos sziklája emelkedik ki közülük.
      Rekvizítumok tehát ma már a sötét lépcsőházak korlátjaiban rozsdásodó csúcsíves vasmunkák, avagy a szintén Feszl tervezte gótikus vasrács a Duna-parton. A város képét valójában a párizsi, bécsi példákat eklektikusan alkalmazó bérpalota formálta át abban a - már említett hatalmas bevándorlást kísérő - építkezési lázban, amely kezdetben emeletráépítésekben, később pedig olyannyira az új épületek megalkotásában jelentkezett, hogy 1853-tól 1872-ig 29 százalékkal növelte a házak számát Pesten. De nemcsak a lakóházakon, hanem a városfejlődés új funkcióinak megfelelő épületek sokaságán is pontosan mérhető a változás: pályaudvarok, raktárak, áruházak, gyárak vasszerkezetei hidalnak át korábban elképzelhetetlen méretű fesztávolságokat, itt-ott már megjelenő betonelemek töltenek ki szokatlan méretű és formájú tereket. Az uralkodó új stílus pedig a reneszánsz attribútumokkal jelentkező Ybl-féle eklektika, bérházak százainak tucatmegoldásai mellett olyan remekművekben nyilatkozva, mint a Puskin utcai Esterházy- és Károlyi-paloták, avagy a mester egyik főműve, a manapság a Közgazdaságtudományi Egyetemnek otthont adó Fővámház. [33]
      De hiába a szépen formált bérház, ha csak pislogó gyertya viaskodik az esti sötéttel, ha nem csordul a hideg s a meleg víz a fürdőszobában, és az élet - de legalábbis a táplálkozás - fölös terheitől nem szabadít meg higiénikus zubogással az angol nemzet egyik legragyogóbb találmánya. Fényt követelnek a mind magasabb házak alsó szintjei, udvarai, a nap lementével sem csökkenő forgalmú utcák és kereszteződések. A lajtoskocsik százai sem győzik már a tízezernyi lakás, avagy a gomba módra szaporodó üzemek, gyárak vízigényét, s a szenny sem mehet már közvetlenül a talajba, mert a vizet megfertőzve a ragályt hozza vissza vele a kannás cseléd a szivattyús kútról. A közművek kiépítésével is vizsgázik tehát Pest, Buda és Óbuda, hogy valóban képesek-e közösen világvárossá válni - és az eredmény több mint biztató. 1855-ben kötik meg az első szerződést a hatóságok egy bécsi és trieszti tőkésekből alakuló légszesz-társulattal, hogy a városegyesítés előestéjére már két gázgyár termelje a lángnak valót, és a három település évi 4 és félmillió köbméterrel táplálja a mintegy ötvenezer lobogó lángforrást. A vízellátást Buda oldotta meg előbb: egy járgányos szerkezet, majd 1856-tól Clark Ádám gőzüzemű vízműve nyomta föl a szűrt Duna-vizet a Lánchíd mellől a Vár nyolc közkútjába. Pesten a mai Országház környékén fúrt kutakra települt az első ideiglenes vízmű, és a vezetékhálózat 1868 végén már 127 utcát és teret látott el. Ez a rendszer a városegyesítésig újabb kutakkal és főként a hatalmas kőbányai víztárolókkal gyarapodott. A csatornázás modernizálására azonban egyelőre még csak tervek születtek, és - immár a következő korszakban - több kolerajárvány nyomatékára is szükség lesz majd ahhoz, hogy végre megépüljenek a Dunával párhuzamos főgyűjtők és az a szivattyútelep, amely Budapesttől délre átemeli tartalmukat a folyóba.
      A modern nagyvárosi funkciók műszaki biztosításának egyéb területein is látványosan gyarapodtak az eredmények. 1868 és 1872 között csak Pest városa 2,5 millió forintot költött utcakövezésre, aszfaltozásra, és ha imitt-amott a frissen épülő házak alapjába, falába is került a trachit- és gránitkockákból, csak terjednek a burkolatok, s velük csökken a kocsiközlekedés első számú közellensége, a tengelyakasztó sár. Könnyebben futnak rajtuk a lóvontatású társaskocsik, omnibuszok is, bár a forgalom ugrásszerű fejlesztéséhez elengedhetetlen a sínek lefektetése. 1866. augusztus 1-jén indult meg az első járat a mai Kálvin tértől a Kiskörúton és a Váci úton át Újpestig vezető vonalon, és a hatalmas bevételekből egyre-másra épültek az újabbak a Duna jobb partján is; 1869-ben már lóvasúton lehetett kimenni Óbudára, 1870-ben pedig egy rendhagyó közlekedési eszköz nyit új utat a királyi Várba: a „legnagyobb magyar” kisebbik fia, Széchenyi Ödön gróf kezdeményezésére megépül a Lánchíd budai hídfőjétől a hegyre fölvezető sikló. [34]
      Az ifjabbik Széchenyi grófnak azonban nemcsak a közlekedésben, hanem a rohamosan fejlődő város egy másik problémájának megoldásában is voltak jó ötletei. Az ötvenes években csupán három ócska fecskendővel riogatta a hasonló létszámú pesti tűzőrség a háztetőkről a vörös kakast, így a nagyobb gyárak, üzemek kénytelenek voltak maguk gondoskodni a védekezésről. Angliai tapasztalatai alapján azután a gróf 1862-ben javaslatot tett egy önkéntes tűzoltóegylet megalakítására, de a félkatonai szervezettségtől rettegő önkényuralmi hatóságok huzavonája miatt csak a kiegyezés előestéjére tisztázódtak a bürokratikus viszonyok. Az új helyzetben már a hivatásos állomány alkalmazása előtt sincs akadály (erre szintén Széchenyi tett javaslatot), így 1870 januárjában, a belvárosi tűzoltószertárban az önkéntesek, alig egy hónappal később, februárban pedig - a belvárosi templom három földszinti helyiségében - a főállású tűzoltók is megkezdik rendszeres szolgálatukat. Éppen időben, tehetjük hozzá, mert a kezdő évben ugyan csupán 55, de a következő esztendőben már 103 esetben harsant fel a bevetésre induló, ezernyi fémtől csörömpölő tűzoltószekerek szirénája.
      A tűzoltóságnál mostohábban alakult a közegészségügy állapota: talán itt maradt el Pest-Buda leginkább a nagyvárosi követelmények teljesítésétől. A hatalmas bevándorlás szülte iszonyatos lakásínség túlzsúfolt tömegszállásokat teremtett, amelyek természetesen a legkevésbé csatornázott, legrosszabb higiéniai helyzetű városrészekben szaporodtak el. A városegyesítés küszöbén a néhány közkórház összes ágyainak száma nem sokkal haladta felül a húszezret. Épült ugyan egy-két országos hatáskörű intézmény is - a legragyogóbb példa a lipótmezei elmegyógyintézet -, de a városokban egyelőre csupán az ambuláns kezelés kiterjesztése volt az egyetlen eszköz, amivel a kórházi orvosok javíthatták a lakosság ellátását. De nemcsak a pénzzel - a szemlélettel is voltak bajok. Ahelyett, hogy végrehajtotta volna a kormányzat túl költségesnek ítélt védekezési intézkedéseit, még Rottenbiller Lipót polgármester is inkább a kolerás betegeket látogatta a Rókus kórházban, hirdetve, hogy a betegség nem fertőző - míg végül kirendelt királyi biztosnak kellett felállíttatnia az elkülönítő barakkokat, és megtétetni a többi szükséges intézkedést.
      Pest, Buda és Óbuda fejlődésének - miként a demográfiai fejezetben már utaltunk rá - egyre szorosabb része lett azoknak a környező falvaknak az övezete, amelyek gazdaságát, társadalmát mindinkább befolyásolták, majd át is alakították a formálódó nagyváros munkaerő-, élelmiszer- és nyersanyagigényei. Fejlődésük legáltalánosabb jellemzőjeként kettős hatást említhetünk. Egyfelől népességük megélhetése közvetlenül vagy közvetetten, de mindinkább a formálódó Budapest viszonyaitól függ, így szaporodtak azok a tényezők, amelyek szabályos elővárossá alakulásuk felé hatottak. Másfelől a településkép is átváltozik, és a falusias jellegből határozott előrelépést mutat a kisváros felé. Ha „Budapest-centrikusan” nézzük viszonyaikat, a munkaerőtartalék részleges biztosítása mellett e területek legfontosabb funkciója a nagyváros fogyasztásának kiszolgálása. E vonatkozásban már javarészt önszabályozónak minősíthető piaci mechanizmusok érvényesültek, vagyis a városi hatóságok bízhattak abban, hogy a lakosság által látogatott vásárterek áruigénye önmagában elég vonzerő az elővárosi szállítóknak, és nem kellenek központi intézkedések az ikervárosok élelmiszerellátásának biztosítására. Ez utóbbi területnek azonban volt egy speciális közegészségügyi vetülete, amit kellő higiéniai felügyelet alá kellett helyezni. 1863-ban érkezett el a pillanat, amikor a pesti városi tanács megszüntette a magánvágóhidak nagy részét, és csupán 32 műintézet kapott jogosítványt élő állatok levágására. Ezt is azonban csupán átmeneti megoldásnak szánták, és - főképp németországi példák alapján - egész közvágóhíd-telep felépítését határozta el a város a Soroksári út menti szántóföldek helyén. Az 1872. július 27-én tartott átadási ünnepségen a városatyák, amilyen örömmel csodálták meg a vágókamrákat, bélmosodákat, hűtőhelyiségeket, a csinos fasorokat, kövezett utakat, sőt az intézmény jelképévé váló önálló víztornyot, éppen olyan jóízűen fogyasztották el azokat a finom falatokat, amelyekkel az első „ügyfél”, egy 25 mázsás magyar bika szolgált az illusztris vendégseregnek. [35]
      Ha egy mondatban akarjuk értékelni hat évtized röviden lepergetett városfejlődésének mérlegét, azt mondhatjuk: három provinciális kisvárosból ezalatt bontakozott ki - részben spontán erők, részben tudatos akarat eredményeképpen - az a közös régió, amely együttesen vált képessé a modern világvárosi funkciók és egy nemzeti főváros követelményeinek együttes ellátására. A találó név is megvolt már régen: a nagy Széchenyi Istvánban tisztelhetjük a keresztapát. Zseniális könyv-triászának középső darabja, a Világ zárófejezetében a nemzeti centrum kialakításának néhány konkrét részletkérdésére is vet némi világot. Ezek között hangzik el - egy „Angolnak” leveléből idézve - a jótanács: „Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, melly kevés év, sőt hónap múlva olly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest; s így két város egyesülne, melly most nem legjobb szemmel nézi egymást. Milly haszon áradna ezen egyesülésbül, milly virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált ha az Országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken, s olly távul Erdélytül, hanem az Ország szívében tartatnék.” [37]

      IV. Változó társadalom
      A népességmozgás, a városigazgatás változása, a fejlődés fontosabb lépései megbízható alapvonalait adják a Pest-Budából Budapestté alakulás komplex folyamatának. De valamit a városi társadalom világából is fel kell villantanunk ahhoz, hogy a számok, puszta tények mögött megpillanthassunk egy-két képet az életnek abból a végtelen gazdagságából, amit ez a város szövevényes sorsokból és múló pillanatokból, örömökből és bánatokból, sikerekből és kudarcokból, jótettekből és gonosz cselekedetekből összehalmozott. Ha a bevezető fejezetben felsorolt demográfiai adatok társadalmi hátterét is vizsgálni akarjuk, csupán a hozzávetőleges tendenciák felrajzolására van mód, mert nincsen olyan forrás a század első feléből, amely az ikervárosok egész lakosságának vagyoni és foglalkozás szerinti tagolására megbízható adatokat tartalmazna. Azt azonban tudjuk, hogy Budán pl. a 18. század végének viszonyaihoz képest a húszas évekre jelentősen megnőtt a főrangúak, főtisztviselők, katonatisztek, továbbá a hivatalnoki és a szabad értelmiségiek száma. Csökkent viszont a szőlőtulajdonosoké és a kézműveseké; utóbbiakon belül ugyanakkor a céhesek ellenében nőtt a kontárok - vagyis a céhen kívüli iparosok - aránya. A napszámosok lélekszáma is jelentősen emelkedett a reformkori Budán.
      Pest esetében megbízhatóbb adatok az adófizetőkre vonatkoznak. Ha a század elejével vetjük össze azokat az állapotokat, amelyek egy 1840-ben készült felmérésben tükröződnek, figyelemre méltó a kereskedők számarányának gyarapodása 10-ről 17 százalékra, és ugyanígy a kézművesek csökkenése 33,3-ról 25,5 százalékra. Ez utóbbi adat látszólag nem illik a város iparosodásáról korábban mondottakhoz, de feloldható az ellentmondás, ha a statisztikából idevesszük a kézművessegédek kategóriáját is, ami Pest esetében a kontárokat jelentette. Arányuk 1840-ben már azonos a céhes mesterekével (tehát megduplázódtak a század első négy évtizedében), így együttes lélekszámuk végül is nem csökkenést, hanem kb. 5 százalékos növekedést mutat. Más, közvetett adatok arról szólnak, hogy a tisztviselők és értelmiségiek a századelő 1 százalékához képest a forradalom előestéjén már a felnőtt férfi lakosság 6 százalékát tették ki. Hasonlóan közvetett számítások utalnak arra, hogy a nemesség mintegy 5 százalékát alkotta a reformkori Pest lakosságának.
      A korviszonyok pontos megértéséhez ekkoriban még elengedhetetlen a lakosság vallási megoszlásának ismerete. Az uralkodó tendenciák bemutatására elegendő a pesti statisztikákba belepillantanunk. Bár a város katolikusainak arányszáma a század első felében csökkent, még mindig ők adták a hívők több mint 70 százalékát. Alacsonyabb lett az orthodoxok lélekszáma is (2,4-ről 1 százalékra csökkent) - ennek okairól alább külön lesz szó. Jelentősen növekedett viszont az evangélikusok (0,65-ről 3,37 százalékra) és a reformátusok (0,42-ről 1,56 százalékra), méginkább a zsidó vallásúak számaránya: 1806-ban az akkori összlakosság 5,23 százalékát adták Pesten, míg 1847-ben már 12,96 százalékot. Ők egyébként a három város közül arányosan Óbudán éltek a legnagyobb lélekszámban: 1813-ban 41,4 százalék, és még 1847-ben is 37 százalék volt a részesedésük. A római katolikusok csökkenése 1857-1869 között is folytatódik (72,5-ről 68,28 százalékra), az evangélikus népesség ugyanekkor majdnem 6 százalék körül stagnál, és lassan 0,5 százalékra olvad az orthodoxok képviselete. Továbbra is gyarapszanak viszont a reformátusok (3,18-ról 5,2 százalékra) és az izraeliták (17,41-ről 19,64 százalékra), bár a tempó persze már nem olyan sebes, mint korábban. Egy részük azonban bizonnyal Óbudáról jön, mert ott ebben az évtizedben nagyságrendekkel - 31,5-ről 18,4 százalékra - csökkent a zsinagógához tartozók lélekszáma. [38]
      Gazdaság- és társadalomtörténeti jelentőségénél fogva külön kell szólni az ikervárosok zsidóságának korszakunkra eső történetéről. Amíg 1787-ben csupán 14, addig 1820-ban már 549 zsidó családot írtak össze a pesti számlálóbiztosok; közülük 354 családfő kereste kereskedéssel a kenyerét. Ugyanez a két utóbbi szám 1833-ban már 1111 és 716. A betelepülés a negyvenes években erőteljesen felgyorsult, mert az 1840. évi XXIX. törvénycikk jelentősen megkönnyítette számukra a városokba költözést. Országos lélekszámuk gyarapodása egyébként 1825 és 1869 között a legdinamikusabb: két és félszeresére, 190-ről 542 ezerre növekszik. Ennek 8,3 százaléka - 44 890 zsidó vallású lakos, a helyi népesség 16 százaléka - élt Budapesten. [39]
      A pest-budai zsidóságnak a hazai polgárosodásban játszott szerepéről, ennek eredetéről, okairól mára már viszonylag világos képet rajzolt a történettudomány. Miként közismert, az agrártermékeknek, illetve a mezőgazdasági termelés melléktermékeinek (bőr, gyapjú, toll stb.) hajdan igencsak fáradságos és szerény jövedelmű gyűjtőkereskedelmét - amelyre eredetileg a hátrányos megkülönböztetés szorította a zsidóságot - a tőkés fejlődés nyersanyagigénye fokozatosan a kereskedelmi tőkefelhalmozás kivételesen tartós és ezért jól jövedelmező forrásává változtatta. Ugyanezen okokból, közelebbről a tőkés vállalkozások fokozódó hiteligénye folytán indult rendkívüli fejlődésnek a zsidóság hasonlóképp kényszerűen tradicionális pénzüzleti tevékenysége is. E folyamatok nyilvánvaló következményeként, a dolog természetéből fakadó egyszerű automatizmussal, a zsidó kereskedők és pénzemberek fokozatosan mind nagyobb számban koncentrálódtak a városokban és kerültek be a kialakuló hazai nagypolgárság vezető köreibe. Ebben - miként azt a szakirodalom hangsúlyozza [40] - természetesen nem zsidó, hanem polgár voltuk játszotta a meghatározó szerepet. Egyfelől a kiváltságaira féltékeny régi polgárság foglya maradt a körömszakadtáig őrzött hagyományos privilegizált kereskedelemnek és a céhes rendszernek, miáltal képtelen volt betölteni a modern vállalkozónak a kapitalizálódó Magyarország számára létfontosságú funkcióját. Másfelől a polgárosodás fokozatos előrehaladása, a gazdasági, politikai és vallási egyenjogúsítás irányába tett szívós lépések sora mindinkább szélesítette a zsidóság érvényesülési körét, a polgári szerepeknek megfelelő életvitel kialakítását. Mindezek összetett eredményeképpen azután a 19. század közepére - alig egy emberöltő alatt - a zsidóság gazdasági és társadalmi súlya nagyon megnőtt Magyarországon, és még ehhez képest is különösen jelentős lett a formálódó nemzeti piac központjában, Pest-Budán.
      A pesti zsidóság alapvetően három forrásból gyarapodott a reformkorban. Az első csoport tagjai a fentieknek megfelelően a hazai nagy birtokközpontokból érkeztek, és a legfogékonyabb rétegét képviselték az állami és a földesúri uradalmak bérlőiből, terményfelvásárlóiból álló társadalmi rétegnek. A másodikba a cseh-morva tartományokból, illetve Ausztriából és Kelet-Poroszországból származók sorolhatók, akik elsősorban üzleti kapcsolataik révén gyökeresedtek meg Pesten. Végül a harmadik csoport a felosztott Lengyelország és Ukrajna, illetve a Habsburg Birodalom galíciai tartománya felől érkezőkből állt, kultúrájában és életvitelében jelentősen különbözve az előző kettőtől. [41]
      Pest többrétegű zsidó társadalmának első települési centruma a Terézvárosnak keresztelt egykori Felső-külváros, pontosabban annak déli része volt, amely 1882-ben önállósult, és ekkor - a magyar nemzet iránti szimpátiái folytán közkedvelt királynéról - az Erzsébetváros nevet kapta. A városi hatóságok külön engedélyével tolerált (megtűrt) vagy kommoráns (ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező) zsidók, továbbá a vásárokra érkező hitsorsosaik legelőször a Király utca ún. „Hauszlir”-féle házának egy szerény szobájában, majd az Orczy bárók hatalmas, dupla udvaros bérházának egyik bérelt helyiségében rendezték be zsinagógájukat. Ez az Orczy-ház külön regény a magyar főváros történetében. A Király utca és a Károly körút sarkán 142 szobából és konyhából álló 48 lakás, továbbá 37 boltozott pince adott helyet a 284 lakónak, két zsinagógának, egy „orosz” fürdőnek, három vendéglőnek, táncteremnek, kávéháznak, mészárszéknek, valamint az élelmiszert, ruhát, sírkövet árusító üzleteknek. A szóbeszéd úgy tudta, óránként egy aranyat fialt ez - a sok zsidó lakó miatt Judenhof-nak nevezett - hatalmas épületmonstrum a bárói családnak. A ház bal szárnyán, az első emelet egyik nagyobb és rendezettebb helyiségébe 1820-ban költözött át a vallásos közösség, majd a hívek számának rohamos gyarapodása miatt egy újabb, 585 imaszékes, kétszintes zsinagógát alakítottak ki, amely több mint 40 éven át, a Rumbach Sebestyén utcai istenháza megnyitásáig volt használatban. [42]
      Természetesen a pesti zsidóság körében is hatottak azok a vallási reformmozgalmak, amelyek úgy igyekezték korszerűsíteni a hitélet forma- és szertartásvilágát, hogy közben fogékonyak voltak a társadalmi környezet nyelvi asszimilációs vonzásai iránt. Ilyen szemléletű volt - bécsi mintát követve - az ugyancsak az Orczy-házban megnyíló ún. Kultusztemplom gyülekezete is, a kórus bevezetésével, modernizált (rövidített) imarend alkalmazásával, továbbá a hitszónoklat és a külön női istentisztelet meghonosításával jelezve az új igények iránti nyitottságot. Növekvő gazdasági-társadalmi súlyának nyomatékával a háttérben, ennek a templomnak a közönsége építtette fel azután 1854-59 között a Baldácsy család telkén, a Dohány utcában Budapest egyik ékességét, Közép-Európa legnagyobb és legszebb zsinagógáját. [43]
      A régi Pestnek volt egy másik etnikuma is, amelyről meg kell emlékezni: a görögök, akik valójában nem is voltak igazán görögök. Ez a - főképp az orthodox (korabeli kifejezéssel: görögkeleti) valláshoz tartozásra utaló - gyűjtőnév ugyanis egy olyan, etnikailag vegyes csoportot jelölt a kora újkori, újkori Magyarországon, amelynek tagjai a gyümölcsöző kereskedelmi lehetőségek kiaknázása érdekében költöztek be a Török Birodalomból a Habsburgok országaiba. Gazdagsága folytán ez a réteg komoly szerepet játszott a gazdasági és a városi életben, de a görög szabadságharc győzelme és a török szorítás fokozatos lazulása a Balkánon oda vezetett, hogy legmozgékonyabb elemeik visszaköltöztek az anyaországokba, a többiek pedig beolvadtak a magyarságba. Ma már csak a pesti Duna-soron álló templomuk - a legnagyobb hazai görögkeleti templom - emlékeztet az Agorasztó, Haris, Nákó, Dumtsa, Lyka stb. családok egykori gazdagságára és a régi Pest egyik érdekes etnikai színfoltjára. [44]
      Az orthodoxok számának fél százalék alá csökkenése tehát nem csupán vallási, hanem etnikai adat is: a macedo-vlachok mellett egyben a pesti szerbek - a belvárosi és a tabáni rácok - asszimilációjáról is beszél. Pest-Buda magyarosodása egyébként a vizsgált hat évtized során folyamatosan tartó, gyorsuló folyamat. A század közepének felmérései szerint a magyar és a német elem általános túlsúlya mellett figyelemre méltó tény, hogy kettejük közül már csak Budán van kisebbségben a magyarság, Pestet már az egyensúlyhelyzet jellemzi. Érdekes, hogy a társadalmi rétegződés sok ponton egybeesik a nemzetiségi megoszlással. Így pl. a nemesség, a magasabb hivatalnokság és részben az értelmiség magyar; míg az iparos polgárság általában német (bár Pesten van egy erős, noha szegény magyar kézműiparos réteg), amiként a kereskedelem is, bár itt sok egyéb elem is jelen van, pl. az említett, ekkoriban még német nyelvű zsidóság. A Pest környéki konyhakertek a németek és a szlovákok, a budai szőlők pedig jobbára a németek és a szerbek kezében vannak. Az ipari népesség háromnegyede német, a maradék pedig fele-fele arányban magyar és szlovák; végül ez utóbbi etnikum a domináns a nőcselédek és napszámosok körében is.
      Az ötvenes évek többször emlegetett hatalmas bevándorlási hullámai persze változtattak ezen az etnikai képen. Az adatok közelebbi vizsgálata azonban első pillantásra meglepő fejleményt mutat: mivel az érkezők közül viszonylagos egyértelműséggel magyarnak csupán a reformátusság és - kellő korrekciókkal - a katolikusok egy része tekinthető, 1851-hez képest a városegyesítés küszöbén a magyar lakosság számának inkább némi csökkenését, és semmi esetre sem nagyobb mérvű gyarapodását tapasztaljuk. A kortársak beszámolóinak egyöntetű tanúsága szerint ugyanakkor a város feltartóztathatatlanul magyarosodott. A „rejtély” feloldása egy komoly politikai következményekkel is járó szociológiai folyamat: a nagy hagyományú pest-budai németség és a több hullámban érkező szlovákság párhuzamos, lendületes asszimilációja. [45]
      Vetítsük rá végül a város térképére a fentiekben nagyjából megismert társadalmi szerkezetet. A leggazdagabbak világa a Belváros és a Lipótváros: itt elsősorban a háztulajdonos, illetve a nagykereskedő nagy- és középpolgárok laknak, valamennyire tehát a „patrícius” város és a „kereskedő” város is elkülönült egymástól; emellett a Újépülettől északra erősebb munkássággal, a Belváros déli részén pedig számottevő kispolgársággal is találkozhatunk. A belső Terézvárosban a középpolgárság ugyanezzel a kispolgársággal vegyül, amely ugyanakkor e kerület külső részein éppúgy, mint a József- és a Ferencvárosban már a munkássággal kénytelen osztozni a lakó- és közterületen. Ez a térbeli elkülönülés - tetézve az államéletet elsősorban reprezentáló középületek szintén lipótvárosi elhelyezkedésével - azután szimbolikus jelentőséget kapott a társadalmi érintkezésben és a politikai viszonylatokban. A századvégi tömegdemonstrációk célja épp ezért a polgárkörnyékek elfoglalása, vagy ellentámadás esetén a munkáskörnyékek védelmezése lesz. A budai várnegyed hivatalnokoknak és szőlőbirtokosoknak adott otthont; a kiszorulók jobbára a Krisztinavárosba települtek, a Tabánban pedig a szegényebb szőlészek mellett már egy erős lumpen réteget is találhatunk. A Vízivárosban és az Országúton kereskedő és iparos foglalkozású kispolgárok laktak, de az utóbbiban éppúgy vannak szőlőbirtokosok is, mint Óbudán. A „magyar Lyon” társadalmát azonban már nem ez a fogyatkozó réteg, hanem mindinkább az a gyarapodó lélekszámú gyári munkásság határozta meg, amely erős kispolgárosodási tendenciát mutatott. [46]

      V. Kulturális és politikai centrum
      Ha Pest magyar fővárossá és egyben világvárossá formálódásában a nemzeti piac központjának funkciója volt is a legjelentősebb tényező, szerepet játszott ebben politikai és művelődési centrummá válásának ténye is. Már az előző század vége óta az egyetem tanári kara folyamatosan biztosította a magasan képzett értelmiségiek jelenlétét, de jeles oktatókkal büszkélkedhetett a két gimnázium is, a piarista atyáké Pesten, a jezsutáké pedig Budán (1828-tól ez is piarista kézben); mindkettő gyerek-utánpótlásáról elemi főtanodák gondoskodtak. A harmadik gimnáziumot az evangélikus egyház hozta létre Pesten 1823-ban, megnyitva a kapukat más nem katolikusok, így az orthodoxok és a zsidók előtt is. Az oktatási rendszer differenciált gyarapodásának tényei egy nagyon lényeges városfunkció mind teljesebb érvényesítését mutatják. 1846-ban kezdődik az első tanév a felsőfokú műszaki tárgyak tanítására létrehozott, József nádorról elnevezett Ipartanodában (1856-ban lesz politechnikum, majd 1871-től önálló egyetem); 1844-ben alapítják az első tanítóképzőt („pesti királyi képezde”) és az első óvónőképzőt, 1840-től tanítanak zenét a Pestbudai Hangászegyesület énekiskolájában és zenedéjében; magánúton ugyan, de 1846-ban Marastoni Jakab létrehozta az Első Magyar Festészeti Akadémiát. A magyar tisztképzés fellegvárát, a Ferenc király harmadik feleségéről elnevezett Ludoviceumot azonban hiába építi meg 1836-ra Pollack Mihály, 1872-ig nem indul meg benne az oktatás. [47]
      Szellemi centrumhoz persze nemcsak iskolák, hanem jó könyvtárak, nívós gyűjtemények is kellenek. Korszakunkban elsősorban az Egyetemi Könyvtáré ez a feladat, de szorosan ott van a nyomában a Széchényi Ferenc gróf nemes adományaiból kialakított Országos Könyvtár és Nemzeti Múzeum is. Most a gyarapításon a sor: 1832-ben a Jankovich-könyvtár, 1846-ban a Horvát-féle gyűjtemény (együtt mintegy hatvanezer darab könyv, kézirat, tárgy, oklevél) kerül megvásárlásra. A harmadik legjelesebb kollekciót a Tudós Társaság mondhatta magáénak - itt Teleki József adománya, amelyet 1837-ben vettek akadémiai kezelésbe, adta az első impulzust. 1824-ben nyitotta meg kapuit a már emlegetett pesti görög közösség könyvgyűjteménye, a Bibliotheca Graeco Vlachicae Pestiensis Communitatis (a név a macedo-román eredetre is utal), két évre rá pedig a Matica Szrpszka könyvtára (fő támogatója Tököli Száva). Az első pesti képtár Pyrker László egri érsek adományából 1846-ban tárta ki kapuit a Nemzeti Múzeumban; az itáliai mesterek alkotásaiban különösen gazdag gyűjtemény alapjait az érsek még velencei pátriárka korában vetette meg. Ugyanebben az évben kezdte meg működését a hazai kortárs képtermés legjavának megszerzésére alakult, ugyancsak a múzeumban elhelyezett Nemzeti Képcsarnok is; Barabás Miklós nevezetes vásznát, a Vándorló oláh család-ot pl. a pesti polgárőrség adományozta számára. Kiállítások szervezésére alakult meg a Pesti Műegylet, sokáig küszködve azzal a dilemmával, hogyan egyeztesse össze tagjainak a külföldi kommersz képekre vonatkozó napi igényét ugyanezen tagságnak a nemzeti-történeti festészet pártolására vonatkozó, majd minden közgyűlésen megfogalmazott elvárásával. [48]
      Bár a cenzúra szorításában, de Pest már a 18. század vége óta irodalmi centrumnak számít. A városi polgárságnak, a honorácioroknak azaz a nem nemesi értelmiségieknek és magának a nemességnek a magyarosodást és a liberális eszmék hódítását támogató része lassan elég széles olvasóközönséget képez ahhoz, hogy a legjobbak már pusztán a tollukból meg tudjanak élni. Trattner János Tamás nyomdája 1813-tól sorozatban jelentette meg az addig jobbára német művekkel ellátott pesti könyvpiacon a magyar irodalom legjobbjait Dayka Gábortól Kazinczy Ferencen át Zrínyi Miklósig. A pesti írók ott harcoltak Kazinczy mellett a magyar irodalmi nyelv megteremtéséért vívott küzdelemben, de egyre több hivatalos esemény is elismerte a város irodalmi vezető szerepét. Amikor Marczibányi István végrendeletileg díjat alapított a magyar nyelvtudományt és nyelvművelést szolgáló művek jutalmazására, egész Pest megcsodálhatta a József nádor vezetésével e jeles irodalmi ünnepre felvonuló előkelőségeket, akik egy Fejér György vagy egy Kisfaludy Sándor tudósi, netán poétai tehetsége előtt tisztelegtek.
      1817 fordulópont Pest irodalmi életében: megindul a Fejér György szerkesztette Tudományos Gyüjtemény, és ekkor telepszik le a városban az új irodalom hivatott vezére, Kisfaludy Károly. Amikor 1821-ben a Trattner nyomdásznál tartott farsangi vacsorán a fellelkesült pesti írók összeadták egy új, immár tisztán szépirodalmi almanach költségeit, a színpadi sikerei miatt becsült egykori katonatisztre bízták az Aurora szerkesztését. Kisfaludy - némi bizonytalankodás után - megnyitotta a folyóirat hasábjait a romantikus írók ifjú nemzedéke, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Schedel (Toldy) Ferenc, Czuczor Gergely előtt. Majd 1826. június 10-én, Szemere Pál pesti házában Kölcsey Ferenc és a házigazda is kezet fog Kisfaludyékkal, így immár a romantika valamennyi jeles írója egy táborban egyesül, ekkor még „csupán” a művészeti átalakulás, de hamarosan már a liberális, polgárosító politikai reformok szolgálatára ajánlva fel munkásságát. Az Aurora-kör tagjainak komoly szerepük volt abban, hogy amikor Széchenyi István gróf jeles alkotása, a Tudós Társaság megalakításra került, kellően felkészített közönségre talált székhelyén, Pest városában.
      Az 1840-es évek elejétől végleg Tudományos Akadémiának nevezett társaság irányításában éppúgy Bajza, Vörösmarty és Toldy Ferenc vitte a vezető szerepet, mint abban a korán elhunyt Kisfaludy Károly emlékére 1831-ben alapított társaságban, amely az irodalmi nyilvánosság első számú intézménye lett Magyarországon. A Kisfaludy Társaság támogatta Bajzáék új lapját, az Athenaeum-ot is, bár a jeles folyóiratnak a reformeszmék terjesztésében játszott szerepe idővel csökkent, és azt 1841-től az ugyancsak Pesten kiadott politikai sajtó, közelebbről Kossuth Lajos Pesti Hírlap-ja vette át. [49]
      Az irodalom mellett vitathatatlanul a színjátszás volt az az eszköz, amely a legjobban népszerűsíthette a nemzeti kultúra és a polgárosodás ügyét. 1812-1847 közé tehetjük a Pesti Német Színház (ennek társintézeteként működött a budai Várszínház) fénykorát, de az árvíz, egy szerencsétlen tűzvész 1847-ben, végül Hentzi tábornok bombái végleg lezárták történelmét. Persze, ha a közönség érdeklődése megmarad, talán túléli a társulat e sok tragédiát, de az 1837-ben, a mai Rákóczi út és a Kiskörút saroktelkén, az egykori Beleznay-kertben megnyílt Pesti Magyar Színház mindinkább magához vonzotta az asszimilációs útra lépő polgári közönséget. A megelőző évtizedekben - a Rondellát épp korszakunk elején, 1815-ben bontották le - magyarul csak alkalmi színésztruppok tartottak időszakos fellépéseket Pesten és Budán. 1833-ban jött azután a kassai magyar társulat egy része az akkor üresen álló Várszínházba, és az óbudai főszolgabíró, Simontsits János vezetésével megalakították a Budai Színjátszó Társaságot. Négy évre rá ők adták a Pesti Magyar Színház, az 1840. évi XLIV. törvénycikkel Pest megyétől állami kézbe vett és legott átkeresztelt Nemzeti Színház élgárdáját. [50]
      Pestet igazi politikai központtá vitathatatlanul Széchenyi István tette újra. A feudális-rendi világból a modern, polgári gazdaság és társadalom felé vezető úton ő dolgozta ki az első átfogó programot, amelyben különösen fontos szerepet szánt az ikervárosoknak. „Közepesülni” kell, hangsúlyozta, vagyis olyan centrumra van szükség, ahol összetalálkozhatnak a változásra törekvő erők, ahol eszmecseréjükből modern, kritikai közvélemény születik, amely megvitatja a teendőket és ellenőrzi azok végrehajtását. Lóverseny kell, a lótenyésztés gazdasági és katonai érdekein túl főképp azért, hogy az arisztokrácia és a vagyonos réteg ennek révén is ide gyűljön, és mind több legyen az „eszmesúrlódásra” az alkalom. Pesti casino kell, tulajdonképpen klub, mert az a politikai informálódás és véleményalkotás ideális helyszíne. Szabályozni kell a Vaskapunál a Dunát, hogy ne legyen „vak zsák” többé, miáltal Pest lehessen a Kelet-Európa és a Balkán felé irányuló anyagi és szellem export grandiózus elosztó állomása. Híd kell - erről beszéltünk már -, hogy a középkorias elkülönültségüket még őrizgető városkákból a gazdasági forgalom és a közlekedés fellendülése révén nagyváros, és mindezek végső folyományaként igazi magyar főváros alakuljon. És óbudai hajógyár kell, meg hengermalom, a Gellérthegyen Nemzeti Pantheon, a Duna-parton Nemzeti Színház - és még egy ideig sorolhatnánk egy ragyogó elme tucatnyi nagyszerű vízióját, amelyek áradásának gazdagsága mellett talán az a legmeglepőbb, hogy egy részüket már maga a gróf megvalósította, de a többit is javarészt az idő. [51]
      Széchenyi a nemzeti főváros létrejöttének egyik leglényegesebb feltételét az igazi közvélemény kialakulásában látta. Különös paradoxon, és egy nagy sorsnak könyvek tucatjaiban elemzett tragédiája, hogy amikor először nyilatkozott meg ez a politikai nyilvánosság, amikor először vált világossá, hogy immár valóban létezik - nos, akkor éppen Széchenyivel szemben foglalt állást, és az új utakon járó Kossuth Lajosnak és társainak adott igazat a „legnagyobb magyar” ellenében. De egy valami mégis ekkor vált minden kortárs számára is vitathatatlanul egyértelművé: ha még két ciklus erejéig Pozsonyban ülésezett is az országgyűlés, immár Pest - a kialakuló Budapest - lett az ország politikai központja - és az is maradt mind a mai napig.

      1. A táblázat összesítve tartalmazza a Nagy Lajos és Vörös Károly számításaiból kiválasztott évek adatait, lásd Nagy Lajos: Budapest története 1790-1848. In: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerk.: Kosáry Domokos. Bp., 1975. (továbbiakban: Nagy) 264., 275., 287., 298., 373-374. old.; továbbá Vörös Károly: Pest-Budától Budapestig 1849-1873. In: Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Szerk.: Vörös Károly. Bp., 1978. (továbbiakban: Vörös) 185., 187. old. Az adatok bizonytalanságára jellemző, hogy Nagy számai nem illeszkednek egymáshoz (264. old. vö. 374. old.), és Vörösében is van számolási hiba (185. old.). A táblázat szerkesztése során figyelembe vettem a következő művek adatait is: Anton Jankovich: Pesth und Ofen mit ihren Einwohnern. Ofen, 1838. 94-111. old.; Josef Vincent Haeufler: Buda-Pest (Historisch-topografische Skizzen von Ofen und Pest und deren Umgebungen). III. Pest, 1854. 52-66. old.; Franz Schams: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungarn. Pest, 1821. 104-106. old.; Jos[ef] And[reas] von Dorffinger: Wegweiser für fremde und Einheimische durch die königl[iche] Freystadt Pesth... [Pest], 1827. 25-27. old.; továbbá Pest és Buda népességszáma különböző források alapján (melléklet). In: Preisich Gábor: Budapest városépítésének története Buda visszavételétől a kiegyezésig. Bp., 1960.
      2. Nagy: I. m., 374. old.
      3. Kövér György: Iparosodás agrárországban, Bp., 1982. 15., 18., old. Szabad György: Az önkényuralom kora (1849-1867). In: Magyarország története 1848-1890. Főszerk.: Kovács Endre. I. Bp., 1979. 555-557. old.
      4. Dorffinger: I. m., 564-563. old., Vörös: I. m., 186. old.
      5. Emile Levasseur: Les populations urbaines en France comparées <133> celles de l`étranger. Paris, 1887. című művéből idézi Kosáry Domokos bevezetőjében, lásd Nagy: I. m., 9. old.
      6. A táblázatra és a bevándorlási adatokra lásd Vörös: I. m., 185-186. old.
      7. Nagy: I. m., 300., 303. old., Vörös: I. m., 188-189. old., Lakatos Ernő: Budapestkörnyék 1848-ban. In: Tanulmányok Budapest múltjából. XII. Bp., 1957. 316-323. old.
      8. Flaxmayer József: Budapest közigazgatási szervezete és alkalmazottai 1686-tól 1872-ig. Bp. 1936., 35-42., 47-48. old.; Schmall Lajos: Adalékok Budapest székes főváros történetéhez. I. Bp., 1899. 1-140. old.
      9. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen 1847-1848. S.a.r., bev. Barta István. Bp., 1951. 546-547. old.
      10. Magyar törvénytár. 1836-1868. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Bp., 1896. 246-248. old.
      11. Spira György: A forradalmi ország szíve. In: Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Szerk.: Vörös Károly. Bp., 1978. 48-51. old.
      12. Uo., 101. old.
      13. Vörös: I. m., 128-133. old.
      14. Uo., 251-253. old.
      15. Flaxmajer: I. m., 139-160. old.
      16. Nagy: I. m., 263. old.
      17. Idézi mindkettőt Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Bp., 1982. 196-197. old.
      18. Pásztor Mihály: A százötven éves Lipótváros. Bp., 1940. 66-68., 117-121., 142-151. old.; a klasszicista városfejlődésre általában lásd Zádor Anna: Klasszicista Pest. Bp., 1993.
      19. Nagy: I. m., 266-271. old.
      20. A temetőkre lásd Fejér Jolán: Budapest székesfőváros temetőinek története. Bp., 1933. 83-90. old., Kőbányára pedig Schams: I. m., 100-103. old.; Szalai György: Kőbánya története. Bp., 1970. 35-36. old.
      21. Nagy: I. m., 274-277. old.
      22. L. Gál Éva: A Krisztinaváros topográfiája (1770-1872). In: Tanulmányok Budapest múltjából. 1972. 196-207. old.
      23. Barabás Miklós önéletrajza. S.a.r., bev. Banner Zoltán. Kolozsvár-Napoca, 1985. 140. old.
      24. Nagy: I. m., 281-282. old., Schuller Dezső: Adatok a Tabán történetéhez és rendezéséhez. Bp., 1934. 10-23. old.
      25. A nyaralókra, villákra lásd Gárdonyi Albert: A budai hegyvidék első nyaralótelepei. In: Tanulmányok Budapest múltjából. II. Bp., 1933. 162-180. old., a dűlőkeresztelőre A budai hegyek és dűlők elnevezése az 1847. évi Június 17-én tartott közgyűlés határozata szerint. Buda, 1847.; Vértesy Mikós: A budai hegyvidék nevei és Döbrentei Gábor. Budapest, 1972. 2. sz.
      26. Nagy: I. m., 287-288. old.
      27. A pest-budai árvíz 1838-ban. Szerk. Némethy Károly. Bp., 1938. 15-71., 105., 194-216. old.
      28. Csorba László: Széchenyi István. Bp., 1991. 86-87., 90-93., 105-107., 121-124. old.
      29. Spira: I. m., 94. old.
      30. Radnai Lóránt: A Citadella. Bp., 1963. 14-22. old.
      31. Siklóssy László: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa története. Hogyan épült Budapest? 1870-1930. Bp., 1931. 80-95. old.
      32. Haeufler: I. m., 266., Siklóssy, i. m., 59-62. old.
      33. Vörös: I. m., 192-203. old.; Gerő László: Pest-Buda építészete az egyesítéskor. Bp., 1973. 117-196. old.
      34. Pásztor Mihály: A közvilágítás alakulása Budapesten. Bp., 1930. 83-109. old.; Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és közművelődési leírása. Szerk.: Gerlóczy Gyula-Dulácska Géza. III. Bp., 1879. 34-87. old.
      35. Vörös: I. m., 207-217. old.
      36. Széchenyi István: Világ vagyis felvilágosító töredékek némi hiba s előítéletek eligazítására. Pest, 1831. 509. old.
      37. Vörös Károly: Egy világváros születése. Bp., 1973. 96. old.
      38. Nagy: I. m., 378-381., Vörös: I. m., 240. old.
      39. Budapest lexikon. Főszerk.: Berza László. II. Bp., 1993. 666. old., Magyar zsidó lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Bp., 1929. 153. old.; Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Bp., 1989. 18. old.; Walter Pietsch: A zsidók bevándorlása Galíciából és a magyar zsidóság. Valóság, 1988. 11. sz.
      40. Szabad György: A polgári jogegyenlőség elleni támadás és kudarca a század végi Magyarországon. Társadalmi Szemle 1982. 8-9. sz. 70-71. old.
      41. Gazda Anikó: A magyarországi zsinagógák ismertetése megyék szerint és a budapesti zsinagógák. In: Magyarországi zsinagógák... Főszerk.: Gerő László. Bp., 1989. 223. old.
      42. Buza Péter: Pest-budai történetek. Bp., é. n. 99. old.; Grossmann Zsigmond: A pesti zsinagóga. Bp., 1915. 3. old.
      43. A bécsi példaképekre lásd Hugo Gold: Geschichte der Juden in Wien. Wien, 1966. 27-29. old., továbbá Raj Tamás: Budapest - A Dohány utcai zsinagóga. Bp., 1984.
      44. Az orthodox kereszténység. Szerk.: Berki Feriz. Bp., 1975. 127-140. old.; Pásztor: A százötven éves... 59-68. old.
      45. Az asszimilációról általános tájékoztatást ad Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. Bp., 1937.
      46. Vörös: I. m., 239-243. old.; a város „térhasználatának” alakulásáról, ennek politikai jelentéséről lásd Gyáni Gábor: A közterek társadalmi használata a századfordulón. Századok, 1994. 6. sz.
      47. Nagy: I. m., 473-480. old.; Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszáz éves jubileumára. Szerk.: Balanyi György és Lantos Zoltán. Bp., 1943. 165-176. old.; Hittrich Ödön: A budapesti ágostai hitvallású evangélikus gimnázium első száz esztendejének története. Bp., 1923.; Zelovich Kornél: A m. kir. József műegyetem és a hazai technikai felsőoktatás története. Bp., 1922.
      48. Nagy: I. m., 484-486. old.; Kollányi Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtára 1802-1902. Bp., 1905. 311-462. old.; Könyv és könyvtár a magyar társadalom életében az államalapítástól 1849-ig. Összeáll.: Kovács Máté. Bp., 1963. 543-564., 579-590. old.; Entz Géza: A magyar műgyűjtés történetének vázlata 1850-ig. Bp., 1937. 72-87. old.; Szvoboda-Dománszky Gabriella: A Pesti Műegylet története 1838-1867. Bp., 1995. Kandidátusi disszertáció kézirata.
      49. Nagy: I. m., 492-503. old.; Waldapfel József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből 1780-1830. Bp., 1935. 222-348. old.; Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1774-1848. Bp., 1987. 371-607. old.; A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Szerk.: Pándi Pál. Bp., 1965. 189-205., 287-294., 363-366., 376-381. old.; Sőtér István: A sas és a serleg. Akadémiai arcképek. Bp., 1975. 9-25. old.
      50. Nagy: I. m., 506-509. old.; Rédey Tivadar: A Nemzeti Színház története. Az első félévszázad. Bp., 1937. 63-223. old.; Magyar színháztörténet 1790-1873. Szerk.: Kerényi Ferenc. Bp., 1990. 170-189., 221-233., 264-324. old.
      51. Bácskai Vera: Széchenyi tervei Pest-Buda felemelésére és szépítésére. Budapesti Negyed 1993. 2. sz. 5-13. old.; Uő.: Széchenyi pesti tervei. Bp., 1985.; Csorba László: Budapest-gondolat és városegyesítés. Budapesti Negyed 1993. 2. sz. 18-25. old.


EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőPoór János: 18. század < > Vörös Károly: 1873-1918