EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőCsorba László: 1815-1873 < > Lackó Miklós: 1918-1945

A világváros útján: 1873-1918 [1]
____________
VÖRÖS KÁROLY

      Előszó
      Az 1849-től 1873-ig terjedő közel negyedszázadban a levert szabadságharc és a polgári forradalom fővárosa az ellenforradalom átmeneti felülkerekedése ellenére ismét egész Magyarország gazdasági, politikai és kulturális központjává emelkedett. E folyamat végén, 1873-ban, az 1849-ben néhány hétre már egyesített három város (Pest, Buda és Óbuda) immár végleges egyesítésével megszületett a modern Budapest.
      Az 1873-tól 1896-ig eltelt ugyancsak közel negyedszázadnyi időszakban a város kiteljesítette mindazokat a gazdasági, politikai és kulturális funkciókat, amelyek országos központjául 1873-ban, a városok egyesítésével megteremtették. Budapest ekkor igazi nagyvárossá lett, s a periódus záróhatárán, 1896-ban, a honfoglalás ezeréves fordulóját [2] ünneplő ország ragyogásában mutatkozott be látogatóinak és lakosainak - és e ragyogás mögött valós értékek is voltak. A magyar kapitalista fejlődés kibontakozása, mely ezekre az évtizedekre esett, legszembetűnőbben a főváros fejlődésében mutatkozott meg: Budapest a kontinens egyik leggyorsabban növekedő városa lett. Magyarországnak nemcsak legnépesebb, hanem a gazdasági élet minden területén a legjelentősebb városa, az ország legnagyobb áru-, pénz- és munkaerőpiaca, legnagyobb iparvárosa, valamint kulturális központja.
      A következő periódust 1896-tól 1918-ig számíthatjuk: a kor, ez az újabb mintegy negyedszázad a fejlett kapitalizmusba átlépő tőkés fejlődés nagy nekilendülésekkel és ugyanakkor súlyos válságokkal is teli korszaka. Budapest fejlődése előtt ezekben az években már a modern világváros perspektívái látszanak felcsillanni. Ugyanakkor azonban azok az ellentmondások, melyeknek egyre nyomatékosabb jeleivel már a millennium ragyogásának árnyékában is találkozhatunk, hatalmasan kibontakoztak és megjelentek a fejlődés minden ágában. A kiéleződés alapjában és mindenekelőtt a problémák régi, meglévő megoldása és az új, így már megoldhatatlan viszonyok közötti ellentétekben jelentkezett, rendkívül sok területen. Így pl. a város közművei, éppúgy, mint lakásviszonyai, már alkalmatlanok voltak a nagyra nőtt népesség ellátására, illetve emberi módon való elhelyezésére. A főváros politikai intézményei éppúgy, mint adminisztrációja már elégtelennek bizonyultak a város irányítására. Az oktatás hagyományos keretei már alkalmatlanok voltak a fejlődés igényeinek kielégítésére. Budapest válaszai a felmerült sokféle kérdésre - különböző jellegük és az érintett területek különbözősége ellenére - minden esetben egy a városfejlődés keretein már kívül eső, de nagyon fontos cél felé mutattak: a polgári demokratikus átalakulás következetes végrehajtása és a feudális maradványok felszámolása irányába.
      Budapest e periódusokon átmenő fejlődése természetszerűen nem állt önmagában, elszigetelten: szerves része, sőt a legtöbb vonatkozásban szervezője és vezető ereje volt annak a fejlődésnek, mely e hét évtized alatt Magyarország arcára is rávéste a tőkés társadalom éles vonásait. Persze Budapest különleges helyzete e nagy országos fejlődésen belül is mindvégig megmaradt: a polgári átalakulás törvényszerűségei ebben a feudális maradványoktól már eleve is legszabadabb és ezt a helyzetét mindvégig csak erősítő városban természetszerűen sokkal tisztábban, sokkal élesebben jelentkeztek. De mert élesebbek voltak a fejlődés kontúrjai, ezért élesebbek voltak - Magyarországon a legélesebbek - az ellentétek is.
      A kor Európában nagyvárosok, részben a világvárosok kialakulásának időszaka volt. Az ipar, a kereskedelem és a közlekedés, az Európát, sőt a világot behálózni kezdő nagy hitelügyi intézmények szövevényei, a kibontakozó polgári állam egyre differenciálódó központi intézményei mind ennek a fejlődésnek kedveztek. Ennek sodrába lépve emelkedett fel e hét évtized folyamán Budapest is a legnagyobb európai városok sorába, nemcsak népességszámában és nemcsak funkcióiban, hanem fényeivel és árnyaival együtt, de főleg azok egysége révén, egyfajta valódi nagyvárosi életmódot is kialakítva. A fejlődésben összefonódó sokféle tényező és sokféle ellentmondás talaján képesen arra, hogy otthont adjon a kor legmodernebb eszméinek, de arra is, hogy - ugyancsak Európa többi nagyvárosához hasonlóan - a velük szemben álló maradiság gyűlöletének is célpontjává váljék.
      Csodált és megvetett, szeretett és gyűlölt várossá.

      I.
      Budapest teljes népessége az 1869-1896 között eltelt mintegy negyedszázad alatt megkétszereződött (1869: 280 349, 1896: 617 856 fő). 1900-ban Budapesten 717 681 személyt számoltak össze, 1913-ra a népességszám 930 666 főre emelkedett. 1910. évi népességszámával (880 371 fő) Budapest Európának már nyolcadik városa volt: csak Hamburg, Moszkva, Szentpétervár, Bécs, Berlin, Párizs és London állt előtte. Magyarország (Horvát-Szlavónországgal együtt) népességszámának a város ekkor már 4,2 százalékát jelentette. A nagyszabású növekedés korunkban nagyrészt a bevándorlás következménye volt. Budapest népességét az első világháború nem csökkentette, sőt a részben időlegesen, részben végleg itt maradt menekültekkel még növelte is. Budapest háborús halottainak számát kb. 28 ezer (egy kortársi számítás szerint 30-35 ezer) főre tehetjük. 1918-ban a főváros népessége 1 millió 10 ezer személy volt.
      1873 után Budapest lakosságának korösszetétele sajátosan alakult. A 15-40 évesekből álló korosztályok az országos 37,52 százalékkal szemben 1869-ben is, 1890-ben is 50,63 százalékkal voltak képviselve. Budapest ekkoriban, korviszonyait tekintve, Magyarország messze legmunkaképesebb városa volt. Korszakunkban a nők száma (az 1869. évi átmeneti kisebbségbe szorulás után), bár 1880-hoz képest 1890-re átmenetileg csökkent, felülmúlta a férfiakét, kivált a 20-25 évesek korcsoportjában. 1000 férfira 1880-ban 1068, 1890-ben 1055 nő jutott, 1900-ra pedig e szám 1071-re emelkedett. A többletet a nőcselédeknek a bevándorlók közötti - folyamatosan magas - arányszáma okozta.
      A gyorsan növekvő népesség a városban nem egyenletesen helyezkedett el. A budai oldal jelentősége korszakunkban egyre csökkent: 1869-ben a főváros népességének Buda még 25, 1890-re már csak 18,8, 1900-ra pedig már csak 16,4 százalékát tette ki. A pesti oldalon a növekedés főként az alakuló iparvidékek közelében kiépülő külső kerületekben volt gyors. A növekvő népességet a VI., VII., VIII. kerület szívta fel, bár arányaiban a X. kerület népesedése mindegyikükénél nagyobb volt. 1900-ra a belváros népességszáma az Erzsébetvárosénak még 1/7-ét sem tette ki - ugyanakkor csak a VI-VII-VIII. kerület népességszáma már több volt, mint a fővárosi népesség fele. (1870 után megtörtént a budapesti elővárosi övezet kialakulása, de megjelentek a kezdetei az ezen túlnyúló budapesti agglomerációnak is. 1890-re a népességnövekedés súlypontja arányaiban áttevődött az elővárosi övezetre. A 20. század eleje pedig az elővárosi övezet minden eddiginél nagyobb arányú benépesedését hozta magával.) [3]
      Ha Budapesten már a városegyesítés korára is Magyarország legpolgáribb társadalmát találjuk, a millenniumig tartó időszak a polgári fejlődés kiteljesedését hozta magával. A negyedszázad alatt a főváros társadalomszerkezetében bekövetkezett változásokat összegezve egyrészt az ipari népesség és a szellemi foglalkozásúak (ezen belül is túlnyomórészt a hivatalnokság) létszámának erős megnövekedését, a kezdetben igen jelentős szakképzetlen segédmunkás-napszámos réteg összeszűkülését, másrészt az önálló gazdasági egzisztenciák súlyának növekedését látjuk. A kilencvenes évek közepétől induló időszak fő vonása az immáron kiépült polgári társadalom belső ellentmondásainak előtérbe kerülése volt. A társadalom átalakulásában a legfeltűnőbb folyamat az ipar és kereskedelem önálló egzisztenciáinak számában beállott, az előző periódushoz viszonyítva különösen (s kivált a kisipari üzemek számát tekintve) érezhető stagnálás volt. Az előző periódushoz szervesen kapcsolódott a tisztviselőréteg létszámának további nagyarányú emelkedése, ezen belül is (elsősorban az iparban és a kereskedelemben) a női munkaerő létszámának gyors megnövekedése. Ha ehhez hozzávesszük végül a fizikai munkából élők kategóriáiban megfigyelhető hatalmas emelkedést, Budapest társadalmának képén világosan felismerhetővé válnak a fejlett kapitalizmus viszonyai közé belépett társadalom ismérvei: a gazdaságilag önálló egzisztenciák létszámának lelassuló növekedése és a nagyvállalatokra jellemző alkalmazotti kategóriák, legfőképpen pedig az ipari proletariátus állandó erősödése (benne a szakképzetlen munkáselemek további folyamatos csökkenésével). A kép kétségtelenül a modern polgári elemek további erősödését is mutatja a struktúrán belül, de egyúttal annak a kor viszonyaira igen jellemző folyamatnak további erősödését is, melynek keretében a polgári egzisztenciák s kivált a középrétegek már egyre nagyobb mértékben az alkalmazottá válás révén, az alkalmazottak soraiból alakultak ki. A fejlődés, a társadalom anyagi helyzetének lassú és szerény javulása természetesen járt együtt a társadalom fokozódó vagyoni polarizálódásával is. Az első világháború egyrészt még erősebben eltávolította egymástól a társadalmi skála szélső pólusait, ugyanakkor a középosztály alsó és a proletariátus felső és egyre táguló rétegeire, valamint a kispolgárságra kiterjedően megindított egyfajta anyagi és részben életmódbeli nivellálódást is - anélkül azonban (hiszen e nivellálódás, a benne érvényesülő emelkedő tendenciák ellenére is, a növekvő háborús nyomorúságban elsősorban lefelé történt), hogy bárki számára is tényleges emelkedést jelentett volna, és így az előállt feszültséget nem csökkentette.
      A 19. század végén - a város legjelentősebb vagyonait kialakító tényezőket keresve - a nagypolgárságon belül néhány nagy, zárt foglalkozási tömböt találunk: 94 kereskedőt, 94 kizárólagosan háztulajdonost és feleannyi - mintegy 48 - értelmiségit; utóbbiak stabilitását azonban jelentős részben (a polgárokból lett értelmiségieknél) öröklött vagy (az értelmiségiekből lett nagypolgároknál) már korábban szerzett háztulajdon biztosította. Korszakunkban kialakult egy további kör is: azoké, akik a részvénytársaságokban vezető szerepet játszottak, s ezáltal biztosított vagyoni-jövedelmi erejük a virilisek [4] közé emelte őket. A két kör jelentős mértékben s egyre inkább fedte egymást. Különösen fontos a budapesti gazdasági életben rendkívül nagy súlyú, jellegzetes, de kicsiny társadalmi csoportnak, a korszakunkban - éppen gazdasági jelentőségének kifejezéseként - nemességet nyert zsidó burzsoáziának az útja. 1850 és 1899 között e csoportban 120 személy nyert nemességet; közülük megnemesítésének időpontjában már 67 volt a budapesti lakos. A tendenciák világosak: ez a gazdasági élet mozgására legérzékenyebben reagáló réteg, mely legkevésbé volt hozzákötve a társadalom bármely hagyományos kategóriájához, különösen élesen mutatta a tőke mozgásának új irányait a legnagyobb profitot biztosító, már kizárólag részvényes formában szervezett ipari és hitelügyi vállalkozások felé (az államigazgatás felé inkább a fiak fordultak). Az 1880-as évek végére itt maradt régi pest-budai polgár, illetve polgárcsoport sajátos helyet kezdett kialakítani magának a város vezető rétegében: vagyonalapjának (elsősorban háztulajdon) természetéből és e vagyon várható, generációnként egyre erősebb szétaprózódásából következően, egyre inkább kikapcsolva a városfejlődés fő irányából, de vagyonának pillanatnyi nagysága és stabilitása folytán még fontos - nemegyszer éppen részvénytársasági - pozíciók betöltésére is alkalmasan, utánpótlásától viszont megfosztva és így kihalásra is ítélve, ekkor kezdett zárt, mozdulatlan patrícius réteggé változni. Ugyanígy jelentős részlete a társadalmi mozgásnak a hatvanas években a város közéletében még oly nagy szerepet játszó liberális arisztokrácia teljes kihúzódása a városi közélet irányításából. Ennek okát abban látjuk, hogy az arisztokráciát és a hozzá csatlakozó birtokos középnemességet Magyarországon is megrémítette a hazai kapitalizmus gyors fejlődésével kibontakozó új nagytőkés uralkodó osztály és a mögötte felsorakozó polgárság váratlanul nagynak bizonyult vagyoni ereje és nyílt igénye a társadalom - de legalábbis a kapitalista fejlődés - vezetésére. Budapest alapvető érdekeiben már egységessé vált polgári uralkodó rétege társadalmilag, emberi kapcsolatait tekintve még élesen elhatárolódó csoportokra bomlott, egészen a millennium időszakáig. A várostörténetnek a millennium és a világháború közötti szakaszára azonban már kialakult, megszilárdult és vagyoni viszonyai révén élesen el is különült egy vékony, mintegy 500 főnyi vezető réteg, mely a hazai nagytőkéből nőtt ki; az ennek politikai-közéleti képviseletét ellátó értelmiségiek (elsősorban ügyvédek) is jelen voltak benne. Ezt a réteget a sokszorosan összetett vagyoni, érdektársi és erősödő családi kapcsolatok jellemezték. A város és a hazai gazdaság fejlődését befolyásolni képes pozíciók jelentős hányadának birtokában - s ezáltal azok hasznából is egyre nagyobb mértékben részesedve - azoknak a konfliktusoknak is az előterében állt, amelyek a korszak egész társadalmi fejlődését döntően befolyásolták.
      Az első világháború - a hadiszállítások és az ezek nyomán 1916 második felétől érezhetővé vált rendkívüli, már inflációs jellegű pénzbőség révén - megnövelte Budapest gazdag embereinek számát. Ez a város legnagyobb adózóit vizsgálva jól látható. 30 és 40 ezer korona közötti évi adót 1913-ban még csak egy, négy év múlva azonban már 12 személy, 9 ezer koronán felüli évi adót pedig 1913-ban csak 104, 1917-ben viszont már 200 személy fizetett.
      A budapesti társadalom vagyonilag a legnagyobb adófizetők alatt elhelyezkedő igen széles rétegének, a város tulajdonképpeni, a szó legtágabb értelmében vett polgárságának objektív keretét - a polgári lét határait megállapító egykorú társadalmi és politikai felfogásnak megfelelően - az országgyűlési képviselőválasztói jogosultság határaival [5] láttuk megjelölhetőnek. A fővárosban az 1872-es mintegy 16 ezer választó helyett 1881-ben már 20 348 választójogosultat írtak össze, 1899-re pedig ez a szám megkétszereződött (39 337 fő). A képviselőválasztók száma 1912-ig, a választói névjegyzékek alapján, a következőképpen alakult: 1904: 58 522, 1910: 75 044, 1912: 81 788 fő. Az emelkedés mindenesetre azt jelentette, hogy a választók aránya Budapest népességében 1910-re 8,63 százalékra, 24 éven felüli férfinépességében meg éppenséggel annak egyharmadára, de még a választójogi statisztika gyanakvását elfogadva is legalább egynegyedére nőtt. A 19. század végére a választójog keretei által meghatározott budapesti polgári rétegeknek már igen jelentős hányadát tették ki az államtól és még inkább a nagytőkétől valamilyen fokon közvetlenül - szinte hónapról hónapra - függő emberek. Az újonnan kialakuló polgárfogalomban a vagyoni helyzet és a jövedelem nagyságához képest kezdtek háttérbe szorulni a munkaviszony minősége által meghatározott elemek: a polgárt nem önállósága, hanem jövedelme fogja meghatározni - másképpen nézve: bizonyos, korábban csak önállóként elérhető jövedelmi-vagyoni színvonal most egyre inkább elérhető lesz az alkalmazotti elemek számára is. Olyan jelenség ez, mely - bár természetesen nem csupán magyarországi vagy budapesti jelenség - nagy arányai révén élesen rávilágít a kor budapesti társadalmi fejlődésének jellegzetes torzulására: a valódi, erős, független polgárság kialakulásának elmaradására. A századvégre kibontakozó fővárosi polgári társadalomból így tulajdonképpen a valódi polgárság maradt ki tömegesen. A hivatalnokság és az alkalmazott értelmiség ugyanis - mely a polgár zászlaja alatt egyre nagyobb tömegben vonult be a választójog sáncai közé - a város vagyoni-jövedelmi hierarchiájának többnyire meglehetősen alsó kategóriáiban helyezkedett el, éppúgy, mint az ipar önállói. A legtágabb értelemben vett budapesti polgárságon belül így jutunk el a kor budapesti társadalmában oly jelentős, igen széles réteghez, a kispolgársághoz, mely a polgárosodásnak csak a küszöbéig jutott el, ott feltorlódott, és azon átlépni már csak kisebb hányadában volt képes. Megjelentek a választójogosultak körében - méghozzá igen nagy számban - a polgári társadalom jellegzetesen kispolgári szintű, erősen szakosított, szinte már szakmunkás funkciójú alkalmazotti elemei. Főleg a vasút és a posta hozta be őket. És végül rábukkanunk az ipari munkásság anyagilag legmagasabban dotált elitjére is, a gépészekre, művezetőkre, előmunkásokra, mozdonyvezetőkre, nyomdászokra. (Persze, még a 19. század végén is, nemcsak a munkásságnak gyakorlatilag az egészét, de még a kispolgári tömegek nagyobb részét is a választójog sáncain kívül kell keresnünk.) A világháború előestéjére pedig a budapesti polgárság fejlődésének egy szakasza is lezárult. A polgári középrétegek továbbfejlődése lelassult; a polgárság, viszonylagos nyitottságát is elveszítve, zárt réteggé vált. A polgárságon belül - mely réteget nyersen ugyan, de a választójogosultakkal azonosítottuk - a 20. század elején a növekedés súlypontja egyre rohamosabban a kispolgárságra tevődött át: alkalmazottakra, alsóbb hivatalnokokra, később a munkásság elitjére - olyan elemekre, és főleg olyan tömegben, melyeket végül a valódi középrétegek már egyre kevésbé voltak képesek nemhogy magukba olvasztani, de még magukhoz hasonítani sem. A polgári középréteg fejlődésének kifulladása megvilágítja a budapesti városfejlődés egészének már a millennium idején is érezhető gyenge oldalait.
      Budapest polgári társadalomszerkezetének kiteljesedése szükségképpen együtt járt a főváros proletariátusának nagyarányú kifejlődésével is. A 19. század végére a proletariátus Budapest népességének változatlanul éppúgy mintegy harmadrészét tette ki, mint 1870-ben - bár aránya a város össznépességén belül, éppen az 1890 táján kezdődött nagy konjunktúra korában, átmenetileg közel 40 százalékot ért el. Az 1890. évi 192 ezerről aztán 1910-re már 337 ezerre emelkedett azoknak a száma, akik fizikai munkaerejük áruba bocsátásával keresték a kenyerüket. A proletariátus mennyiségi növekedésénél jóval jelentősebb volt azonban belső átrétegződése. 1873 és 1896 között ennek első jellemző vonása a mezőgazdasági proletariátus korábban sem számottevő létszámának csökkenése volt - lévén, hogy a mezőgazdaság általában kiszorult a város területéről. Legalább ennyire jellegzetes a proletariátus egy másik, létszámát nézve tekintélyes, bár a termelés szempontjából csak periferikus elemének, a házi cselédségnek létszámalakulása is. A polgárság széles rétegeinek romlott a vagyoni helyzete, így a házi cselédség létszáma csak lassan emelkedett. A fővárosi proletariátus harmadik jellegzetes, mind létszámát, mind funkciójának jelentőségét tekintve az előbbi kategóriákat messze felülmúló eleme, a napszámosok rétege jelentős átalakuláson ment át. Az átalakulás egyik eleme mennyiségi: e réteg létszáma előbb jelentősen növekedett, majd 1896 táján erősen csökkenni kezdett. A napszámosság létszámának változása azonban nem egyszerűen mennyiségi változást takar, hanem minőségit is. A napszámosság meginduló felszívódását a tulajdonképpeni munkásság soraiba továbbra is elsősorban e réteg jelentős hányadának csaknem teljes - és akár az ipari, akár a közlekedési munkásság esetén ekkor már el nem tűrhető - kulturálatlansága korlátozta. A város gyorsan megnőtt, modern (elsősorban gyár-) ipara egyrészről nagyon is igényelte a munkaerőt, másrészről viszont egyre kevésbé tudta használni a műveltségnek még az alapelemeivel sem rendelkezőket. Valószínűleg e körülmény felismerése ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a legképzetlenebb elemeket visszatartsa a Budapestre való felköltözéstől. Ezzel viszont a munkaerő-utánpótlás mindkét - keresleti és kínálati - oldalán megindult a régi értelemben vett napszámosság eltűnése. E kategóriák alakulása azonban már átvezet bennünket az ipari munkásságot kialakító folyamatokhoz. Az 1880. évi alig 50 ezernyi ipari munkásság 1900-ra már két és félszeresére, mintegy 125 ezer főre növekedett. Az elsősorban a gyáriparban lezajlott létszámnövekedés a budapesti munkásságon belül főként a szakmunkásság arányát erősítette tovább. A napszámosság csökkenése és a szakmunkásság növekedése - illetve az ezek mögött álló műszaki és szervezeti fejlődés - természetes módon együtt járt egy új munkáskategória, az előmunkások, a művezetők rétegének kialakulásával. Korszakunk a proletariátus egy másik igen jellegzetes rétegének megjelenését és megerősödését is magával hozta, a közlekedésben dolgozó fizikai munkásokét: vasutasokról, hajósokról, a közúti vasúti közlekedés fizikai dolgozóiról van szó. Budapestnek az országos közlekedésben kialakult szerepe folytán e rétegek a főváros proletariátusában különös jelentőségre tehettek szert. Létszámuk, mely 1870-ben még csak 3 ezer volt, 1890-re elérte a 10 ezret, a századfordulóra pedig 15 ezerre emelkedett.
      A millenniumtól az első világháborúig tartó időszak Budapest társadalomtörténetében nemcsak általában a proletariátus, hanem ezen belül az ipari munkásság számbeli növekedésének korává is vált, ám a munkásság struktúrája, belső szerkezete is megváltozott. A nagyipari munkásság ekkor vált a budapesti ipari munkásságnak valóban nagyobbik részévé. A nagyüzem uralkodóvá válása Budapest iparában pedig tovább erősítette a munkásság szakosodását és (először csak szakmai) differenciálódását. Az átalakulás további fontos mozzanata a munkásság összetételének személyi megváltozása volt: a munkásság felfrissült, megfiatalodott. A bontakozó gyáripar vonzóereje, kivált az 1900-as évek vége felé, fiatal férfiak újabb nagy tömegeit indította el Budapestre. Mindez együtt járt a tanult szakmunkások iránti kereslet minden korábbinál erősebb megnövekedésével is. Az átalakulás következő jellegzetes vonása a női munkaerő létszámának nagyarányú növekedése volt: a gyarapodás egyre nagyobb része az iparra jutott. A statisztika - a változás további fontos mozzanataként - egyrészt azt mutatja, hogy a budapesti ipari munkásság munkabérei 1900-1910 között általában erősen nőttek, másrészt arról tesz tanúságot, hogy a budapesti munkásság bérviszonyai az országos viszonyoktól - a budapestiek előnyére - jellegzetesen különböztek. Annál váratlanabb mozzanat a munkásság egyre erőteljesebb fluktuálása az egyes munkahelyek között. E fluktuáció egyrészt összefüggött az ipari ciklus változásaival, s ennek nyomán a gyárak kíméletlenül racionális munkaerő-politikájával is, mely a termelés pillanatnyi, bizonytalan igényeinek megfelelően bocsátotta el vagy vette fel a munkást. Része volt benne azonban annak a világjelenségnek is, mely a munkást, kivált a konjunktúra alatt kínálkozó lehetőségeket kihasználandó, némi béremeléssel járó vagy egyszerűen az emberi függetlenség illúzióját megadó sűrűbb munkahelyváltoztatásra bírta. Mindezek ellenére a munkásság és a hivatalnokság, illetve alkalmazott értelmiség között már a kilencvenes években szélesre tágult szakadék a 20. század elejére sem csökkent, sőt, inkább nőtt. Budapest főváros 1904. évi illetményrendezése után a hivatali ranglétra legalján álló kishivatalnok jövedelme évi ezer korona: ez a heti 20 koronát kereső, és a munkásság zömét magában foglaló munkásréteg fizetése volt. Míg azonban e felett az évi jövedelem felett a kor budapesti munkásságának csak kb. 17 százaléka állt, addig a főváros hivatalnokságában ennél alacsonyabb fizetés nem létezett. [6]
      Mindezek után vessünk egy pillantást a millenáris Budapest társadalmi térképére: a különböző elemek egymást fedő, világosan meghatározott kontúrokkal állítják elénk a társadalom területi elhelyezkedésének főbb tömbjeit. A városnak Pesten a Kiskörút és az Újépület vonala által határolt területein inkább a gazdasági élet, Budán - részben a Margit körút, Attila utca és a Duna által közrefogott városrészében: a Vár, a Víziváros, Krisztinaváros és a Tabán alkotta hagyományos magvában - inkább az állami élet központi szerveivel és az általuk foglalkoztatott népességgel találkozunk. A városmagban ennek megfelelően aránylag konszolidált lakásviszonyok uralkodtak, kényelmesebb, tágasabb lakásokkal, cselédtartásra képes, polgárosodott és a polgári alapműveltségnek is birtokában levő lakossággal. Nagyjából ilyen viszonyok jellemezték Pesten azokat a területeket is, amelyek a városegyesítés és a millennium között megindult városfejlődés eredményeképpen épültek be, vagyis a régi városmaggal határos és kifelé mintegy a Nagykörútig nyúló részeket, elsősorban az Andrássy úttól északra és a Kerepesi (ma: Rákóczi) úttól az Üllői útig; az előbbi zónában jobb módú, elsősorban a gazdasági élethez kötődő polgárok lakta bérházakkal, az utóbbiban egy arisztokrata rezervátummal, s vele egy társadalmi szinten az Andrássy út egész palotasorának külső végén a budapesti modern nagyburzsoázia és az arisztokrácia egymás mellett épült villáival. Ám részint már e tömbök belsejébe is beszivárogva, ezeken kívül pedig szinte egyértelműen - legfeljebb a körutakat és a legfőbb útvonalakat szegélyező bérházsorokat leszámítva - egyre inkább a kislakások növekvő s ennek megfelelően a cselédség egyre csökkenő aránya és az analfabetizmus erősödése válik megfigyelhetővé. Az itt lakók elsősorban a kispolgári és a szerény alkalmazotti-hivatalnoki elemek, valamint a munkásság felső rétege. Ez a kép Pesten elsősorban a Körúttól kifelé nagyjából az Aréna (ma: Dózsa György) útig, és a Keleti pályaudvartól délre a Kerepesi temető és a Ferencvárosi védgát (ma: Haller utca) vonaláig nyúló belterületre jellemző. De már ezekre a negyedekre is részben az ezen a külső határvonalon kívül eső, sajátlagosan a proletariátus által lakott kültelkek viszonyai lesznek jellemzők - mint Budán a Tabán és részben Újlak, valamint Óbuda esetén is. A lakások itt már nemcsak kicsik, de túlzsúfoltak is, albérlők és ágyrajárók tömegeivel, a cselédtartás már csak igen csekély arányú, a népesség analfabetizmusa magas; gyári munkások, napszámosok, legfeljebb szegény, segéd nélküli kisiparosok, szatócsok, egészen szerény kishivatalnokok, de főleg hivatalszolgák, vasutasok lakóhelye ez. És lakóhelye a reménytelen sorsú, emelkedni nemcsak hogy nem képes, de nem is akaró lumpenelemeknek is.
      Ez a társadalmi-területi térkép, mely az 1890. és 1900. évi népszámlálások adataiból rajzolható ki, a világháború kitöréséig nem sokat változott - változásokat már csak a kilencvenes évek elejétől megfigyelhető építési konjunktúra során kialakuló új városrészek és főleg az elővárosi övezet megjelenése fog hozni a városképben. Mindez azonban a városnak e most vizsgált területeit már csak kevéssé, lényegesen pedig semmiképpen sem érintette. Budapest e részei, a városi bel- és nagy részében a külterület is, ebben a formájukban érkeznek el a világháború küszöbére. [7]
      Míg az életmód alakulása a társadalomban amúgy is meglévő, differenciáló folyamatokat erősítette tovább, addig a polgári fejlődésre jellemző bizonyos integrációs folyamatok is kibontakoztak, illetve folytatódtak. Legjellegzetesebb közülük a nemzetiségi asszimiláció volt: az a folyamat, mely még a városegyesítés korában is többnemzetiségű, bár a negyvenes évek óta erősen magyarosodó városból a millennium korára már döntő többségében magyar várost formált. A város népességében a magyar elem eluralkodása egyszerűen abból a népességszámot, s így a nemzetiségi viszonyokat is döntően átalakító bevándorlásból látszik származni, mely a 19. század végén is elsősorban a magyarlakta területek népességét indította el a főváros felé. A magyar nyelvű népességgel egyre inkább telítődő városban, ahol az összes hatóságok és a sajtó jelentős hányadának nyelve a magyar volt, s ahol a mindennapi érintkezés egyre inkább a magyar nyelv tudását igényelte, a nyelvhasználat váltása a más anyanyelvűeknél nem meglepő. A magyar nyelv ilyen nyomását ellensúlyozni képes, a német vagy szlovák nyelv használatát folyamatosan igénylő vagy biztosító alkalmak köre egyre szűkült: információhoz jutni egyre inkább csak magyar nyelven lehetett. Még természetesebb lett ez azoknál a fiatal nemzetiségi generációknál, melyeknek az iskoláztatása már Budapesten kezdődött: náluk döntő jelentőségű volt, hogy az iskolák már az 1860-as évek óta kizárólag magyar nyelven oktattak (ugyanígy nyilván az iskolatársakkal való magyar nyelvű érintkezés is). Budapest a századfordulóra már egyértelműen magyar városnak tekinthető - legalábbis nyelvében, és ha elmagyarosodása sok szempontból még csak a felületen érvényesült is, már nem volt visszafordítható. [8]
      A társadalom mozgásának fő jellegzetességei - melyek a főváros társadalmának arculatán a városegyesítés és a millennium közötti időszakban már elmélyítették a modern társadalomra jellemző vonásokat és életre keltették az e társadalmat differenciáló és integráló, új típusú folyamatokat - természetesen számtalan területen érvényesítették hatásukat. Akár a fővárosi társadalom olyan jelentős eleménél végbemenő átalakulást vizsgáljuk, mint a zsidóság, akár a fővárosi egyletek alakításában megfigyelhető mozgalmakat, akár a társadalom harcát és védekezését az ínség és az öregkori nyomorúság ellen, akár a bűnözés új formáinak megjelenését, mindenhol változást, alakulást találunk - a városfejlődés során kialakuló új feltételeknek megfelelő új ellentmondásokkal. Végbement a zsidóság integrálódása a város társadalomszerkezetébe, de megmaradtak az orthodoxia és a neológia ellentétei, s kiélesedőben voltak egyelőre a kispolgárság és a nagypolgárság felekezeten belüli ellentétei - annak megfelelően, hogy a zsidóság eleve meglévő polgári funkcióinál fogva mindkét réteg itt volt viszonylag a legerősebben kifejlődve. Létrejöttek az új polgárságot összefogni kívánó új egyesületi formák, de éppen a legsajátosabban budapesti egyletek a polgárságot éppenséggel megosztó kerületi szempontú klikkeknek lettek a bázisai. A társadalmi jótékonyság vagy önvédelem már fejlődő formájában sem tudott megbirkózni a szegénységgel és a nyomorúsággal: intézményes közösségi beavatkozást igényelt. És a legnagyobb paradoxon: a főváros bűnözése, mellyel oly tehetetlen volt a városegyesítés korának rendőrsége, a nyolcvanas évek végére integrálódott a társadalomba, annak részévé vált - s mint ilyen, leküzdhetővé is lett.
      A budapesti társadalomszerkezet 1896 és 1914 közötti továbbfejlődése mellett nem szűntek meg azok a társadalmi mozgások sem, melyek ezt a fejlődést továbbra is befolyásolták. Ekkoriban is megfigyelhető a zsidóság nemzeti és társadalmi asszimilációja; a szabadkőműves szervezkedés előrehaladása; az egyesületi élet erős fejlődése (kivált a sport vonatkozásában); a szociális problémává bővült szegényügy iránti érdeklődés szélesedése vagy Budapest bűnözésének nagyvárosiasodása. Egyik jelenség sem ellentmondásmentes, sőt korunkra éppenséggel új meg új ellentmondásokat szül. A zsidóság asszimilációja egyrészt a pozícióira féltékeny nem zsidó kispolgárság ellenállásába s az ennek nyomán kialakuló antiszemitizmusba fog ütközni - ugyanakkor a zsidóság széles, modern, alkalmazotti és értelmiségi rétegei is illúzióvesztve kerülnek szembe azokkal a társadalmi és nemzeti eszményekkel, melyek felé az előttük járó nemzedékek asszimilációja még oly nagy erővel irányult. A szabadkőművesség útja szétvált: a klasszikus, hagyományosan liberális, kozmopolita főág mellett részint radikális, részint nacionalista mellékágak jelentek meg. Az egyesületi életben a politikai egyletek által képviselt és előmozdított differenciálódás mellett a társadalmat sokkal szélesebb körben differenciáló vonások léptek előtérbe: elsősorban a sportélet, kivált a labdarúgás ekkoriban induló diadalútjának kibontakozásával egyrészt sportolókra és az egyre nagyobb tömegű szurkolóknak az egyesületek jellege szerint nagyon is élesen tovább differenciálódott csoportjára, másrészt amatőrökre és profikra bontva a sportegyletek társadalmát. És ez a folyamat kiterjedt a polgári társadalom perifériáira is: a nagyváros új viszonyai éppúgy megteremtették az immár technikailag és pszichológiailag egyaránt korszerűen felfegyverkezve tevékenykedő modern bűnözőt, mint a nyomorúsághoz már a szociológia és a pszichológia eszközeit is felhasználó, újfajta, társadalmi felelősségtudattal közelítő modern „szociális munkás” típusát is.
      Az első világháború sodrában a drágulás, az élelmiszerhiány, a lerongyolódás és a lakásnyomor (melyekhez, elsősorban a középrétegeknél a nyolc hadikölcsönjegyzés e középrétegek szerény felhalmozását elnyelő, s így anyagi biztonságérzetüket is alapjaiban megrendítő hatása is hozzájárult) együttesen és minden eddiginél nagyobb erővel jelentkezett, s a társadalom legszélesebb és éppen a háború terheit legközvetlenebbül viselő rétegeinél szorított egyre erősebben háttérbe minden, nem közvetlenül az élet fenntartásához kapcsolódó elemet és mozzanatot. És mert a budapesti társadalomból éppen az erős polgári középrétegek hiányoztak, e problémák könnyen megindították - életszínvonalban és életmódban egyaránt - azt a nivellálódást, mely által Budapest társadalma - ha késve is - jelentős lépést tett előre a modern nagyvárosi társadalom kialakulásának útján. A szakmunkásság, a kispolgárság és a kishivatalnokság tömegei e nivellálódás nyomán elsősorban Budapesten fognak politikailag is gyorsan közeledni egymáshoz.

      II.
      1872. november 26-án indult meg a városegyesítési törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása, amely december 9-ig tartott. A városegyesítés azonnali végrehajtását a Ház vita nélkül jóváhagyta. December 17-én egyetlen ülésben a főrendiház elfogadta a törvényjavaslatot, és az december 22-én megkapta Ferenc József aláírását is. A december 23-i kihirdetéssel az 1872. évi XXXVI. törvény hatályba lépett: Budapest megszületett.
      A törvénynek már csak a megvalósítása volt hátra. Néhány nappal a törvény szentesítése és kihirdetése után a belügyminiszter mindhárom várost felszólította, hogy a szervezési munkálatok elkészítésére a törvény 134. §-ában előírt, általuk választott tagokból álló 34 tagú bizottságot 10 napon belül hozzák létre. A bizottság az elkészült munkálatokat 1873. március 20-tól kezdve részletekben terjesztette a három város időnként összeülő közös közgyűlései elé. A pontosan kilenchónapos tárgyalássorozat alatt a városegyesítés részproblémáira is megoldást találtak. Meghatározták a főváros közigazgatási kerületeit: ekkor lett külön kerületté a korábbi VI. kerületből kiemelt Erzsébetváros, a VII. kerület és X. kerületként a korábbi józsefvárosi külterülettel együtt Kőbánya. Kialakultak a közös törvényhatósági bizottság megválasztásának szabályai és a közgyűlés szervei is. Létrejött a főváros szervezeti szabályzata: tulajdonképpen a főváros teljes közigazgatási szervezete is. E tárgyalások során meghatározták a főváros címerét is.
      A felterjesztett szabályzatokat a belügyminiszter rövid idő alatt jóváhagyta. 1873. szeptember 25-26-án megtartották a választásokat is Budapest első képviselőtestületébe: 200 tagot a mintegy 16 ezer választójogosult polgár szabadon, 200-at pedig az 1200 legnagyobb adófizető közül választott. A választás egyes kerületekben a lassan kialakuló helyi és országos politikai klikkek közti előzetes osztozkodás alapján ment végbe.
      1873. október 25-én, a pesti Vigadó termében, az új tagok összegyűltek az első közgyűlésre. Ugyanakkor megválasztották a főváros főpolgármesterévé Ráth Károlyt. November 4-én polgármesterré Kamermayer Károlyt választották. 5-én megválasztották a két alpolgármestert. 1873. november 17-én Budapest főváros tanácsa ténylegesen is átvette az ügyek vitelét a működésüket előző napon megszüntető városi tanácsoktól. Gondosan rögzítették a napot: terhek és kötelezettségek e naptól kezdve az egyesített városokat terhelik. E napon ténylegesen is megszületett Budapest. [9]
      Budapest parlamentjének, a főváros képviselőtestületének szűk volt a bázisa; 400 (háromévenként felében újraválasztott) tagjának megválasztása iránt a választóközönség a századfordulóig meglepő érdektelenséget tanúsított. (Maga a községi választójog a törvényhatósági jogú városokban alapjában az országgyűlési választójoggal azonos feltételekhez volt kötve - ezt Budapesten csak az írni-olvasni tudásnak, valamint a kétévi helybenlakásnak a kötelezettsége korlátozta.) A közöny azonban könnyen megérthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a virilizmus érvényesülése a főváros politikai életében a 400 közgyűlési hely felére olyan embereket ültetett, akik végül is a választóközönségtől csak igen kis mértékben függtek, s ennek megfelelően csak saját érdekeiket - jobb esetben meggyőződésüket - képviselték, mégpedig - a tagságon belül 50 százalékos részesedésük révén - olyan súllyal, mely a választott tagok véleményének érvényesülését jelentősen befolyásolta.
      A virilizmus bevezetése persze a maga idejében nem volt helytelen elképzelés. A hazai polgári fejlődés és a városfejlődés döntő kérdése volt a modern kereskedelmi, ipari és banktőke minél teljesebb bekapcsolása a közügyekbe. Ezt azonban az 1870-es években még nehéz lett volna elérni a virilizmus nélkül: a városi választójogosultak tömegei a városfejlődés adott fokán döntő többségükben a kis- és középpolgári, jelentős hányadukban még a feudalizmus városának inkább helyi, mint országos funkcióiból kinőtt elemekből álltak, s inkább szemben álltak a tőke modern képviselőivel. Utóbbiak gazdasági súlyuknak megfelelő politikai szerephez juttatását a virilizmus kétségtelenül radikálisan, az akkor egyedül lehetséges antidemokratikus módon oldotta meg. Éppen a kilencvenes évek elejére azonban a fejlődés már alaposan előrehaladt - a modern tőkés elemek bekapcsolódása a számukra a vártnál jobb üzletnek bizonyult városfejlődésbe megtörtént, és bekövetkezett a kis- és középpolgárság megerősödése is. Ugyanakkor az ipar és a hitelügy legnagyobb tőkései - éppen a fővárosi gazdaságra gyakorolt befolyásuk erősödése folytán - már kezdték közvetlenül kivonni magukat a közgyűlés munkájából, s a legnagyobb vagyon képviseletét egyre inkább a legimproduktívabb vagyonnak, a nagy házingatlanok tulajdonosainak (akiknek sorába mellesleg már ők maguk is beléptek) vagy a képviseletükben tevékenykedő ügyvédeknek engedték át. Mindez így, együtt, a virilizmus rendszerének egyértelműen már csak a hátrányát fogja meghagyni a századfordulóra, jelentősen hozzájárulva ezzel az egész várospolitika nyilvánvaló válságához.
      A társadalmi bázis hiányát tükröző közönyben azonban szerepe volt annak is, hogy a közgyűlési tagság kiválasztása, megválasztatása néhány jól megszervezett és ügyesen vezetett politikai csoportosulás kezébe jutott; ezeknek minden körülmények között sikerült embereiket bejuttatni a közgyűlésbe. Ennek a (különben a 19. század végén minden nagyvárosban hasonló módon kialakuló és működő) pártrendszernek az ismeretében nem meglepő, hogy a millenniumig a budapesti közgyűlés politikai profilját meghatározó erővonalak rendszere is megmerevedett, csakúgy, mint a város országgyűlési képviseletének a kormánypárt jegyében megszilárdult profilja. Ellentétei, belső választóvonalai ekkoriban, sajátos módon, még nem elsősorban a jellegzetesen fővárosi problémák, hanem inkább az országos politika hagyományos irányai, pártjai és jelszavai által kifejezett frontok mentén alakultak ki. Magyarázat erre az is, hogy a választók politikai szervezése az országgyűlési képviselőválasztásokon indult el, s az országos pártok szerint kialakult szervezőapparátus vette át azután - felismerve a városházi politikában rejlő nagy lehetőségeket - a városi választások szervezését is. Az országos politikában szerzett kapcsolatok és érdemek jól kamatoztathatók voltak városházi ügyekben is, és viszont: a városházi pozíció erősítette a szervezők helyzetét az országos politikában, mindkét esetben nem kis mértékben a választók, illetve az élharcosok immár két forrásból is biztosítható korrumpálása révén. Néhány év, és Budapest egyes kerületeiben megjelentek a választásokat és rajtuk keresztül a kerület egész sorsát - korrumpált korteseik révén - teljhatalommal irányító „törzsfőnökök”, hátuk mögött a társadalmi bázisuk intézményes kereteit jelentő kerületi társaskörökkel. Ezek az alakulatok általában a kormánypártot, a Szabadelvű Pártot [10] támogatták.
      A millennium előtti években ebben az érdekek kölcsönös összefonódásán alapuló várospolitikai idillben fognak megjelenni, váratlan zavart támasztva, a főváros történetének első, immár sajátosan fővárosi politikai kérdésekre figyelő pártalakulatai. Hátuk mögött a gyorsan növekvő létszámú, lassan erejüknek is tudatában lévő és saját társadalmi igényeiknek s tevékenységi körüknek megfelelően a nagypolgári és hagyományosan országos politikai irányok szerint alakult várospolitikával szakító kispolgári rétegekkel - akik sajátosan városházi politikát követeltek. A sort a Terézváros kispolgárai nyitották meg 1894-ben; egy Vázsonyi Vilmos nevű fiatal, de politikai szereplése révén már ismert ügyvéd vezetése alatt létrehozták a Községi Demokrata Párt első szervezeteit. Közel egy időben ezzel jött létre az I. kerületi „szabad polgárok” lényegében hasonló bázisú szervezkedése. Mindkét alakulat további útja azonban döntően már az 1896 után nyíló új korszakban bontakozott ki.
      Budapest várospolitikájának alapjait, kereteit és ezeken belüli cselekvési lehetőségeit - azt, ahogyan Budapestet a szó legtágabb értelmében igazgatták, vagyonával gazdálkodtak és ezáltal fejlődésének belső szervezeti és anyagi kereteit biztosították, s ahogyan a város növekvő súlyát és jelentőségét az országos politikában is érvényesítették - a városegyesítéstől kezdve egészen az első világháborúig, sőt, még azon túl is a városegyesítést kimondó 1872. évi XXXVI. tc. határozta meg, a többi magyarországi törvényhatósági jogú, a vármegyékkel azonos szinten álló, közvetlenül a kormány alá rendelt városéval lényegében azonos módon. E törvény alapján a főváros jogállása - s ebből következően igazgatása és gazdálkodása is - széles körű önkormányzatának elismerésén alapult.
      Az önkormányzati jogokat a város képviselőtestülete rendszeresen és sűrűn tartott közgyűlésén gyakorolta. Az egész fővárosi lakosság, a „főváros közönsége” nevében a közgyűlés jogosult volt szabályrendeletek alkotására és saját ügyrendjének megállapítására; közigazgatási és választókerületek alakítására; a főváros szépítésére, útjaival, utcáival, közműveivel, építkezéseivel és közmunkáival kapcsolatos intézkedésre; kölcsönök felvételére; községi új adónemek behozatalára, megszüntetésére, vagy a meglévők megváltoztatására; törzsvagyon szerzésére vagy elidegenítésére; költségvetési előirányzat megállapítására és a zárszámadások megvizsgálására; tisztviselők, választmányok, bizottságok választására; a tisztviselők ellenőrzésére, felelősség alóli felmentésükre, felfüggesztésükre, ellenük fegyelmit megelőző vizsgálat elrendelésére; tisztviselők, altisztek, szolgák fizetésének szabályozására, felemelésére vagy leszállítására; új hivatalok és állások szervezésére, meglevők megszüntetésére; a főváros kezelése vagy felügyelete alatt álló pénztárak megvizsgálására és róluk jelentés tételére; fellebbezések elintézésére, indítványok tárgyalására.
      A közgyűlésnek ezenkívül joga volt országos politikai kérdéseket tárgyalni, ezekben állást foglalni és állásfoglalásait részint a többi törvényhatósággal, részint a kormánnyal közölni, vagy akár közvetlenül az országgyűléshez fordulni. Budapest főváros is rendelkezett ezenkívül az ún. alkotmánybiztosítékokkal: megvolt ugyanis az a joga, hogy a kormány vagy valamely miniszter azon rendeleteit, melyekkel az országgyűlésen meg nem szavazott adót vagy újonclétszámot kívánt behajtatni, illetve kiállíttatni, ne teljesítse; általában pedig minden olyan kormányrendelet ellen, melyet törvénytelennek tartott, joga volt tiltakozni és annak végrehajtását apparátusának megtilthatta. Ennek is megvolt azonban a maga korlátja: ha a miniszter a főváros tiltakozásával szemben is fenntartotta rendeletét, vagy azt már eleve az állam veszélyeztetett érdekeire való hivatkozással bocsátotta ki, a város élén álló, a kormányt képviselő főpolgármester jogosult volt rá, hogy a fővárosi apparátussal közvetlenül rendelkezzék; a város képviselőtestületének ez esetben csak arra volt joga, hogy az országgyűlésnél utólagosan panaszt emeljen. Az állami politikának gondosan kidolgozott egyensúlyi rendszere volt ez a helyi és a kormányérdekek összehangolására.
      Ezekkel a hatáskörökkel valamennyi magyarországi törvényhatósági jogú város rendelkezett. Budapest sajátos helyzete ezt csak annyiban módosította, hogy a főváros élén álló, a főispánénak megfelelő hatáskörrel rendelkező főpolgármestert nem az uralkodó nevezte ki, hanem az ő három jelöltje közül a közgyűlés választotta; ennek megfelelően a főpolgármestert - ellentétben a főispánnal - hatéves hivatali ideje alatt még az uralkodó is csak saját kérésére menthette fel, ami a főpolgármestert erősebben kötötte a városi érdekekhez. Amellett Budapest rendőrsége - ellentétben a többi városi rendőrséggel - nem városi, hanem állami volt, és ennek fejében terheinek fedezéséhez a főváros jelentős összeggel hozzájárult. Végül, a főváros nem kis sérelmére, építésügyi hatáskörének jelentős hányada, mely még az utcák elnevezésére is kiterjedt, a Közmunkatanács kezében volt.
      Budapest városigazgatása a századfordulóig alapjaiban a szervezési szabályrendelet rendszerében és előírásai szerint alakult, melyet 1873 első felében a 34-es bizottság készített el.
      E szabályozás mindenekelőtt meghatározta a főváros tisztviselőit. Ezek: a polgármester, az alpolgármesterek, a tanácsnokok, a főjegyző, a tanácsjegyzők, a kerületi jegyzők, a főügyész, az ügyészek, a főmérnök, a főorvos, a kerületi orvosok, a főszámvevő és a főlevéltárnok; ezeket az állásokat a képviselőtestület választással hét évre töltötte be, kivéve a főlevéltárnoki állást, melyet élethossziglanra szóló választással töltöttek be. Az ezek alatt álló városi alkalmazotti posztok több szakágazatban oszlottak meg: a fogalmazói szakban, a szakhivatali szakban, a kezelő és segédszemélyzeti szakban; ezekben a tanács élethossziglani választással töltötte be az állásokat.
      A szabályozás megállapította a polgármester hatáskörét, kiemelve, hogy ő a tanács elnöke. A vármegyéktől eltérően tehát a törvényhatósági jogú városokban és Budapesten a végrehajtó apparátus élén nem az alispánhoz hasonló egyszemélyi vezető, hanem kollektív testület állt, melynek egyes tagjai a városi igazgatási apparátus egyes nagy csoportjai, az ügyosztályok élén álltak. Tíz ügyosztályt állítottak fel: a jogügyi és személyzeti ügyosztályt; a középítészeti; magánépítészeti, felmérési és szabályozási; az árva- és gyámügyi; az adó- és illetékügyi; az egészségügyi; a pénzügyi és gazdasági; a tanügyi; az ipari, rendészeti és szegényügyi, és végül tizediknek a katonai ügyosztályt. Egy-egy ügyosztály élén tanácsnok állt, a polgármesteri titkárságnak (mintegy elnöki osztálynak) az élén a főjegyző.
      A tanács kihelyezett, a kerületekben telepített szervei az elöljáróságok voltak. Az elöljáróságok élén kerületenként egy-egy elöljáró állt, mellette 4-8 esküdt és a pót-esküdttagok. A tulajdonképpeni szakigazgatási munkát kerületenként egy-egy jegyző végezte, mindössze egy-két írnokkal, ezekhez kerületenként egy-egy kézbesítő és egy-egy szolga csatlakozott. Az elöljáróságok végezték az igazgatásrendészeti és teljesen alacsony szintű adminisztratív feladatokat. [11] (Az 1893-ra megszületett elöljárósági törvény a kerületi elöljáróságokat mintegy az önálló községekre jellemző jogkörökkel ruházta fel; az elöljáróságot szabályszerű, gazdagon differenciált hivatallá alakította.)
      A fenti szervek által ellátott különböző szintű általános igazgatási teendőket az iktató, a kiadó, a levéltári, az ügyészi és a statisztikai hivatalok segítették, részint az ügyvitel technikai bonyolításával, részint jogtanácsosi, részint statisztikai funkciókkal. Külön szabályozták a szakhivatalok munkáját, így különösen a fővárosi adóhivatalét, mely ekkor már adószámviteli hivatalra, adópénztárra, valamint adó- és illetékbehajtási hivatalra bomlott. Részletesen szabályozták a fővárosi számvevőség feladatát és teendőit, a mérnöki hivatal szervezetét, a házipénztár ügyvitelét, a letétpénztár és a gyámpénztár működését, a vásárigazgatóság feladatkörét. Az egészségügyi igazgatást a tiszti főorvosi hivatal látta el; élén a tiszti főorvos állt. A kerületekben 13 kerületi orvos, 14 halottkém, 26 kerületi bába és 7 állatorvos tevékenykedett. Az apparátust a városi egészségügyi intézetek személyzete és a városi vegyész egészítette ki. Ezeken kívül külön szabályozás alá került még a főváros népes oktatási személyzete, tűzoltósága és több speciális feladatot ellátó szerve. 1874-ben 1682 személy állt Budapest szolgálatában (közülük 523 jutott a tulajdonképpeni közigazgatási hivatalokra). 1897-re azonban ez a létszám csaknem pontosan a háromszorosára, 4932 főre emelkedett - ám figyelembe véve a hatósági feladatok megnövekedését, a létszámemelkedés korántsem volt túlzott.
      A városigazgatás azonban nemcsak a város lakosságának szervezését, illetve bizonyos igényeinek kielégítését jelentette, hanem éppen ennek alapjaként a város vagyonával és jövedelmeivel való gazdálkodást is. Az egész, 1875-től 1895-ig 107 és fél millióról 305 millió koronára emelkedett fővárosi vagyonnak - melybe, többek között, különböző felszerelési tárgyak, anyagok, a város cselekvő tőkéi, ekkoriban elsősorban a kölcsönök és 1890-től a városi italmérés jogának megváltása fejében az állam által fizetett 11 és fél milliós tőke összege, valamint a haszonvételi jogok becsült értéke is beletartozott - túlnyomó részét az ingatlanok tették ki. A városi gazdálkodás alapját tényleges bevételek erősítették. Budapest ún. községi alapjának (ami gyakorlatilag a város saját háztartását jelentette) összes bevétele az 1874. évi 16 millió 557 ezer koronáról 1895-ig 54 millió 604 ezer koronára emelkedett. A városi rendszeres bevételek súlypontja 1873 és 1896 között az adókon nyugodott; ám mellettük már növekvő és jelentős szerephez kezdett jutni a város saját ingatlanaiból, illetve közszolgáltatásaiból származó jövedelem. Az ezeken kívüli bevételi források között pedig elsősorban (és kivált 1880-tól) a kölcsönök játszottak egyre nagyobb szerepet.
      Budapest községi alapjának összes kiadása az 1874. évi 13 millió 606 ezer koronáról 1895-ig 53 millió 464 ezer koronára emelkedett. A főbb kiadási tételek közül a közigazgatási személyzet fizetésének és nyugdíjának részesedése 12,56 százalékról 15 százalékra, az iskolaépítés költségeinek részesedése 13 százalékról 16 százalékra nőtt. 1895-ig a személyügyi kiadásokon túl a város kiadásainak közel 50 százalékát az alapvető infrastrukturális beruházásokra, illetve az ilyen jellegű tevékenység folyamatos fenntartására fordította - olyan beruházásokra tehát, amelyeknek jelentősége a városfejlődés szempontjából vitán felül állt, jövedelmezőségük azonban kimutathatóan csekély, amortizációjuk pedig lassú volt. Az ilyen irányú kiadások növekedésével együtt nőttek nagyra a városi vagyonállag jelentősebb hasznot nem hajtó és csak lassan megtérülő elemei, ami a várost előbb-utóbb természetszerűen kölcsönök felvételére szorította. [12]
      A millennium körüli évek sok szempontból lezárták a városfejlődésnek a városegyesítéssel megindult periódusát. 1892-ben, végül is a dualizmus államszervezetének logikus, csak korábban még nem érvényesített következményeként, Budapest a Monarchiának Béccsel mindenben egyenrangú (tehát nemcsak fő-, hanem székvárosa) második székesfővárosa [13] lett. Ám a városegyesítés korának a várospolitikában és a városigazgatásban érvényesülő eszméi, intézményei, rendje a millennium éveire betöltötték hivatásukat, alkalmatlanokká vagy egyszerűen szűkösekké váltak a városfejlődés akkor induló szakaszának addigra már kibontakozó erői számára, melyek e vonatkozásban is új feltételeket kívántak immár és teremtettek is maguknak.
      A millennium utáni korszakot Budapest politikai történetében a meglevő politikai szerkezet felbomlása és új irányzatok és törekvések megjelenése jellemzi. Ám a politikai magatartás és tevékenység intézményes keretei gyakorlatilag az első világháborúig továbbra is változatlanok maradtak. Változatlan maradt a fővárosi közgyűlésben a virilizmus pozíciója, és semmit sem változott a közgyűlés és ezzel együtt a városi önkormányzat hatásköre. Mindennek révén többé-kevésbé továbbra is intézményesen biztosított maradt a városi vezető réteg már megszerzett politikai pozíciója is.
      Azt, hogy bizonyos változások Budapest politikai életének szféráiban ennek ellenére is megindultak, először a főváros országgyűlési képviselőinek választásán lehetett észrevenni. Mert bár a választójog feltételei a világháborúig gyakorlatilag változatlanok maradtak, e merev kereteket jelentősen kitágította - főként 1896 után - részint a társadalmi emelkedés, részint a pénz inflálódása folytán a választói cenzuson egyre könnyebben átlépni tudó és így erőteljesen növekvő tömegek belépése. A kispolgárság növekvő elégedetlenségét mindennél jobban illusztrálja az a tény, hogy az ellenzék 1906. évi országos győzelme [14] által meghatározott politikai közhangulat nyomására Budapesten is, a főváros összes kerületében (leszámítva a nagyburzsoázia fellegvárát, a Lipótvárost) immár csupa ellenzéki képviselő jutott mandátumhoz. És bár 1910-re a volt kormánypárt országosan kivívott választási győzelme a fővárosra is kiterjedt, az öt munkapárti mandátum mellé már egy párton kívüli és három ellenzéki mandátum is került, melyek közül kettő Vázsonyi demokrata pártjának, egy pedig az I. kerületben a „szabad polgárok” által megválasztott képviselőnek jutott. Vázsonyi többek között követelte a virilizmus és a cenzusos választójog eltörlését; önálló progresszív városi adó bevezetését; a gáz, a világítás és a közúti vasutak községesítését; szociálpolitikát, melynek során a város többek közt üzemeinek és a vele szerződött vállalatok munkásainak is méltányos munkafeltételeket biztosít; ingyenes népoktatást; általában is a kispolgár és a munkás védelmét. A század első éveire a parlamenti képviselőválasztások eredményeit így már jelentős mértékben Budapest helyi problémái vagy legalábbis az azokból táplálkozó indulatok kezdték befolyásolni. Budapest állásfoglalásaiban így az országban elsőnek jelentek meg szervezőerőként az országos politikai formáktól elszakadó valóságos és budapesti társadalmi problémák - és az ezeknek megfelelő programok alapján álló politikai szervezetek. A választójogosult polgári-kispolgári népességnél továbbra is meglevő közöny természetesen némileg oldódott akkor, mikor a választópolgár reális lehetőségeket látott sorsának átformálására.
      Az 1905-1906. évi politikai válság, majd a koalíció uralmának évei valamennyi várospolitikai csoportosulás éles konfliktusok közti mozgását és a frontok tisztázódását hozták magukkal. A fővárosnak a Fejérváry Géza-féle kormánnyal szemben tanúsított ellenállása miatt a kormány 1906. február 19-én a város élére királyi biztost nevezett ki, aki felfüggesztette a főváros autonómiáját. Az apparátus ezek után zavartalanul dolgozott tovább, egészen április 8-ig, mikor a szövetkezett ellenzéki kormány kinevezésével az alkotmányos állapotok helyreálltak. Az új kormány azonban nem volt megelégedve Budapestnek a válság hónapjaiban tanúsított valóban lagymatag ellenállásával, ráadásul ellenszevvel nézte közgyűlésének köztudottan a régi kormánypárthoz húzó többsége miatt. A törzsfőnökök, akiknek viszont nem volt nehéz felismerniük, hogy az új helyzetben a közgyűlésben nem folytatható a hajdani kormánypárti politika, az új kormánnyal viszont nem szimpatizáltak, pozíciójuk átmentése érdekében egy harmadik utat választottak: csoportjaiknak sajátlagosan városi párttá történő átalakításával kezdtek kísérletezni. Ilyen szempontból azonban csak az egyetlen, valóban városi programmal indult - bár ellenzéki - közgyűlési csoportosuláshoz, a demokratákhoz fordulhattak, akiknek vezetője, Vázsonyi végül is hajlamosnak mutatkozott a hajdani V., VI., VII., VIII. kerületi kormánypárti törzsfőnökökkel történő fúzióra, beolvasztva csoportjaikat saját városi demokrata pártjába, mely ilyen módon, mint polgári demokrata községi párt, a városháza urává lehetett. Erejének első próbája - még mielőtt a fúzió formálisan létrejött volna - az volt, hogy a polgármesteri állásra sikeresen megválasztatta saját jelöltjét: ekkor került a polgármesteri pozícióba Bárczy István. E városi pártkoalíció hamarosan felbomlott, ám alig egyéves fennállásával mindenesetre lehetővé tette a törzsfőnökök politikai átmentését. Vázsonyi pozíciója azonban annyira megszilárdult, hogy nem lehetett többé megkerülni, sőt, helyzete, tekintélye csakhamar tovább erősödött. Pedig a nagy községi párt felbomlásától kezdve a közgyűlési erőviszonyok lassan ismét a régi konstellációk szerint kezdtek kialakulni, amit különösen elősegített a Munkapártnak a koalíció felett 1910 tavaszán aratott nagyszabású győzelme.
      Ám ha végül is a kormánytámogató, a nagytőkéhez kapcsolt, a legnagyobb kerületekben szilárdan fennmaradt kerületi csoportok uralma által jellemzett várospolitika erőviszonyai így első látásra nem sokban különböztek is az egy évtizeddel korábbiaktól, három jelentős különbséget csakhamar észre lehetett venni. Egyrészt az előző években hivatalosan elvállalt különböző pártprogramok nyomán 1913 közgyűlési politikája, ha sok tekintetben még formálisan is, alapjában már konkrét városi problémák és a rájuk válaszoló programok szerint szerveződött át. Másrészt a pártok programjai egyetértettek a városházi politika demokratikusabb, virilizmus nélküli s az általános titkos választójog alapján álló átalakításában. Végül, az átalakulások során a pártarányok is ingataggá váltak, s az egyensúly kialakításában megnőtt a mérleg nyelvének, a kezében levő hatalmas adminisztráció révén a várospolitikában egyre jelentősebb szerepet játszó városi végrehajtó hatalomnak a súlya is. A városigazgatás ilyen lehetőségei és szerepe révén pedig az 1900-as évek második felében kialakult az a határozott, Bárczy István polgármester nevéhez fűződő várospolitika, melynek következtében az az időszak a liberális városvezetés koraként él - méltán - a tudatunkban. Hiszen a kor budapesti várospolitikájának ez után az inkább csak intermezzo jellegű, de nagyon is jelentős, a politikai erőket bizonyos fokig átcsoportosító, profiljukat némileg átalakító szakasza után a következő, 1906-ban kezdődő és csak a polgári demokratikus forradalommal véget érő szakaszát már Bárczy fogja meghatározni.
      A székesfőváros közigazgatásának teljes és az igényekkel valóban összhangban álló reformjára 1911-ben került sor. 1911 júniusában nyújtotta be a közgyűlésnek Bárczy a központi igazgatás átszervezéséről szóló előterjesztéseit. A reform, amit a közgyűlés végül változtatás nélkül fogadott el, mindenekelőtt a polgármestert vonta ki a folyó ügyek roppant tömegének intézése alól, annak érdekében, hogy vezetői munkáját minél zavartalanabbul láthassa el. Ennek érdekében kettőről háromra emelték az alpolgármesterek számát, a korábban polgármesteri intézkedési és felülvizsgálati jogok legnagyobb részét is az alpolgármesterekre hárították, illetve lehetővé tették, hogy ezek egy részét az ügyosztályvezetőkhöz továbbítsák. Megszüntették a teljes tanácsülések túlterheltségét: bevezették a tanácsi határozatképességhez éppen csak szükséges létszámú résztvevőből álló tanácsüléseket, ami a teljes tanács párhuzamos ülésezését tette lehetővé, mégpedig a lehetőleg összetartozó ügykörök szerinti csoportosításban. Ezenkívül megnövelték az ügyosztályok számát (már a 19. század végén megszüntették a tanácsi adóügyosztályt és felállították a közélelmezésit és a közlekedésit): új ügyosztályként jöttek létre a szociálpolitikai és közművelődési, az üzemi (vízvezetéki és világítási), a városgazdasági, valamint a közgazdasági ügyosztályok; műszaki vezetés alá helyezték a régi középítési ügyosztályból kialakított út- és csatornaépítési, valamint a városi épületek ügyeivel foglalkozó építési ügyosztályokat. Ezzel a mérnöki hivatalt megszüntették, bevonták a tanácsba, ami növelte intézkedéseinek hatékonyságát és csökkentette a bürokráciát; csupán az önálló hivatallá átszervezett vízvezetéki igazgatóság maradt kívül a tanácsi ügyosztályi igazgatás keretein. Ezenkívül tanácsi ügyosztállyá alakult a korábbi polgármesteri elnöki ügyosztály is. Az ügyosztályokat a hatékonyabb ügyintézés érdekében három ügycsoportra osztották, melyek a rokon természetű ügyeket érintő ügyosztályokat fogták össze egy-egy alpolgármester közvetlen irányítása alatt. A reform érintette a közgyűlést is, melynek immár áttekinthetetlenné növekedett szakbizottsági rendszerét úgy alakította át, hogy minden ügyosztálynak megfelelő szakterület egy-egy szakbizottság ellenőrzése alá került, csupán a pénzügyi szakbizottság illetékességi köre maradt változatlan, kiterjedve az igazgatás egészére.
      A főváros igazgatásának ez a világháború előtti utolsó nagyszabású átszervezése jellemzően tükrözte a városfejlődés igazgatási igényeiben bekövetkezett súlyponteltolódásokat is. Mindenekelőtt a műszaki problémák előtérbe kerülését az 1873-ban még túltengő jogi és adminisztratív kérdések mellett, valamint (részben a műszaki fejlődéshez is kapcsolódva) a gazdasági kérdések körének kitágulását, és jelentőségének növekedését. Az olyan különleges ügykörök megjelenése, illetve szervezeti önállósulása pedig, mint a szociálpolitika, a közművelődés és a városgazdaság, már a nagyváros problémáira látszott megoldást keresni.
      Az új várospolitika legjelentősebb eleme a községesítés, a természetüknél fogva kommunális szolgáltatásokat ellátó üzemek városi tulajdonba vétele volt. 1910-ben e törekvés sodrában váltotta meg a főváros a gázműveket, és ugyancsak 1910-ben az eddig magánkézben volt hirdető-vállalatok jogát is. Maga a főváros közvetlenül vagy közvetve (valamely saját intézményének házi kezelésében, illetve kiközvetítésével) is létrehozott jövedelmező üzemeket: így pl. 1909-ben községi kenyérgyárat, 1912-ben községi konyhakertészetet, 1913 végén kórházi műszereket és kötszereket gyártó vállalatot. Más üzemeket részvénytársaság formájában, a részvények összessége vagy többsége megszerzésével vett tulajdonába. Az új várospolitika második tényezője a főváros kislakásépítő tevékenysége volt: 1909 és 1913 között 4816 kislakást építettek. Ezt a tevékenységet egészítette ki a zsúfolt tömegszállások nyomorának enyhítésére a népszálló létesítése, az Angyalföld peremén kulturális és szociális központként szervezett V. kerületi népház megépítése. Az új várospolitika harmadik súlyponti elemét a közoktatásügyi és közművelődési beruházások jelentették, köztük elsősorban a népiskolák építése: a polgármester programjának keretében 1909 és 1912 között a főváros 55 iskolát épített 976 tanteremmel, túlnyomórészt az eddig iskolákkal rosszul ellátott, újonnan beépült kültelkeken. A főváros egyúttal gondoskodott az oktatás színvonalának emeléséről is, és ennek kereteit is segített megteremteni: Budapest saját pedagógusainak szakmai továbbképzése érdekében megszervezte a Pedagógiai Szemináriumot. A lakosság általános műveltségének emelése érdekében pedig, többek között, megindította a Fővárosi (ma: Fővárosi Szabó Ervin) Könyvtár modern közkönyvtárrá való fejlesztését, és további jelentős összegeket fordított a közművelődés más formáira. - A főváros legélesebben e három területen kibontakozó új, dinamikus várospolitikája széles társadalmi visszhangra talált. E politika végrehajtása azonban - egyrészt teljesen modern problémákról, másrészt jelentős részükben nem csupán bürokratikus, hanem alkotó értelmiségi jellegű feladatokról lévén szó - új embereket is követelt. A városházán ezekben az években nagy volt a mozgás, a pályájukat a nyolcvanas években megkezdett fővárosi vezetők sorra távoztak, és helyükre nem egy jó képességű fiatal értelmiségi került. [15]
      A gazdálkodás új korszakát elsősorban a város vagyonának további erőteljes növekedése érzékelteti. A város 1895-ben még csak 305 millió koronás vagyonának értéke 1913-ra elérte a 837 millió koronát. A főváros községi alapjának rendes és rendkívüli bevételei e periódusban szintén nagyszabásúan növekedtek. 1895-ben 54 millió 604 ezer koronás összegük 1913-ig meghatszorozódott, 330 millió koronára nőtt. E növekedésen belül tovább nőtt a városi ingatlanokból eredő bevételek részesedése, és még erősebben nőtt a városi üzemek bevételének részesedése.
      A községi alap rendes és rendkívüli kiadásaiban a fő csoportok arányainak 1895 és 1912 közötti változása is tanulságos. Jellemző, többek között, hogy a közegészségügyi kiadások (a kórházakra fordított kiadások nélkül) részesedése 15 százalékról 10,7 százalékra csökkent; itt a nagy egészségügyi beruházások, a vízvezeték és a csatornázás befejezése történt meg. Hatalmasra nőtt viszont az iskolai beruházások aránya: 16 százalékról 24 százalékra emelkedett. Több kölcsönfelvétel után Budapest tartozásai az első világháborús év végére elérték a 430 és fél millió koronát. [16]
      Ezeknek a hatalmas terheknek az elvállalása - a vesztett világháborún túlról visszatekintve - valóban könnyen tűnhetett felelőtlen cselekedetnek. Valójában azonban nagyon is jól átgondolt politika eredménye volt: mintegy kényszerű levonása azoknak a következtetéseknek, melyeket a századforduló körüli években a városfejlődés igényeinek megnövekedésével lépést tartani már nem tudó városvezetés nem vont le, amelyek nélkül azonban modern nagyváros Európában akkor már nem volt elképzelhető. A beruházási tervek gondos gazdaságossági számítások alapján készültek, és ha a világháború el nem sodorja őket, a befektetések a tervezett határidőkön belül bizonyára meg is térültek volna.
      A világháború rövid idő alatt a városházán is kezdte megváltoztatni a viszonyokat: módosított vagy éppenséggel meghiúsított folyamatban lévő nagy terveket, új feladatokkal terhelte meg az igazgatást. Néhány, részben már inkább formális személyi változástól eltekintve a városigazgatás tevékenységének központjába a háború került, elsősorban három vonatkozásban: a katonaügyi, a közellátási és a hadigondozási feladatok révén. A katonaügyi feladatok ellátása részint a város számba jöhető férfilakosságának katonaként, népfölkelőként vagy hadimunkásként a háború szolgálatába való állítását jelentette - részint pedig a városon, az ország közlekedési központján roppant számban átvonuló katonaság hosszabb-rövidebb ideig tartó elhelyezésének, beszállásolásának megszervezését. De lényegileg ebbe az ügykörbe tartozott a fővárosnak az a hatalmas teljesítménye is, mellyel katonai kórházak egész sorát építette fel és rendezte be, részint egyes kiürített iskolákban, részint (s jórészt) ideiglenes barakképületekben. Nem kevésbé felelősségteljes és méreteiben sem kisebb feladat volt az egyre bővülni kényszerülő hatósági ellátás megszervezése. Ezt a feladatot a közélelmezési ügyosztály látta el, három alárendelt operatív hivatallal. Ezek közül a legfontosabb volt a Központi Liszthivatal, amely, nevén túlmenően, az egész jegyrendszert szervezte és működtette. Az ügyosztály másik hivatala volt a Központi Tejhivatal, amely a tejellátást szervezte; a harmadik hivatal a termelői szállítási igazolványok és a takarmányelosztás ügyeit intézte. A harmadik apparátus a hadigondozásnak és segélyezésnek a háború kibontakozásával egyre bővülő szervezete volt. A háború első napjaiban alakult Városi Népsegítő Iroda még csak tanácsadással és útbaigazítással foglalkozott. Nem sokkal később azonban Bárczy megszervezte a Központi Segítő Bizottságot, melynek feladata a társadalmi segélyezés összefogása volt. A bevonultak rendszeres állami hadisegélyezését az elöljáróságok az e célokra közvetlenül kiutalt állami pénzből látták el. 1916 végén a főváros létrehozta a Fővárosi Népjóléti Központot, mely a háború utolsó két évében azután lassan a fővárosi nem rendszeres segélyezés egész operatív lebonyolítását is átvette. [17]
      Természetes, hogy a mindezekkel járó hatalmas terhek egyre jobban nyomasztották a főváros költségvetését. A deficit nőni kezdett, Budapest adósságai 1918 közepére már 617 millió koronára emelkedtek.
      A főváros valódi, a város konkrét helyi problémáin túlnyúló politizálásának középpontjába a háború alatt egyre inkább az országos politika kérdései léptek. A századfordulón országosan meggyorsult társadalmi fejlődés egyre határozottabban követelte a választójog kiterjesztését. A Tisza István miniszterelnök 1917. évi bukását követően több politikai irányzat - többek között Károlyi Mihály ellenzéki pártja [18] és az egyre erősebb Magyarországi Szociáldemokrata Párt [19] - megegyezéséből létrejött budapesti mozgalom Fővárosi Polgárok és Munkások Választójogi Bizottsága néven szerveződött meg. Vázsonyi fontos szerepet játszott benne, s maga mögött tudhatta a fővárosi közgyűlésnek (az 1916. december 30-án Budapesten Magyarország utolsó királyává koronázott) IV. Károlyhoz intézett, általános, egyenlő és titkos választójogot, valamint az önkormányzatok vonatkozásában a virilizmus eltörlését kérő határozatát. Végül is azonban a közgyűlésben kifejeződő politikai vezetést a virilizmus jelenléte a demokratikus nyilatkozatok ellenére is már eleve kompromittálta, majd teljesen dezavuálta a tömegek szemében. A városházi politika így a háború viszonyai által rohamosan felgyorsult politikai fejlődésben házon belül is elvesztette jelentőségét - de a kiéleződött és országossá vált politikai ellentétek megoldásához sem tudott hozzájárulni.

      III.
      A Budapestre befutó vasúti fővonalak 1873-ig nagyjából kiépültek, így 1896-ig mennyiségileg már csak kisebb mértékben bővültek; a város nemcsak megmaradt Magyarország vasúti gócpontjának, hanem e szerepe minden előzőt meghaladó mértékben erősödött is. 1896 és 1914 között Budapest fővasúti kapcsolatai már nem bővültek, ám a vasúti forgalom e nem egészen húsz év alatt hallatlanul megnövekedett. 1896-ra erősen kifejlődött a dunai hajózás is: a hajóforgalom, immár csaknem teljesen a gőzhajózás jegyében, feltartóztathatatlanul növekedett. Az első világháború előestéjére Budapest, hajózásának áruforgalmát tekintve, nemcsak hogy a Monarchiának, hanem az egész Dunának is a legnagyobb kikötője lett. 1873 és 1896 között pedig Budapest távíró- és távbeszélő-vezetékein az állami és kereskedelmi központ szava órák alatt eljutott az ország legtávolabbi helységébe is. 1881 óta meglevő és folyton bővülő telefonhálózata 1890-ben először Béccsel került kapcsolatba, majd 1893-1894-ben az első hazai interurbán telefonhálózatnak is részévé vált. A millenniumtól a világháborúig tartó időszakban a telefon jóval gyorsabban fejlődött, mint a távíró. S már a világháború első hónapjaiban - a központi hatalmak Konstantinápollyal való gyors és biztonságos híradókapcsolatának megteremtése érdekében - felépült Csepelen az akkor még nagy teljesítményűnek számító katonai szikratávíró-állomás, mely a háború egész tartama alatt kifogástalanul működött.
      A közlekedési hálózat kiépülése elsősorban az azt legközvetlenebbül létrehívó igényt, a kereskedelemét volt alkalmas kielégíteni. Budapest áruforgalmának 1873 és 1896 között mennyiségileg négy legnagyobb behozatali tétele volt a tüzelő (részint tűzifa, részint, s egyre nagyobb arányban, kőszén), a gabona, az építőanyag (részint tégla, részint épületfa), végül pedig a vas- és acéláruk. Ezek mellett mennyiségileg jóval csekélyebb, értékben azonban ehhez képest sokkal jelentősebb elemként még az ún. kézműáruk (elsősorban a textíliák) szerepeltek. Kivitelre ezek közül - a behozatalhoz hasonló vagy legalábbis vele összemérhető nagy tételekben - csak a kézműáruk, valamint a vas- és acéláruk kerültek; ezekben az árucikkekben a város országos elosztó szerepet töltött be. Gabonát ennél sokkal kisebb mértékben és már csak nyugat felé vittek ki; a behozott gabona ugyanis legnagyobb részben liszt, sör vagy szesz formájában távozott a városból, mint ahogy a vas és az acél s a belőlük készült áruk mellett is egyre jelentősebb volt a gépkivitel. Ekkoriban növekedett meg jelentősen Kőbánya sertésexportja, melynek (és az alapjául szolgáló egész itteni sertés-nagykereskedelemnek is) 1895 során a nagy kőbányai sertésvész vetett véget. A város áruforgalmában a tüzelő- és az építőanyag viszont csak behozatali tételekként jelentkeztek, és ezeket gyakorlatilag teljes egészükben maga a város használta fel. 1896 és 1914 között a forgalom fő cikkei azonosak voltak az előző perióduséival: gabonaneműek, nyerstermények, élelmiszerek, vas, acél és az ebből készült áruk (ideértve a gépeket), építőanyag és tüzelőanyag. 1873-tól a budapesti Áru- és Értéktőzsdének elsősorban az áruosztálya tette lehetővé, hogy a Budapestet szállítás közben már nem is érintő árucikkek forgalmának központja is Budapest legyen, megteremtve ezzel Magyarország termény-nagykereskedelmének állandó, folyamatos vásárát. (Növekvő jelentősége legközvetlenebbül a tőzsdén forgalmazott gabonamennyiségnek az 1873. évi 3 millió 838 ezer métermázsáról az 1896. évi 9 millió 888 ezer métermázsára való emelkedésében tükröződik.) Ám 1896 és 1914 között a terménykereskedelem decentralizálódása elsősorban az e kereskedelmet összefogó budapesti tőzsdét érintette; általa a tőzsde közvetítő és árszabályozó szerepe vesztette el jelentőségét. A magyarországi értékpapírüzletnek is a budapesti tőzsde volt a központi piaca, méghozzá sokkal inkább, mint a terményüzletnek: értékpapírokkal ugyanis vidéki tőzsdék sohasem foglalkoztak. 1873 és 1896 közt azonban a csupán Budapest kereskedelmének felhalmozása által nyújtott lehetőségek az országnak, de magának a városnak a gazdasági fejlődésében sem jelentették már azt a döntő elemet, melyet 1873 előtt jelentettek. Az 1900-as évek elejére pedig nemcsak az európai piac befolyásolásának lehetősége, hanem immár a hazai piac irányítása is kezdett kicsúszni Budapest kereskedelméből: gabonapiaca éppúgy, mint állatvásárai, egyre inkább helyi piaccá kezdtek válni, melynek irányításába a vidék gabonakereskedelme is kezdett beleszólni.
      A fejlődés a legtágabban vett kézműárunagykereskedelemben a századelőre bontakoztatta ki a megváltozott viszonyoknak megfelelő, sajátos új nagykereskedelmi formát: Budapesten ekkor jelent meg a valódi nagyáruház. Különösen jellegzetes vonása az áruháznak a legváltozatosabb áruk összpontosítása: a vevők egyre inkább mindent egy helyen találhatnak meg. Nem véletlen, hogy mindez Budapestről indult el, hiszen a kereskedelemnek ez a fajtája csak nagyvárosi viszonyok között bontakozhatott ki; feltételei: egy gazdagon rétegzett társadalom sokrétű ízlésének jelenlétével, a gazdagon rétegzett fogyasztói igények, s így az ízlés aránylag gyors változása, a társadalom szintén differenciált anyagi helyzete.
      1914-től a háborús anyaggazdálkodás központjában egyre több nyersanyagnak és terméknek a kényszergazdálkodás alá vonása állt. Ez a bonyolult és számtalan rendeletet, szabályozást, kiegészítést igénylő rendszer természetesen alapjában a kereskedelemnek egyre erőteljesebb kikapcsolását jelentette mindezen anyagok forgalmazásából. A háború minden vonatkozásban érezhetővé váló hatalmas anyagszükségletének kielégítésére a szabad kereskedelem olyan hagyományos, a piac spontán árszabályozó mechanizmusára épített szervezete, mint az árutőzsde, már nem volt alkalmas. A piac szabályozó funkcióját a kényszergazdálkodás alá vont anyagok esetén az egyre növekvő bürokrácia, a különböző szintű és jellegű hivatali szervekből álló egyre bonyolultabb apparátus vette át. Ám a forgalom megszervezésében már nem lehetett nélkülözni magukat a kereskedőket: tapasztalataikat, kapcsolataikat és tőkéjüket. A kifejezetten üzleti tevékenységet ellátó beszerző és forgalmazó szerveket a hatóságok a kereskedelem képviselőiből szervezték meg. A háborús gazdálkodás igényei Budapest bomlani kezdő központi kereskedelmi funkcióit és hálózatát váratlanul minden korábbinál nagyobb szerephez juttatták. Ennek következménye volt, hogy Budapest nagykereskedőinek, valamint az állam magas katonai és polgári bürokráciájának közös irányításával korábban elképzelhetetlen koncentráción alapuló, roppant hatókörű és a fővárosban felhalmozódott kereskedelmi tőkét erőteljesen tovább növelő roppant monopóliumok jöttek létre. (Valódi hasznukat azonban egyre inkább a budapesti nagybankok fölözték le: legtöbbjük a háború kitörésekor azonnal hatalmasra fejlesztette áruosztályát, gyorsan bekapcsolódott a hadiszállításokba s ennek kapcsán a különféle központok tevékenységébe - finanszírozóként és haszonélvezőként egyaránt.)
      Fejlődésének 1873 és 1896 közötti periódusában Budapesten már nem a tőkét felhalmozó kereskedelemnek, hanem a tőkét importáló bankoknak a jelentősége növekedett meg. Az 1880-as évekre jellemző, meglehetősen óvatos, lehetőleg a régi vállalkozások keretei között maradó, a hitelintézeti tartaléktőkéket gondosan gyarapító fejlődési szakasz után 1890-től rohamos gyorsasággal - országszerte is, de Budapesten is - megindult az új bankok és főleg a takarékpénztárak alapítása. 1896-ban Budapesten már 17 bank, 10 takarék- és 37 hitelszövetkezet működött (1880: 11, 5, 20). A kilencvenes évek közepén éppúgy, mint 1880-ban és 1873-ban változatlanul - sőt egyes üzletágakban erősen növekvő mértékben is - Budapest volt az ország legjelentősebb hitel- és pénzpiaca. 1896 és 1914 között, a hatalmasra nőtt tőkeerő birtokában, a nagy hitelintézetek folytatták és kiszélesítették az előző periódusban éppen hogy megkezdett behatolásukat immár nemcsak a főváros, hanem az egész ország hitelügyébe és iparába. Budapest nagybankjainak a hazai gazdaság irányításában és Budapestre koncentrálásában betöltött szerepét utolsó lépésként a budapesti értéktőzsde irányításának megszerzése teljesítette ki. (1914 után az értéküzlet is megtalálta a maga, a háborús viszonyoknak megfelelő, sajátos új formáit.) A budapesti hitelügy megerősödése a kor legnagyobb gazdasági hatalmának budapesti összpontosulása révén jelentős közvetett tényezőjévé vált a városfejlődésnek: újabb, mindennél erősebb szálakkal csatolva a fővároshoz az ország gazdasági életét. A bankok emellett jelentős összegekkel adóztak a városnak, tízmilliókkal álltak rendelkezésére kölcsöneinek lebonyolításában, jelzáloghiteleket biztosítottak a budapesti háztulajdonosoknak, és naggyá tettek budapesti gyárakat. Ezt persze megtették más városokban is, ha üzletet szimatoltak. De Budapest volt az a város, ahol mindennek fejében - ha lassanként és áttételesen is - érvényesíteni kezdték igényeiket, szavukat a várospolitikában is, a sokfelé elágazó érdekeiknek is megfelelő városirányítás érdekében.
      Az 1873-1896 közötti korszakban Budapest gazdasági életében a gyáripar egyre nagyobb, az 1880-as évek végére pedig már a kereskedelemével vetekedő jelentőséghez jutott. A főváros ipari profilját kialakító iparágak közül - akár a malom- (és a hozzá számítható szesz-), akár a sör-, akár a tégla- s a nyomdaipart nézzük - Budapest gyárjellegű iparának legmozgékonyabb ágazatává a vas- és fémipar, valamint a vele itt Budapesten az esetek többségében feloldhatatlanul összeforrott gép- és közlekedésieszköz-gyártás vált. 1896-ban a budapesti vas-, fém- és gépipar legnagyobb üzemei lényegében öt fő gyártási területre csoportosultak: egyrészt néhány nagy öntöde mellett, részben az öntödékhez is kapcsolódva, szerszámok és szerszámgépek, motorok, másrészt mezőgazdasági gépek, harmadrészt szivattyúk, fecskendők, tűzgépek készítése. Negyedikként a vasúti járművek, vagonok, mozdonyok, továbbá hajók gyártása és javítása említendő. Ötödikként - bár egyelőre még csak kevés üzemmel - ide számíthatjuk az induló elektromos ipart, elsősorban a Ganz Villamossági Gyárat mintegy 1200 munkásával és néhány kisebb középüzemet. Ezeken kívül megemlítendő még az akkor éppen csak meginduló hadianyaggyártás. Ebben a periódusban Budapest vegyipara is a modern nagyipari fejlődés útjára lépett. A város textilipara azonban kiesett abból az iparfejlődési folyamatból, mely a kilencvenes évek végére Budapest gyáriparának profilját kialakította. Budapest a millennium évére nemcsak aránylagosan, hanem abszolút mértékkel mérve is Magyarország leghatalmasabb ipari városává növekedett.
      A millenniumtól az első világháborúig tartó csaknem két évtizedben Budapest gyáripari fejlődésének alapjai, fő tényezői továbbra is ugyanazok voltak, amelyek már a fejlődés előző periódusában is éreztetni kezdték hatásukat: az országos közlekedési koncentráció, az általános urbanizáció - elsősorban a közművesítés fejlődése -, a munkaerő összpontosulása, a megszaporodó gyárak között a kooperáció növekvő lehetőségei, s mindaz a számos előny, amit az országos adminisztratív és gazdasági központ nyújt. Mindez azonban ekkor, a kilencvenes évektől kezdve kibontakozó s a világháborúig tartó (bár válságtól nem mentes) konjunktúrában fokozott mértékben érvényesült. Egyrészt mennyiségi vonatkozásban: a budapesti gyáripar rendkívül megerősödött mind az üzemek, mind a munkások számát illetőleg. Másrészt minőségileg: a századvégtől kezdve a gyáripari szerkezet modernizálása, új vagy korábban gyáripari szinten még nem képviselt iparágak jelentkezése országos viszonylatban is Budapesten érvényesült a legerőteljesebben. Mindennek következtében Budapest - noha korábbi túlsúlya a magyarországi gyáriparban a vidék akkorra ugyancsak erőteljesen kibontakozó iparosodása folytán mennyiségileg csökkent - továbbra is szilárdan megtartotta az ország nemcsak legnagyobb, hanem immár legmodernebb, legkomplexebb iparvidékének szerepét is. Ám ha tekintetbe vesszük, hogy a gyáripar - a budapesti nagyipar korabeli fejlődésének jellegzetes vonásaként - ekkor kezdte meg nagy és gyors ütemű fejlődését az elővárosi övezet településein, nagyon is joggal beszélhetünk Budapest túlsúlyának további növekedéséről. Az így iparilag is létrejött nagy-budapesti területen ugyanis az összetartó elemek már nemcsak földrajziak voltak; a városperemen felépülő új gyáripar szervesen kapcsolódott a már kialakult budapesti gyáriparhoz, az általa kialakított lehetőségek talajából nőtt ki, és tovább tágította ezeket a lehetőségeket.
      Ha Budapest iparának legfontosabb ágai e periódusban változatlanok maradtak is (vas-, fém- és gépipar, élelmiszeripar, nyomdaipar, építőipar - hozzászámítva az építőanyag-gyártást), egymáshoz való arányuk, viszonyuk már érezhetően megváltozott. Szemben a város akár malom-, akár szesz- s még inkább téglaiparával, melyek számára ekkor már döntően csupán a mennyiségi fejlődés lehetőségei maradtak meg, a város harmadik vezető nagyipari ágazatának további gyors és nemcsak mennyiségi, hanem immár folyamatos minőségi fejlődésén érezhetők a nemzetközi technikai haladás által biztosított lehetőségek, de a hazai gazdasági és társadalmi fejlődés által támasztott igények rohamos növekedésének hatásai is. Éppen e lehetőségek és igények következtében került ekkor a vas-, fém- és különösen a gépipar - ide értve a közlekedési eszközök gyártását is - Budapest gyáriparában mind nagyüzemeinek, mind munkásainak számát tekintve az első helyre. Belső szerkezetében az előző korszakban kialakult rendhez képest a szerszámgépgyártás, az elektromosipar és a legutolsóként megjelenő, de rohamosan erősödő hadianyaggyártás került előtérbe. Budapest iparán belül ekkoriban indult különösen erős fejlődésnek a vegyipar.
      Budapest gyáriparának a világháború alatti fejlődése régi vonalát szinte egyenesen fejlesztette tovább. A háború igényei - a frontok és a hátország ellátása - hatalmasan megnövelték az iparral szemben támasztott követelményeket, jórészt éppen azoknál az iparágaknál, melyek súlypontjai, legnagyobb és legmodernebb üzemei Budapesten vagy az elővárosi övezetben működtek. 1914 végére Budapest nagyüzemei megkezdték az átállást a haditermelésre. A fellendülés különösen a vas-, fém- és gépiparban, a vegyészeti és általában a hadfelszerelési cikkeket gyártó üzemeknél figyelhető meg, melyek az 1914-es év második felétől egyre nagyobb katonai megrendelésekhez jutottak - jóllehet a háborús megrendelések elosztásában a fejlettebb osztrák ipar versenye a hazai gyárakat mindvégig erősen nyomni fogja. Ami persze nem jelenti azt, hogy már a második háborús esztendőben nem számolhatott el hatalmas háborús nyereségeket a magyar ipar; a hadseregszállítás rendkívül jövedelmező üzletté vált, nemcsak a nagyüzemek, hanem a munkájukba alvállalkozóként bevont középüzemek és kisműhelyek számára is. Mindehhez hozzá kell számítani azt is, hogy a gyárak a haditermelés kínálta lehetőségek megragadása érdekében egyidejűleg igen jelentős beruházásokat is végrehajtottak, jelentősen modernizálták és bővítették a gépparkjukat. S minthogy mindezen vállalatok túlnyomó része a főváros nagy bankjainak érdekkörébe tartozott, Budapest gyáriparának világháborús fejlődését összefoglalva nemcsak a termelés nagyarányú emelkedését, hanem egyúttal a nagyüzemek súlyának további növekedését, valamint az ipari koncentráció fokozódását és a budapesti finánctőke befolyásának és profitjának további növekedését állapíthatjuk meg.
      1873 és 1896 között a budapesti kisipari jellegű termelés három fő területe - önállóinak létszámát tekintve, és a messze kiemelkedő ruhaipart nem is számítva - a vas-, fém- és gépipar, a faipar, valamint az élelmiszeripar volt. 1890-ben Budapesten Magyarország legnagyobb kézműipari területi koncentrációja volt; e jelentősége 1896 után némileg még erősödött is. A kisipari termelésben a verseny rendkívüli mértékben kiéleződött; ennek során a kisipar szakmailag erősen differenciálódott, ugyanakkor éppen legnépesebb ágazatainak jelentős hányadában önállósága erősen korlátozódott a bedolgozó hálózatot szervező kereskedelem és az éles verseny következtében. Ezzel indokolható - a hitelhiány és a szakmai képzetlenség mellett - a kisipari vállalkozásoknak a századfordulóra megfigyelhető rendkívüli labilitása. A kor fővárosi kisiparának e négy jellemző vonása mellett azonban - ezeknek mintegy ellenpontjaként - ekkoriban bontakozott ki az ötödik, a kisipar továbbfejlődésének egyik lehetséges irányát jelentő tendencia, a kisipari üzemek egy részének középüzemmé való alakulása. 1890 után a ruházati ipar termelése - amely ugyan már nagyüzemi szervezésben, de még kétségtelenül kisipari technikával folyt - nagymértékben megnövekedett, és a vas-, fém- és gépipari szakmákban is megfigyelhetők a szűkebben vett kisiparból éppen kilépő kisüzemi tevékenység kezdetei. Az élelmiszeripar az 1890 és 1896 közötti felfutás után 1914-ig inkább stagnálást mutat. A világháború a korábban szétforgácsolt kis- és kézműipari termelés rendkívül koncentrált megszervezését hozta magával. A háború ugyanis nemcsak a hagyományosan nagyiparilag előállított iparcikkek vagy nagykereskedelmileg beszerzett nyerstermékek és alapanyagok tekintetében jelentett hatalmas igényeket: kiterjedt ez az igény a hazai gazdasági szerkezetben még a 20. század elején is csak kis- és kézműipari munkaszervezetben előállított, elsősorban katonai ruházati és felszerelési cikkekre, egyes különleges élelmicikkekre is. A háború viszonyai között a hadsereg ellátása nem épülhetett az egyes kis- és kézműipari termelőkkel vagy akár csak a termelők különböző szakmai kooperációival való aprólékos kapcsolatokra. Ezek helyett minél kevesebb, de a rendkívül kiterjedt kistermelői hálózatokat felelősséggel szervezni és mozgatni képes vállalkozóra volt szüksége. Az egyes termelő és a hadsereg közé így lépett be a kisüzemi termelést egy cél szolgálatában megszervező s a kívánt minőségű áru határidőre történő szállításáért anyagilag is felelősséget vállalni képes hadseregszállítók viszonylag széles rétege. Ezzel itt is kibontakozott és megerősödött a monopólium-jellegű koncentráció, amely egyszersmind budapesti koncentráció is volt.
      Budapest kiskereskedelmében a városegyesítés és a millennium közötti negyedszázad erőteljes fejlődést hozott magával. A városfejlődés 1881-ig - amellett, hogy tovább növelte a tömegeket alapvető cikkekkel ellátó, szegényes ágazatok önállóinak számát, köztük elsősorban a szatócsokét, a házalókét, kofákét - megteremtette, illetve megerősítette a már magasabb színvonalú, a városi életformák kialakulásával összefüggő kiskereskedelmi tevékenységeket is: a rőfös kereskedőét, a rövidárusét, az élelmiszerfogyasztási szokások változásának jeleként pedig a fűszeresét. 1881 és 1890 között új szakmák futottak fel: a divatcikk-árusoknak nemcsak a számuk nőtt két és félszeresére, hanem segédeik száma is megnégyszereződött. Csaknem kétszeresére nőtt a ruhakereskedők száma. 1896 és 1914 között a megelőző periódus kiskereskedelmi fejlődését meghatározó belső tényezők: tehát a népességszám alakulása és az igények további városiasodása, lényegében ekkor is változatlanul érvényesültek. Ha ugyanis általában az élelmiszerkereskedők és a textilkereskedők csoportjában a növekedés már nem is volt nagyobb, mint ahogy a kereskedelem önállóinak létszáma általánosan növekedett, a díszmű-, divatáru- vagy fűszerkereskedés terén - tehát a legsajátosabban városias ízlés és tömegigény kiszolgálására berendezett üzletágaknál - az önállók számának növekedése jóval nagyobb arányú volt.
      A vendéglátóipar különböző ágai (pálinkamérés, kocsma, vendéglő, kávémérés, kávéház) közül a millennium évére a növekedés súlypontja a kávéházakra esett, ami elsősorban a társadalmi mozgásokra vezethető vissza. Egyrészt az erősödő kispolgárosodásra, amely a kocsmánál vagy a vendéglőnél urbanizáltabb, a fogyasztás polgáriasabb típusához kötött környezetet igényelt, másrészt a hivatalnoki, értelmiségi elemek erősödésére, valamint arra, hogy a társas együttlét függetlenült a családtól, s e rétegekben is megnövekedtek a munkamegosztás kategóriáit tükröző szakmai-világnézeti alapú kapcsolattartás iránti igények. 1896 és 1914 között a város különböző vendéglátóipari üzemeinek száma tovább növekedett. A századvég hasonló adataival egybevetve, a fejlődés mennyiségileg arányos a népességszám növekedésével, minőségileg pedig továbbra is a kispolgárias igények erősödésének irányába mutat. 1900-hoz képest ugyanis kissé stagnált, sőt csökkent is a kifőzések és pálinkamérések száma; jelentősen nőtt viszont a vendéglőké és a kocsmáké, és tisztábban elvált egymástól a kávémérés és a kávéház kategóriája. A kávéház a „jobb” kispolgári és polgári, sőt egyre inkább értelmiségi életmód egyik színhelyeként nemcsak egyes üzemeivel, de műfajának egészével is mindinkább elkülönült a szegényebb kispolgárságra és a proletariátusra jellemző (részben kifejezetten az étkeztetésre, illetve szeszes italokra specializálódott) vendéglőktől, illetve kocsmáktól.
      Budapest és az elővárosi övezet mezőgazdasága 1873 és 1896 között indult meg az átalakulás, majd - végállomásként - a hanyatlás útján. A rohamosan növekvő város ellátásában részesedése, súlya és jelentősége minden erőfeszítés ellenére is egyre csökkent. A vasút és a századfordulóra a helyiérdekű közlekedés kiépülésével az egyre táguló városi mezőgazdasági körzetben erősödött a verseny. Budapest roppant népességfelszívó hatása, a telekárak emelkedése Budapesten, de a városkörnyéken is kedvezőbbé tette a határ felparcellázását és nem mezőgazdasági jellegű hasznosítás céljaira való felszabadítását. Ám Budapest elővárosainak és tágabb környékének mezőgazdasága a 20. század elején, éppen a nagyváros differenciált mezőgazdasági igényeinek hatására, Magyarország agrotechnikailag egyik legfejlettebb területévé vált. És bár jelentősége ekkor a város ellátásában is csökkent, szerepe a vidék paraszti polgárosodásában mégis megnőtt, hogy aztán a korszak utolsó éveiben, a háborús főváros ellátásában még egyszer jelentős szerephez jusson. [20]
      1873 után, a dualista Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi felében Budapest, sok évszázad után, ismét egy kiteljesedett államterület tényleges fővárosává lett: mindazon állami, politikai és adminisztratív funkciók központjává, valamint az ezeket ellátó intézmények székhelyévé, melyek egy polgári állam fővárosához szükségképpen hozzátartoznak. Az időnként Budapesten tartózkodó királyi udvar, az országgyűlés, a minisztériumok, a felső bíróságok, az országos szakigazgatási főhatóságok olyan egyre bővülő és az élet egyre több területét átfogó hálózatként épültek ki, hogy Budapest politikai és adminisztratív szempontból egyaránt egyre több és több vonatkozásban lett Magyarország központjává. Ennek megfelelően a polgári állam fővárosának funkcióihoz szabott léptékben fejlődött tovább Budapest urbanizációja. Ebben elsődleges szerepe volt a városi funkciók területi elhelyezkedését meghatározó városrendezésnek.
      1872 folyamán a Közmunkatanács már elkészítette a pesti oldal városrendezési tervét, Buda rendezésének tervére azonban csak 1876-ban, Óbudáéra meg éppenséggel csak 1883-ban került sor. A budai oldal rendezésénél az volt az alapvető szempont, hogy a szerves városfejlődés érdekében a pesti oldallal minél jobb összeköttetést biztosítsanak. Az első rendezési terv Budán éppúgy, mint Óbudán, csak a belterületeket és Kelenföldet ölelte fel. A terv első jelentősebb megváltoztatását a pesti oldal belső városrészében a Központi (ma: Keleti) pályaudvar 1884-re befejezett megépítése tette szükségessé, amely már az építkezés megindulásakor igényelte részint a mai Baross tér kialakítását, részint a környező utcák kiszélesítését, végül pedig a pályaudvar területére tervezett útvonalak elejtését. Másodikként 1879 és 1883 között a közraktárak Duna-parti elhelyezése követelte meg e környék rendezési tervének módosítását. Harmadik változásként az Országház építése - melyet az 1880. évi LVIII. tc. rendelt el - indította meg az északi Lipótváros átalakulását. 1896-ra a még csak félig kész parlamenti palota körül alakult ki az Alkotmány utca díszes házsora és a Tömő (ma: Kossuth Lajos) tér keleti sora: a Kúria palotájával, egy gyorsan továbbfejlődő városrész magvaként. A negyedik változást a két új Duna-híd megépítése indította meg. 1896 után a legjelentősebb városrendezési munkálat a belvárosi városmagnak az Erzsébet-híd építése (1897-1903) során szükségessé vált - és már a millennium előtt elhatározott - átalakítása volt. 1894-1896 között elkészült a Ferenc József (ma: Szabadság)-híd, és a vele együtt a pesti Belvárosnak a Kelenfölddel való legrövidebb kapcsolatát biztosító Átlós (ma: Bartók Béla) út nagy része, valamint az ezt a vidéket Buda többi pontjaival összekapcsoló budai külső körút, a mai Villányi út-Alkotás utca vonala. A budai oldal rendezésénél a városrendezőknek az volt a szándékuk, hogy a Nyugati pályaudvar, valamint az észak-pesti iparvidék a Déli pályaudvar felé irányuló forgalmát a Margit-hídra terelve az amúgy is túlzsúfolt Lánchidat tehermentesítsék. Ez a budai útvonal létrehozását is megkívánta. 1892-ig kiépítették a körútnak a Széna tértől a Szarvas térig vezető szakaszát, majd 1892-ben tovább építették a korábban is meglévő mai Margit körutat. Az így kiépülő kapcsolat gyorsan megnyitotta a város terjeszkedését, egyelőre a Délivasúttól a Városmajorig terjedő területeken. A budai városrendezés másik súlypontja a Várhoz, a királyi palota nyugati oldalára kiterjedő, Ybl Miklós által megkezdett bővítéséhez kapcsolódott: részint a palota és a Vár nyugati megközelítését szolgáló Palota út - 1890-1895-ben meg is valósuló - kiépítését jelentette, részint pedig a Dísz tér és a Szent György tér közti házcsoport átépítését a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd-főparancsnokság céljaira. A Tabán újjárendezési terveinek megvalósítását a világháború már lehetetlenné tette. A város topográfiai keretei tovább bővültek, amikor az 1908. évi XLVIII. tc-ben a kormány - alapjában véve József főherceg vagyoni szanálásának érdekében - 11 millió koronáért megvette tőle a Margitszigetet. A szigetet a Közmunkatanács 1909-ben vette át, és megkezdte nyilvános parkká való átalakítását. A terheket azonban nem bírta viselni, s így a szigetet már 1913-ban átadta egy tőkés bérlőtársaságnak. A világháború kitörése megakasztotta a városrendezési tervek végrehajtását; a háború kitörésekor megkezdett és előrehaladott építkezések befejezése is éveken át húzódott.
      Az 1873 és 1896 között kibontakozó építési tevékenység eredményei nagyszabásúak voltak, már csak számszerűségükben is. Az épületek össz-száma 1869-től 1890-ig 9351-ről 16 233-ra nőtt. Ám a növekedés így is igen figyelemre méltó eredményét megsokszorozza, hogy az épületek egyre nagyobb hányada sokemeletes, így aránylag sokkal nagyobb befogadóképességű bérház volt. Az 1896 és 1914 közti csaknem két évtized városépítése pedig számszerű eredményeiben sem mutat kedvezőtlen képet: 1920 építési adatait - a háború alatt az új építkezések elmaradását joggal feltételezve - többé-kevésbé 1914-re véve érvényesnek, Budapest ekkorra már 20 020 épülettel rendelkezett. Olyan fejlődés képe ez, melynek lendülete (éppen úgy, mint a város népességszámának emelkedése is) ekkor már lassulóban volt. A változás azonban a sokemeletes házak számának emelkedésében volt igazán jelentős.
      1873 után a városkép talán legjelentősebb változását részint a pesti oldal két új fő forgalmi útvonalának kiépülése jelentette, részint tömegük és díszes megjelenésük révén általában hangsúlyos új súlyponti épületek és épületcsoportok megépítése. 1884-ben a Közmunkatanács a Sugárutat (ma: Andrássy út) már teljesen kiépített állapotban adhatta át a fővárosnak, mely ezzel egy minden szempontból modern, rendkívül esztétikus, nagyvárosias útvonalhoz jutott. A Nagykörút 1896-ra, a millenniumra lett teljes egészében megnyitható; utolsó jelentősebb foghíjainak beépítése azonban 1906-ig elhúzódott. Megépítése egyrészt lehetővé tette a városból kivezető sugárutak egy külsőbb ívben való összekötését, másrészt az úttest alatt hozták létre a pesti oldal legfontosabb fő gyűjtőcsatornáját, végül a Nagykörút biztosította ennek az ekkorra már zsúfoltan beépített területnek az átszellőzését. Ha mindehhez hozzávesszük a városkép olyan új súlypontjait, mint amilyen a századvégre kiépülő pesti Duna-korzó palotasora, a reprezentatív középületek - amelyek elsősorban a polgári állam központi igazgatási, törvénykezési vagy kulturális, művészeti tevékenységeinek adtak hajlékot (pl. az Opera, az új minisztériumi, bírósági, egyetemi épületek, múzeumok) - vagy egyes új magánpaloták és különösen díszes bérházak, érthetővé válik az a lenyűgöző hatás, melyet a városnak már pusztán az építészeti látványa is gyakorolt a vidékről érkező idegenekre.
      A városkép ilyen hatásos átalakulásában kétségtelenül jelentős szerepe volt a kor építészeti stílusának, a historizáló eklektikának. Ha a városegyesítés korában elsőként a tiszta olasz reneszánsz stílus vált uralkodóvá - legjellegzetesebb alkotásai a Sugárút és a Nagykörút épületsorai voltak -, úgy a későbbiekben sorra jelentek meg részint a francia klasszicizmus, majd egyre több és több elemével a sokáig tudatosan került neobarokk (a királyi palota krisztinavárosi szárnyát Ybl - Ferenc József kifejezett kívánságára - kénytelen volt neobarokk stílusban megépíteni), miközben visszatért (elsősorban a templom-építésben) a neogótika, a román, sőt a mór stílus is, azonban megfosztva immár a romantika rövid korszakának oly jellemző dinamikájától, lendületétől. Végül a nyolcvanas évek végétől kezdve egyre rohamosabban bomlottak fel a tiszta stílusimitációk: akár egyetlen épületen is a különböző stíluselemek egyre erőteljesebb keveredésének lehetünk tanúi. Legjobb példája ennek a Parlament épülete, mely a francia reneszánsz, a gótika és (elsősorban az alaprajzban) a barokk hatások teljes, ám összességében kétségtelenül igen hatásos keveréke. A 20. század első évei aztán meghozták az új építészetnek, technika és stílus egymást keresésének első kísérleteit is.
      Kétségtelen, hogy az eklektika a történeti stílusokat utánozva több évtizeden át alapvetően újat és hatásosat tudott produkálni. A városképet előzőleg meghatározó utolsó nagy stílusnak, a neoklasszicizmusnak - nemegyszer kétségtelen monumentalitásuk ellenére is már-már nyomasztóan száraz - tömegeit ellensúlyozva az eklektikusok új és változatos, gazdagon tagolt tömegalakításokat hoztak vissza; a homlokzatokon fények és árnyak egyre gazdagabb játékát, de mindenekelőtt egyfajta mozgalmasságot, a városszerkezetben pedig a nagyszabású térfogalmazást.
      A modern építészeti technika rohamos fejlődése (elsősorban a beton és az acél megjelenése) a modern funkciók igényeinek kielégítésére világszerte olyan, egyre csábítóbb lehetőségeket kínált az építészetnek, melyeknek kihasználását a történeti stílusok már mindenképpen korlátozták, illetve csak néhány speciális funkció esetén tették ideig-óráig lehetővé. Az így kiélesedő konfliktusban végképp világossá lett, hogy a történeti stílusok használhatatlanok, és az építésznek funkció, alaprajz és stílus közt összhangot kell teremtenie - nyilvánvalóan a stílus továbbfejlesztésével. Ennek a helyzetnek a következtetéseit levonni kész új építészeti törekvéseknek Magyarországon - már csak a konfliktust provokáló új funkcióknak és lehetőségeknek a fővárosban történt összpontosulása folytán is - Budapest vált a középpontjává, amit Budapest városképe is bizonyít. E törekvések képviselői közül, éppen a budapesti városkép szempontjából, Lechner Ödön működésének volt a legnagyobb jelentősége. Lechner a kilencvenes évek elején már különös gondot fordított az alaprajzoknak az épületek valóságos funkcióihoz való illesztésére, és ezeknek az épületek külsejével való összehangolására is; az új funkcióknak megfelelő homlokzatok azonban szabad kezet adtak számára újfajta dekorációs stílusok alkalmazására. Végül is a szecesszió egyfajta változata lett az eredmény: egy magyaros építészeti díszítő stílus kialakítása. Lechner azoknak a törekvéseknek vált a kezdeményezőjévé, amelyek az eklektikának már többé-kevésbé tudatosan hadat üzenve a szecesszió vagy legalábbis a feléje mutató irányok zászlaja alatt Budapest városképében is megjelentek. A város új építkezésein már egyre sűrűbben jelentkeztek az új stílusok, hogy az első világháború előestéjére aztán megjelenjenek az új építészet technikai lehetőségeit elődjeikhez képest immár minőségileg másként felhasználó, a szecesszión is túlmutató, a szerkezetet a felesleges díszítőelemek maximális lehántásával bemutató épületek is. [21]
      Bármilyen látványos volt is az épített város külső képének átalakulása, az urbanizáció meghatározó tényezői közt tovább növelték jelentőségüket azok az elemek, melyek kevéssé látványosak, ám a falakban, az utcák talajában megbújva a város zavartalan funkcionálásának legfontosabb tényezői: Budapest közműveire gondolunk.
      A közművesítés legfontosabb területének, Budapest csatornázásának munkálatai az 1870-es években indultak meg; a millennium éveire Budapest csatornázása, legalábbis a város belterületén, elérte a kor általános európai színvonalát. Az 1914-ig tartó korszakra már csak az 1896 előtt megindult nagy munkálatok befejezése maradt. A vízellátásban a városegyesítés idején a válság jelei mutatkoztak; a következő húsz esztendő a végleges és immár megfelelő kapacitású vízmű megépítéséért a növekvő igényekkel való versenyfutás jegyében telt el. A millennium napjaiban úgy látszott, hogy Budapest vízellátása sikeresen megoldódott. A városfejlődés 1896 után megnyíló korszaka azonban a vízműépítés újabb válságának jegyében kezdődött. A közönség ugyanis sem a káposztásmegyeri vízműből, sem az 1897-re elkészült újlaki vízmű-bővítésből érkező vízzel nem volt megelégedve, sem mennyiségét, sem minőségét tekintve. A vízművek vize később fokozatosan javult. Ám a további fejlesztések ellenére 1914-re a népességszám növekedése miatt Budapest a vízellátásban is új, további bővítést igénylő problémákkal került szembe.
      Budapest urbanizációjának következő döntő eleme, a gáz mindenekelőtt a város köz- és magánvilágításában játszott - 1873 és 1896 között még csaknem kizárólagos - szerepet. Budapest gázfogyasztása állandóan emelkedett. A magánháztartásokban is ekkor kezdtek megjelenni a gáztűzhelyek első fajtái. A gázvilágítás egészen az első világháborúig megtartotta vezető szerepét. A fogyasztás növekedése a századelőre Budapestnek és ezáltal az esti városképnek is gyors és nagyszabású megvilágosodását eredményezte - ekkorra vált valóban alkalmassá a város egyfajta nyitott, nagyvárosias éjszakai életre is. A gáz felhasználása a háziasszony munkájának s a háztartási teendők egész szerkezetének jelentős változását indította meg.
      Az elektromosság használata Budapesten már korán megkezdődött, ha első lépései sokáig még csak igen szerény keretek közt mozogtak is. Az árameladásra berendezett áramfejlesztés első nagyüzemei 1893-ban alakultak meg Budapesten, részben világítási, részben mozgató energia szolgáltatásának céljával. 1896 és 1914 közt mind a közvilágítás, mind a hajtóerő esetében az elektromosság egyre nagyobb mértékű használata vált jellemzővé. Az elektromosság a város közvilágításában 1911- ben a Nagykörúton és a Kiskörúton vette át a gáz addigi szerepét.
      A városegyesítés és a millennium közötti korszak a növekvő város fejlődése szempontjából egyre jelentősebb belső tömegközlekedés tekintetében is előrelépett, sőt döntő minőségi fordulatig jutott el - noha a tömegközlekedés legnagyobb terhét viselő lóvasút első vonalainak még a városegyesítés előtti megnyitását sokáig nem követte hasonló folytatás. 1887-ben viszont már megindult az első villamos próbakocsija a Nagykörúton. Ettől kezdve Budapest közlekedésének fejlődése alapjaiban már a villamosvasút jegyében állt; 1889-től gyakorlatilag már csak villamosvonalak épültek. 1895-1896-ban aztán az Andrássy út alatt, a Gizella (ma: Vörösmarty) tértől a Városligetig megépült a kontinens első földalatti vasútja. Vonalát a felszínen a megállók díszes pirogránit házikói jelezték. A kocsik a 3,5 km-es távolságot mintegy 10 perc alatt futották be. A várost egyre sűrűbben behálózó vágányokon gördülő lóvasúti kocsik, a csilingelő villamosok, az emeletes omnibuszok, melyeket a gondosan kövezett főútvonalakon csattogó patájú lovak vontattak, a földalatti vasút, az egyre forgalmasabb fogaskerekű vasút [22] és a budavári sikló: a millennium ünnepi esztendejének végén, fő vonalaiban Budapest közúti közlekedési hálózata is készen állt.
      A millenniumtól az első világháborúig tartó korszak budapesti közúti közlekedését már egyértelműen a villamosvonalak hálózatának kiépítése (illetve a régi lóvasúti hálózat átépítése) és a vonalak rendkívüli megsűrűsödése jellemzi. A villamosvonalak benyomultak a város belterületének nemegyszer rendkívül szűk utcácskáiba is - éppúgy, mint ahogy kiterjeszkedtek a még néptelen, de belátható időn belül nagy jövővel kecsegtető külterületekre is. (A villamosvasutak fejlődése a tömegközlekedési eszközök sorában ekkor már végleg háttérbe szorította az egyelőre továbbra is lóvontatású omnibuszt.) A főváros utcáin a 20. század első éveiben aztán megjelentek a gépkocsik is, és számuk egyre nőtt: 1905-ben 159, 1910-ben 568, 1912-ben már 1233 magángépkocsi járta Budapest utcáit - ezeken kívül a posta is száznál több, elsősorban levélgyűjtő kisautót tartott üzemben. Nem meglepő tehát, ha már korán felmerült az igény a bérautók, taxik bevezetésére is; a taxiüzem fejlődését azonban a világháború kitörése meggátolta.
      A világháború kezdetével szinte azonnal, részint a háború szülte intézkedések következményeképpen, részint azonban egyszerűen a körülmények nyomása alatt, az épített város - házai éppen úgy, mint műszaki berendezései - egyre gyorsuló ütemben indult romlásnak. Teljes válságba jutott a villamosközlekedés: a vállalatok ugyanis részint személyzethiány, részint energiatakarékosság miatt kevesebb kocsival bonyolították le a megnövekedett forgalmat, miközben a pálya karbantartása is elmaradt. A megritkult járatokon állandó lett a zsúfoltság. Az állagában egyre romló városban a világháború elhúzódásával megjelentek a széntakarékosság jegyében a fűtést és a közvilágítást, tehát az életmód leginkább városias elemeit korlátozó rendeletek.
      1873 után a főváros urbanizációjának a városfejlődés szempontjából egyik legjelentősebb eleme a közegészségügyi szervezés volt. 1881-ben járványellenes intézkedések léptek hatályba. Az egészségügyi adminisztráció és intézményhálózat 1896-ig jelentős mértékben kibővült: benne egyre nagyobb szerephez jutott a nem járványveszélyes, de egyszerűen beteg ember orvosi ellátása is. A korszakon végig nőtt az egészségügyi személyzet létszáma. A nagy közkórházak a főváros kezelésében voltak. Állandóan fejlesztették őket: kibővítették a Rókus és a Szent János Kórházat, 1886-ban kezdett működni a Szent István, 1893-ban a Szent László Kórház. 1896 és 1914 között a legjelentősebb változás a kifejezetten gyógyító intézmények számának emelkedésében figyelhető meg (pl. 1899: Szent Gellért Kórház). 1913-ban Budapesten már mintegy 11 ezer kórházi ágy állt a gyógyítás szolgálatában, de még ez sem bizonyult elegendőnek a nagyvárosnak és az elővárosi övezetnek, sőt a tágabb városkörnyéknek a népességgel együtt növekvő számú betegei számára. A világháború idején pedig a város különböző pontjain nagy katonai kórházakat építettek. 1887-ben alakult meg a Budapesti Önkéntes Mentőegylet, amely átvette az ingyenes mentés és elsősegélynyújtás feladatait az azokat ellátni immár képtelen rendőrségtől. Az első világháború előestéjén a budapesti mentőhálózat már zökkenő nélkül működő szervezet volt, mely alkalmassá vált arra is, hogy bekapcsolódjék a főváros hadi egészségügyébe is. A közegészségügy fejlesztésének lényeges része volt végül a város köztisztasági ügyének megszervezése. Az 1894-ben megszervezett Köztisztasági Hivatal 1902-ben átvette az elöljáróságoktól a budai belterület és a kőbányai városmag, majd 1912-1914-re már a teljes pesti külterület tisztán tartását is - ekkor már erősen differenciált munkakörű személyzettel és egyre modernizálódó gépparkkal.
      A tűzoltóság munkáját a lassan hanyatló budapesti önkéntes tűzoltótestület mellett - melynek tagjai a hivatásos tűzoltók létszámát (1896: 245 fő) kiegészítve tartottak őrszolgálatot a központi tűzőrségen - ekkor már a nagy gyárak saját, egy-két fizetett szaktűzoltó vezetésével szervezett önkéntes testületei is segítették. A városfejlődésnek a millenniumtól a világháborúig tartó szakaszát a budapesti tűzoltóságot tekintve is - a már eddig kialakult alapokon és keretek között - az erőteljes továbbfejlődés jellemzi, legalábbis elhelyezési körülményeit és technikai felszerelését illetőleg. 1914-ben, a világháború előestéjén a budapesti hivatásos tűzoltóság létszáma már 451 fő volt, és jelentősen gyarapodott a gyári tűzoltóságok száma is. Sajnos, a tűzoltóknak egyre több munkájuk is akadt. [23]

      IV.
      Budapest kulturális fejlődésében a legszembetűnőbb elemet - kivált 1873 és 1896 között - a legtágabban értelmezett kultúra országos központi funkciókat ellátó intézményeinek (e fogalmat is a legtágabban értelmezve) létrejötte jelentette. A központi funkció fogalma persze nehezebben körvonalazható itt, mint mondjuk, a gazdaságban vagy az államigazgatásban. De talán nem indokolatlan, ha kulturális szempontból a továbbiakban azt az intézményt tekintjük központi funkciójúnak, mely egyrészt valamely kulturális szakterületen intézményesen hivatott képviselni az országosan legmagasabbnak tekintett színvonalat, másrészt a kultúra valamely területén állandóan vagy időlegesen országos hatással lesz képes az ízlés formálására, a társadalom kulturális értékrendjének befolyásolására, alakítására. Budapest országos súlyát a hazai kulturális életben ilyesfajta funkciók adták meg.
      A kultúra budapesti székhelyű központi, a legmagasabb szintet képviselni hivatott intézményei közül legnagyobb jelentősége a főváros két egyetemének: az ősi tudományegyetemnek és a műegyetemnek volt. Mindkét egyetem fejlesztése - a tudományos kutatás rohamosan gyorsuló differenciálódásának jegyében - 1873 és 1896 között végig tartott. Az 1895-1896. tanévben pedig megjelent az első női hallgató is: az orvos- és a bölcsészkarokat ekkor nyitották meg a nők előtt. Ide számítva az egyetemi könyvtárak nagyarányú bővítését, megállapítható, hogy Budapest roppantul megszilárdította kiváltságos helyzetét a hazai felsőoktatásban - és ezt még tovább erősítette a más szakmák felsőfokú képzésére is Budapesten összpontosított intézményhálózat. A kormány Budapesten alakította ki az országos felsőfokú művészeti tanintézeteket. 1896 és 1914 között tovább növekedett Budapest egyetemiváros-szerepe. Egyes rendkívüli, az egyetemek vagy a közgyűjtemények szervezetében biztosíthatónál már nagyobb apparátust igénylő, elsősorban gyakorlati, a tudományok eredményeit alkalmazó kutatásokra az állam már korán külön intézeteket is létrehívott, melyeket éppen az államélet vagy a gazdaság központi funkcióihoz való szoros kapcsolódásuk révén ugyancsak a fővárosba telepített. 1873 után indult meg az agrárország számára rendkívül jelentős mezőgazdasági kísérleti intézmények hálózatának kialakítása is, melynek központi intézményei szintén Budapestre települtek.
      A városegyesítés utáni korszak nagyban fellendítette a központi funkciójú országos, így természetszerűleg ugyancsak Budapesten működő (illetve ide telepített) közgyűjtemények fejlődését is. Mindenekelőtt a Nemzeti Múzeum indult gyors fejlődésnek az 1873 és 1896 közötti két évtizedben. A millennium évében könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár, mely a reformkor óta a magyarországi könyvtermés köteles példányainak gyűjtésére volt jogosult, már több mint 530 ezer kötettel rendelkezett. Kézirattárában nagy értékű kódexek sorakoztak. 1906-ban nyílt meg a Szépművészeti Múzeum. Az 1874-ben újjászervezett Országos Levéltár - átvéve immár azt a levéltári anyagot, mely a feudalizmus legfőbb igazgatási szerveitől származott, és egy részét minisztériumi, illetve volt erdélyi főkormányszéki irattárakban, legértékesebb részeit azonban Bécsben őrizték - a városegyesítés utáni negyedszázadban vált a modern magyar történeti kutatás legjelentősebb bázisává; az intézmény 1896 és 1914 közt is komoly fejlődésen ment keresztül. A millennium évében a statisztika Budapesten 111 jelentősebb, tágabb vagy szűkebb körben nyilvános könyvtárat tartott számon. Nagy részük új alapítású volt, közülük alig 30 származott az 1867 előtti időszakból. E 111 könyvtár összállománya 1 millió 600 ezer kötet körül járt; ebből 3 könyvtár (a Széchényi Könyvtár, az Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára) mintegy 800 ezer kötetet őrzött. 1912 végén Budapest e 3 nagy könyvtára már 3 millió 200 ezer kötetet mondhatott magáénak.
      Az ország különböző részein működő valamennyi értelmiségi tevékenységnek, illetve szakmánként való összefogásuknak, irányításuknak, befolyásolásuknak nagy és 1873 után egyre növekvő jelentőségű intézményei lettek - bár korántsem közvetlen és tudatos, inkább közvetett és spontán módon - a tudomány egyes hivatásos vagy amatőr művelőit egyénileg összefogó tudományos egyesületek, és a tekintély szempontjából élükön álló, e társulatokhoz hasonlóan ugyancsak Budapesten székelő Akadémia. 1896-ban már 13 tudományos egyesület volt Budapesten, köztük a Magyar Jogászegylet (1879), a Magyarországi Néprajzi Társaság (1885), a Matematikai és Fizikai Társulat (1892). Tagjaik száma a millenniumra elérte a 15 ezret: legnépesebbek a természettudósok, a mérnökök és a történészek egyletei voltak. A jelentősebb budapesti tudományos társulatok sora 1900-ban a Magyar Filozófiai Társasággal, 1901-ben a Társadalomtudományi Társasággal bővült; csak 1911-re alakítottak társaságot az irodalomtörténészek. A tudományos élet mércéjét hazai viszonylatban a századelőn már szinte kizárólagosan Budapest szintje jelentette, megfelelően annak, hogy tanszékei, kutatóintézetei, laboratóriumai, klinikái és közgyűjteményei, főleg pedig könyvtárai a Magyarországon elérhető legmagasabb tudományos színvonalat biztosították az itt dolgozók számára.
      A városegyesítés és a millennium közötti évtizedek rendkívüli mértékben megerősítették Budapest már korábban is vezető helyzetét a tudatformálásnak olyan, a korban leghatékonyabb eszközeit tekintve, mint a hírlap- és könyvkiadás. Budapestnek a kiegyezést követően megerősödő központi funkciói részint erőteljesen differenciálták a sajtót, részint a példányszámok emelkedését is előidézték, hiszen e funkciók egyre több embert érintettek Magyarországon, érdekeltté téve őket a velük kapcsolatos információkban is. A millennium évéről már pontos adatokkal rendelkezünk, melyek világosan mutatják a főváros kulcsszerepét: az országban megjelenő 999 lap közül 384 Budapesten jelent meg; e lapok postán szállított példányszáma megközelítette a 79 250 000-et - és ebből Budapesten 68 250 000 példány jelent meg. 1912-ben Magyarország 1913 időszaki sajtótermékének 40 százaléka, 775 Budapesten jelent meg; a „belfogyasztásra” postán szállított időszaki sajtótermékek ekkorra már 182 millióra felnőtt hatalmas tömegéből 68 százalék, azaz 124 millió példány Budapestről indult el útjára. A századelőn jelentek meg - a kor időszaki sajtójának legjellegzetesebb és legsajátosabb budapesti termékeiként - az olcsó bulvárlapok; az 1910-től megjelenő Az Est minden eddiginél szélesebb (már a napi 200 ezres példányszámot is megvásárló) tömegek igényeit kiszolgálva a háború előtti magyar sajtó legolvasottabb lapja volt. A sajtó pedig már a 19. század végén is egyre inkább azt tette meg az ország nyilvánossága elé vitt közüggyé, ami Budapesten zajlott: politikai intrikákban éppúgy, mint bűnözésben vagy kultúrában és az élet városiasodásának és polgárosodásának minden vonatkozásában. A városnak ezt a nyomtatott betűn át érvényesülő hatását csak növelték a budapesti könyvkiadás és könyvkereskedelem már a nyolcvanas években jelentkező új típusai, melyek mögött ott állt a fővárosi kiadók nagy tőkéje, saját nyomdái, stabil napilapjai, folyóiratai, s a Budapesten készülő könyvet az ország legszélesebb tömegeihez voltak képesek eljuttatni.
      A könyvkiadás és lapkiadás Budapesten történő összpontosulása e lapok és kiadók köré tömörítette az ország minden irodalmilag és zsurnalisztikailag értékes elemét. A magyar irodalom budapestivé válása, illetve ami ezzel egyenértékű: modern, városias polgárosodása, a kibontakozó polgári társadalomszerkezetbe való beilleszkedése felé - mind az irodalom társadalmi körének tágítása, mind az irodalom e társadalomszerkezet problémái iránti érzékenységének kialakítása révén - igen jelentős lépés volt az irodalom szavát a társadalom felé közvetíteni képes intézmények budapesti összpontosulása. Ez volt talán a kor magyar irodalmát ért legjelentősebb hatás.
      Budapest színházi életében az 1873 és 1896 közötti korszak egyfajta differenciálódást indított meg. A hatvanas évek végén felmerült egy nagyszabású népszínház alapításának gondolata, melynek feladata a tömegigényt kielégítő műfajoknak, elsősorban a népszínműnek és általában a könnyű zenés daraboknak az átvételével a Nemzeti Színház tehermentesítése volt. A Népszínház 1875-ben nyílt meg, a fővárosi magyar nyelvű színjátszás műfaji differenciálódásának első lépéseként (a Nemzeti Színház kötelezte magát, hogy sem népszínművet, sem operettet nem fog játszani). Természetes, hogy a tudományban és az irodalomban megfigyelt mozgás megfelelőjeként Budapest már csak e két színháza is az egész országból Budapestre vonzotta a legjobb színészeket éppúgy, mint a színpadi írókat. Ugyanígy a kor minden, valamit is érő színpadi műve, akár magyar, akár külföldi szerzőtől származott is, először a főváros e két nagy színpadán került bemutatásra. Innen és az itteni, ugyancsak Budapesten koncentrálódó sajtó tudósításaiból megállapítható közönségsikeren lemérve ment azután tovább vidékre - újabb tényezőjeként a budapesti ízlés és társadalmi pszichikum, azaz egy nagyvárosi és polgári mérték országos normává válásának.
      A millenniumtól kezdve a város színházi élete különösen mozgalmassá vált. Új színházalapításokra került sor. A Nemzeti Színház és a Népszínház mellé a millennium idején lépett be a Vígszínház, majd 1897-ben az operettszínházként induló Magyar Színház; utóbbi, miután e területről 1903-ban a frissen alakult Király Színház kiszorította, profilt váltott, és legjobb darabjaiban az addigra felnőtt és ízlésében önállósodott, művelt városi polgárság modern művész-színházává alakult át. És annak a folyamatnak megfelelően, mely e korszakban már egyfajta türelmetlen, a fennálló viszonyokkal elégedetlen, radikális, de még szűk értelmiségi-alkalmazotti réteget is megteremtett, megszaporodtak a különböző művész-színpadi kísérletek. Kis társulatok voltak ezek, olykor állandó színpaduk sem volt - de a világ színműirodalmának új útjaiban megnyilvánuló új művészi és politikai magatartások adekvát színpadi kifejezésére törekedtek. Így lépett színre a műsorpolitikájában legradikálisabb Thália Társaság (1904-1909). A budapesti színházi intézmények szerkezetének ilyen alakulása egyrészt csődbe vitte a Népszínházat, másrészt viszont rendkívüli módon kitágította Budapest színi kultúrájának vonzerejét. Az új színházak egyrészt új színészeket, márészt új témákat és az ezeket ábrázolni képes színpadi szerzőket kerestek: mindebben pedig a korszak budapesti társadalmának városias ízléséből elvont normák léptek előtérbe követelmények gyanánt. A budapesti színházak hatását ekkoriban még nem csökkentette, sőt sokáig éppenséggel kiegészítette a film.
      1873 után Budapest szerepe az ország képzőművészeti életében is megerősödött. Budapest vonzerejét megnövelte, hogy a millenniumra a hazai műkereskedelem ugyancsak itt összpontosult, néhány nagy és tőkeerős cég keretében. De nem kevésbé voltak vonzóak a képzőművészek számára a főváros kiállítási lehetőségei, melyek sajtóvisszhangjuk révén az egész országban elterjeszthették egy-egy művész nevét. Mindenekelőtt azonban részint a kiépülő főváros közületi és magán-építkezéseinek dekoratív igényei, részint a polgárság köréből leginkább még mindig a fővárosban várható megrendelések vonzották a művészeket. Ennek következtében a századvégre valóban létrejött Budapesten egyfajta képzőművészeti központ, a kor mércéjével mérve is jelentős művészekkel. Ám Budapest ízlése a képzőművészetben nem vált olyan országosan is elismert normává, mint az irodalomban vagy a színjátszásban.
      A millennium utáni évtizedek képzőművészeti életére az erőteljes differenciálódás és az egyes elemek és irányzatok állandó konfliktusa volt jellemző. Az akadémizmussal egyre erőteljesebben szemben álló új, modernebb művészi irányoknak is a főváros vált a központjává. A nyugat-európai képzőművészeti fejlődéshez képest meglehetősen elkésett konfliktus volt ez; a nyugaton részben már nagy múltú, a fejlődés sorába annak idején többé-kevésbé folyamatos sorrendben belépő képzőművészeti irányzatok Budapesten nagyjában-egészében egy időben, szinte összetorlódva léptek elő, megtalálva az őket követni kész művészeket, és gyorsan meghódítva legalábbis a műértő közönséget. A Párizsból hazaérkező Rippl-Rónai József - két budapesti kiállítása közötti hat év alatt - fogadtatásának hangulata teljesen megváltozott. Az 1909 körül immár az expresszionizmus zászlaja alatt fellépő ún. Nyolcak csoportja, [24] majd a Kassák Lajos-féle MA [25] körül kialakult csoportok fogadtatása azonban még ekkor is (és sokáig) hűvös volt. Mégis jellemző, hogy a művészeti stílusok új irányzatait először éppen Budapest, Magyarország e legpolgáriasultabb társadalma volt kész befogadni.
      Az 1873 és 1896 közötti időszak fővárosi zenei magaskultúrájának fejlődésében bizonyos kettősség érvényesült. E területen is állami eszközökből hozták létre a felsőfokú művészeti oktatás és a zenei előadóművészet központi intézményeit. Polgárias szerkezetének kibontakozása során azonban a budapesti társadalom nem elégedett meg az ezen intézmények által nyújtott kultúrával, hanem ezek mellett öntevékenyen létrehozott és fenntartott helyi igényű, részben amatőr zenei intézményeket is - ugyanennek a magasműveltségnek a jegyében. A fővárosi zenei magasműveltség irányát tükröző, de azt sokban meg is határozó állami intézmények élén 1875-től a Zeneakadémia állt. Első elnöke Liszt Ferenc volt. 1884-re itt jött létre a zenei magaskultúra másik országos jelentőségű fővárosi intézménye, az önálló Opera. 1911-ben nyitották meg a budapesti Népoperát (a mai Erkel Színházat). A 20. század elején pedig - és ebben a magas zenei művészetnek immár nemcsak a hallgatása, hanem a művelése iránti megnövekedett társadalmi igényt kell látnunk - a főváros lehetővé tette, hogy polgári iskoláiban az erre jelentkező tehetséges tanulók rendszeres hangszeres zeneoktatásban részesülhessenek. A zenei élet egyre bővülő intézményeinek és közönségének bázisán pedig fejlődött Budapest hangversenyélete is; a főváros dobogóin a kor legjobb zenéje hangzott fel - klasszikusok és modernek egyaránt. Társadalmának - ha egy még csak vékony, de a modern művészet jelenségeire már zenei vonatkozásban is nagyon is reagálni kész - polgári értelmiségi rétege, az ennek igényeit figyelembe venni képes intézmények és azok bővülése révén Budapest a zenében szinte valamennyi kulturális ágazat közül a legteljesebben vált ekkorra Magyarországnak igényeiben és azok kielégítésében egyaránt legkifejlettebb központjává.
      A városfejlődés komplex folyamata tovább erősítette és új meg új elemekkel bővítette azt az alsó- és középfokú intézményhálózatot is, mely magának a fővárosi társadalomnak, e társadalom legszélesebb rétegeinek művelődéséről gondoskodott. Budapest népességszáma növekedésének és e népesség sokirányú differenciálódásának megfelelően, ez az intézményhálózat egyrészt mennyiségileg rohamosan bővült, másrészt országos viszonylatban is szinte elsőként kényszerült rá új típusú oktatási intézmények létesítésére.
      Az iskolák fokozatai szerint haladva: az 1873-74-es tanévben a fővárosban 67 elemi iskola működött, 30 463 tanulóval; a millenniumi év őszével kezdődő 1896-97-es tanévre már 151 elemi iskola 51 192 budapesti gyermeket tanított. 1912-re az elemi iskolák száma 218-ra, a tanulóké pedig 61 507-re emelkedett. A népoktatás elemi fokát továbbfejlesztő, már divatjamúlt formák helyére 1884-ben léptek az alsó fokú ipari ismereteket nyújtó ipari és az ugyanilyen szintű kereskedő tanonciskolák; hároméves tanfolyamaik elvégzése kötelező volt a segédi képesítés megszerzéséhez. 1897 és 1902 között pedig a főváros - elsősorban a város gyáripari fellendülésével nyilvánvaló kapcsolatban - végrehajtotta a korábban csak általános ipari tanoncoktatás szakosítását is. A legjellegzetesebb növekedést azonban az az iskolatípus mutatta fel, mely viszonylag széles, a kispolgárosodás felé törő rétegek számára viszonylag rövid idő alatt teremtette meg az emelkedés első lépcsőjét: ez volt a polgári iskola. Az 1873-74-es tanévben Budapesten még mindössze 9 polgári iskola működött 1085 tanulóval, a millenniumi év őszén már 27 iskola 7440 diákot tanított; a világháborúig a polgári iskolák száma 54-re, a tanulóké közel 20 ezerre növekedett. A polgári iskolának ugyanis megvolt az a nagy előnye, hogy viszonylag széles továbbtanulási lehetőségeket kínált végzett tanulói számára.
      A klasszikus nyolcosztályos középiskolát a gimnázium és a reáliskola jelentették. Budapestnek 1876-ban 3 gimnáziuma és 4 reáliskolája volt: 1896-ban már 12, illetve 5 teljes középiskola várta a tanulókat. 1912-re 19-re növekedett a gimnáziumok száma; a reáliskolák tanulólétszáma stagnált, logikus következményeképpen annak, hogy a gimnáziummal ellentétben a reáliskola a latin ismereteket is igénylő egyetemi karokra, illetve szakokra nem képesített. Mellettük a leányoknak - a polgári iskoláénál teljesebb képzést adni kívánó szülők igényeinek megfelelően - 1875-től kezdve a hatosztályos felső leányiskolák szolgáltak, lényegében a csak fiúk számára fenntartott gimnáziuméval azonos tantervvel. Az első valódi, nyolcosztályos leánygimnázium a millennium évében nyílt meg.
      A világháború válsága Budapest kultúrájának legfontosabb területei közül mindenekelőtt az irodalom legjobb, legmodernebb részében tükröződött: azoknak az íróknak az első háborús hónapok után egyre szélesedő csoportját érte el, akik - elsősorban a Nyugat [26] köré csoportosulva - műveikben, bár különféle formákban, eltérő határozottsággal és nyíltsággal, és a tiltakozás elvi alapjait tekintve sem azonosan, magát a háborút mint olyat utasították el: akár úgy, hogy nem beszéltek róla, akár úgy, hogy kíméletlenül feltárták, s ezáltal leleplezték a borzalmakat, akár éppen békevágyukat hangoztatták nyíltan - egyre erősödő hangú kórusként. A háború meggyorsította azt a folyamatot, melynek során egyre többen váltak érzékennyé nemcsak a valóság tudomásulvétele, hanem annak újfajta kifejezési formái iránt is. És nem csak az irodalomban vagy a képzőművészetben: nem véletlen, hogy ezek a háborús évek hozták meg a modern magyar zene első közönségsikereit is: 1917-1918- ban az Opera bemutatta Bartók Béla A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára című műveit; Bartók és Kodály Zoltán meglepetéssel tapasztalták, hogy 1917-ben műveik fogadtatásában határozott fordulat állt be. [27]

*

      1918 ősze: hét évtized elmúltával ismét forradalmi helyzet van kibontakozóban: az utolsó szót Magyarország számára - a központi hatalmak, köztük a Monarchia katonai és politikai összeomlásával a háttérben - most is, és nem véletlenül, a magyarországi társadalmi és gazdasági ellentmondásokat a legteljesebben kibontó, politikájában és kultúrájában legvilágosabban tükröző főváros, Budapest fogja kimondani.

      1. Budapest történetének az 1873. évi városegyesítéstől az 1918. évi polgári demokratikus forradalomig tárgyaló fejezetét alapvetően Vörös Károly: Előszó; Budapest megszületése.; A fővárostól a székesfővárosig 1873-1896.; A világváros útján 1896-1918. In: Budapest története, IV. köt. Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Szerk.: Vörös Károly, Bp., 1978. 7-8., 311-775. old. című szövegeiből jelen kiadvány szerkesztési elveinek alapján összeállította: Vörös Boldizsár. Jelen kiadvány terjedelmi kötöttségei nem tették lehetővé számos fontos rész-összefüggés bemutatását, így pl. az elővárosok helyzetének részletesebb ábrázolását. E szöveg jegyzeteiben a Vörös Károly által készített jegyzetekből csak a legáltalánosabb, összefoglaló jellegű munkák szerepelnek. Az összeállító jelen kiadvány számára írt kiegészítő jegyzetei „(V. B.)” megjelöléssel vannak elkülönítve az eredeti jegyzetanyagoktól.
      2.A keletről nyugat felé vándorló magyarok a Kr. u. 9. század utolsó éveiben értek el a Kárpát-medencébe, a későbbi Magyarország területére. „Ideérkezésük időpontját a 19. század végének magyar történettudománya a 888-900. évek közé helyezte; ennek megfelelően a honfoglalás ezeréves évfordulójának megünneplésére készülő magyar kormány az 1896. évet nyilvánította a millennium esztendejének.” A rohamos gyorsasággal nagyvárossá nőtt Budapest lett a kerete a legfőbb eseményeknek, melyekkel az ezredévet ünnepivé és emlékezetessé kívánták tenni. Vörös Károly: A millennium kora. In: Budapest enciklopédia. Főszerk.: Tóth Endréné, Bp., 1982. 220-222. old. (V. B.)
      3. Thirring Gusztáv: Budapest székes főváros a millennium idejében. Bp., 1898., a megfelelő fejezetek; Budapest félszázados fejlődése 1873-1923. Bp., 1925. 9-64. old.; Dr. Pikler J. Gyula: A népesség. In: A negyven éves Budapest. Bp., 1913. 33-44. old.
      4. A törvényhatóságok és községek legnagyobb állami egyenes adót fizetőinek (értékképviselők vagy közkeletű néven virilisek, virilisták) folyamatos jegyzékbe foglalását az 1870. évi XLII. és az 1871. évi XVIII. törvénycikkek rendelték el, azzal a célzattal, hogy e jegyzékek szolgáljanak alapul az önkormányzatokat irányító képviseleti testületekben ugyane törvények által a legvagyonosabb elemek számára biztosított, őket automatikusan, minden jelölés, választás kizárásával, csupán megfelelő vagyoni helyzetük, illetve az ezt kifejező állami egyenes adójuk összege alapján megillető, a testület tagságának felét jelentő tagsági helyek betöltéséhez. Az 1872. évi XXXVI. tc. azonban kimondta, hogy a 400 főben megállapított fővárosi törvényhatósági bizottság tagságának felét kitevő 200 virilista tagot nem automatikusan a legtöbbet adózók névjegyzékének élén álló 200 személy adja, hanem őket a legtöbb adót fizető 1200 személy közül a választóknak kell választaniuk. Ld. Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Bp., 1979. 7-9. old. (V. B.)
      5. Jellemzően a polgári társadalom kiteljesedésének korszakára, az 1848. évi V. törvénycikkben meghatározott és a városegyesítésig egyedül a zsidóemancipáció által bővített választói jogosultságot újrafogalmazó 1874. évi XXXIII. törvénycikk azt már nyersebben, de pontosabban az adó által kifejezett vagyoni kategóriákra építette rá. (A régi, a választóképesség meghatározásában azonban már csökkent szerepű kategóriáknak is az adóösszeggel való kifejezésen túlmenően a korábbi ismérvek alapján nem jogosítható személyek körénél ugyancsak az adóösszeget, minimálisan évi 105 forint jövedelem adóját állította követelményül.) Ugyanakkor az 1848-ban a személyekhez kötődő, még vagyoni feltételek híján is meghagyott régi nemesi vagy polgárjogon alapuló választójogosultságot a törvény már csak azoknál ismerte el, akik 1848 és 1872 között bizonyíthatóan felvétették magukat a választók névjegyzékébe. Ld. Vörös Károly: A fővárostól a székesfővárosig 1873-1896. I. m., 429. old.
      6. A társadalom foglalkozási főcsoportjainak alakulására: Körösi József: Budapest fővárosa az 1881-ik évben. A népleírás és népszámlálás eredményei, I-III. köt. Bp., 1881-1883.; Uő- Thirring Gusztáv: Budapest fővárosa az 1891-ik évben. A népleírás és népszámlálás eredményei, I-III. köt. Bp., 1894-1898.; Uők: Budapest fővárosa az 1901-ik évben. A népszámlálás és népleírás eredményei, I-II. köt. Bp., 1903-1905; Budapest félszázados fejlődése 1873-1923. I. m.
      7. Körösi József: I. m.; Uő.-Thirring Gusztáv: Budapest fővárosa az 1891-ik évben. I. m., megfelelő fejezetei és Rákosi Jenő: Budapest városrészei. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, IX. köt. Bp., 1893. 169-192. old.
      9. A városegyesítés lebonyolítására alapvető: A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye. Összeáll.: Gárdonyi Albert, Bp., 1913.; az egyesítés részletes leírása: Vörös Károly: Egy világváros születése. Bp., 1973.
      10. A Szabadelvű Párt az 1867. évi kiegyezést elfogadva, a Monarchia megerősítése érdekében 1875-ben alakult meg Magyarországon, s 1905-ig volt kormánypárt. Az 1905-1906. évi kormányzati válság a Szabadelvű Párt bukásához, majd feloszlásához vezetett. (V. B.)
      11. A városegyesítési törvény ismertetése és a főváros hatáskörei, valamint az első fővárosi szabályrendeletek: Márher Aladár: A szervezet. In: A negyven éves Budapest. I. m., 146-158. old.; A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye: I. m.
      12. A főváros gazdálkodására: Dr. Rácz Gyula: A pénzügyek. In: A negyven éves Budapest. I. m., 232-377. old., a korszakra vonatkozó részek.
      13. A „Budapest székesfőváros” megnevezést a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben polgármesteri rendelet szüntette meg; a helyette alkalmazandó megnevezés: „Budapest főváros” lett. (V. B.)
      14. Tisza István szabadelvű párti miniszterelnök egy 1904. évi törvénysértése nyomán az ellenzéki pártok koalíciót alkottak, és megnyerték az 1905. januári országgyűlési választásokat. A Szabadelvű Párt megbukott. Ferenc József azonban nem volt hajlandó miniszterelnököt kinevezni az eddigi ellenzéki pártok szövetségének parlamenti többségéből, s a parlamentáris formák negligálásával darabonttestőrségének kapitányát, Fejérváry Gézát bízta meg kormányalakítással. A többségben lévő ellenzék nem szavazott bizalmat a kormánynak, a megyékben és a városokban pedig meghirdették a „nemzeti ellenállást”. Végül az ellenzék, minden lényegi követelését feladva, kormányra került (1906-ban ismét győzött az országgyűlési választásokon), ám koalíciójának 1906-1910 közötti kormányzásával csak lejáratta magát. A következő országgyűlési választásokon, 1910-ben e koalíció megbukott; a régi kormánypárt, amely Tisza István vezetésével Nemzeti Munkapárt néven szerveződött újjá, szerezte meg a kormányhatalmat. (V. B.)
      15. A központi városigazgatás szervezeti modernizálására jó leírás: Márher Aladár: I. m., 172-184. old.; a Bárczy-korszak törekvéseire és eredményeire nézve sikerült összefoglalás: Fővárosi Almanach, Lexikon és Útmutató 1913-1915. Szerk.: Guthi Imre, Bp., é. n. 13-107. old.
      16. A városi gazdálkodásra: Dr. Rácz Gyula: I. m., a korszakra vonatkozó részek, a kölcsönök történetének összefoglalásával 1912 végéig.
      17. A városigazgatás eseményeinek 1914-től 1916 közepéig való jó összefoglalása: Dr. Wildner Ödön: Budapest a világháborúban. In: Fővárosi Almanach, Lexikon és Útmutató 1916-1918. Szerk.: Guthi Imre, Bp., é. n. III-X.; valamint a kötetből a 210-574. old.
      18. 1916-ban Károlyi Mihály és hívei létrehozták az ellenzéki Függetlenségi és 48-as Pártot, melyet nemsokára mindenki „Károlyi-pártként” emlegetett. A párt a perszonálunió alapján állt, annexiómentes és az ország területi integritását biztosító békét, általános választójogot, demokratikus szociálpolitikát és birtokpolitikát követelt. A háború folyamán egyre népszerűbbé váló, antantbarát párt kapcsolatot épített ki más ellenzéki erőkkel. (V. B.)
      19. Az 1890-ben létrejött Magyarországi Szociáldemokrata Párt programja végső célként a szocializmust jelölte meg. Noha 1918-ig nem sikerült bejutnia a parlamentbe, a párt a századforduló után egyre fontosabb szerepet játszott a magyar politikai életben: felvonulásaira, tüntetéseire százezreket tudott az utcára szólítani. A háború folyamán a párt kapcsolatot épített ki más ellenzéki erőkkel. (V. B.)
      20. Áruforgalomra: Budapest félszázados fejlődése 1873-1923, I. m., 115-119. old.; a hitelintézetekre vonatkozóan általában: Alföldi Antal: A budapesti pénzintézetek története napjainkig. Bp., 1928., vonatkozó fejezetek; a gyáriparra: Sándor Vilmos: Nagyipari fejlődés Magyarországon 1867-1900. Bp., 1954.; Berend T. Iván - Ránki György: Magyarország gyáripara az imperializmus első világháború előtti időszakában 1900-1914. Bp., 1955.; a kiskereskedelemre: Bene Lajos: Budapest székesfőváros kereskedői. Bp., 1929.; a mezőgazdaságra: Bodor Antal: Budapest mezőgazdasága. Bp., é. n.; a világháborús gazdasági viszonyok számos vonatkozására: Báró Szterényi József - Ladányi Jenő: A magyar ipar a világháborúban. Bp., 1933.
      21. A városrendezésre és -építésre: Dr. Schmelhegger Árpád: Városépítés. In: A negyven éves Budapest. I. m., 378-419. old.; Preisich Gábor: Budapest városépítésének története. II. köt. Bp., 1964., megfelelő részek.
      22. A budapesti fogaskerekű vasutat 1873 és 1890 között építették a Városmajorból kiindulva a Sváb (ma: Szabadság)-hegyen át a Széchenyi-hegyig, a nyaralók és a kirándulók számára. Az összesen 3433 m hosszú, egyvágányú, kitérőkkel ellátott pályán a kocsikat egy kifejezetten e célra készített mozdony tolta. (V. B.)
      23. A földalatti vasútra: Vörös Károly: A millennium kora. I. m., 224. old.; a közművekre: Preisich Gábor: I. m., 107-120. old.; Dr. Schmelhegger Árpád: I. m., 421-428. old.; a közegészségügyre: Dr. Szabó Sándor: A közegészségügy. In: A negyven éves Budapest, I. m., 484-499. old.
      24. A „Nyolcak” nevű művészcsoport 1909 és 1912 között tevékenykedett: a modern törekvések magyarországi meghonosítója volt. Vezéregyénisége Kernstok Károly volt. A csoport művészetében egyformán érvényesült a Cézanne-örökség, a fauvizmus, az expresszionizmus, a kubizmus és a szecesszió. Szellemi-esztétikai törekvése a Nyugatéval (ld. 26. jegyzet) rokonítható. (V. B.)
      25. A „MA” 1916 és 1925 között megjelent magyar avantgárd irodalmi és művészeti folyóirat volt, Kassák Lajos szerkesztette. Teret biztosított a modern művészet legkülönfélébb irányzatainak, az aktivizmustól a síkkonstruktivizmusig. (V. B.)
      26. A Nyugat, a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb irodalmi és kritikai folyóirata 1908 és 1941 között jelent meg; a század eleji magyar szellemi megújulás szervezője volt. Legkiválóbb írói és költői - többek között - Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes voltak. (V. B.)
      27. Budapest kulturális fejlődésének fő vonalairól: Vörös Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten 1873-1945. In: Tanulmányok Budapest múltjából, XX. köt. Főszerk.: Horváth Miklós, Bp., 1974. 97-106. old.


EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőCsorba László: 1815-1873 < > Lackó Miklós: 1918-1945