EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3)Szép E.: A kuglizó < > Krúdy Gy.: Kötéltáncosnőt szeretni!

Napos oldal
(részlet)
______________
KARÁCSONY BENŐ

A közérzetem ebben az időben savanykás volt, mint a megtört bor, sok zavaros üledék úszkált bennem. Esti találkozásunkkor szívesen vettem hát a szőke lány indítványát, hogy menjünk ki a ligetbe nevetgélni egy kicsit. Célba lőttem kifújt tojásokra és galuskát faló svábok galuskájára, felültünk a körhinta zsiráfjára, és különböző közderültségekben vettünk részt. A hatvan kis zacskó, amelynek mindegyikébe kiadagoltam egynapi megélhetésemet, egyszerre tíz zacskóval apadt meg ezen az estén. Hiába mértem ki őket olyan gondosan. Nagyvárosokban az ember számológéppé fejlődik, nikkelgombjai, kerekei nőnek, kopog, csenget, és mindig valami szám esik ki belőle. Aztán közbejön egy ilyen fűzőkészítő lány, be akar menni az elvarázsolt kastélyba, vagy sört akar inni, és az egész matematikáról kiderült, hogy megbízhatatlan találmány. A lány kitűnőnek találta a zacskók dolgát, és nevetve adta értésemre, hogy már régen spórol egy olyan jó pofára, mint amilyen én vagyok. Célba is dobáltunk, táncoltunk és énekeltünk is. A lány remek kis portékának bizonyult, néha ugyan eszébe jutott a nénje, de aztán vígasztalódva simult hozzám.
      - A fontos, hogy az embernek örömei legyenek, nem igaz?
      - Igen - feleltem a derekát fogva a ligeti vendéglő bokrai mögött -, fontosak az örömök. De veszettül keveset adnak belőle az örömkimérő hivatalban. A szegény ember, amíg él, csak harmadosztályú örömöket kap, harmadosztályú jeggyel utazik át az életen, és harmadosztályú koporsóban távozik. Szegény embernek csalán nő a kertjében.
      - Ha egyszer nyerne a sorsjegyem - mondta a lány -, vennék egy fél kiló legfinomabb csokoládét, és télen mindig fizetnék valakinek, hogy melegítse meg az ágyamat, mielőtt befekszem.
      - Az ágymelegítés terén - magyaráztam szakszerűen - Edison egészen új módszereket vezetett be. Nem kell senkit befektetni az ágyba, az ember csak bekapcsolja az áramot, és kész.
      - Pazar lehet - vélte a lány ábrándosan. Nagyon hideg volt télen az ágya, le kellett írnom a készülék működését, amit ő odaadóan hallgatott.
      - Milyen szép haja van magának - jegyezte meg közbevetőleg a vállamra simulva.
      - Most nem erről van szó.
      - Tudom, a szegénységről beszéltünk. Pedig butaság beszélni róla, nem igaz?... Rém jó dolog lehet gazdagnak lenni.
      Nem biztos, ráztam a fejem. Egyszer álmomban gazdag ember voltam, egy asztalnál ültem, folyton a kamatokat számítottam, és erősen fájt a hasam. Megkérdeztem tőle, hogy sohasem lázadt-e még fel? Nem, jelentette ki, ő nem lázadt fel, bár a főnöknőjét irtóan utálja, mert „mindig levon”.
      - A főnöknők mindig levonnak - sepertem egy rakásra tapasztalataim szemetjét - Kétmillió főnöknő levon kétszázmillió szegény bogárnak. Ez ellen kéne kitalálni valamit. Felfeszítenek és kiszürcsölnek bennünket, mintha osztrigák volnánk. Örvendenünk kell, ha előbb nem csavarnak ránk még egy kis citromlevet is.
      -- Milyen jó erős fogai vannak - jegyezte meg a kis szőke. A kezemet fogta, és ez neki tökéletesen elég volt, oda sem figyelt szociális prüszköléseimre. Megkért, hogy mutassam meg az alsó fogsoromat is, s így abba kellett hagynom világszemléleti kirándulásomat, hogy bemutassam neki valamennyi fogamat. Nagyon hízelgő dolgokat mondott róluk.
      - Szükségem is van rájuk - világosítottam fel. - Most rágom át magam valami öreg kásafalon.
      - Jó Isten, mit akar azzal a kásafallal?
      - Be akarok jutni. Tudnia kell, hogy most még kívül vagyok a kásafalon. Belül sokkal érdekesebb. És azonkívül többet is falhat fel az ember. Aztán vannak más előnyök is...
      - Remek alak maga - kacagta a lány hálás hangulatban. - Nem akar táncolni?
      Táncoltunk, és konfettivel dobálóztunk. Táncközben hozzám simult, mint egy rózsaszínű angoltapasz, és beborította sajgó sebemet, amelyet egy Dukics nevű előző nőtől kaptam. Sok sör volt már bennem, elfelejtettem régi sebesülésemet, és vidáman zengtem én is a táncdal szövegét. Ahogy tenyerem rápuhult gyönge kis gerinccsigolyáira, vékony bordáira, fejletlen medencéjére, szinte féltettem magamtól, olyan gyöngének és porcogósnak találtam. Kicsit még fejlődnie kell - figyelmeztettem lemondóan. De nem akarta, hogy lemondjak róla. - A szerelem nem a hátgerinctől függ - jelentette ki -, nem igaz, drágám?
      Később egy ligeti színházba is benéztünk, mert maradt még három zacskó pénzem. A kicsi színpadon víg ugrándozás folyt, zenés vígjátékot adtak. Éppen akkor érkeztünk, amikor a grófnő meglátogatta az ügyvédet a válás miatt, és elénekelte neki, hogy mennyi tartásdíjat követel. Az ügyvéd sokallta a tartásdíjat, mire a grófnő sértődötten és előkelő gőggel táncolni kezdett. Majd amikor látta, hogy az ügyvéd még mindig sokallja a tartásdíjat, gőgösen átbukfencezett a színpadon. Az ügyvéd erre a polgári perrendtartásból elénekelt egy paragrafust, aztán felmásztak mindketten az íróasztalra, és eltáncoltak egy újabb, áthidaló paragrafust. A nézőtéren általános agylágyulás vett erőt, a közönség izgult és lelkesedett, úgyhogy a válópörös grófnőnek meg kellett ismételnie gőgös bukfenceit, miközben az ügyvéd fejére húzta a papírkosarat, és kotkodácsolni kezdett. Remek dolog volt, a közönség, amely szerette a gőgös grófnőket, a bukfenceket és az operettszerzői agyvelő mindenfajta szomorú izzadmányát, vonított örömében. Mi is követtük az általános példát, és elhülyülve dübörögtünk a padlón, miközben a primadonna vad gyönyörrel hajlongott a lámpák előtt. Harminc év múlva, a szegényházban, majd könnyezve fogja mondani valami kósza újságírónak, hogy művészi pályafutásának ez volt egyik legragyogóbb állomása. Ez a hülye dübörgés, ezek a bukfencek, ez a rosszízű zenének, primadonnai nadrágocskának, fejre húzott papírkosárnak és a magunk sivárságának szóló lelkes vonítás. Ha most az mondtam volna a kis szőkének, hogy ezeket a nekidühödt színpadi szegénylegényeket, ezeket az operettszöveg-kiagyalókat, mint a butaság bacilushordozóit szurokba és tollba kéne hempergetni, nagyot nézett volna. S ha ezt az indítványomat olyan hangosan mondtam volna el, hogy a körülülők is meghallották volna, nem másztam volna ki ép bőrrel ebből a ketrecből. Így beértem azzal a tudattal, hogy három-négyezer év múlva nem lesznek operettszerzők.
      Később valami megindító dolog történt a színpadon, amit abból következtettem, hogy a gyönge gerincű fűzőkészítő lány kiskörmével néhány könnycseppet piszkált ki a szeme zugából. Az eset fénypontja azonban az volt, amikor előpergett a szubrett, a szívére tette a kezét, és addig ugrándozott, hajladozott ide-oda, amíg kettérepedt a trikója. Ezek a szűk trikók már suhanckoromban is nyugtalanítottak. Az évek során annyi aggodalom gyűlt fel bennem e trikók kapcsán abbeli félelemben, hogy a legszebb lélektani pillanatban fog egyszer valamelyik elrepedni, hogy most, amikor a kettérepedés valóban bekövetkezett, hirtelen megszűnt a szorongásom, és hangos megkönnyebbülés szakadt fel belőlem.
      - Na végre, csakhogy kirepedt már...
      Egy borízű úr áthajolt a páholyon, és általános népünnepély közben megkérdezte tőlem, honnan tudtam, hogy a trikó ki fog repedni. Vidáman legyintettem. Szőke kis angoltapaszom azt mondta, hogy régen spórol már egy olyan jó pofára, mint amilyen én vagyok. Tetszett nekem ez a spórolás, azt feleltem hát a borízűnek, hogy suhanckorom óta spórolok erre a trikórepedésre. Már csimaszkorom óta tudtam és vártam, hogy egyszer csak bekövetkezik, minthogy minden lurkó gondol rá és várja. Nekem beütött...
      A rendőrségnek nem tetszett a magyarázatom, közbotrányért felírtak. Erre kivonultunk a falatozók felé, mert a bódék között reszelt torma szagát éreztem.
      - Szereti az akasztott virslit? - kérdeztem a bódé rúdján csüngő virslikre mutatva.
      - Mindig virslit szoktunk enni télen - bólintott a szőke. Láttam a tekintetén, ahogy végigzongorázott a tömzsi virsli-billentyűkön, hogy szívesen enne valami bécsi szeletet, körítve, uborkasalátával, de lovagi szolgálatomat nem akarta visszautasítani. - Azért rém szeretem - tette hozzá, és meleg vonzalommal fogta meg a karomat. Lehet, hogy a meleg von- zalom mégis a virsliknek szólott, az ember az ilyent sohasem tudhatja, mert nagyon hajlamos arra, hogy magát önhitten a virslivel tévessze össze. Beültünk a keskeny bódéba, és én elmeséltem, hogy odahaza volt egy barátom (Tömzsi), aki egy ültében tizenöt párat tudott megenni. Ő tartotta otthon a virsli- és perecrekordot. Különben jókedvű fickó volt, egyszer lóvá tett fényképezőgépével egy egész majálisozó társaságot. Beadta a nőknek és férfiaknak, hogy egy ismert képes újság részére készíti a felvételeket. A hölgyek sebesen kimázolták magukat, az urak begombolták, majd újra kigombolták a hasukat, volt aki a hangját is megköszörülte, aztán izgatottan csoportba állottak. A barátom nagy szakértelemmel tologatta őket ide-oda, a hölgyeknek megigazította a szalagjaikat és lábaikat, az uraknak benyomta a hasukat, az egyiknek belepödört a bajuszába, aztán nem tetszett neki a dolog, átcsoportosította az egész társaságot, s amikor kimerültek már az ácsorgástól meg átszellemült mosolygástól, nagy kegyesen elkattintotta a gépet. A felvételt háromszor is megismételte, más-más beállításban, és mi ezalatt nagyokat röhögtünk a bokrok mögött. Mert csak üres fekete doboz volt, amit a kezében tartott, nem valódi fényképezőgép. Különben Csokainak hívták.
      - Nem ismertem - közölte a lány egy kis gondolkozás után, tormaszálakat illesztve a pukkadozó virslire -, de egy Kacsóit ismertem, kéményseprő volt Veszprémben.
      Én is gondolkoztam egy kicsit.
      - Nem ismertem. Ha Kacsóinak hívták, és kéményseprő volt Veszprémben, akkor nem ismertem. De mondja csak, nem félt tőle? Azt hallom, gyerekek félnek a kéményseprőtől. Ami engem illet, gyermekkoromban sohasem láttam kéményseprőt. A kéményt télvíz idején apám takarította ki... Alapjában véve azonban molnár volt.
      A szőke letette a virslivéget, és nagyon meleg arcot vágott.
      - Igazán? Az én apám szűcs volt. De elgázolta a vonat.
      Egy ligeti padon töltöttük az éj hátralévő, használható részét. Halkan loccsantak szánkból a szavak, az es betűk falevél módjára zizegtek. A kis szőkének megjött a szava, hazudott is néhányat, néhány kedves dolgot, amik olyanok voltak, mintha egy játékbaba hazudta volna őket. Nem messze tőlünk gépkocsik surrantak tova, de nekem úgy rémlett, hogy valami ismerősebb hangokat is hallok.
      - Hallgassa csak. Mintha tücsök cirpelne...
      - Tücsök itt fiatal - világosított fel a lány. - Erre nincsenek tücskök... Legfeljebb svábbogarak.
      A karjaimba vettem. A szorításomtól egy kicsit megreccsent, ijedten csináltam leltárt a csigolyáiból, hogy nem ugrott-e ki valamelyik a helyéből. De szerencsére minden a helyén volt, csigolyák, oldalbordák, medence, megcsókoltam, ő visszacsókolt, aztán hallgattuk a távoli villamosok kései cirpelését és a gépkocsik huhogását. A lámpák lassankint elaludtak, csak a fiatalságunk világított a sötétben...

      In: Karácson Benő: Napos oldal. Bp., Szépirodalmi, 1958.


EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3)Szép E.: A kuglizó < > Krúdy Gy.: Kötéltáncosnőt szeretni!