A költő látomása
- Melodráma -
__________
THOMKA PÁL

      Személyek:
      Magyar költő
      A nemzet Géniusa

      (A szinpad egy modernül, de egyszerüen butorozott szobát ábrázol, melynek jobboldali hátterében egy dolgozóasztal van elhelyezve, az asztalon homályos ernyőjü lámpa ég. A függöny felgördültekor a költő féloldalt az asztal mellett ül, gondolatokba elmerülten. A szinpad hátteréből egészen halk zene hangjai hallatszanak.)

      A költő
      Egyre közelg ez évszázadnak vége
      S e gondolatra lelkem megremeg ...
      Egy különös, nyomasztó, fojtó érzés
      Tartja lekötve sóvár lelkemet ...
      ... Csupa bizonytalanság, gyötrő kétek, talány
      S töprengő fáradt elmém nyugalmat nem talál ...
      E századvég, - vajudó eszméivel,
      Magvában nagy, hatalmas és csodás,
      De szellemét: fenséges koronáját,
      Elsenyveszté a sok fattyuhajtás
      S a sudar tölgy, a mely ma még büszkén az égbe nyul:
      Holnap talán recsegve, ropogva porba hull! ...
      (Lassan fölemelkedik s kitörő gunynyal folytatja.)
      »Excelsior!« ... ez jelszava korunknak
      S merészen törünk a magasba fel! ...
      Alant meg ádáz, őrült harczot vivunk
      Kegyetlenül, egymást tiporva el ...
      S e harczban nincs kimélet, nincs semmi irgalom:
      Az erősebbé a jog, a tér - a hatalom! ...
      Az égi láng régen kihalt belőlünk
      Szikrája is kialvófélben már:
      S az emberállat gazdáját veszitve
      Uj pásztorára, ah! ... hiába vár.
      Vakon rohan előre, őrülten és vadul
      S nemes czélját tévesztve, ingoványba hull.
      ... Ott pusztul el; az undok pocsolyában
      S nincs istenkéz, mely kiemelje őt,
      Erőlködik, - ám önkimerültsége
      Még lejebb huzza az egyre sülyedőt!
      S e vad hajszában, kéjben elkorcsosult alak,
      Nemének puszta árnya és - torzalakja csak! ...
      Az ideált sárba tiportuk régen,
      Bolond, ki annak győzelmében hisz!
      A bölcs ma az, a kit a kéj s a mámor
      Elébb-utóbb a kárhozatba visz ...
      ... Ledérség, kurta szoknyák s ti habzó serlegek,
      Titeket istenitnek manap az emberek! ...
      S e léha kor kimerült szellemétől,
      A melynek önzésében nincs határ,
      S melyben az ifjak, - e fonnyadt virágok, -
      Alighogy éltek, életúntak már ...
      S mely kornak rut önérdek, élvvágy a jelszava:
      Ily kortól, nemzedéktől, mit várjon - a haza?! ...
      (felindulással)
      Oh más időt, tisztultabb fogalmakkal
      Áhitott egykor, lángoló szivem ...
      Oly korszakot, a mely magasztosabb
      Czélért is tudjon küzdeni hiven;
      S most ime látom, érzem, mi dőre volt e vágy!
      Mily hiu képzelődés ábránd és - semmi más! ...
      (E jelenet vége felé a háttér lassan ketté válik s egy gyönyörü fekvésü tengeröböl, - egyik végén nagy kikötővel, - tárul elénk, melyhez lassu, méltóságos járatban egy magyar hajó közeledik, nemzeti szinü lobogókkal és czimerekkel gazdagon földiszitve, fedélzetén ujongó sokasággal. Mikor a hajó a szinen végig haladt, a háttér lassan ismét elsötétül ...)
      (A költő álmodozása közben a hajót mintegy álomkép gyanánt megpillantván, - hirtelen föleszmél s lelkes hangon folytatja:)
      S e korhadó időknek közepette
      Evez hajónk uj ezredév felé ...
      És duzzadó, feszülő vitorlákkal,
      Megy a bizonytalan jövő elé ...
      Oh vár-e nemzetemre dicső, nagy hivatás?
      Oh teljesül-e álmom, lesz-e föltámadás?! ...
      ... Fölvirrad-e, ah! ... oly dicső időkre,
      A melyeket megcsodál a világ? ...
      S a melyekről majd ihletett ajakkal
      Dicshymnuszt zengnek késő unokák? ...
      Meg fogják-e kimélni a sors viharjai?
      És sas-lakta szikláit az ég villámai?! ...
      (Szünet ... Ekkor az elsötétitett szinpad baloldali hátteréből erős szinpadi fénytől megvilágitva előjön a nemzet Géniusa s a szinpad közepéig haladva, ott megáll ... A háttér lassankint derengeni kezd s a félhomályból egy gyönyörü, hegyektől környezett rónatáj bontakozik ki, leghátul a Gellérthegygyel, a királyi várlakkal. A hegyek alján, a völgyben, elszórtan városok s falvak láthatók; fellobogózott, lombfüzéres utakkal és mindenfelől föl és alá hullámzó embersokasággal. Távolból halk moraj, harangzúgás s a szózat elmosódó hangjai hallatszanak...)

      A nemzet Géniusa
      Ne csüggedj költő! ... Nem küzdesz hiába:
      Nagy s hatalmas lesz még nemzeted! ...
      Be fog teljesülni lelked hő imája;
      Te csak küzdj, mert ez - a végzeted.
      Küzdelmednek meg leszen jutalma:
      Késő utódok áldják nevedet,
      Teljes erőben s hatalmasan virulva,
      -Ha te nem is - ők látják népedet ...
      ... Hogy beteg e korszak, az kétségtelen
      És szelleme is fonák és visszás,
      De végre is, nem tarthat ez szünetlen
      És eljövend majd a megujhodás! ...
      Az is lehet, hogy jönni fog egy vészes fergeteg,
      Mely megtisztitja ezt a levegőt
      És hogy e vészben egy - istenkéz jelen meg,
      Mely uj irányt ad s uj életerőt! ...
      (Nagy lelkesedéssel, - miközben féloldalt a háttér felé fordul.)
      S hallod e zajt? ... az ébredés zaját,
      A mely bejárja a magyar hazát? ...
      S látod a fényt? ... a hajnalhasadást,
      Mely besugároz bérczet, rónatájt? ...
      Im, ... ezer éve él már a magyar!
      És élni fog, mert élni tud - s akar! ...
      (Rövid szünet ... mialatt a szózat erősebben szólal meg ...)
      ... S halld csak e dalt! ... az égi szózatot,
      A mig ez szól, csüggedni nincs okod.
      Ez viszi előbbre népedet,
      Ez önt belé reményt és ihletet!
      S testvérekké is ez egyesiti egykoron
      E szabad hazának minden gyermekét,
      S az egybeforrt nép majd ezzel imádja:
      A magyarok hatalmas Istenét! ...
      (A költő, a ki e jelent alatt ihletett, átszellemült arczczal hallgatta a Génius szavait, előbbre jön s folyton lelkesülőbb hangon kezd beszélni ...)

      A költő
      Ah, sejtem ... sejtem már a szózatot
      S keblem nem bántja többé csüggedés ...
      Csatázni, küzdeni akarok!
      -Szivemben honfitüzzel - nem is lesz oly nehéz.
      Keblemben ah! ezernyi érzés tombol,
      Ajkam beszélni mégis képtelen,
      Nem is lehet egynéhány véges szóval
      Kifejezni azt, mi - végtelen ...
      Csak azt érzem, hogy szivem minden dobbanása,
      Szüntelen e hő imában vész el;
      (Lassan féltérdre ereszkedett.)
      »Áldd meg Isten, népek nagy Istene,
      Áldd meg e hont, mind a két kezeddel! ...
      (Erre a háttérben nyüzsgő, különböző belhoni viseletü és minden rendet és rangot képviselő népsokaság félkört alkotva a Génius köré csoportosul. A Génius lassan egy, a csoportozat mögött elterülő emelkedettebb dombra megy s ott a szinpad felé fordulva áldólag terjeszti ki karjait az egész csoportozatra, mely a Hymnust énekli nagy lelkesedéssel, ki-kitörő hévvel ... Végül folyton erősbbödő szinpadi fény közepette s a zenekar egyre erősbbülő hangjai mellett a függöny legördül ...)
      (A függöny legördül)

      Magyar Géniusz, 1896 (27. oldal)