Vanitatum vanitas
__________
MILKÓ IZIDOR

Az öreg Dezsényi István, a ki több mint husz év óta mindig tagja volt a Tisztelt Háznak, egy kicsit fáradtnak érezte magát a sok politikától, a melyet olyan találóan »uri hunczutság«-nak nevezett el valaki, s a második ötéves cziklus előtt igy szólott a nála tisztelgő küldöttséghez.
      -Nagyon köszönöm, tisztelt uraim és kedves barátaim, nagyon köszönöm a hozzámvaló szives jóságukat, de nem vállalok többé mandátumot. Tiszteljenek meg másvalakit a bizalmukkal ... A mi engem illet, én már öreg vagyok és pihenni szeretnék ...
      A minisztereknek meg az államtitkároknak pedig, a kik nagyban marasztalták és sajnálkoztak a visszavonulásán, ezt felelte:
      -Próbáljatok ezentul nélkülem boldogulni, - én már eleget toltam a szekereteket ... Igazán, nyugalomra van szükségem.
      -Hm, nélküled nem tudjuk, hogy lesz - ümgettek ezek az államférfiak. - Jó az öreg a háznál.
      -Óh, óh, senki se pótolhatatlan, - vetette ellen a visszavonuló politikus. - Hittük-e vajjon annak idejében, hogy megtudunk majd lenni Deák Ferencz nélkül? És megvoltunk nélküle is ... Mundus se expediet.
      Az öreg mameluk nem volt az az ember, akit meglehet ingatni. Kitartott az elhatározása mellett és visszavonult a politikai arénáról, melyen a magas iskolát lovagolta több mint kétévtizeden keresztül. Hanem hát a politikai szinpad olyan mint a festékes háznak a szinpada: aki lelép róla, arról megfeledkezik a világ. Nem kell már szerepeket tanulnia, a próbákról se késik le többé (a klubülésekről), de tapsokat se kap ezentul. S szinésznek és politikusnak egyaránt az a legnehezebb szerep, amikor már nem jut neki szerep.
      A mit Dezsényi István tréfás afflektáczióval mondott, az valósággal is bekövetkezett, nem találták pótolhatatlannak. Bizonyos idő mulva észre se vették a képviselőházban, hogy az a válságokat csináló, királyt informáló, minisztereket buktató államférfiu nem mozgatja immár a politikai kulisszákat. Uj emberek jöttek, akik az öreget alig ismerték, s uj nagyságok támadtak, a kiknek aktualitása háttérbe szoritotta az ő historiai egyéniségét.
      Ha vendégként megjelent a folyosókon, tisztelettel hallgatták meg most is azokat a viselt adomákat, melyeket a mult ülésszak alatt már megmosolyogtak a honatyák, de a minisztereknek már kevesebb idejük volt az ő számára mint annakelőtte, az ellenzéki vezérek pedig bizonyos jóindulattal nézték le, mintha azt mondanák: Nem vagy már veszélyes ...
      Más központok támadtak, uj udvarok alakultak és uj csillagok tüntek fel, a melyeknek ragyogása mellett nem látszott meg az a sápadt fény, mely az öreg politikus multjából csillámlott keresztül. A klubban is nemcsak uj tarokkparthie-k, de egészen fris társaságok keletkeztek, olyan pajtásságok, a melyekhez nem tudott beilleszkedni az ő partriarkhális alakja semmiképen. Egy uj szolga is jött, a ki jobban hajlongott a napidijaiból élő valóságos képviselő, mint a kicsöppent kegyelmes ur előtt s egyszer bizony sort kellett várnia, mig ez az ipse fölsegitette a 29 éves Kadarkúthy Benő képviselő felsőkabátját, mert az egyszóval se mondta, hogy: majd csak az excellenciás ur után ...
      S a mi legjobban fájt neki; a szava már nem orákulum többé, az intrikák nélküle készülnek. Senkise kér tanácsot tőle, ha baj van; s a király se hivatta, mikor az utolsó válság volt. Valóban éreznie kellett, hogy nem pótolhatatlan ...
      Hát még az otthona! Az majdnem mindig üres. Azelőtt egyik politikus a másiknak hágott a lábára nála, most vajmi ritkán fordul meg valaki ottan. Szokásból most is elmondja a fiatal képviselőknek, akik bemutatkoznak neki:
      -Aztán látogass meg, öcsém, ha ráérsz. Otthon vagyok reggel mindig tizig, ebéd után pedig hatig.
      S azok hűségesen azt válaszolják:
      -Elmegyek, kegyelmes urambátyám, minden bizonnyal elmegyek. Legközelebb teszem tiszteletemet.
      De nagy ritkaság, ha bebotlik valaki hozzá.
      Az utczán még mindig mélyen emelnek előtte kalapot, majdnem oly mélyen, mint azelőtt, de aztán elsietnek az emberek, alig állanak meg vele néhány szóra. S egy idő óta azt a szomoru tapasztalást teszi, hogy mikor a körből este hazafelé megy egy csoport honatyával, minden utczasarkon elelválik egy-egy, s végre egyedül engedik hazabotorkálni az öreg urat, a kit husz esztendeig minden este négy-öt képviselő kisért vasutczai lakásáig.
      Nekikeseredett s otthagyta a Házat is meg a Kört is. Egy kávéházat kezdett frekventálni, a melynek vendégei tiszteletnek tartották, hogy ő exczellencziája közéjük keveredik. Néhány fiatal hirlapiró és prókátor volt itt a mindennapi társasága, mely testületileg kisérte haza minden este 10 órakor. Hálás publikum volt ez az ő régi adomáira és klubéleti leplezéseire. Különösen megkedvelte a jó fiuk közül Darnay Dezsőt, a Fővárosi Hirlap egyik vezérczikkiróját, a ki napközben is fölkereste néha, s igen érdekeseknek tartotta a kiérdemült politikus csevegéseit. Ezzel a fiatalemberrel szemben néha megtört egy kicsit a büszkesége s egy alkalommal egészen őszintén panaszkodott neki a barátai hálátlansága s a világ ridegsége miatt.
      -Csak haszonra vágyik minden! - ekként sóhajtozott. - Tiszteletből és érdek nélkül már néhány órának unalmát se üzik el a jó barátok! Bezzeg, ha még aktív volnék!
      -Akkor tele volna az előszobája kérvényezőkkel s a szalonja nagyságos meg méltóságos urakkal, - felelt neki a fiatal ujságiró. - S én akkor bizonyára többet tartózkodnám az előszobában, mint a belső termekben, a hová most bejelentés nélkül léphetek be.
      -Ne higyje, édes öcsém ...
      -Mindegy, kedves excellencziás uram mindegy ... A kérdés az; akarja-e, hogy megint tele legyen a háza vendéggel, s a klubban meg a házban áhitatos hallgatóság lesse ajkairól az igét?
      -Már hogyne akarnám? Csakhogy ennek már vége!
      -Dehogy van vége! Nincs vége!
      -Biz igen. Én már nem megyek többé bele az intrikába. Politisch Lied, garstig Lied ... S hogy megüresedett mandátum esetében jelentkezzem, azt nem engedi a büszkeségem.
      -Nem is ezt akartam ajánlani ... Van az érvényrejutásnak egy sokkal kényelmesebb módja ... Ha megengedi excellencziád, mikép egy hirt terjeszszek róla, akkor jótállok, hogy pár nap mulva jobban körül fogják rajzani mint akkor, a mikor még csupa szórakozásból minisztereket buktatott.
      -S miféle hir volna ez?
      -Az, hogy Dezsényi István veterán politikusunk az emlékiratain dolgozik.
      -De hiszen ez nem igaz!
      -Hát a többi mind igaz, a mit egymásnak és egymásról mondani szoktak a politikusok?
      -Jó, jó. De hát miért akarja ezt a hirt terjeszteni?
      -Hogy egy kis szórakozást és társaságot szerezzek excellencziádnak. Csak arra kérem, hogy meg ne hazudtoljon.
      -Ezt megigérem.
      -Nos, akkor hát jó mulatást kivánok!

*

      Másnap egy tekintélyes ujság entrefiles-i közt olvasható volt a szenzáczió, hogy Dezsényi István a mióta visszavonult a közpályától, nem henyéléssel tölti az idejét, hanem szorgalmasan dolgozik a memoarjain, a melyeknek első kötete már befejezése felé közeledik. A többi lapok átvették az érdekes hirt, melyet a kegyelmes ur - igérete értelmében - sietett czáfolatlanul hagyni.
      Harmadnap már élvezni kezdte a misztifikáczió hatását.
      Első látogatója egy exminiszter volt, a ki a szavakkal rohanta meg öreg barátját.
      -Mi az, hogy sose mutatod magad köztünk? Én deputáczióba jövök a régi barátaidtól, a kik arra kérnek, hogy üres idődet, a mikor nem vagy elfoglalva az irásaiddal, töltsd megint a mi körünkben, mint annakelőtte.
      Majd egy valóságos államtitkár jött, s aztán tekintélyes képviselők, publicisták és »közéletünk egyéb jelesei« adták egymásnak a kilincset Dezsényi István vendégszerető házánál. A miniszter urak ugyan nem jelentek meg személyesen, de szerfölött hizelgő üzenetekben csábitgatták az öreg urat, hogy ne hanyagolja el annyira őket. A látogatók annyira fölszaporodtak, hogy az ősz politikus már hirdetni akarta a lapokban, mikép csak a nap bizonyos óráiban adhat kihallgatást ...
      S nemcsak egyszer keresték föl közéletünk e kitünőségei az érdemdús államférfit, hanem gyakrabban fordultak meg nála, és későbbi látogatások alkalmával már czélozgatni kezdtek a »hézagot pótló műre«, »a rég érzett hiányon segítő« emlékiratokra, melyek a legértékesebb kortörténeti publikaczió lesznek, melyet csak az utolsó decenniumok produkáltak, a mint Darnay Dezső lendületesen megirta a »Fővárosi Hirlap«-ban.
      -No, maga ugyan rám csődítette az egész világot, - tett neki tréfás szemrehányást Dezsényi.
      S az öreg ur igazán jól kezdte magát érezni ujból; a befolyás és tekintély napja megint rá mosolygott, s a jótékony melegtől fiatalosabb és ruganyosabb lett, mint valaha volt. Olyan könnyen telt el megint az ideje, hogy még ha meg is akarta volna irni az élményeit, nem lett volna rá érkezése. Ott üldögélt megint a ház folyosóján, hol központja lett - mint régen - egy pár tuczat volt képviselőtársának, főleg azoknak, a kik együtt működtek vele, s abban reménykedtek, hogy a szignalizált emlékiratok róluk is tartalmaznak majd valami kis dicsőséget. Otthonos lett megint a klubban is, hol a legelőbbkelő tarokparthiknál kinálták meg egy üresedésben levő kibiczi állomással, sőt az egyik parlamenti bizottság nagytekintélyü elnöke hajlandónak nyilatkozott arra az áldozatra is, hogy Dezsényi javára lemond arról a nem közönséges tisztességről, mely abban rejlik, ha valaki két miniszterrel egy asztalnál játszik.
      Lemondhatott most már az apró zsurnalisták és ügyvédek kiséretéről. Ha távozott valahonnan, akadt mindig két-három stréber, a ki körülhemzsegte, vagy néhány régibb politikus, a kik ilyenkor az utczán informálták nagyszerényen arról a fontos szerepről, a melyet ebben vagy abban a világraszóló állami akczióban dicsőséggel játsztak, s a melyet az ilusztris memoárnak szives figyelmébe ajánlani a történeti hűség érdekében el nem mulaszthattak. Az adatok, régi ujságok, elfakult levelek, jegyzékek és okmányok, miket a halhatatlanságra törekvő urak rendelkezésére bocsájtottak, már-már egy egész ládát töltöttek meg. S ezek az irások valóban nagy szolgálatokat tehettek volna egy olyan embernek, a kinek az a szándéka, hogy megirja a memoárjait. De az öreg Dezsényi bácsi éppen ugy gondolt erre, mint arra, hogy egy uj vallást találjon föl. Örült, hogy megint számit valamit az emberek közt, s a többivel édeskeveset törődött.
      Ujból átélte ama szép napokat, a melyek után elhagyatottságában visszasirt a lelke, megint érezte a népszerüség meleg sugárait, sütkérezett ujból a közszeretet és köztisztelet nyájas melegében. S mindezt annak a fiatal ujságirónak köszönhette, a ki egy szép napon azt a feltünsét keltő hirt bocsátotta világgá, hogy Dezsényi István, közéletünk e kitünősége, engedve barátai és tisztelői unszolásának, megirja és nemsokára kiadja az emlékiratait, melyek nem egy még földeritetlen politikai titokról fogják lerántani a leplet és érdekes, egészen uj világitásban fogják feltüntetni az elmult évtizedek históriáját, a melynek maga az illusztris államférfiu »pars magna fuit«.
      S a fizikailag még erős, életvidor Dezsényi István, mikor este lefekszik, s az elmult nap élveire boldog mosolylyal gondolhat vissza, még jobban megveti az embereket, mint ezt ezelőtt tette (a politikusok mind megvetik egy kicsit az embereket), s a mint elvonulnak előtte ezek az alakok, a kik mind a kedvében járnak azért, hogy egy-két jó szót mondjon róluk a könyvében, a mely sose fog megjelenni, ezt a két szót dünnyögi magában egy az embereket kiismert filozóf felsőbbségével:
      -Vanitatum vanitas!
      A fiatal ujságiró pedig, a ki most nem juthat olyan könnyen a kegyelmes ur szine elé, mert az tele van mindig előkelő vendégekkel, mikor egyszer a komornyik azzal tagadta meg neki a bebocsáttatást, hogy ő exczellencziája nem fogadhatja, el lévén foglalva az emlékirataival, kaczagva szaladt le a lépcsőkön, s ugyanazt a két szót mondogatta, a mikkel a kegyelmes ur aludt el:
      -Vanitatum vanitas!

      Magyar Géniusz, 1896 (5-6. oldal)

      Magyar Géniusz
      Szerkesztője: Hevesi József és Papp Dániel
      Laptulajdonos: Magyar Géniusz Irodalmi Vállalat R.t.
      Kiadja: "Kosmos" Műintézet
      1896-ban vasárnaponként jelenik meg.