Mit mond a baloldali Népszava?

_________________________

      A vádlottak padjára!
      Az utóbbi napokban rémes gyilkosságokról adtak hirt a lapok. Soroksáron, ebben a fővároshoz közel fekvő községben egy fiatal leányt és egy gyermeket gyilkolt meg kegyetlen módon egy fiatal suhancz. A napokban meg Budapesten ama szerencsétlen teremtések közöl egyet, akik testük áruba bocsátásával szerzik meg a mindennapi betevő falatot, gyilkolt meg egy élő fenevad.
      A burzsoá lapok persze megint tele vannak erkölcsi jeremiádákkal, bölcselkedésekkel e rémes esetek fölött. És amily felületesen birálnak meg mindent, oly annyira felületes a nézetük ezekben a rémes dolgokban is. Csak az okozatokat látják és sohasem kutatják az okokat. Ők csak a gyilkost, a gyilkos kegyetlenségét és azt a rettentes elhatározást vitatják meg, amely a gyilkosságra vezetett, de nem kutatják ama végokokat, amelyek ilyen rettenetes következményekre viszik az embert.
      A rendőrség eszeveszett hajszában keresi a gyilkost és abban a szent hitben van, hogyha megtalálta, akkor a megsértett társadalmi erkölcsnek, az igazság érzületének elég van téve. Azt hiszi ez a jámbor burzsoá társadalom és vele az ő szolgálatkész rendőrsége, hogy a tényleges gyilkos bünhődésével elég van téve az osztó igaszágnak.
      Pedig ez nagy tévedés. Ismerünk mi egy vádlottat, amely szörnyübb e gyilkosságok elkövetőinél, mert az ösztökéli, az inditja rosszra és teszi az embert fenevaddá. Ez az a szellem, amely átvonul a burzsoá társadalom összes intézményein, egész életmüködésén, ez az a vérszomjas fenevad szelleme, amely nem kimél semmit és senkit, csakhogy önző jólétét előmozditsa.
      Hogyan követelhet az a társadalom emberszeretetet tagjaitól, amely törvénynyé emelte az embernek az embertől való kizsákmányolást, amely megtanitotta és amely egyre tanitja tagjait, hogy harczot kell folytatnunk valamennyinknek mindannyi ellen. Amelynek gazdasági berendezése szinte a parancsoló szüséggé teszi, hogy az egyik ember romlására törjön a másiknak.
      És gyilkosságok millió számra történnek ebben a társadalomban, csak azzal a különbséggel, hogy a gyilkosságot nem a kibugygyanó vér jelzi, hanem a lassu sorvadás, amely a megsemmisülés felé visz.
      Ne csak a tényleges gyilkosokat keressék, oh rendőrség, oh burzsoá társadalom, hanem oda vele a vádlottak padjára ezzel a szellemmel, amely kiöli az emberből az embert és vadállatokká teszi őket!
      Oda a vádlottak padjára azt a szellemet, amely megtüri azt, hogy a XIX. században legyenek emberek, akik irni és olvasni se tudjanak és igy védtelenül martalékul dobassanak a szellemi képzettségekkel birók érdekeinek. Az a nyomorult tizennyolcz éves suhancz, aki megölte a leányt és azt a kis fiut Soroksáron, az analfabeta volt.
      Oda a vádlottak padjára azzal a szellemmel, amely megtüri azt, hogy a népnek szerencsétlen leányai a testük áruba bocsátásával keressék meg kenyerüket. A mely megtüri azt, hogy a mig ezrek jólétben és vagyonban duskálkodnak, addig az ilyen szerencsétlenek legnagyobb megaláztatás utján tudjanak csak egy falat kenyeret szerezni.
      Félre tehát a szenteskedésekkel. A vádlottak padjára ezzel a kizsákmányoló társadalmi renddel.

M.

      Öngyilkosság és prostituczió
      Egy fiatal gróf öngyilkossága tartotta izgatottságban a semmittevő arisztokrata családokat. Hát hogyne, mikor egy "reményteljes" fiatal őrgróf lövi magát agyon egy közönséges orpheumi énekesnőért.
      Igen, Csáky-Pallavicini Arthur őrgróf agyonlőtte magát, mert szerelmes volt a Somossy-orpheum egy uj csillagába. Legalább azt adja az öngyilkosság okául a burzsoá-sajtó.
      Én gondolkozom az eseten és kérdeni merészlem azt, hogy vajjon miért éppen a halálban találta ez a szerencsétlen gróf szerelmének a megoldását? Talán nem akart hozzá menni tisztességes hitestársul az a leány? Szerény véleményem szerint szivesen lett volna neje ez az erényes énekesnő az ifju grófnak, de a mi mágnásunk arisztokratikus véleményeik szerint csak hétágu korona alatt kezdenek létezni a leányok és csak az ősi birtokok elpuczolása után, mint egy mentőeszközül jönnek komolyabb számitásba a rangnélküli pénzeszsákok leányai.
      No ne ijedjetek meg, kedves munkástársnőim, hiszen ti is számitásba jöhettek ezek előtt az elegáns fiatal urak előtt, de csakis ugy, ha fiatalok és szépek vagytok és ami a fő, jószivünek kell lennetek irányokban, mert ha kőszivüek, hajlithatatlanok maradtok "hazánk nagy szülöttei" előtt, akkor azon vesszük észre magunkat, hogy ennek az "áldott" hazának nagy fiai (?) sorban agyonpuffantották magukat: ezt pedig "honleányi kötelességtek" megakadályozni ...
      Azt hiszem, hogy teljesen tisztában van mindenki a szóban forgó öngyilkosság okával. Abba a szegény, de erényes énekesnőbe szerelmes lett a fiatal gróf, de elvenni bizonyára méltóságán alulinak tartotta. A leány szivét nem lágyitotta meg az aranyok bübájos csengése, nem kábitotta el a pezsgő finom ize és a hegedü siró hangja. Hiába csengett remegő hangon a szerelmes ifju, a szép énekesnőt nem birta tetszése szerint megnyerni sem ő, sem czifra uniformisa.
      Lám, lám, hogyha ez a leány eldobja magától azt, ami a Somossy-mulató kifestett énekesnőiben ugyis ritkán található, hogyha megfeledkezik az erényről, becsületről és oda dobja magát a szerencsétlen ifju karjai közé, akkor még mindig a fényárban uszó orpheum egyik szeparéjában találnánk őt a szép leány társaságában ...
      Nem folytatom tovább ennek a tragédiának a történetét, mert tiszteletben tartom azt a mondást, hogy. "Halottról jót vagy semmit" ...

*

      Mig a munkásosztály mindkét neme kinlódik, hogy sovány mindennapiját megkeresse, addig a pénz- és vérarisztokraták Ős-Budavár és Konstatntinápoly elrejtett szobáiban keresnek szórakozást, áldozva a prostituczió terjedésének.
      A rendőrség keres, kutat, de azért folyton szaporodik azoknak a lelketlen leánykereskedőknek a száma, akik felhasználva azt a pillanatot, amikor egyes szegény leány munkahiány miatt a legkétségbeejtőbb helyzetbe jut és akkor fényes igéretekkel csalják a kétes mulatóhelyekre, hol a legveszedelmesebb italoktól elkábitva, kergetik fel arra széditő magasságra, honnan egyenes a sárba gurul ...
      Egy-két hétig nem is ér rá gondolkozni egy ilyen kelepczébe került szegény teremtés. De egyszerre kezdik unni azok a gazdag urfik és egy napon arra ébred, hogy ismét egyedül áll a világban, megrabolva egyedüli kincsétől: becsületétől. Gondolkozik, számot tesz magával és arra a tapasztalatra jut, hogy megutálta önönmagát és az egész emberiséget.
      Sok fél a haláltól, erősen ragaszkodik nyomoruságos életéhez. Az ilyen aztán növeli azt, amibe belekergette a nyomor: a prostitucziót.
      Némelyike az ilyen szerencsétlenül járt leánynak, nem bir tovább küzdeni az élettel. Kioltja életét, amiről aztán két sorban megemlékezik a kapitalista sajtó és oda irják a hir végére azt a nagyon is megszokott mondatot: "Tettének oka ismeretlen!"
      Nagyon sok leány van ebben a székesfővárosban olyan, a kiket a nagy nyomor és a gazdag magasrangu urak szabadonjáró keritői és keritőnői kergettek ki az utczára, hogy magukat áruba bocsátsák.
      Azok közül az éjjeli szerencsétlen alakok közül százával lehetne kiválogatni azokat, akik még most is összetett kezekkel könyörögnek:
      -Adjatok tisztességes munkát, mert utálom ezt a ronda életet!
      De nem hallgatnak rájok hatalmasaink. Hát minek is hallgatnának, a mikor ott van az uj olasz dal, az a "Jámbó, Jámbó ...". Hiszen édesebb hangja van ennek a nagy "hazafik" előtt mint azoknak sirásai, mint a Rákóczy-indulónak, vagy bármelyik más honfidalnak, mert ezek még egyszer is unalmasak, ha a zene játsza, mig a "Jámbó"-t 4-5-ször kell ismételnie még a honvédzenekarnak is ...
      Ugy, ugy, csak mulassatok és terjesszétek a prostitucziót a "Jámbó ..." hangjai mellett, mi majd egy alkalmas pillanatban rázenditjük:

"Fel dalra társak
Zengje ajakunk ..."       De ez sokkal szebben, magasztosabban fog hangzani nekünk és rémesebben a mi ellenségeinknek ...
      Addig is küzdjünk eltipróink ellen és védjük meg munkástársnőinket a veszedelmes emberek elől.

S. B.

      A szegény kis Mariska
      Részlet a Népolvasótár-ban, január 1-én kezdődő "A tőke nyomorultjai" czimü regényből
      Sötét, nedves pinczeszobában látta meg a napvilágot. Atyja, aki háziszolga volt egy nagy divatáru üzletben, nem igen örült a gólyának, amely négy élő gyermek mellé, most idehozta ezt az ötödiket. Átkos madár is az a csuf gólya! Nem hogy odavinné azt a sok gyereket, ahol bőségesen van miből etetni, itatni és felnevelni, hanem gonosz kárörömmel odaviszi, ahol nem igen örülnek a jöttének, mert érkezése nem gyönyörüséget okoz, hanem megnöveli a szülők gondját. Édes istenem, hiszen abból a harmincz forintból, amit az apa keres és abból a pár krajczár jövedelemből, amelyhez az anya mosással jut, négy gyereket csak nagy kinnal lehet táplálni. S ime most elhozta a csuf gólya az ötödiket is, mintha az a négy nem lenne elég.
      Ilyen gondolatok üldözték a szegény Mariskát, alighogy betekintett ebbe a ragyogó szép világba.
      Az anya sirt, de nem az örömtől, hanem a fájdalom miatt. Fájt anyai szivének a gondolat, hogy ez a szép kis leány milyen nyomoruságos életnek néz elébe. Hej, mert igaza van a nótának, hogy a szegény ember élete a megtestesült bánat. Született volna ez a kis lány véletlenül egy nagy palotában, gazdag anyától, gazdag apától, csupa gyönyörüség az élete. Aranyos bölcsőbe tették volna, gondozták volna, mint a szemük fényét, külön szolgálók vették volna körül és lesték volna, hogy mi a kivánsága a csöppségnek. De a gólyák csudálatos szeszélyéből a kis Mariska földhöz ragadt szegény szülők csuf, nyomoruságos pinczelakásában született meg. S nem aranyos bölcsőbe tették, hanem nehány rongyból pólyát csináltak a számára, rátették az ágyra és rábizták az istenre, viselje ő a gondját. Reggel megszoptatta az anya és elment mosni uri házakhoz, hogy egy kis pénzt keressen; este hazajött és megint megszoptatta. Ilyen volt a kis leány gyerekkori élete. Mikor azután nagyobbocska lett, mikor járni is tudott, kivitte az anyja a ház elé, hogy játszék ott a porban, amig hazajön. A kis leány nagyon jól érezte igy magát. Versenyt hanczurozott az utczagyerekekkel, felkapaszkodott velük a robogó kocsik hátuljára és a legnagyobb boldogsága az volt, hogyha a Kerepesi-utra szökhetett, ahol megnézhette a sok fényes kirakatot, a sok szép aranyhaju bábot, amely csak gazdag emberek gyermekeinek való és csak az irgalmas kereskedő kegyelméből gyönyörködhetnek benne, a kirakatok előtt, a szegény gyermekek.
      Igy lett tizenkét esztendős. Eljárt az iskolába és elvégezte a négy elemi osztályt. Ekkor az anyja kezébe adott egy korsót, telisteli friss vizzel, meg egy poharat és ráparancsolt, hogy menjen ki a Városligetbe, vizet árulni, de haza ne merjen jönni pénz nélkül. A kis leány ügyes, kedves és szép volt: olyan szivreható hangon tudta a vizet kinálni, hogy a Városliget sétáló közönsége közt mindig akadt egynehány ember, aki megvette a vizet a kis leánytól. Egy alkalommal nagyon rosszul ment a vizkereskedés. Bár mindent elkövetett a kis leány, hogy tuladjon a portékáján, nem akadt senki, aki megkönyörült volna rajta. Hiába kiáltotta:
      -Vegyenek friss vizet! Jó, friss vizet! Csak egy krajczár!
      Senki sem ügyel rá. A sétálók közönyösen mentek el mellette. Már sötétedni kezdett, a sétáló közönség meggyérült és a kis leány szorongó szivvel elhatározta, hogy habár egy krjaczár keresete sincs, hazamegy. Csendesen sirdogálva ment egészen a Damjanich-utczáig. Ott annyira erőt vett rajta a keserüség és a félelem, hogy megállott és egy sudaras fához támaszkodva, keserves zokogásban tört ki. Mert tudta, hogy mi vár reá. Nem először történt, hogy apja és anyja nagyon elverték, mert pénz nélkül jött haza:
      -Te lusta, te rongyos, biztosan megint játszottál, azért nem kerestél semmit!
      Már hallani vélte a szidalmakat és érezé a nyomában váró ütlegeket, amelyek odahaza várták. Ezért félt és nem mert hazamenni a kis leány. Nagy keservében nem vette észre, hogy elegáns ur áll előtte, aki figyelmes, vizsga szemekkel nézi:
      -Miért sirsz kis leány?
      Kérdezte az idegen ur. A kis leány könnyes szemeit, halavány arczocskáját odaforditotta a kérdező felé. Nagyon előkelő ur lehetett. Fején óriási köcsög kalap ékeskedett, a mellén vastag aranyláncz lógott, az orrán arany csiptető diszelgett és testét a legujabb divatu, finom ruha fedte és olyan barátságos arcza volt, hogy a kis leány menten bizni kezdett benne. Ilyen előkelő, elegáns ur csak jó ember lehet, gondolta és zokogástól elfojtott hangon elmondta nagy kerservének okát,
      -No, ha csak ez a baj, mondotta az elegáns ur, - ezen könnyen segitünk. Jer velem és adok neked annyi krajczárt, amennyi csak kell. Hogyne követte volna a kis leány! Egy ilyen előkelő, gavallér urat, akár a poklok fenekére.
      Az idegen elvezette egy nagy házba, amelynek a földszintjén lakott. A kis leány elegáns lakásban találta magát. Finom pamlagok huzódtak végig a falak mentén, mindenütt drága, elegáns mahagoni butorok, a padlót drága perzsa szőnyegek fedték és a falakon, - az volt a szép, - gyönyörü olajfestmények lógtak, amelyek csudaszép asszonyokat ábrázoltak, csak az volt a csudálatos, hogy olyan kevés, de olyan kevés ruha fedte őket, hogy a kis leány nem is igen mert rájuk nézni.
      S az a nagy ur, az a gazdag ur, aki olyan boldog volt, hogy mindezt a magáénak mondhatta, cseppet sem volt büszke. Olyan szépen beszélt a leánynyal, olyan sok hizelgőt mondott és annyi minden szépet igért, ha jó lesz és megteszi mindazt, amit kér tőle, hogy a kis leány egészen boldog volt. Végre még az ölébe is ültette, csókolgatta tüzesen, szenvedélyesen, ahogy még sohasem csókolta a kis leányt sem az apja, sem az anyja. Dehogy is ellenkezett. Hiszen, amit egy ilyen nagy ur tesz, az csak szép és nemes lehet. S ebben a gondolatban a kis leány teljesen megnyugodott és engedett mindent magával történni ...
      Késő este volt már, amikor Mariska eltávozott az idegen ur elegáns lakásából. Testben és lélekben összetörve érezte magát. Alig vánszorgott. Testi fájdalmait még elszenvedte volna, de valami ismeretlen érzés fojtogatta belül. Nem tudta magyarázatát adni, hogy mi történt vele. Valami borongós sejtés kínozta, hogy az, ami most történik vele, rettenetes, szégyenteljes és hogy arról nem szabad senkinek emlitést tenni. Kárpótlásul ott érezte a kezében annak az előkelő urnak az ajándékát: nehány csillogó ezüstforintost. Ez megvigasztalta. Van pénz, odahaza tehát nem fog verést kapni...
      Igy lett a kis Mariskából egy estén, gyermekleányból, romlott asszony. Abban a korban, amelyben más leánykák még a bábukkal játszanak, a kis Mariska már megismerte a legféktelenebb szenvedélyeket: az emberiség örök bünét és mégis örök boldogságát, amelyből átok és áldás fakad. Átok, ha a nyomor és erőszak visz rá és áldás, ha két tiszta sziv, tiszta találkozásának az eredménye ...
      S ti előkelő uri dámák, akik ezt a fejezetet orrfintoritással olvassátok, ne szidjátok a kis Mariskát, se nyomorult szüleit és ne mondjátok, hogy a rossz vére miatt lett egy kéjencz áldozatává, mert bizony mondom nektek, akik büszkék vagytok tisztaságtokra, amelylyel a hitvesi ágyat elfoglaljátok, hogy ha erénytek nem őriznék gondos szülők vizsga tekintete, ha nem vesz körül: a jólét, a pompa, az erény e legbiztosabb őrei, ti is olyan rosszra juttok, mint a szegény, kis Mariska, mint a nép annyi száz meg száz leánya.

Irta: Dr. Rajna Géza

      A burzsoázia gazdálkodása
      Pulszky Károly, a magyar orsz. képtár igazgatója - igy irják a lapok - megőrült. És ugyancsak a lapok irják, hogy már egy-két éve mutatkoztak rajta az őrültség tünetei, ami azonban nem tartotta vissza a kormányt és a közoktatásügyi minisztert attól, hogy ennek az őrültnek 300.000 frtot adjanak át, külföldi mütárgyak bevásárlására. És oly végtelen nagy volt a bizalom, hogy ez a férfiu a nép adófilléreinek százezreit becsületesen fogja a kitüzött czélokra forditani, hogy mind e mai napig számadásokat nem is követeltek tőle. És ez elmebetegnek állitott uriember el is pocsékolta a sok pénzt, értéktelen lim-lomot vásárolt rajta, nagy részéről elszámolni nem is tudott, egy szóval a magyar nép adófilléreinek 300.000 frtjának jó nagy része megint eltünt az urak feneketlen zsebeiben. Igy gazdálkodnak boldog Magyarországon. Akkor, amikor ezrével vannak családok, amelyeknek betevő falatjuk nincs, amelyeknek pénzük nincsen szénre, de adóra kell, hogy legyen pénzük, mert különben kérlelhetetlenül elliczitálják utolsó párnáikat.