„... mindig jobban akartam különbözni...”

_________________________________
MIHANCSIK ZSÓFIA interjúja NAGY BÁLINTTAL

      Mikor kezdett el építészettel foglalkozni? Volt-e valaha állami cég munkatársa, vagy mint most is, mindig magántervezőként működött?
      Építészettel valószínűleg kétéves koromban kezdtem el foglalkozni: azon kevesek közé tartozom, akik egész életükben erre a szakmára készültek, két rövid kitérőtől eltekintve, úgy óvodáskorom tájékán, amikor lovasrendőr vagy mozdonyvezető szerettem volna lenni. Lovasrendőr azért, mert meccsre jártunk az apámmal, és nagyon imponált a lovasrendőr, aki ott körbe-körbe lovagolt. Aztán építőipari technikumba jártam, ott tanultam meg a szakmát - ma is azokból az alapokból élek, mert fantasztikusan jó iskola volt a szegedi Vedres István Építőipari Technikum. Utána Debrecenbe kerültem a főiskolára - akkor még felsőfokú technikumnak hívták -, és kényelmesen megéltem abból a tudásból, amit a technikumból vittem. Ez mind a két intézményt minősíti. Onnan mindenféle diákrenitensségek miatt kirúgtak, ezért a pesti Yblben végeztem az utolsó esztendőt. Egy évig bent maradtam a főiskola tervezési tanszékén - sameszként, olykor gyakorlatvezetőként -, majd 1971-ben bekerültem az akkor elit intézménynek számító Ipartervbe.
      Ennyire egyértelműen tehetséges volt?
      Igen, az ügyeletes tehetségek között tartottak számon. Bár volt némi furcsaság a helyzetemben, mert a főiskolát végzetteket sohasem tekintették építésznek. Az ilyen ember a feldolgozó apparátus tetején áll, de magasabb rang nem jár neki. Legjobb tudomásom szerint nincs is olyan főiskolát végzett kollégám, aki mögött ilyen eredményes építészi tevékenység állna, mint mögöttem. Mert aki így kezdte, később mind elvégezte a Műegyetemet.
      Maga miért nem?
      Tettem rá kísérletet, de valahogy méltatlannak éreztem már azokat az iskolás dolgokat, amelyeket ott el kellett volna követni, hogy bejuthassak. Az Ipartervben egy viszonylag jó műhelyben, fiatal tervezőkkel dolgoztam együtt. Sokat tanultam a szakmának nem az építészi, hanem az építőmesteri részéből, tehát az igazi szakmából.
      Ez azt jelenti, hogy nem a papírmunkából?...
      De, a papírmunkából, csak nem a designe-részéből, hanem abból, hogy kell egy házat fölépíteni, hogy kell kiviteli tervet csinálni, tehát a tevékenység mechanikáját jól meg lehetett tanulni. Egyébként meg erre az egész Iparterv-időszakra az a kettősség volt jellemző, hogy egyrészt mint elit tervezőirodában, meg lehetett tanulni ott a szakmát, másrészt maga volt a totális reménytelenség, mert főiskolai diplomával munkához jutni gyakorlatilag lehetetlen volt.
      Vagyis kiosztottak magára egy részmunkát, azt kellett megcsinálnia?
      Persze. Be voltam osztva mondjuk konstruktőrként valaki mellé, és csak az ilyen jellegű feladatokat kellett megcsinálnom. Ez azt jelentette, hogy bár már voltak olyan magántervezéseim, amelyek kiállítható minőségűek voltak, mégis kizárt volt, hogy hivatalosan önálló munkát kapjak. Tehát volt olyan iparterves kiállítás, ahol nekem már volt kiállított, megépült házam, amit magántervezőként csináltam, csak éppen másnak a neve alatt. Az életemből húsz évig más neve alatt terveztem, mert főiskolás nem kaphat tervezői minősítést.
      Hogyan kezdett el magánmunkákat csinálni?
      Úgy, hogy jött egy kolléga, hogy neki vannak társasházra megbízásai, de ő statikus, tehát kellene neki egy építész, viszont aláírhat, mert elvégezte a Műegyetemet. Az ő neve alatt csináltam három vagy négy társasházat - mind meg is épült -, aztán megterveztem az ő házát, amely azóta is vállalható minőségű építészi szempontból. Ehhez az iparterves öt évhez kapcsolódik egyébként az egyik legelképesztőbb szakmai kudarcom - önmagam számára volt kudarc: kiírtak a huszonöt év alatti építészeknek egy pályázatot az Iparterven belül azzal, hogy aki megnyeri, megkapja a megbízást. Annyira meg akartam nyerni, hogy három pályaművet is csináltam, és annyira megpróbáltam kitalálni, hogy ők mit akarnak - tudtam jól, milyen az iparterves ízlés -, hogy életemben olyan rosszakat nem rajzoltam, mint akkor, de így is csak egy harmadik díjat, egy kiemelt megvételt meg egy megvételt nyertem.
      Miért csak öt év volt az Iparterv?
      Mert mozgalmi természetű konfliktusok miatt el kellett mennem onnan. A párttitkárral összetűzésbe kerültem mint iparterves KISZ-vezető, amit ő munkahelyi ügyeken keresztül vert le rajtam. Hallottam, hogy Virág Csaba - a Lakóterv építésze, én a legjobb modern mesterek egyikének tartom, ő csinálta például a Várban, a Levéltár mellett az elektromos központot, az MTI székházát a Naphegyen, a Hegyalja úton a Budacentert - munkatársat keres, és elvittem hozzá a munkáimat megmutatni. Azonnal felvett. Az irodája akkor egy nagy országos pályázaton dolgozott - paneles épületekre írták ki -, s ő nyomban be is vett a pályázó teambe. Meg is nyerte a pályázatot: pontosan tudta, mennyit kell kiirtani az ötletekből ahhoz, hogy első díjat nyerjünk.
      Magyarán ő jobban kiszámolta a megrendelő igényét, mint maga az Ipartervnél.
      Sokkal jobban. Néhány hónapig aztán idillikus állapot következett számomra, mert neki segítettem, sokat beszélgettünk, de aztán óhatatlanul jött megint a szokásos tervezőirodai rutin, hogy most ide ülj be, rajzolj meg egy konszignációt, most ott segíts egy homlokzatot kialakítani, szóval az egész kezdett kísértetiesen emlékeztetni arra, ami az Ipartervben volt. Egyik napról a másikra fölálltam és elmentem. Meg is bántódott Csaba, azóta ez szerencsére elmúlt. Ezután jött a VÁTI, ahol Baráth Etele beosztottja és Schneller István munkatársa voltam - ez a hetvenes évek vége, amikor én már benne voltam a SZETÁ-ban meg egyebekben, szóval már nem vettek fel állásba, hanem havonta-kéthavonta hosszabbítgatták meg a szerződésemet egészen 79. március 1-ig, amikor nem hosszabbították meg többé. Azóta nem volt munkahelyem. Közben mindvégig csináltam a társasházakat, csináltam családi házakat - a statikus barátom vagy mások neve alatt; nyolc vagy tíz olyan építész van az országban, akinek a neve alatt engedélyeztettem a munkáimat -, és rengeteget pályáztam. Évente tíz-tizenkét országos pályázaton indultam, néha még be is csúszott valami. De soha nem az volt a célom, hogy megnyerjem a pályázatokat. Mindig a pályázat címét tekintettem megoldandó feladatnak, mert a kiírások részletei mindig ugyanazt a sztenderdet, ugyanazt a taposómalmot jelentették; így aztán nehéz is lett volna nyerni, hiszen nem azt csináltam, amit kértek. Mindenesetre odáig eljutottam, hogy tudták a szakmában, ki az a Nagy Bálint.
      És mit csinált azon kívül, hogy pályázott?
      A következő majd tíz év - 1987-ig - bonyolult történet. Hozzá képest az előző időszak felhőtlen volt, a jó kis zsíros tervezőirodai munkahellyel - legalább 1900 Ft-os kezdő fizetéssel, az viszont minden hónapban megvolt -, ahol volt tus, volt skiccpausz, amiből haza is jutott, a VÁTI meg biztos bejutást jelentett a KSH-ba és más könyvtárakba, ahova az utcáról nem lehet bemenni. 1979 után ácsként dolgoztam, hogy megéljek, és mellette csináltam a SZETÁ-t meg a Beszélő-t. Három életet éltem párhuzamosan: reggel héttől délután ötig a tetőn, öttől hajnali négyig a rajzasztal mellett, közben elszaladtam három órára Kis Jánoshoz újságot szerkeszteni.... De ebben az időszakban igazán fontos építészeti munkáim is születtek. 1987-ben aztán egy „rekreációs” Soros-ösztöndíjjal - pihenje ki magát a pasi - kimentem az Egyesült Államokba fél évre. Három év lett belőle, mert sikerült kint munkához jutnom: megépítettem néhány számomra fontos dolgot, de ami ennél is fontosabb, hogy az a három év olyan volt, mint egy művésztelep: semmi más dolgom nem volt, mint hogy építészettel foglalkozzam. Ma is ebből a felhalmozásból élek, mert ha az embernek a napi feladatait kell megoldania, az az összes energiáját felemészti: nemigen van mód azon elmélkedni, mit is gondolok én úgy általában az építészetről.
      Ha jól tudom, New Yorkban épített...
      Egyik munkámat ott csináltam, a másikat New York államban. Ez utóbbi egy kicsike házikó, egy 5x5 méteres, fából épült asztalosműhely. Azért is fontos, mert nagyon jól mutatja azt, hogy a funkciónak az égegyadta világon semmi köze nincs az építészethez. Ez a kis mű nem arról az 5x5 méterről szól, hanem egész másról: az egyik legjobb ház, amit valaha is terveztem.
      Mégis miről szól, ha nem a funkcióról?
      Az építészetről. A tömegről, az arányokról, a síkokról, a szimmetriákról meg a játékról, és millió másról. Batár Attila nagyon szépen megírta a Holmi-ban: egy kritikus sokkal jobban el tudja mondani, hogy az építész mire gondolt, mint maga a tervező. Én úgy tettem rendbe magamban az építész-építtető viszonyt, hogy azt gondolom, nem minden terv végeredménye lesz építészet. Amit egy tervezőiroda csinál vagy amit a köznyelvben építészetnek hívunk, az tulajdonképpen az építési folyamatnak a tervvel való ellátása - semmi köze az építészethez, mint ahogy nem nevezhetünk irodalomnak sem minden írást. Nagyon konfúzak lesznek azok az építészek, akik minden művükben az önmegvalósítást keresik, tudniillik nem lehet. Mert ebből vagy az következne, hogy nem vállalok el mindent, tehát egy korlátolt elitizmus, vagy az, hogy konfliktusba kerülök a megrendelőmmel, holott az ő ízlése más, kevés a pénze, vagyis korlátokat jelent az építész számára. Tehát más az építés és más az építészet; viszont a New York állambeli kis ház esetében teljesen tiszta helyzet volt: ott a mű elmaradásáért csak önmagamat hibáztathattam volna, mert én akkor a „mecénással” találkoztam. Vagyis a megrendelő azt mondta: azt csinálsz, amit akarsz. Ennek is van persze korlátja: adott a hely, valamilyen szinten korlátozottak a lehetőségek, mert ha az az agyrém szállt volna meg, hogy aranyból akarok építeni, azt nyilván nem lehetett volna. Mégis ez az az eset, amikor az építész csak önmagát hibáztathatja, ha valami nem sikerül neki. Az én életemben két ilyen eset volt eddig: az egyik, mikor Károlyi Mihályné meghívott minket Rajk Lászlóval, hogy a vence-i alapítványban építsünk egy házat. Ott is csak a hely és a keretösszeg volt adott, egyébként csak a belső konfliktusainkat meg az egymással való konfliktusainkat kellett házzá csinálni. A New York állambeli faháznál még egyszerűbb volt a helyzet, mert csak önmagammal kellett megmérkőznöm. Illetve volt a megrendelőnek is kívánsága: hogy van egy ajtaja meg egy szellőzőablaka, amit valahol összeszedett - az egyik Burgenlandból került hozzá -, ezeket építsem be. Ez volt tehát az egyik kinti munkám, a másik pedig ugyanennek a megrendelőnek a New York-i lakásátalakítása volt. Ott már ő sem mecénásként működött, hanem szigorú megrendelőként, alkotópartnerként, hiszen az ő bőrére ment a dolog: neki kellett laknia a lakásban. Egymással alkudtuk ki a végeredményt. Ezen a két munkán kívül rengeteg tervet hoztam haza rajzban, makettben, szövegben: van, ami meg is épült belőlük azóta, például a Székház.
      90-ben jött haza Amerikából. Hogyan folytatta itthon?
      Nem volt egyszerű. Három év távollét mindenképpen sok, de ha közben az ország is annyira megváltozik, mint ez, az még nagyobb hátrány. Jó félévbe telt, míg megtaláltam a helyemet. 91 októberében jegyeztettem be a céget - a Nagy Bálint és Társai Építészirodát -, bár már nyáron elkészültem a békásmegyeri templom terveivel. Úgy gondolom, hogy egy negyven év körüli és olyan karakterű építésznek, mint amilyen én vagyok, ez a mostani a normális helyzet: van egy saját irodája, bizonyos számú munkatársa, és az irodájából olyan munkák kerülnek ki, amelyekről egy New York-i építész barátom azt mondta, ha szembetalálkozik velük az utcán, tudja, hogy innen származnak. Gondolom, ez a legtöbb, amit egy építész tevékenységéről mondani lehet: még ha sokaknak nem is tetszik, a munkáimnak van karakterük, stílusuk és kontinuitást képviselnek.
      És emellett a cége is jól megy?
      Az első másfél év nagyon jó volt. Volt egy nagy munkánk, a gödöllői szociális otthon, ami a biztonságot jelentette, volt mellette sok apró munkánk, köztük sok érdekes, és iszonyatos mennyiségű pályázatot készítettünk. Ezek zöméből nem lett semmi. Bár a kudarc sokszor eleve be volt építve - mert egyszerűen nem voltam hajlandó engedni abból a minőségből, amiről úgy gondoltam, képviselni kell -, de sokszor az is előfordult, hogy saját megítélésünk szerint nyernünk kellett volna. Nem nyertünk. De ismerjük a pályázati szisztémát: meglehetősen leosztottak a lapok, iszonyú nehéz beférkőzni. Az építészeten kívüli előéletem is csak ebből a szempontból érdekes: az a tízegynéhány év, amelyet nem a szakmán belül töltöttem el, olyan nehézségeket okoz, amelyekre, megmondom őszintén, nem számítottam. Ez három dolgot jelent: amikor a piacot újra elosztották, akkor én részben nem voltam itt, részben nem voltam benne az újraelosztásban. Másodszor, hogy nem rendelkezem azokkal a hatósági, intézményi és egyéb kapcsolatrendszerekkel, ügyintézési rutinnal, amelyekkel húszéves tevékenység után egy építész rendelkezik Magyarországon. Harmadszor, hogy ez alatt az idő alatt nem épültek házak a nevem alatt; ezek hiányoznak a portfoliómból. Az én korosztályom nagy házakat épített állami munkahelyeken; ebből kimaradtam. S ha ma jön egy megrendelő, hiába mutatok neki szép kiállítási katalógust meg szép kis házakat, mert részben nem érdekli - nem ért hozzá, hogy úgy mondjam -, s az a ki nem mondott kérdése, hogy hogyan bízzak rád egy félmilliárdos munkát, ha még nem csináltál ilyet. Mindezt hihetetlen mennyiségű energiával kell megpróbálni pótolni. Nem tudom, lehet-e. Az elején úgy nézett ki, hogy lehet: azért volt a cégalapító parti a Kossuth Klubban, hogy nagy hírverése legyen, majd jött a kiállítás a Budapest Galériában, ami megintcsak jó reklám, megjelentek interjúk itt-ott - úgy nézett ki, hogy sikerül áttörni, de mindez esetlegesnek bizonyult, nem váltak belőle olyan jellegű rutinkapcsolatok, hogy valahonnan kapom a munkát, és tudom, hogy a következőt is én kapom meg, sőt azt is, hogy még két év múlva is fogok onnan kapni. Nem így történt, minden munkáért foggal-körömmel kell megküzdeni. Kis munka persze meglehetősen sok van, de ez olyan, hogy megélni nem lehet belőle, az éhenhaláshoz meg sok. A kis munka a megállapodott építésznek jó, aki azt mondja, hogy dolgozunk hárman, és annyi munkára van szükségem, amennyi ezt a három embert eltartja. De nekem még nem nőtt be a fejem lágya, még növekedni akarok, vagy meg akarom építeni mindazt, amit szeretnék. Most lényegesen kisebb lett az iroda, mint 92-ben volt, s ezzel a kiadásaim ugyan csökkentek, a mobilitásomat viszont elveszítettem. Ha ma idejön egy megrendelő, és nem tudom neki megígérni, hogy egy hét múlva megkapja a rajzot, lehet, hogy elveszítem a lehetőséget is, hogy egyáltalán próbálkozhassak. Tehát ahhoz, hogy az ember egyáltalán ajánlati terveket tudjon csinálni, pályázni tudjon, jelen tudjon lenni, ahhoz több embert kell foglalkoztatnia, mint amennyit a munkák eltartanak. A több embert viszont csak egy nagyobb munka tudja eltartani, mert - hogy a számokról is beszéljünk - az állami tervezési díjak mellett az én irodám, ezzel az infrastruktúrával, a becsült kivitelezési költség négy százalékából tud megélni: akkor nullszaldós. Öt százaléknál van egyötödnyi hasznon, három és fél százalékon meg ráfizetés van, de azt is muszáj elvállalni. Az önkormányzatok sokszor csak ennyit hajlandók fizetni tervezési díjként. Ezért nem mindegy, hogy az az öt százalék - ha sikerül érvényesíteni - mekkora kivitelezési költség után járó haszon. A magántervezésben viszont ennek csak a felét vagy még kevesebbet lehet érvényesíteni, hiába vannak mindenféle kamarai díjszabások.
      Hányan vannak most?
      Velem együtt heten vagyunk. Kicsit más a struktúra, mint korábban, amikor mindenki építész volt: most több a feldolgozó személyzet. Korábban megpróbálkoztam vele, hogy azokat a lehetőségeket biztosítsam a fiatal pályakezdőknek, amelyeket én szerettem volna annak idején magamnak; meg kell mondanom, meglepő volt, mennyire nem akartak élni vele és milyen iszonyú zavarban voltak a lehetőségektől. Ugyanis úgy fogtam fel őket mint önálló vállalkozókat: ha bejön egy munka, én tudom, hogy kinek lehet alkat szerint odaadni, vagy ha ilyen iránytű nincs, akkor ki ér rá éppen; megbeszéljük, mit lehet a feladatból kihozni, mit enged az építtető pénztárcája vagy ízlése, és attól kezdve ez az ő munkájuk, ők végzik a hatósági egyeztetést, ők tárgyalnak a megrendelővel, ők járnak művezetni, én meg csak mint egy korrektor az egyetemen belejavítgatok, hogy a közös arculat megmaradjon. Bizony előfordult, hogy nem jött létre olyan minőségű munka, amit én kiadhatónak véltem, s azt mondtam, hogy akkor most határidőmódosítást kérünk, és újracsináljuk, kicsit több intervencióval.
      Azt mondta, New York-i barátja szerint felismerhető egy házon, hogy a maga keze alól került ki. Ez azt jelenti, hogy csak olyan megrendelők jönnek magához, akik elfogadják a maga ízlését? Tulajdonképpen ráerőlteti az ízlését a megrendelőire?
      Nem. Régen ilyen voltam, iszonyúan erőszakos az építtetőkkel szemben, és mindenkit szellemi analfabétának tartottam, aki nem fogadta el, amit én gondoltam. Nagyon sokat változtam, de természetesen most is megpróbálok nyomást gyakorolni az építtetőre.
      Ezek szerint elég jól sikerül.
      Igen, valóban elég jól sikerül, annak ellenére, hogy az építtetők meglehetősen sokfélék. És van még egy változás: húsz évvel ezelőtt iszonyatosan idegesített, ha hozták nekem kockás papíron lerajzolva, hogy mit szeretnének. Most kérem. Sokkal jobban meg lehet oldani egy feladatot, ha tudom, mit akarnak, s az ő elképzeléseikbe lehet berajzolni azt a változatot, amelyik nekik is meg nekem is tetszeni fog. Ezek sokfordulós menetek. Bár most is van egy olyan épülő házunk, amelyikre egyetlen instrukciót adott a megrendelő: olyan házban akar lakni, mondta, amelyet én tervezek. Tehát szabad kezet adott, de azért én konzultáltam vele minden olyan fontos részletről, amelyről tudom, hogy fontos lesz neki, ha használni fogja az épületet. Nem mindig ilyen derűs persze ez a dolog, és nagyon sok eltérés van az engedélyezett terv és a megépült ház között: az építtető ugyanis nem lát a rajzok alapján térben, s csak mikor már állnak a falak, akkor mondja a kőművesnek, hogy ezt egy kicsit emelje magasabbra, azt egy kicsit tegye arrébb, így nem fér el a nagyszekrény, stb. De én már a legelső családi háznál is, amikor ez még nagyon nem volt divat, olyan tervet csináltam, amelyben benne volt a lehetősége a továbbépítésnek meg az átépítésnek, mert már akkor is tudtam, hogy ez az épületek természetes sorsa. Ami nem zavar, mert szerintem azok a tervek igazán jók, amelyek bármilyen beavatkozás ellenére is megőrzik azt a szellemiséget, amelyet én azzal az épülettel ki akartam fejezni.
      S aki magát bízza meg, hogy kerül magához?
      Magyarországon a tervező kiválasztásának egyetlen módja van: a megrendelő ismeretségi köréből valaki azt a bizonyos tervezőt ajánlja. Nálunk sajnos nem működik az, ami sok helyen másutt, hogy például a stílus alapján választanak építészt. Ezért előfordul, hogy eljön hozzám egy olyan megrendelő, aki organikus házat szeretne. Ha tudná, hogy én ki vagyok, azt is tudná, hogy nem tervezek organikus házat. Volt már olyan, aki elment emiatt, és volt, akit sikerült meggyőzni, hogy ne olyat építtessen, hanem másmilyet. Normális piacon az ilyen építtető megkeresi a neki való építészt. De itt nem: én terveztem az ismerőse házát, tehát hozzám jön. De nem azért, hogy építsek neki is egy Nagy Bálint-házat, hanem azt akarja, hogy tervezzek neki egy Makovecz Imre-házat. Ami nem megy. A másik dolog, hogy iszonyatosan hiányzik a megrendelők igényei közül az esztétikai szempont. Még azoknál is, akik hoznak követendő példát, tehát azzal jönnek hozzám, hogy nem tudom elmondani, de mutatok két házat. Ezekben az esetekben sem az esztétikai szint vagy besorolás, vagy a stílus alapján választanak, hanem a státusszimbólumot, a hovatartozást választják.
      Megnézik, hogy saját társadalmi közegükben milyen jellegű házakat csináltatnak?
      Igen. Azt mondják meg, hogy mihez, kihez szeretnének hasonlítani, de nem esztétikumban gondolkoznak. Persze ez a világon nagyon kevés helyen van így, bár tudom, hogy az északi országokban például így van. Mondjuk egy olyan építész, aki nem lakástervezéssel foglalkozik, a saját házát sem tervezi meg, mert snassz. Elmegy a szakemberhez.
      Ha a megrendelő ide hoz magának két mintát, miből derül ki, hogy azokat nem esztétikai szempontok szerint választotta?
      A beszélgetésekből. És nagyon sok esetben sikerül is módosítani az elképzeléseit. Ez körülbelül az a szint, amikor az illető azt akarja jelezni, hogy nagyon gazdag, ezért vesz egy bundát, de nem szép bundát vesz, hanem ár vagy márkanév szerint választ. Attól még az a bunda lehet persze szép is. De nem ez a választás alapja. Igazából az a jó megrendelő, aki legalább funkcionálisan pontosan tudja, mit akar. Persze ebben is nagyon sok bizonytalanság van, mert bármilyen furcsa, az emberek nemigen tudják, hogyan laknak. Például: ma már meglehetősen általános az ún. amerikai konyha, ami azt jelenti, hogy a konyha bent van a nappaliban. De mikor én elkezdtem a szakmát, akkor még tiltották a szabályok - a konyhának külön kellett lennie, ajtóval bezárva, maximum egy átadóablak lehetett a konyha és az étkező közt; benne volt az Országos Építési Szabályzatban, szerintem még ma is benne van. Én számtalan esetben azt mondtam a megrendelőnek, figyelje egy hétig, hogy egyszer is becsukja-e azt az ajtót. Kiderült, hogy sohasem csukja be: de azért tervezzen oda, mérnök úr, egy ajtót. Minek, ha nem csukja be? Nem lehetett lebeszélni. Ma már ez a megoldás eléggé általános, és ebben nagy szerepet játszik az, hogy az amerikai konyha státusszibólum. Sokszor olyan kicsi lyukakba is beleerőltetik, ahova én szívem szerint nem tenném be, mert ennek a megoldásnak tér kell. Szóval a megrendelői igényekre nincs értelme építészeti koncepciót felépíteni.
      Mire van értelme fölépíteni?
      Csak az esztétikára. Már sokszor elmondtam, hogy az építészetnek semmi köze a funkcióhoz. Csak ahhoz van köze, hogy néz ki egy épület. Én eddig terveztem ötvenféle funkcióra épületet. Nehogy már valaki azt állítsa, hogy értek ahhoz az ötvenféle funkcióhoz! Másrészt: Amerikában ez úgy megy, hogy a tervezési folyamatban három ember van, akinek építészi vagy ilyen jellegű diplomája van. A menedzser, aki az egészet összefogja, a funkciótervező, aki egész életében szállodát - sőt, egyfajta speciális szállodát, vagy kórházat, vagy üzemcsarnokot - tervezett, és a designer, aki ebből megcsinálja azt, amit mi látunk. Nálunk ez a három ember egy. Amiből mindenféle torzulások is származnak, mert ennek az egy embernek túlzott hatalma lett abban a csoportmunkában, melyet összességében tervezésnek hívunk; emiatt aztán rossz viszony alakult ki közte meg a szakági tervezők közt, sőt a torzulás feloldására tett kísérletekből is újabb torzulások jöttek, mert azok már „csakazértis” módon mentek, például akkor, amikor elkezdtek a gépészetből architektúrát csinálni. Mert az építész nagy lelkiismeretfurdalásában azt mondta, hogy na, akkor jöjjön a gépész, és mutassa meg, mit tud. Ez legalább annyira rossz volt, mint mikor azon panaszkodtak, hogy nem látható a gépészeti munka. Ez egyébként másutt a világban is így zajlott, nemcsak nálunk. De még akkor sincs „objektíve” jó épület, ha van funkciótervező. Mert mire én megtervezek egy kórházat, addigra kicserélik az igazgatót, s az új igazgató óhatatlanul áttervezteti velem az egészet, mert másként képzeli az osztályok beosztását, mert ő nem balról jobbra jár vizitelni, hanem jobbról balra stb. Ez tényleg sokszor előfordul a napi gyakorlatban. Vagyis a funkcióra nem lehet építészeti koncepciót fölépíteni: az esztétikai koncepciónak kell olyannak lennie, hogy ezt mind el tudja viselni. Közhelyszerűen azt szoktuk erre mondani, hogy a jó ház adja magát, tehát bármit meg lehet benne csinálni. A kastélyok hány funkcióváltáson mentek át könnyedén és lazán a történelemben úgy, hogy ugyanolyan élvezhetőek maradtak.
      Ez azt jelenti, hogy maga húsz éve olyan épületeket tervez, amilyeneket esztétikai ízlése diktál, függetlenül attól, hogy kik, milyen ízlésű és társadalmi helyzetű emberek a megrendelői?
      Nem. Először is óriási váltás zajlott le akkor, amikor a piacon először jelent meg az építőanyagok sokasága. Egyszerű és korlátolt dolgunk volt, amíg csak tégla volt meg cserép, esetleg pala, és csak be kellett vakolni a házat, a Tüzépnél meg lehetett venni kétfajta nyílászárót. Mindenki ebből gazdálkodott, néhány kivételtől eltekintve, aki már a hetvenes években is megengedte magának, hogy nyílászárót csináltasson. De hozzám ezek az építtetők nem jutottak el. A minőségi ugrás nem is a kilencvenes évek piacosodásától kezdődött, hanem már előbb. A nyolcvanas években már volt olasz csempe, Bramac-cserép, ami minőségi ugrást jelentett. Ez a technikai forradalom borzasztó jót tett a házaknak, még a csúnya házaknak is, mert jobb anyagokból készültek, s az anyagnak van önálló, az építészettől független üzenete a korról, a megrendelőről, mindenről. Másrészt változott az építész és az építtető viszonya is, ami szintén nem választható el sem a technikai forradalomtól, sem a rendszerváltástól, bár ez is korábbra megy vissza. Amikor a hetvenes évek elején elkezdtem a szakmát, tíz éven át olyan evidencia volt, hogy a modern építészet adottság, csak ezt lehet és kell csinálni, mint hogy szocializmus van és marad is, amíg a világ világ.
      Mit ért modernizmuson?
      Egyszerűen fogalmazva lakótelepet vagy társasházat. Persze lehetett lázadozgatni a szocializmus ellen is meg a modern építészet ellen is, de hogy ez közvetlenül érdemi változáshoz vezethet, senkinek sem jutott eszébe. Néhányan ugyan lázadtunk a modernizmus ellen, de első lépcsőben mi is csak a modernizmus keretei közt lázadtunk, és próbáltunk lazítani a kényszerein, s csak akkor kezdtünk el posztmodern meg eklektikus házakat építeni, mikor nagy nehezen betörtek ide ezek a filozófiák. Születtek persze nagyon fontos művek, de ma már kivétel nélkül rossznak tartom őket, mert mindegyiken látszik a lázadás, a tagadás, a csakazértis. Nem önmagukat akarták ezek a házak jelenteni, hanem valamivel szemben akartak valamit mondani, és ez érződik rajtuk. Fontos munkákon is, mint a keszthelyi pályázat vagy a földvári ház. Lehet, hogy ezt nem így éli meg minden építész, de szerintem ez mindenkinek a munkásságán rajta hagyta a bélyegét. Saját családi házamat, amelyik ugyanilyen görcsösen akart más lenni, tizenkétszer két héten keresztül dobták vissza - akkor még volt a fővárosban építészeti zsűri -, majd azzal engedélyezték, hogy na jó, legyen, úgyis csak magának építi. Pedig mondanom se kell, hogy semmi különös nincs abban a házban, hiszen se pénzem nem volt, se semmim. Csak egy kicsit volt más, volt némi egyénisége, tartása, sőt még a szabályozókba is belefért - de már ennyit sem vettek jó néven. Mindez megváltozott, ma négy-öt stílus uralja a szakmai piacot. Mindegyik stílusban van, aki építészetet csinál - mert van jó modern építészet és van jó organikus építészet -, és vannak az epigonok, a követők, a nímandok és a még annál is lejjebb lévők, tehát a teljes vertikum. És vannak, akik ragaszkodnak a megszokott stílusukhoz. Megint Virág Csabát idézem, aki 90 körül egy interjúban elmondta, hogy ő még mindig modern építésznek tekinti magát. Ez nagyon tiszteletre méltó dolog; lehet jó modern házakat csinálni, mint ahogy a szocreál is produkált olyan komoly építészeti műveket, amelyeknek azóta is csodájára járunk.
      Például?
      Például a Pasaréti úti filmstúdió. Vagy a gödöllői agrártudományi egyetem lakótelepe, víztornya: ezek hibátlanul jó művek. Tehát néhányan megmaradtak modernnek, néhányan posztmodernek lettek - nagyon kevés köztük az olyan, aki tudja is, mi az a posztmodern filozófia és építészet -, és a legnagyobb tömegben azok vannak, akiknek fogalmuk sincs a posztmodernről, csak a rossz, modernista házakra ráaggatnak mindenféle ruhákat. Nagyon rossz eklektikát csinálnak, ami alatta van az építészetnek. Aztán meglehetősen nagy és az elmúlt években komoly állami támogatást kapott irányzat az organikus építészet, és egy nagyon kis csoport műveli a konstruktivista, dekonstruktivista építészetet. Ilyen épület kevés épül, mert ehhez különleges megrendelői igény kellene. Még azzal együtt is kevés ilyen mű születik, hogy ezek az építészek néha ráaggatják a stílust olyan feladatokra is, amelyekre nem volna szabad, de hát nincs máshol terük.
      Maga hova tartozik?
      Egyik stílushoz sem. Csináltam mindegyiket, az organikus kivételével, bár a hetvenes években beadtunk egy pályázatot a pusztaszeri nemzeti emlékparkra, amely az organikus építészet határán mozgott, holott a szakmai ihletője teljesen más volt: akkor épült a müncheni olimpiára az a bizonyos sátor, amelyet mi rajzokról ismertünk. Onnan el lehetett volna menni organikus irányba is, de én azt mindig hamisnak éreztem, már akkor is, amikor még nem voltak politikai felhangjai. Egyébként nem azért vagyok más, mert okosabb vagy tehetségesebb építész vagyok, mint a többiek, hanem mert mindig jobban akartam különbözni, és ezért mindig mindent megcsavartam egy kicsit.
      A megrendelői köre változott-e az idők során?
      Azt hiszem, nem változott. Az első munkáim társasházak voltak, az építtetők meg az a fiatal értelmiségi réteg, amelyik akkor Budán, nem túl jó státusú helyeken házat épített. Ezek középvezetők voltak akkor is, ma is azok, és azok is maradnak. Valószínűleg már nem is laknak ezekben a társasházakban, noha szerintem nemigen mentek feljebb a ranglétrán. Millió helyen megírták már, hogy ez úgy történt, hogy megvették az akkor nagyon drága telkeket - mert oda illett költözni -, és ezért nagyon pici lakásokat építettek rá. Emlékszem, az első társasházban még 48 négyzetméteres, kétszobás lakás is volt. És a legnagyobb 56 négyzetméter volt. Már akkor megírták, hogy ezek a területek óhatatlanul el fognak szlömösödni, mert a pénztelen emberek költöznek majd oda. Ami normális folyamat, mert a világ összes városa úgy változik, hogy a különböző területek státusa hol lemegy, hol föl.
      Úgy érti, hogy vállalati, államigazgatási középvezető kör?
      Igen. A hetvenes évek elején ők tudtak ilyen helyen építkezni, mondjuk főmérnökök. És családi házakat is ugyanennek a rétegnek építettem akkor, rosszabb státusú helyeken: külső kerületekben, Budaőrsön, Adyligeten. És mellette a baráti körömnek tetőtereket építettem be, bútorokat csináltam. Tulajdonképpen ennek a körnek a következő generációja most a stabil megrendelő köröm. Sajnos ez a kör nem akkora, hogy irodát lehetne rá alapozni, noha sok munka jön tőlük. Például a Fehér György utca 8. szám alatti tetőtérbe sok ember följár, és azt mondja, hogy mivel nekem is építenem kell - mert a kellből indul a dolog, nem a szeretnékből: a gyerek egészsége miatt el kell költözni, kinőttük, összevesztünk az anyóssal, tehát majdnem mindig kényszermotívum van benne -, megkérdezem a tulajdonost, ki tervezte a tetőterét. Épp most jött így két megrendelő, azért ezt a példát mondom. Tehát harminckörüli, középvezetői beosztásban lévő, fiatal értelmiségiek: csináltam most zsinórban három-négy családi házat is ennek a rétegnek. Csak személyes kapcsolatokon keresztül működik a dolog. Bár most már kezdik megpályáztatni a családi házakat is.
      Komolyan?!
      Igen. Ennek is van egy pikáns történeti része: 74-ben egy ismerősöm terveztetett velem egy családi házat; a terv nagyon tetszett neki, de nem engedélyezték, mert be volt fordítva a ház negyvenöt fokkal az utcafrontra. A kerületi főépítész közölte, hogy márpedig ilyen ház nincs. Csak olyan van, amelyik párhuzamos az utcával. Az elején a megrendelő nagyon elszánt volt, azt mondta, hogy rajzoljunk valamit, amit engedélyeznek, ő meg megépítteti ezt, és majd kifizeti a büntetést. De aztán kicsit elbizonytalanodott, végül elállt a dologtól, de kiírt egy pályázatot. Ez iszonyú nagy szó volt akkor, rá is mozdult a szakma fiatal elitje, Ungár Péter, Mátrai Péter, Eckler Dezső, Szövényi István, még valaki és én: csináltunk pályázatot, amelyet aztán az Építőművész Szövetségben nyilvánosan ki is értékeltek. Viszont nagyon érdekes volt, hogy innentől kezdve ez a bizonyos fiatalember abszolút úgy működött, mint az akkori állami megrendelő: a hat, nagyon jó minőségű konceptuális építészeti művet odaadta egy hetediknek, egy építőmesternek, aki csinált belőle egy szörnyű házat. Ugyanez történt az állami pályázatokon is: kiírták a pályázatokat, beérkeztek a pályaművek, és vagy kiválasztották valamelyik pályázót, vagy egy kívülálló tervezőnek odaadták a pályamunkákat mint háttéranyagot, hogy csináljon belőle valamit. Most már egyre több megpályáztatott családi ház van: vagy nyilvánosan meghirdetik vagy a megrendelő két-három helyről kér tervajánlatot, mielőtt megbíz valakit.
      Fizetnek a pályázatért?
      Egy vasat sem. Annak idején, azon a bizonyos pályázaton föl is merült, hogy miért van az, hogy a szakma egy csoportja rámozdul egy ilyen dologra; de mind úgy voltunk vele, hogy részben érdekes volt a feladat, részben érdekes volt összemérni az erőnket, meg hát mindenki akart egy jót építeni. Valószínűleg egyetlen olyan szakma sincs Magyarországon, amelyik annyit dolgozna ingyen, mint az építész szakma egy része ezekre a pályázatokra. Mert azt pontosan lehet tudni, kik azok az építészek, akik indulnak a klasszikus értelemben vett országos pályázatokon, tehát nem az úgynevezett tendereken, ami arra megy ki, hogy egy munkát megkapjon az ember, hanem dicsőségre vagy szellemi produkcióra vágyik. Sajnos egyre kevesebb az ilyen kiírás.
      És a mai családiház-pályáztató hogyan viselkedik? Hogyan dönti el rajzok alapján, melyikben szeretne lakni?
      Sok szempontja van: előképek alapján dönt, kér általában költségbecslést is, tervezési díjra ajánlatot, és az is komoly szempont, mennyi időre vállalja az ember a munkát.
      Benyomása szerint az, hogy ma valaki divatos építész lesz-e vagy sem, a megrendelői körön múlik vagy az építészi minőségen?
      Is. Az építészi minőség az alap. Rossz, tehetségtelen építészből nem lesz divatos építész. Ahhoz persze, hogy valaki divatos legyen, nem kell nagy építészi elmének lennie, elég, ha jó kezű, ha a variációk olyan sokaságát tudja megcsinálni, hogy minden építtetője úgy érezze, neki tervezett. Amúgy meg nagyon erősen diktál a közönség, és iszonyú erősen diktálnak a kapcsolatok. Nagyon zárt a kör, nehéz bekerülni. Ha egy önkormányzat X építésszel szokott dolgoztatni, akkor ott nemigen nyerhet más, hiába kötelező a pályázat. Ma a pályázatok zömét tervezési szerződéstervezetre írják ki, plusz referenciára. Ez eleve azt jelenti, hogy csak azok kerülhetnek be, akik mögött sok megépült dolog van. Ha pályázatot írnak ki egy színházra, azt annak a két csoportnak az egyike fogja elnyerni, amelyik az összes színházat tervezte, mert másnak nincs színháztervezői gyakorlata. Ezt most az is bonyolítja, hogy mindenütt kérik a banki referenciákat: tehát hogy munkához jussak, ahhoz az állam előtt feddhetetlennek kell lennem, nem lehet tartozásom, TB-tartozásom, mert ez kizáró ok. Hiába tudnám én kifizetni a tartozásaimat ezekből a munkákból... Nem is értem, még a logikáját sem értem. Tehát számtalan kizáró ok van. Azokon a pályázatokon vagyunk jobb helyzetben, ahol rajzot is kérnek, nemcsak írásos anyaggal kell pályázni. Már három ilyen pályázaton nyertünk: az az alaposság, az a minőség, ahogyan dokumentáljuk a munkáinkat, döntő szokott lenni. Ez megint alkati tulajdonság: nem szeretek és nem tudok blöffölni. Ha tőlem látványtervet kérnek, nem rajzolom le alaprajz, metszet és egyebek nélkül. És ha már megcsináltam, ezeket is beadom. Ez néha eredményre vezet.
      Az mit jelent, hogy a közönség ízlése erősen diktál?
      Hogy a különböző divatok erősen hatnak. Kifejezetten nyomást gyakorolnak az építészre, hogy ezt meg ezt akarják, az épület megjelenésétől kezdve az apróságokig bezárólag. Most például a nálam építtetőknél a fürdőszobai sarokkád szinte kötelező. Egy éve ez az igény még nem nagyon létezett az én megrendelői körömben, mert a német sarokkád hatszázezer forint; de közben lett egy hazai gyártókapacitás, s a magyar sarokkád csak nyolcvanezerbe kerül. Ez aztán az egész épületet befolyásolja, mert a sarokkádas fürdőszobának nagyobb térre van szüksége, ez befolyásolja az alaprajzot, az alaprajznak viszont vannak belső arányai, így aztán a lakás egyéb részei is nagyobbak lesznek. De ezek természetes folyamatok.
      A maga megrendelői körében milyen összeghatárok között mozog egy családi ház?
      Ezek az emberek, akiknek az elmúlt időkben terveztem, már a végleges házukat építik. Nem a szülő házból jönnek, túl vannak az első saját lakáson, az jelenti számukra az induló tőkét. Ezek 5-6-7 millió körüli összegek, ennyiből lehet ma egy 130-140 négyzetméteres családi házat kihozni. Van olyan kivitelezésünk, ahol negyvenezer forint alatt sikerült tartanunk a négyzetméter-árat.
      És nagyságrendekkel nagyobb megrendelései nincsenek is családi házra?
      Legfeljebb tízmilliós. Most lesz talán egy olyan családiház-megrendelésünk, amelyik más mércét jelent majd. Mert azok a házak, amelyekről eddig beszéltem, mind az építtető lakásproblémáját oldják meg. Ez a ház nem ilyen lenne, hanem az építtető életének a terét jelentené. Ma egy átlagmegrendelőnél lehetetlen lenne elérni a három méteres belmagasságot, mert az több pénzbe kerül: a megépítése is, a fenntartása is, hiszen ki kell fűteni. Ennél, amelyik most lehetőségként itt van az orrunk előtt, ilyen probléma nem lenne.
      Ha jól értem, a maga építészeti tevékenységét az határozza meg, hogy az élete során milyen társas kört választott saját magának, illetve milyen körben kényszerült mozogni. Úgy látszik, ebből az értelmiségi körből nagyon kevesen ugrottak ki annyira, hogy egy ilyen házat megengedhessenek maguknak, mint amelyikről most beszél. S minthogy a felkérés, mint mondja, referencia- és ismeretségi alapon megy, referenciát is csak ennek a körnek a lakásai jelentenek.
      Így van, és ez a megrendelő nem is ehhez a körhöz tartozik. Véletlenül jött a kapcsolatunk.