„... nekem elég tág a befogadóképességem.”

___________________________________
MIHANCSIK ZSÓFIA interjúja HERRER CÉZÁRRAL

      Mielőtt a C stúdiót létrehozta volna, hol dolgozott, milyen jellegű tervezéssel foglalkozott?
      Tizennyolc évig dolgoztam a Lakótervnél, pontosabban Finta József mellett. Nála és Király Lászlónál tanultam meg tulajdonképpen a szakmát. A végzettségem kétirányú, mert először elvégeztem az építészmérnöki kart, aztán az Iparművészeti Főiskolát, szintén nappali tagozaton. Ugyanis érdekelt, hogy mi van az után, hogy az ember fölrakja a falakat. Hogy a berendezés legutolsó részletével hogyan válik kompletté az egész. A Lakótervnél elsősorban belsőépítészettel foglalkoztam, de Finta József mellett mint építésztervező társ is szerepeltem azokban a nagy munkákban, amelyeket megszerzett, tehát például az egész szállodaprogramban. Azt hiszem, előnyben voltam más belsőépítészekkel szemben azzal, hogy építészetet is végeztem: például másként tudtam értelmezni a rajzokat. 74-ben kerültem oda, de már a főiskola mellett is dolgoztam, mert a szüleim nem bírták anyagilag a tanulmányaimat. Máig úgy gondolom, hogy az a munka is nagy hasznomra volt, mert egy úgynevezett boltberendező üzemnek - ez a KÖZÉRT-nek volt valamiféle alvállalkozása - a tervezési osztályán dolgoztam: kis boltokat terveztünk, tehát nem volt nagy tragédia, ha másfél hónap után kiderült, hogy mekkora marhaságot csináltunk. És közben az ember ismerkedett az anyagokkal. Abban a tizennyolc évben tehát végig részt vettem a szállodák, bankok tervezésében, és mint sok más munkahelyen, itt is az történt, hogy maszekoltam is mellette. Valahol pénzt is kellett keresni a munka meg a dicsőség mellett. Ha az embernek van három gyereke, el kell tartania őket. A maszek munka többnyire családi házak berendezéséből állt: már akkor megkerestek olyanok, akik, hogy úgy mondjam, áldoztak arra, hogy belsőépítész csinálja meg a házukat.
      És miért pont magát keresték meg?
      Volt egy - már akkor is jó nevű - építész barátom, aki komolyabb családi házakat is csinált. És bár később elment a Lakótervtől, a kapcsolatunk megmaradt. Rajta keresztül kaptam ezeket a munkákat, ő ajánlott a megrendelőinek. Így kezdtem én belsőket csinálni, lépcsőket és mindent, ami a belsőépítészethez tartozott. Ennek olyan jó tíz-tizenkét éve. Aztán egyre többen jelentkeztek ilyen munkákkal, mert ez egy idő után mindig úgy működik, hogy a munkái révén az ember ismeretségeket szerez, tehát már az építtetők ajánlják őt az ismerőseiknek, vagy más munkákkal is hozzá jönnek vissza. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy ha az ember iszonyú sokat dolgozik, akkor biztos, hogy csinál egy-két jót is, aminek híre megy, és elkezd keresetté válni. Másrészt meg azzal is óhatatlanul rengeteg kapcsolatot gyűjtöttem, hogy Finta belsőépítésze és építésztársa voltam.
      Referenciaként: melyik középületbe megyek be ma úgy, hogy ott a maga akkori munkáját látom?
      A Novotel, a Kongresszusi Központ, a Marriott, bár azóta kissé átépítették, de megmaradt a hallja, az azóta elbontott Berlin étterem, Bécsben, Brünnben csináltunk szállodát, Bécsben bankot is.
      Meghatározható, hogy mikor elkezdett maszek munkákat csinálni, milyen körből kerültek ki a megrendelői?
      Azt hiszem, az egy kereskedőréteg volt, butikosok és mindenféle más kereskedők: ők jutottak először nálunk igazán pénzhez, tehát nekik volt módjuk rá, hogy nagyobb léptékű családi házakat építtessenek, olyat, amit ők maguk már nemigen tudtak átfogni. Egy 53 négyzetméteres lakásban magától értetődik, hogy hova teszem a fekhelyet, ugyanis többnyire csak egyetlen helyen fér el. Azt mindenki megtervezheti magának, jól-rosszul. Egy nagyobb házban, ahol több szoba van, több funkció különül el, ahol terek vannak, ott már nehezebb tervezni, tehát ott már szerepe lehet a belsőépítésznek is. Mert belsőépítészeti munkákkal kezdtem.
      És ma?
      Ma már teljesen vegyes. Van úgy, hogy csak építészeti munkát csinálok.
      Az a nyolcvanas évekbeli megrendelői kör milyen ízlésvilágot képviselt a maga megítélése szerint?
      Nagyon különbözőt. Hozzátartozik ehhez, hogy az embernek magának is változik az ízlése. Ez azzal is összefügg, hogy milyen tempóban jutottunk el a külföldi anyagokhoz, egyáltalán a lehetőséghez, hogy körbenézzünk. Nekem például ilyen lehetőséget jelentett, mikor beindultak Finta révén az első osztrák szállók, és mentünk anyagot választani Ausztriába. Emlékszem, mondták, hogy most akkor széket választunk az étterembe, majd bevittek egy helyre, ahol többszáz szék volt. Persze, hogy nem tudtam választani! Meg kellett kérnem őket, hogy várjanak egy kicsit, ez nem úgy megy nálam, nem vagyok hozzászokva ehhez! De hozzátartozott az is, ahogy az osztrákok a tapasztalatlanságunkat kihasználva át akartak verni: odahoztak három csempét, hogy válasszunk. Később aztán már sikerült túljutnunk a tapasztalatlanság állapotán, de a tanulópénzt meg kellett fizetni. És kitágult a világ. Mit tudtunk mi a csempéről? Hiszen csak azzal találkoztunk addig, amit Romhányban gyártottak. Most voltam éppen Bolognában: érdemes volt másfél napra leszaladni és megnézni a csempe-világkiállítást, mert elképesztő, mik vannak. Trendeket lehet most már felismerni.
      Mondjon egyet!
      Például az antikolt dolgok: olyan a lap, mintha négyszáz éves lenne. Ezt az olaszoknál, akik a legnagyobbak, minden gyár gyártja, különböző minőségben. És persze gyönyörű dolgokat lehet belőle kirakni. Szóval akkoriban tágult ki a világ, és az ember kezdte itthon visszatervezgetni lakásokba is, amit kint látott. Kezdődött ez annak idején a rusztikus dolgokkal, mint például a Novotelben. Már rég át kellett volna persze építeni, mert egy szállodának 5-7 év múlva meg kell újulnia, akkor lesz friss. De akkor ez volt az új.
      És kinek könnyebb tervezni, magánmegrendelőnek vagy intézménynek?
      Magánmegrendelőnek sokkal nehezebb. Ott az ember nem határozhatja meg, hogy márpedig te ezek között a zöld csempék között fogsz élni, mert nekem nagyon tetszik az a zöld csempe. Nem kényszeríthetem rá a megrendelőre. A magánépület néha több energiát kíván, mint egy szálloda. Beszélgetések hosszú során kell kiderítenem, hogy mi az, ami a megrendelőnek tetszik. Mindenkinek azt mondom egyébként, amellett, hogy én befolyásolom őket, menjenek el és járjanak, nézzenek bútort, csempét, és mondják el, hogy mi tetszik nekik. Számomra ez alapvető információ. Akkor már tudok tanácsot adni, hogy egyáltalán mit lehet egymás mellé tenni. Mert az egyik lapban látnak egy jó konyhát, a másikban egy nappalit, csak éppen a kettőt nem lehet egymás mellé rakni. Amikor belsőt csinálok, mindig azzal kezdem, hogy funkcionálisan próbálom úgy megtervezni, hogy a lehetőségekhez képest működőképes legyen. Legyen a porszívónak is helye, elegendő mennyiségű és könnyen használható gardrób legyen benne, ne kelljen összevissza rohangálni a lakásban. Ha ezeket a követelményeket az ember teljesíteni tudja, akkor már olyan rossz nem lehet az a ház, legfeljebb csak ízléstelen. Tehát én mindig ezzel kezdem, utána jön az, hogy formát, színt adni neki és a különböző igényeket kielégíteni. De van olyan megrendelő is, aki rám bízza az egészet.
      Kívül-belül?
      Szinte. Na, ezt se szeretem. Mert óhatatlanul bizonytalan vagyok: most vagy rátapintok valahogy az irányra, ami tetszik a megrendelőnek, vagy kockáztatom, hogy az ízlése ellen építek. Én mindig azt mondom, hogy ha egy feladat meg van kötve, ha minél több benne a megadott elem, annál izgalmasabb kérdés, hogy az ember jól meg tudja-e valósítani. A kötöttség nélküli munka más műfaj. Azt mondja nekem az illető: tervezz házat. Na jó, de mekkorát? Hát... házat! Ez nehéz ügy. Mindjárt más, ha azt mondják, lejtős terepen, ennyi és ennyi embernek építs, legyen benne nyolcfős étkező, stb. Tehát ha a megrendelő már felépítette magában a funkciót, úgy sokkal izgalmasabb. Vagy ha valaki azt mondja: szeretnék romantikusan lakni.
      Van, aki ezt mondja? Ezzel a kifejezéssel?
      Igen. Vagy hogy ő nem szereti a modernet, inkább klasszikus dolgokkal próbálkozzunk. Ha ezt így el tudja mondani, akkor könnyebben tudok olyan dolgokat mutatni, amelyekből megállapítható, hogy mi tetszik neki. Hiszen ő fog benne lakni!
      És mi van, ha valami hihetetlenül ízléstelen dolgot kérnek magától?
      Akkor rosszul vagyok, és rendszerint nem csinálom meg. Illetve megpróbálom egy határig visszafogni, megpróbálok csak addig elmenni, amíg én el tudok menni.
      Mi a maga számára az ízléstelen ma?
      Nehéz megmondani. Valószínűleg nekem elég tág a befogadóképességem. Mert mindig azt mondom, lehet, hogy ami önmagában elviselhetetlen, bizonyos környezetben nem rossz. Mondjuk ha mutatnak nekem valami eszeveszett, megfaragott, neobarokk lépcsőt, állítom, hogy annak is lehet olyan környezetet találni, amiben jól mutat. Ugyanis nem véletlen, hogy a tárgyaknak piacuk van. A kerti törpére is van igény. Persze, fejleszteni kell az emberek ízlését. De azzal, hogy az ember megpróbálja összerendezni az ilyesfajta dolgokat valamilyen egységgé, azzal irányt lehet szabni az elviselhetetlen ízlésnek is.
      Ennek ellenére került már ki olyasmi a keze alól, amit nem szívesen vállal, mert ízléstelennek tart?
      Igen. De ott is hagytam őket. Elkezdtem valamit csinálni - ez is egy családi ház volt -, kialkudtam a megrendelővel, hogy mennyi lehet a barokk faragásból és egyéb ilyesmikből, de ő ezt elkezdte túlburjánoztatni. És amikor már minden faragott volt, még a falikar is, akkor azt mondtam, hogy én ezt tovább nem csinálom. Kicsúszott a kezemből a munka. Egy ideig lehet valakit győzködni, lehet befolyásolni, de ha nem megy tovább, ki kell szállni. Előfordult az is, hogy eleve olyan feladatot kaptam - a volt Eötvös Klub kialakítását -, amit nem vállaltam el. Nagyon szép volt a belseje - máig nem értem, miért nem volt védett -, és ebbe akarták belerakni a játékgépeket. Nem tudtam megcsinálni, összehozni a két dolgot. Az a belső olyan, a csillárjaival, faburkolataival, hogy ha oda gépeket kell beállítani, én nem tudok jó megoldást rá. Ezért nem is vállaltam.
      A mai megrendelői milyen körből kerülnek ki?
      Elsősorban vállalkozók. Nagyok is, kisebbek is. Nem csinálok presztízskérdést abból, hogy csak nagyvállalkozóknak dolgozzam. A nagyobb munka persze szebb és jobb, sokkal nagyobb teret enged az építésznek. Egyébként ma már más ez a vállalkozói társaság, a bankos társaság....
      Milyen szempontból más?
      Más a hozzáállásuk, mint a nyolcvanas évek vállalkozóié. Sokkal tágabb már a látókörük. Más kultúrszintet képviselnek: tanultabb, világot látottabb társaság, amelyik megengedheti magának, hogy megcsinálja a maga környezetét. Akik engem kérnek fel, nagyjából rám bízzák - talán a referenciámból adódóan -, hogy mit csinálok. Persze készítek vázlatokat, skicceket arról, hogy mit akarok, de alapvetően rám bízzák.
      És hogy tapasztalja, a megrendelői köre inkább ízléssel rendelkező vagy inkább sznob emberekből áll?
      Nagyon érdekes, hogy a sznobéria is másként jelentkezik ma, mint régen. A nyolcvanas években sokkal nagyobb szerepe volt benne a kivagyiságnak. Ma már ebben a körben nem különösebben nagy szó, ha valaki azt mondja, hogy egye fene, akkor ötvenmillióba fog kerülni. Megszoktuk, hogy egy magánház esetében ilyen összegek is foroghatnak. Természetesen az építtető azt is deklarálja ezzel, hogy ő kicsoda. De nem azért csinálja, mert valamilyen kaszthoz akar tartozni. Ma már nem okvetlenül azért vesz valaki egy hatszázas Mercedest, mert meg akarja mutatni, hogy neki erre is futja, hanem mert megteheti, hogy valóban a legjobb, legbiztosabb, legkényelmesebb autót vegye meg magának. Nekem régebben sem az ilyen emberekkel volt bajom, hanem azokkal, akik igazából nem engedhették volna meg maguknak ezt a szintű luxust, csak úgy vélték, hogy ennek segítségével fognak majd máshova tartozni.
      Az előző kérdésem akkor is áll.... Sznobok vagy van kialakult vagy otthonról hozott ízlésük?
      Nincs mindenkinek. Sokszor az történik, hogy egyik meglátja a másik házát mondjuk, és annyit tud, hogy jó volna, ha neki is olyan háza lenne. Hogy ez aztán sznobéria, vagy tényleg megtetszett neki, amit látott, ez nehezen eldönthető. És úgyis hiába mondja, hogy ugyanolyat szeretne. Azt nem lehet még egyszer megcsinálni, mert a feltételek mindenütt mások.
      És határozott, biztos ízléssel rendelkező megrendelői is vannak? Tehát akik a maga ajánlataiból jó ízléssel választottak?
      Igen, volt olyan, aki pontosan eldöntötte, mit akar. Én akkor úgy segítettem neki, hogy anyagokat bányásztam elő, szöveteket, csupa olyasmit, amit nem biztos, hogy nálunk a boltban lehet látni. Választani viszont ő választott, az elképzelései alapján. De nem ez a jellemző. Általában a dolog úgy zajlik, hogy én tervezek valamit, skiccel, színekkel megmutatom, alkudozunk, szóval inkább én vezetem rá, hogy ő mit is akar. És ez a normális. Hiszen az építészet szakma.
      Tapasztalatai szerint az anyagi korlátokkal nem rendelkező építtetői esetében mennyire szempont a hivalkodás, illetve mennyire csak az a szempont, hogy jól érezzék magukat a házban?
      Attól függ. Lakást és irodát is csinálok. A lakásoknál fontos szempontjuk a kényelem, de ha reprezentálni is akarnak vele, akkor persze betesznek mindenféle pluszokat. Olyat viszont nem láttam, hogy valaki csak azért tenne be valamit a lakásába, mert drága. Kényelmetlen a szék, de XIV. Lajos korából van - ilyen nincs. Az irodánál már egyértelműen szempont a reprezentálás is. Ez érthető, mert fontos, hogy a tárgyaló partnereit olyan környezetben fogadja, hogy szemük szájuk elálljon, ő meg biztonságban érezhesse magát.
      Maga építette a Vico székházát és a Fotexét is.
      Igen, a Vicónak az építészeti munkáit is én csináltam, a Fotexnek csak a belsejét, mert mikor megtaláltak, akkor már készült az épület.
      Azért találták meg, mert volt egy referenciaépülete, a Vico?
      Nem a Vicóval függött össze. Azt hiszem, ez is szájhagyomány útján ment: valaki ajánlott.
      Hogy kell a kapcsolatokat tartani, hogy az embernek legyen megrendelése? Folyton társaságba jár? Mindenütt ott van?
      Nem, én például borzasztó keveset járok társaságba. Ezek a megrendelések a munka révén jönnek inkább. Nagyon sokat dolgozom, hetenként hét napot, és reggeltől estig. A legtöbb időt az veszi el, hogy el kell menni tárgyalni, rohangálni, egyeztetni, megbeszélni, és az igényeimhez képest egyre kevesebb az az idő, mikor le tudok ülni a tervezőasztalhoz. Már szinte nincs is ilyen. A munkatársaim terveznek.
      Hányan vannak?
      Nyolcan. Egy titkárnő, egy rajzoló, a többiek mind építészek és belsőépítészek. De külsősökkel is dolgoztatunk már. Mikor elkezdtem maszekolni, még úgy ment, hogy volt egy meghatározott nagyságrendű feladat, és én meg maximum még egy ember otthon, munkaidő után megcsináltuk elejétől végig. Ma már nem: minden munkatársamnak azt mondom, hogy itt van a munka, intézd el. Vagyis én már nem tudom úgy nyomon követni, hogyan születik valami.
      Egyáltalán megbukhat egy ilyen építész, mint maga? Vagy ez már, bármit is csinál, egy felfelé ívelő pálya?
      Nem tudom. Hogy az ember meddig keresett építész.... Biztos, hogy alapjában attól függ, miket tesz le az asztalra.
      Magáról azt mondják, divatos építész...
      Lehet, de nem szeretem a szót. Mindenesetre egyelőre úgy néz ki, hogy elfogadnak, ismernek, sokan keresnek és ajánlanak egymásnak. És vannak komolyabb körök, akik visszajönnek, például azzal, hogy az üzleteit újítsuk föl, ami komoly sorozatmunka.
      Milyen arányban van a köz- és magánépület a tevékenységében?
      Több a középület. De ez abból is adódik, hogy családi házakat nemigen vállalok már, nincs időm. Bár ha valaki magántervezésekkel keresi is meg az embert, mindig ott a lehetőség, hogy abból más is lesz még. Szóval ez a kapcsolatok szerzésének egyik módja.
      Milyen középületeket csinál?
      Irodaházakat, kereskedelmi létesítményeket, vagy én csináltam a Nemzeti Bank devizakassza termét, a hármashatárhegyi étterem átalakítását. De csináltam egy Mac Donaldsot is a Nyugati pályaudvar mellett - ezt a műfajt aztán abbahagytam, mert a többi megrendelés már nem volt érdekes számomra. Aztán a Váci utcában az Amstelt meg a Zwack kávéházat a sarkon, Szombathelyen egy kaszinót. A Marriottban most csinálok egy kaszinót. A Szilágyi Dezső térnél álló szállodahajó külső-belső munkái is az enyémek.
      Azt akarja mondani, hogy a hajót is maga építette?
      Gyakorlatilag igen, mert az eredetileg vontatóhajó volt, az egészet föl kellett építeni. A finneknek is terveztem egy hajóbelsőt.
      Gyakran találkozik-e pénzügyi korláttal a megrendelőinél?
      Persze. Sőt, nagyon komoly pénzügyi korlátokkal. Rendszerint megmondják, mennyit szánnak a munkára. Mindig van egy keret, amelyikbe bele kell férni. Egyébként elég jól meg lehet saccolni, hogy egy beépített négyzetméter mibe fog kerülni. El lehet menni a csillagos égig persze, de vannak kalkulálható árak. Meg lehet mondani, mennyibe kerül mondjuk egy két-, három-, négycsillagos hotelszoba. A nagyságrendet már az első megbeszélések során tisztázni kell. Arról nem beszélve, hogy én a honoráriumot is ennek alapján kérem.
      Mondjon, kérem, egy -tól-ig-et a maga által épített magánházakra. Az előbb mondott egy ötvenmilliós összeget....
      Az már egy rendes dolog, nem az átlag. Azt mondhatom, 10-15 milliótól fölfelé. Ez ma egy családi ház építési ára - amiben nincs benne a telekár -, mert ha aztán eladja az illető, a piaci ár jóval magasabb, elég nagy az árrés. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna érdemes egészen kis dologba is belekezdeni, ha az izgalmas és jópofa.
      Mi volna ilyen?
      Rengeteg ilyet csináltam. Például egy tizenöt négyzetméteres boltot. Mert úgy éreztem, hogy az adottságok, a fekvés alapján érdekes dolgot lehet kihozni belőle. Az ilyesmit is tudja szeretettel és lendülettel csinálni az ember. Ha valamiben nincs lendület, az meg is látszik rajta: ilyenkor fáradt munkák születnek.
      Van a városnak olyan része, ahol inkább épít, mint másutt?
      Nincs. Én magam belvárosi vagyok, a Belvárosban elég sok mindent csinálok, de ez nem határolja be a tevékenységi területemet.
      Gondolom, figyeli mások munkáját is. Maga szerint milyen építészet folyik ma Magyarországon?
      Azt hiszem, vannak baromi izgalmas és jó dolgok. Mindig szerettem, ha valaki jól fog meg egy feladatot. Hogy aztán az milyen szinten valósul meg, az más kérdés, mert a végeredmény rettentően függ attól, hogy milyen a kivitelezés. Jó dolgokat is nagyon el lehet tolni. Másrészt viszont nem tudok mindenről. Vannak persze épületek, amelyeknek hírük megy, úgyhogy el kell menni megnézni őket. Más épületeket viszont egyszerűen nem lát az ember, valószínűleg azért, mert csak egy olyan szintig lehetett ott elmenni, ami nem biztos, hogy előremutató, tehát érdekes szakmailag. Bár ezzel az előremutató jelzővel úgy vagyok, hogy Budapest, ahogy a maga eklektikus rendszerében fölépült, tulajdonképpen 99%-ban nem előremutató, hanem sok nagyon szépen, nagyon rendesen megcsinált épület. És az így elkészített épületek néha sokkal többet érnek, mint mikor az építész „emlékművet” csinál magának. Ez nem megy, pláne egy városban nem. Ott várost kell csinálni, amelyik összefügg, rendben van, és az nagyon nehéz.
      Ha elvállal egy épületet, milyen súlya van annak a ténynek a tervezésben, hogy egy adott városban épít?
      Elég nagy. Meglehetősen hat rám a környezet, mindig megpróbálom beleélni magam abba, hogy hol vagyok: egy dombos tájon vagy a város szívében. Alapindíttatásként ez mindig jelen van. És én nagyon szeretem Budapestet. Ezért aztán mindig az van bennem, hogy valamit hozzá kéne tenni.
      A város építészeti látványát is szereti?
      Igen, nagyon. Én városi ember vagyok - a Vörösmarty téren lakom -, aki szereti az épületeket, tereket, utcákat.
      Tehát ha a maga ízlésére hagyatkozom, el kell hinnem, hogy a város, amelyet most maguk, mai építészek építenek tovább, jó város lesz a jövőben is....
      Nézze, ez mindig olyan dolog, hogy van, ami sikerül, van, ami nem. Ami nem sikerül, annak egy idő után el kellene tűnnie. Egy belváros rettentő értékes dolog. Itt többnyire megtörténik, hogy a sikertelen épületeket olyanokra cserélik ki, amelyek odaillenek. Ami a város szélén vagy a kijjebb eső területein történik - panelek, egyebek -, az a világon mindenütt megtalálható. Nem biztos, hogy mi vagyunk a legrosszabbak ebben. Azt hiszem, nagyon sok múlna azon, hogy ezeknek a lakótelepeknek a környezetét mennyire változtatják meg. Jópofa kertek, teraszok, utak elviselhetővé teszik még a panelt is.