EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Csorba L.: Kultikus terek < > Molnár G. P.: A kalábriász parti

Ecsetvonások
a budapesti ortodoxiáról

__________________________
KARÁDY VIKTOR - PALÁSTI MÓNIKA

Bár a magyarországi zsidóság történelmileg kialakult s egész Európában egyedülálló belső megosztottságáról az utóbbi időkben szaporodtak a tudományos igényű helyzetjelentések, [1] továbbra is igen keveset tudunk arról, hogy a múlt század hetvenes évei óta ténylegessé váló felekezeti szakadás az ortodoxia és a neológia között valójában milyen következményekkel járt az ország (és sokáig egész Európa) legnagyobb zsidó közössége, a budapesti zsidóság összetételére, vallásgyakorlatára, társadalmi beilleszkedésére és a magyar főváros érvényesülési pályáin való elhelyezkedésére nézve. A néhány idevágó tanulmány [2] csak érintőlegesen tárgyalja a budapesti ortodoxia és neológia különbségeinek kérdését, s az utolsó évek örvendetesen gazdagodó szakirodalma [3] hajlamos a fővárosi zsidóság egészét ha nem is a neológiához csatolni, legalább erősen alábecsülni a helyi ortodoxia súlyát. Ebben a dolgozatban ezt a hiányt nem tudjuk ugyan teljesen pótolni, mivel az idevágó általunk kezdeményezett oknyomozó levéltári adatfelvétel még nem zárult le. Néhány lényeges ecsetvonás meghúzását azonban a budapesti ortodoxia kollektív arcképére vonatkozólag a már felhalmozott kutatási eredmények is lehetővé teszik. [4]
      Kezdjük a fővárosi ortodoxia számarányainak becslésével. Ezt a sokak által az egykori felekezeti viszály folytán „kényesnek” ítélt kérdést a rendelkezésre álló gyér, s talán nem teljes demográfiai forrásokból még nem lehet végérvényesen tisztázni. [5] A forrásösszesítések azonban megengedik azt a következtetést, hogy a helyi ortodoxia ugyan a főváros zsidóságának csak egy kicsiny töredékét képviselhette, mégis minden bizonnyal mind 1919 előtt, mind azután a mindenkori országhatárokon belül a legnagyobb honi ortodox hitközségek közé tartozott.
      Az összehasonlítás egyértelműsége végett itt csak a két pesti bázisú hitközség adatait vetjük egybe, tehát nem a fővárosi zsidóság egészét. Ez utóbbihoz a Budai (neológ) hitközség forrásanyagaira, valamint az állami anyakönyveknek az egész izraelita felekezetű lakosságot illető forrásaira is utalni kellene. Egy ilyenfajta komplex statisztikai összevetés meghaladná jelen, pusztán tényfeltárónak szánt munkánk kereteit, amennyiben elemzésünk súlypontját szándékunkkal szemben nem a két testvér-hitközség összehasonlítására fektetné, hanem áthelyezné az asszimilációs folyamatok s az antiszemitizmus nyomásának közös eredőjeként előálló, történelmi konjunktúrák szerint változó disszimulációs jelenségekre. [6] Az itteni táblázat, korlátai ellenére, jobban tükrözi a demográfiai erőviszonyokat, még akkor is, ha csupán a pesti házasuló vagy a születő népességre vonatkozik.

Az esketésekre és a születésekre vonatkozó bejegyzések
évi átlagai a pesti ortodox és neológ anyakönyvekben

esketésekszületések
ortodoxneológösszesenortodoxneológösszesen
1886-1889* ???7124652536
%2,897,2100,0
1911-19196683490041110151
%7,392,7100,01,998,1100,0
1920-1931104110112053414371481
%8,791,3100,02,397,7100,0

* Prepuk Anikó felvétele alapján. Lásd id.mű 89.

      Bizonyos elemi adatkritikát így sem szabad megkerülnünk. Mindenekelőtt jelezni kell, hogy az anyakönyvekben szereplő ortodox népesség egy része (a házasuló férfiaknak pontosan 38%-a, a nők 29%-a) vidéki lakos volt, s ezek részben minden bizonnyal azok is maradtak a bejegyzett rituális aktus után [7], szemben a neológ rokonnépesség sokkal kisebb töredékével. Valószínűleg részben evvel is magyarázható a születő ortodox gyerekeknek a házasságokhoz képest igen alacsony száma, hiszen a gyerekszülések már majdnem kizárólag a helyben lakó népességnek tulajdoníthatók. A számok értelmezésében valamelyest bizonytalanságot okoz a bejegyzések elhanyagolásának nehezen felbecsülhető, s a két fajta hitközségben más okokra visszavezethető részaránya is. Mint említettük, a neológiához tartozóknál már a század elejétől számolhatunk bizonyos „disszimulatív” célzatú hiánnyal, s ennek nagyságrendje a fentebb idézett adatok szerint a fasizálódás korában, s a Soát kísérő trauma hatására csak emelkedhetett. Az ortodoxiánál az ilyen jellegű hiányt, ha ez nem is zárható ki teljesen, nincs ok jelentősnek tekinteni. Az ortodoxiához tartozás éppen a vallásosság nyílt vállalását, sőt vindikálását (tehát a disszimuláció ellentétét) jelentette. Viszont nem lehetett elhanyagolható a hivatalos regisztráció egyszerű elmulasztása abban az esetben, amikor - mint ez gyakran történt - például az esketési ceremóniát kisebb imaházban, esetleg magánál a családnál végezték el, s ezt egy helyi rabbi, s nem a hitközségi központhoz tartozó papi személy celebrálta. Márpedig az 1920 előtti felmérésünkben megfigyelt esketéseknek nem kevesebb mint egy negyede (26%-a) történt templomon kívül, és további 12%-uk egyszerű imaházban. [8] Köztudomású, hogy a polgári házasság hivatalossá tétele után a keleti ortodoxia jó része sokáig ignorálta ebbéli törvényes kötelezettségét. Így eshetett meg, hogy például az igencsak hagyományos hírű Máramaros megyei zsidóságban született gyermekek hivatalos törvénytelenségi rátája a század elején a legmagasabbak között volt az országban. Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy a rituális házasságok (s talán az ezekből származó gyerekek) egy töredéke Pesten is bejegyzés nélkül maradt. Eltérő indokkal ugyan, de alulregisztrálás mindkét hitközségi csoportnál előfordulhatott.
      Ezek a további tisztázó kutatásokig nehezen áthidalható bizonytalanságok az ortodoxia és a neológia demográfiai erőviszonyaira csak óvatos becslést tesznek lehetővé. E szerint a konzervatívabb hitközség kötelékében lévők a pesti zsidóságnak kevesebb mint egyhuszadát (5%) képezhették.
      Ezt a becslést közvetett adatokból is meg lehet erősíteni. Egy igen értékes, de sajnos egyedülálló összeírás szerint [9] ismeretes például az 1926-os évben magukat szombattartóknak minősítők országos listája. Mivel maga az összeírás is ortodox kezdeményezés volt, valószínűleg az előírt szombati munkaszünetet tiszteletben tartók túlnyomó része (ha talán nem mindegyike) az ortodoxiához tartozott. Még ha a szombattartókat kizárólag az aktív ortodox népességgel azonosítjuk is, a Budapesten összeírt nyolcszázhúsz szombattartó az itteni rokonnépességnek alig több mint 1%-át jelentené. [10] Pontosabb becslést enged meg azonban, ha csak a foglalkozási körülményeik szerint jobban azonosítható 441 szombattartó kereskedőt arányítjuk a fővárosban működő hasonló foglalkozású aktív zsidó vallásúhoz, akiknek száma az 1930-as népszámlálás szerint 13961 volt. [11] Ezek szerint még a többinél - mint az alábbiakban is látni fogjuk [12] - általában sokkal gyakrabban hagyományosabb beállítottságú önálló kereskedőknek is csupán 3,2%-ot meg nem haladó töredéke tartozhatott formálisan az ortodoxiához. A legtöbb egyéb foglalkozási csoportnál ez az arány még ennél is csekélyebb volt.
      Ez a megjegyzés jó alapot képezhet az ortodoxia társadalmi bázisának tanulmányozásához, melyre nézve több megközelítő jelzést szolgáltat a házasodók és a házastársak szüleinek foglalkozási csoportok szerinti megoszlása. Összehasonlításul az így kialakított adatsorhoz csatoltuk az 1937-es év homogám zsidó házasainak megfelelő adatait. [13]
      Bár a házasok szüleire nézve a mintegy egyharmados adathiány valamelyest bizonytalanná teszi az összehasonlítások érvényét, a párhuzamos adatsorok tanulságai teljesen egyértelműek. Az ortodoxia elsősorban és túlnyomórészt a kis- és nagykereskedők, ezek alkalmazottai és munkásai köréből, valamint a tradicionális kisiparosságból, s nem kis részt magából a hitközségek személyzetéből rekrutálódott. A hagyomány őrző zsidóságnak a történelmileg leghagyományosabb „zsidó” foglalkozási kategóriák képezték majdnem kizárólagos bázisát. Logikus generációs különbségek gyanánt könnyen értelmezhetőek a házasuló ortodox férfiak és a házasok felmenői közötti foglalkozásszerkezeti eltolódások. Míg a férjek nemzedékében még sokkal több a segéd, a munkás és kevesebb a nagypolgári önálló, a házasulók szülői között már alig találni segédet, munkást: az életciklusbeli mobilitás ezeket rendre önálló kis- vagy nagykereskedőkké, esetenként nagyiparossá vagy egyéb tulajdonnal, tőkével bíró polgári önállóvá változtatta. Hozzá kell tenni, hogy az ilyesfajta, más miliőkben talán kivételesnek tűnő intra-generációs mobilitás az ortodox kereskedő- és kisiparosvilág gazdasági szerkezetéből logikusan következik. Az itt számbajövő munkásréteg majdnem kizárólag kisalkalmazottakból, segédekből, esetleg a nők között varrónőkből állt, akik leggyakrabban kis műhelyek dolgozói voltak. Ezeknek rétegjellegét inkább meghatározta a kistulajdonossal kialakított patriarchális kapcsolat, a szigorú munkavállalói viszonyon messze túlmutató érzelmi-emberi érdekközösség, mely legtöbbször az ortodox vallásgyakorlat közösségét is magába foglalta, evvel együtt az „egymás között” élés igényét is. A lakóhelyek s a munkahelyek erős területi szegregációja az imaházak közelében ugyanerre a tömbszerű csoportintegrációra utal. Nem számított az ilyen típusú munkakapcsolatban kivételesnek a kiszemelt segéd házassága a tulajdonos lányával s ezt követő átlépése az „önállók” kategóriájába, vagy a kisvállalkozás átadása a gyakran a családi vagy kliensi körhöz tartozó munkavállalónak.

Az pesti ortodox (1911-1931) és állami (1937) anyakönyvekben szereplő házasokkal kapcsolatos foglalkozási adatok

1911-1919 (N=297)1920-1931 (N=622)összes
férjférj
apja
feleség
apja
férjférj
apja
feleség
apja
1937
mezőgazdasági1,71,41,00,81,22,5-
munkás, művezető, kis-
alkalmazott, segéd
20,05,94,517,12,82,535,7
kisiparos11,79,88,07,613,411,07,1
kiskereskedő41,050,555,243,151,651,620,7
magán-, köztisztviselő10,03,96,514,03,25,523,3
diplomás értelmiségi8,63,92,06,02,83,29,2
nagypolgári önálló4,414,714,46,816,411,23,4
hitközségi alkalmazott2,49,88,04,48,811,7-
egyéb0,7-0,50,20,50,70,4
összesen100,0100,0100,0100,0100,0100,0100,0
ebből ismeretlen (%)1,731,332,31,131,535,50,2

      A két megfigyelt korszak adatai között is észlelhető egyébként valamelyes eltolódás a „polgári” rétegek javára, ami teljesen megfelel az össz-zsidóságon belül számontartott általános, s a polgárosodás irányába mutató történelmi mobilitási trendnek. Az eltérésekből világosan kirajzolódik a zsidóságra jellemző, ismét csak leghagyományosabb szakmai mobilitási modell, mely a meglévő (legtöbbször kereskedelmi eredetű) tőketípus gyarapításával és forgatásával jár, s kevésbé a szellemi jellegű befektetésekkel. Az igazolt műveltség (iskolázottság) szakmai gyümölcsöztetése láthatóan a neológiára jellemző inkább, hiszen az 1937-es összes házasodó zsidó férfi között az alkalmazott vagy szabadfoglalkozású szakértelmiségi réteg az összesnek közel harmadát teszi ki, ami pusztán a neológiára kivetítve még ennél is magasabb arányt jelent. (Az ortodox férjeknél ez az arány nem haladja meg az egyötödöt.) Feltűnő az összes 1937-es házasulónál a munkásréteg jelentős, egyharmadot is meghaladó képviselete. Finomabb elemzés segítségével (melynek adatbázisát más forrásból kellene összeállítani) ki lehetne mutatni, hogy a neológiához számított munkásság zömmel inkább a nagyipar vagy a kevésbé tradicionális nagykereskedelem alkalmazottja volt, ha nem is ugyanolyan megoszlásban, mint a nem-zsidó munkásosztály.
      Eredményeink tehát messzemenően igazolják, s egyben pontosítják az ortodoxia szakmai-gazdasági bázisáról alkotott közkeletű képet, mely a tradícióőrzést a gazdasági önállók egzisztenciájához s az ezektől függő munkás és alkalmazotti rétegek életmódjához mint objektív létfeltételhez kapcsolja. Ebben az összefüggésben talán az a leginkább figyelemre méltó, hogy az ortodox vallásossághoz való ragaszkodás a fővárosi nagypolgári önállók nem jelentéktelen részénél is megmaradt, egészen a világháborúk közötti korszakig bezárólag. A hagyományos nagytőkési és tulajdonosi státusz felé való mobilitás egyáltalán nem zárta ki tehát a felekezeti tradíciók szigorú tiszteletben tartását.
      Az ortodoxia társadalmi begyökerezettségére nézve fontos módosító jelzést szolgáltatnak a regionális eredetre és a lakóhelyre vonatkozó adataink.
      A következő táblázat az ortodoxia sajátosan erős vidéki begyökerezettségét példázza, vagyis azt, hogy a budapesti vallásos hagyományosság tulajdonképpen egy vidéki rokonnépesség nyúlványának tekinthető, amennyiben - fél évszázadon keresztül alig növekvő arányban - a fővárosi ortodox házasok (különösen a férfiak) meghatározó többsége vidékről vagy külföldről jövő bevándorló volt, sőt, nem jelentéktelen kisebbségük (a férfiaknak közel kétötöde) még a házasságkötés idején is vidéken lakott.
      Többféle kiegészítő vagy az előbbieket minősítő feltevést is valószínűsítenek ezek az adatok. Egyrészt azt sugallják, hogy a városi törzsökösség a neológia irányába mozdította el tendenciálisan még az ortodox beköltözők egy részét is. Tudjuk ugyanis, hogy az 1937-es házas népességnek (s az 1930-as népszámlálás által megragadott egész budapesti zsidó rokonnépességnek) már majdnem a fele (pontosan 44,4%-a) a fővárosban született [14]. A neológoknál szükségszerűen még magasabbnak kellett lenni a helyi eredetűek arányának. Kézenfekvő az a hipotézis, hogy a történelmileg fokozatosan beáramló hagyományos zsidóság egy része a dominánsan reformpárti vagy vallásilag elközömbösülő városi rokonnépességben maga is fellazította a hagyományos rítusközösség kötelékeit. A főváros „modernizációs” hatásának főképp csak a vidéki gyökerű első nemzedékbeli bevándorlók egy része állt ellen. Ugyanezt a megfigyelést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a pesti ortodoxia az állandó vidéki feláramlás nélkül kimerült volna, s túlélését messzemenően a vidéki ortodox tömbökkel való állandó ozmózisszerű kapcsolattartás és friss vidéki elemek rendszeres csatlakozása biztosította. E tekintetben még azt is sejtetik adataink, hogy ez az egyenlőtlen cserekapcsolat az első világháború végéig sokkal intenzívebb volt, míg a világháborúk közötti korszakban valamelyest (s az évek során egyre inkább) meggyengült, nyilván mind a nyugat-, mind a keletmagyarországi ortodoxia jó részének az országhatárokon túlra kerülése folytán.

A budapesti születésűek valamint lakhelyűek %-a az ortodox házasok (1873-1895 és 1911-1931) és a budapesti születésűek %-a az összes zsidó házas (1937) között

Bp.-i születési helyűek %
o r t o d o x o k
összesBp.-i lakhelyűek %
o r t o d o x o k
1873-
1895*
1911-
1919
1920-
1931
19371911-
1919
1920-
1931
vőlegények között12,5%10,1%17,7%43,8%62,5% 61,3%
menyasszonyok között21,5%17,2%27,5%53,5%73,0%70,0%
*Csak a házasuló ortodox kereskedőkre nézve. Prepuk Anikó adatai, id. mű, 91.

      Szemléletesen bizonyítja a budapesti ortodoxia szoros összefonódását a országhatárokon belüli és kívüli hagyományos zsidó népességgel a házasulók születési régióinak és megyéinek listája az onnan származók számarányai szerinti rangsorolásban. A legfontosabb „küldőhelyek” zöme egyértelműen a lengyel-román stettl-kultúrában, s ennek keletmagyarországi nyúlványaiban helyezkedett el. Az összes férfinak közel kétötöde (38,1%) a kelet-európai ortodoxiából szakadt ki vagy az 1919 előtti Magyarország északkeleti határai mentén elterülő megyékből származott. Ugyanakkor számottevőnek bizonyult a nyugati típusú ortodoxia jelenléte is a vidékről bevándorlók között. Az 1919 előtti északnyugati országrész megyéi a házasuló budapesti ortodox férfiaknak több mint egytizedét szolgáltatták (sőt a jórészt ugyanahhoz a felekezeti kultúrkörhöz tartozó Győr, Komárom és Esztergom vármegyékkel együtt nem kevesebbet mint 16%-ukat). Mégis, nyilvánvaló ezekből az adatokból egy ugyancsak viszonylagos, de erős „keleti túlsúly”, s ez elégséges magyarázattal szolgálhat a fővárosi ortodoxiában még a világháborúk közötti időkben is továbbélő jiddisajkú vallási kultúra dominanciájára. [15]
      Fontos tanulságot tartalmaz a menyasszonyok és a vőlegények budapesti illetősége között megfigyelhető állandó és jelentős eltérés is (mindig az előbbiek javára). Az a tény, hogy az eladósorba kerülő lányok mindkét hitközségnél sokkal gyakrabban voltak helyi születésűek vagy lakosok, a nők fölött gyakorolt erősebb családi kontrollra, s ezeknek a családtól való erősebb függőségére is utal. Igaz, a menyasszonyok nagyobbik része is „bevándorló” volt Budapesten, ők azonban minden bizonnyal legtöbbször családjukkal együtt érkeztek vagy már bevándorló családban születtek: ezért lehetett nagyobb hányaduk „helybenszülött”. A férfiak, mivel felkerülésük indoka a biztonságkeresés mellett éppen a jobb fővárosi érvényesülési piacokra való jutás volt, inkább egyedül jöttek. A házasok közötti „bennszülöttségi” ráták egyenlőtlensége az egyéni, „stratégikus” migráció feltételeinek nemi egyenlőtlenségeit tükrözi.
      Az ortodox házasok rezidenciális koncentrációja pontosan igazolja az előbbiekből logikusan következő tényt, mely szerint az idővel nem csökkent a hagyományos vallásosság konkrét helyi beágyazottsága a legfőbb zsinagógákat és imaházakat körülvevő negyedekben. Mind 1919 előtt, mind azután az ortodoxia jóval több mint kétötöde a pesti VII. kerületben lakott, s körülbelül ugyanannyi jutott (bár az idővel valamelyest csökkenő arányban) a két szomszédos kerületre, a VI.-ra és a VIII.-ra. Ez az igen erős koncentráció ugyan meghaladta, de nem nagyon számottevően a fővárosi zsidóság egészének összpontosulását a pesti városrész négy legbelsőbb kerületében. Az ortodoxia és a neológia elhelyezkedésében a legjelentősebb eltérést az V. kerületben találjuk, mely egészében a kevéssé hagyományos vagy már kifejezetten elvilágiasodott zsidó polgárság és értelmiség lakókörzetének számított. Hasonlót lehet mondani a többi, nem központi kerületről, ahol az ortodoxia jelenléte statisztikailag elhanyagolható, míg a neológia, bár gyengébben, mint a pesti belkerületekben, mindenütt szignifikánsan képviseltette magát, elsősorban az asszimilációt legjobban elfogadó töredékeivel. Az ortodoxia tömbszerű települési hajlamát (mintegy önszegregációját) beszédesen illusztrálják a következő táblázat adatai.
      Végül nem zárhatjuk le az ortodoxiáról készített bármily sommás szociológiai vázlatunkat anélkül, hogy néhány felvételi adatunk felhasználásával ne vessük fel empirikusan a budapesti ortodoxiának a nemzeti jellegű asszimilációban való részvétele kérdését. Köztudott, hogy az ortodox vallásosság hosszú ideig elidegenítőleg hatott a nemzeti asszimilációs mozgalomra, főképp mert ez a hagyományőrzésre beállított felekezeti kisebbség a világi jellegű „kölcsönnacionalizmusban” a vallásosság életközpontúságának meggyengülését és sajátos csoportazonosságának megkérdőjelezését látta. A 19. század nagy részében az ortodox rabbikar minden olyan újítást ellenzett - még azokat is, melyek látható gazdaságitársadalmi előnyt hozhattak csak a zsidó népesség számára, így sokáig az emancipációt is -, amely a hitközösség etnikai különállását csorbította volna. Az ortodoxia elvből semmiféle magyarító mozgalomban vagy a társadalmi integrációt elősegítő fellépésben nem vett részt, s a magyar államiságon belül az 1868-as zsidó kongresszus után ráoktrojált közjogi autonómiát is csak mint „kisebbik rosszat” fogadta el. A nyelvi-kulturális hasonulásnak és beilleszkedésnek egy fokát azonban az ortodoxia sem tudta elkerülni. Ez főképp a magyar etnikai határokon belül elhelyezkedő ortodox zsidó tömegekre vonatkozott. Ha a zömmel rutén- és románlakta Máramaros megyében csak az ottani zsidóság 15%-a nyilvánította magát magyar ajkúnak az 1910-es népszámlálás kérdőívein, Erdélyben ugyanakkor már 34% és a többi északkeleti megyében nem kevesebb, mint 53% volt a magyar „főnyelvű” zsidók aránya, igaz, szemben a budapesti 85%-kal. [16] A nyelvi elmagyarosodás a század vége óta még magát az ortodox rabbikart is megérintette, hiszen egy korabeli statisztikai kimutatás értelmében 1912-re a hozzájuk tartozó zsinagógák 13 százalékában már magyarul (minden bizonnyal magyarul is) prédikáltak, ugyanakkor, amikor a neológia templomaiban persze már uralkodóvá vált (88%-ukban) a hivatalos magyarnyelvűség. [17]

Az 1911 és 1931 között Budapesten házasodó ortodox vőlegények és menyasszonyok megoszlása a fővároson kívüli születési helyek szerint* (az összes házasuló %-ában)

vőlegényekmenyasszonyok
1. Galícia, Bukovina10,2 7,4
2. Máramaros vm. 6,9 5,8
3. Nyitra vm. 4,5 7,7
4. Zemplén vm. 4,8 2,7
5. Pozsony vm. 3,5 3,4
6. Nógrád vm. 3,4 3,1
7. Szabolcs vm. 3,5 2,3
8. Szatmár vm. 3,2 2,7
9. Pest-Pilis-Solt vm. 2,4 3,3
10. Sopron vm. 2,4 2,7
11. Bars vm. 2,4 2,0
12. Bereg vm. 1,9 2,3
13. Tolna vm. 2,8 1,3
14. Esztergom vm. 1,3 2,7
15. Komárom vm. 1,3 2,7
16. Ung vm. 2,8 0,6
17. Veszprém vm. 2,1 1,4
18. Vas vm. - 2,3

Az 1911 és 1931 közötti ortodox házasok (menyasszonyok és vőlegények) és az egész zsidó népesség lakóhelyi megoszlása 1930-ban Budapesten kerületek szerint

V.VI.VII.VIII.IX.másösszes
ortodox házasok, 1911-19194,720,443,325,64,02,2100,0
ortodox házasok, 1920-19316,819,544,219,53,86,1100,0
egész zsidó népesség (1920)*10,922,632,015,55,912,9100,0
* Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyve, 1913-1920, 33.

      E bevezető talán indokolja, hogy pontosabban megnézzük, milyen jelzéseket szolgáltat felvételünk az pesti ortodoxia esetleges 20. századi magyarosodására nézve. Nem áll rendelkezésünkre anyanyelvi vagy a nyelvhasználatra vonatkozó adat, viszont a családnevek jellegére és a személynév-választásra vonatkozó jelzések ebben az összefüggésben értékes támpontul szolgálhatnak arra nézve, hogy a személyes önazonosítás milyen messzemenően őrizte meg hagyományait a világháborúk közti időkig.
      A következő táblázat azért fontos, mivel a névbesorolás etnikai kategorizálásának bizonytalanságai ellenére világosan kiolvasható belőle (s itt talán szabad kiemelni, hogy hasonló kísérleti eredmény eddig még egyáltalán nem állt rendelkezésre) a századelő pesti ortodox és neológ népessége két nemzedékének (a házasságkötőknek és szüleiknek) jelentősen eltérő családnév-megoszlása, mely az asszimilációs mozgalomban való különböző szintű részvételre enged következtetni.
      Igaz zömmel az összes megfigyelt idegen nevű még ebben a korban is, német nevet visel, illetve egytizednél kisebb részarányuk zsidós vagy más idegen nevet. De még a hagyományos családnevet megtartók között is feltűnő, hogy az ún. „zsidó” vagy „zsidós” nevűek [19] százaléka az ortodox házasulók és felmenőik körében szignifikánsan nagyobb, mint a túlnyomóan neológ hátterű mintacsoportban. A különbség valószínűleg a két felekezeti kultúrkörhöz tartozók eltérő eredettörténetére vezethető vissza. Míg a neológia túlnyomóan a Cseh-, Morva- és Németországból származó zsidóság leszármazottja a 20. századi Magyarországon, akiknél a II. József által elrendelt német családnév-felvételt sokkal radikálisabban hajtották végre, az ortodoxia (mint láttuk) többségében még századunkban is a korábbi keleti országrészekből vagy a keleti országhatáron túlról származott. Ezeknek őseit részben (az oroszok által megszállott Lengyelországból vagy Ukrajnából, Bukovinából és Moldovából, esetleg a Balkánról eredőket) nem is érintette a Habsburg Monarchiában elrendelt, de egyes német államokban is bevezetett név-németesítés. Így ezeknek egy nagyobb töredéke tarthatta meg hagyományos törzsi (Kohn, Lévi, stb.) vagy szláv származéknevét (Jakubovics, stb.).

Az 1911 és 1931 közötti ortodox házasodók és az összes 1937-es zsidó házasodó, valamint felmenőik családnevének etnikai jellege %-ban [18]

ortodoxösszes
1911-19191920-19311937
magyarnémet„zsidó”magyarnémet„zsidó”magyarnémet„zsidó”
férj13,874,15,710,579,6 5,327,8 60,44,7
feleség 4,7 86,95,7 8,478,5 5,322,9 64,32,0
férj apja6,8 80,06,1 6,383,0 5,5???
férj anyja5,6 82,55,7 5,083,0 5,6 9,1 78,55,7
fel. apja4,7 86,85,7 7,779,6 9,5???
fel. anyja4,1 81,48,1 5,281,6 7,4 6,9 81,54,1

      Legfontosabb eredményeink azonban a névmagyarosodás mértékére vonatkoznak. Itt a neológia és az ortodoxia közti különbség számottevő, hiszen a megfigyelt összes 1937-es házas két-háromszor gyakrabban viselt magyar nevet, mint a korábbi kor ortodox házasai, sőt még a neológ többségű népesség anyái is mintegy másfél-kétszer gyakrabban, mint az ortodox anyák nemzedéke. (Sajnos az apákat adathiány miatt nem tudjuk összehasonlítani.) Tudjuk, ezt az összehasonlítást nem zavarja meg jelentősen a korszakban tovább folyó névmagyarosítási mozgalom, hiszen zsidók névmagyarosítási kérelmét már az 1919 utáni években csak kivételes (elsősorban frontharcosi) érdemekre való hivatkozásra, tehát igen ritkán engedélyezték [20]. Így egyértelműen bizonyítható, hogy az ortodoxia a hagyományőrzést a családnév-őrzésre is messzemenően kiterjesztette.
      Mégis, táblázatunk azt is igazolja, hogy a magyarosító mozgalom az ortodoxiában is nyomot hagyott, leginkább a 20. században aktív házasuló férfiak között, hiszen ezeknek több mint egy tizede már magyar családnevű volt. Mi több, mindkét nembeli ortodox házasuló apáinak nemzedékében is jóval több (6-8%-nyi) magyar nevűt találni, ami arra utal, hogy a magyarosító mozgalomban az ortodoxia egyes elemei, főképp a férfiak már a múlt század vége óta, bár nem tömegesen, részt vettek. Kísérleti eredményeinket ki is tudjuk egészíteni továbbiakkal. Így például a magyar családnevet viselő ortodox házas férfiak és felmenőik részarányai jól hasonlíthatók az 1926- os szombattartó önállók 7%-os [21], az 1933-as pesti ortodox elemi iskolások 6%-os [22], a pesti ortodox polgári iskolások 8%-os [23] részarányaihoz a megfelelő rokoncsoportokban. Más adatokból még azt is valószínűsíteni lehet azonban, hogy ez a szerény, de nem jelentéktelen ortodox kezdeményezésű névmagyarosítás minden bizonnyal elsősorban a főváros belső kerületeiben kiteljesedő asszimilációs impulzusok következménye. Így az Újpesten és Rákospalotán 1926-ban összeírt szombattartók között egyetlen magyar nevűt sem találni.
      A családnév-változtatás miniszteri engedélyhez kötött, látványosan stratégikus lépés volt a formális asszimiláció irányába, szemben az utónév-választással, amely sokkal spontánabb, kívülről nem vagy alig kontrollált, a családok sajátos hagyományát, önképét, a születő gyerekeknek szánt társadalmi-szimbolikus rendeltetést leképző, s mindenekelőtt szabad választáson alapuló aktus volt. Ezeknek módszeres összesítése érdekes betekintést enged az informális asszimilációs elmozdulások és opciók történelmi alakulásáról a vizsgált réteg különböző generációs és nemi csoportjainál.
      A két párhuzamos névanyag szépen demonstrálja, hogy a formális felekezeti hagyományőrzés hosszú távon egyáltalán nem akadályozta meg a gyerekeknek adott polgári nevek fokozatos eltávolodását a hagyományos héber vagy jiddis névanyagtól, s a nem-zsidó társadalomban is divatos nevek felvételét.
      A múlt század derekán született ortodox férfiak leggyakrabban héber (Sámuel, Dávid, József, Jakab, Ábrahám, Mózes stb.) vagy német (Móric, Ignác, Adolf, Bernát, Ármin stb.) nevet viseltek. A ritkábban választott nevek között azonban sok volt a jiddis eredetű (Sélig, Heskel, Feiwel, Eis sig, Leib, Hillel), de néha már magyart is találni (pl. Ede, Gyula, Elek) vagy olyat, mely elmagyarosított bibliai vagy más (német, nyugati) eredetre vall (Mihály, Károly, Gerzson, Nándor, Leó stb.). A nők névadási szokásait is a héber-német hagyomány uralta elsősorban, de itt sokkal nagyobb tér jutott már ezekben a korai nemzedékekben is a divatnak. Így nemzetközileg vagy az országban elterjedt „divatnevek” is (pl. Róza, Júlia, Katalin, Erzsébet) is bekerültek a leggyakrabban választott nevek közé. Már ekkoriban sokszor előfordult kifejezetten népi magyar név is (pl. Borbála). A ritkábban választott s meglehetősen szétszórt, nagyszámú névanyagban domináltak azonban a jiddis-német (Chane, Dwora, Száli, Heine, Scheindl, Feige, Reisel, Zsányi, Léni, Rézi stb.), a divatos német s esetenként magyar nevek mellett.

Polgári utónévadási szokások a pesti ortodox férfiaknál nemzedéki csoportokként

m e g k ö z e l í t ő l e g e s   s z ü l e t é s i   é v c s o p o r t
1850-1870*1875-1890**1895-1905***
60 névviszonylagos
gyakoriság (%)
52 névviszonylagos
gyakoriság (%)
55 névviszonylagos
gyakoriság (%)
Sámuel6,7 Móric5,4 Sándor8
Mór(ic)5,2 Dávid5,4 József8
Dávid5,2 Ábrahám4,5 Miklós4
József4,9 Sándor4,5 Jenő4
Jakab4,9 Mózes3,6 Gyula3
Ignác4,9 Salamon3,6 Lajos3
Ábrahám4,1 Jakab3,6 Ferenc3
Mózes3,6 Jenő3,6 Mór(ic)3
Adolf3,6 József3,6 László3
Bernát3,1 Sámuel3,6 Izidor3
Salamon3,1 Gyula3,6 Dezső3
Ármin3,1 Nátán2,7 Henrik3
Márk3,1 Henrik2,7 8 más név2 = 16
Izsák2,6 Leib/Lébi2,7 35 más név1 = 35
Izrael2,1 Ferenc2,7 ___________
Lipót2,1 12 más név1,8 = 21,6 összesen100,0
Mayer2,1 25 más név0,9 = 22,5 N = 99
Manó2,1 ___________
Herman2,1 összesen100,0
Simon1,5 N = 111
Henrik1,5
Sándor1,5
Vilmos1,5
Nátán1,5
12 más név1,0 = 12
23 más név0,5 = 11,5
___________
összesen100,0
N = 193

      * Az apák neve az 1911-1914-es pesti ortodox házas anyakönyvekből
      ** Az 1911-1914-ben házasodó ortodox férfiak neve
      *** Az 1930-1931-ben házasodó ortodox férfiak neve

Polgári utónévadási szokások a pesti ortodox nőknél nemzedéki csoportokként

m e g k ö z e l í t ő l e g e s   s z ü l e t é s i   é v c s o p o r t
1855-1875*1880-1895**1900-1910***
67 névviszonylagos
gyakoriság (%)
62 névviszonylagos
gyakoriság (%)
50 névviszonylagos
gyakoriság (%)
Roza/lia8,0 Roza/lia9,3 Margit8,8
Fán/n/i6,4 Ilona6,5 Ilona7,8
Regina6,4 Szerén/a3,7 Szerén/a5,9
Mária4,8 Berta3,7 Anna4,9
Hanni4,2 Terézia2,8 Irén3,9
Berta3,7 Jolán2,8 Berta3,9
Borbála3,7 Erzsébet2,8 Hermin/a2,9
Netti3,2 Margit2,8 Magda/dolna2,9
Ráchel3,2 Sára1,9 Alíz/Alice2,9
Janka3,2 Chane1,9 Erzsébet2,9
Karolina2,7 Hermin/a1,9 Etel2,9
Pepi2,7 Gitel1,9 Olga1,9
Julia/nna2,1 Száli/Záli1,9 Karolina1,9
Katalin2,1 Reile1,9 Szidónia1,9
Rifka2,1 Eszter1,9 Elza1,9
Freide2,1 Rebeka1,9 Lívia1,9
Eszter1,6 Rezsin1,9 Teréz1,9
Malvina1,6 Gizella1,9 Aranka1,9
Matild1,6 Janka1,9 Sarolta1,9
Mina1,6 Aranka1,9 Mária1,9
Eleonóra1,6 Sarolta1,9 Jolán1,9
Erzsébet1,6 Olga1,9 Piroska1,9
Betti1,6 Julia/nna1,9 27 más név1,0 = 26,4
9 más név1,1 = 9,9 Irén1,9 ___________
35 más név0,5 = 18,6 38 más név0,9 = 35,5 összesen100,0
___________ ___________ N = 102
összesen100,0 összesen100,0
N = 188 N = 107

      * Az anyák neve az 1911-1914-es pesti ortodox házas anyakönyvekből
      ** Az 1911-1914-ben házasodó ortodox nők neve
      *** Az 1930-1931-ben házasodó ortodox nők neve

      A következő, a századvég évtizedeiben született nemzedékeknél már jelentős eltolódást találunk a divatos korabeli nevek felé a héber-jiddis nevek kárára. A férfiaknál ugyan a legnépszerűbb nevek között még mindig sok a héber eredetű (Dávid, Ábrahám, Mózes, Jakab, Salamon), de gyakran szerepelnek a korabeli „divatnevek” is (Sándor, Ferenc), sőt magyar nevek is (Gyula, Jenő). Ez utóbbiak már közel azonos súllyal jelennek meg a ritkábban választott nevek között, mint a jiddis-német nevek. Ezeknél a generációknál még tisztábban kitűnik, mint korábban, hogy a nőket érintő névadási modellek sokkal korábban belesimulnak az általános hazai gyakorlatba. A héber nevek itt már érezhetően visszaszorulnak, s bár a jiddis eredetűek még nem ritkán fordulnak elő, a nemzetközileg elterjedt nevek mellett, melyek uralják ezt a névanyagot (Róza, Teréz, Jolán, Erzsébet, Margit, Berta) megjelennek több-kevesebb gyakorisággal a kifejezetten magyar vagy magyaros hangzású elnevezések is (pl. Aranka, Sarolta, Piroska, Ida, Etelka).
      Az utolsó megfigyelt nemzedékeknél, melyek a századelőn indultak, már mindkét nemnél egyértelműen áttörtek a „divatnevek” és a magyar vagy magyaros nevek. Mind a héber, mind a jiddis eredetű névanyag eltűnőben van a legnépszerűbb nevek között. A férfiaknál csak az Izidort és a Sámuelt találjuk többször anyagunkban, a nőknél már egyáltalán nem szerepelnek gyakran (talán a Szeréna kivételével) ilyen, a vallási-kulturális hagyományra emlékeztető, s kollektív elhatárolódást, öndistinkciót kifejező nevek. A férfiaknál a viszonylag gyakran választott Gyula és Jenő mellett feltűnnek a millennium után ismét divatba hozott s vagy „ősinek” számító, vagy nyelvújítás-szülte (más nyelvből átmagyarított) nevek is (mint Zoltán, Béla, Kálmán, Győző). A nőknél történelmi veretű magyar nevet ugyan alig találni (talán az Etel kivételével), de a magyaros, bár legtöbbször nem magyar eredetű nevek (pl. Margit, Ilona, Anna, Erzsébet, Irma, Aranka, Piroska, Emma) a névanyagnak már igencsak jelentős részét szolgáltatják.
      A nevek kulturális szimbolikájának értelmezése igen komplikált feladat, hiszen a nyelvi-etnikai eredetre való utalást nem feltétlenül értelmezték a névadók ugyanúgy, mint a magukat bármily elfogultalatlannak tartó, de az érintett alkultúrán kívül lévő kutatók, nem beszélve arról, hogy a nevek egyszerű etnikai-kulturális besorolása is számos technikai nehézség forrása. Ráadásul a fentiekben elhanyagoltuk az anyakönyvekben nemegyszer előforduló kettős neveket, illetve nem ismerjük a családok által esetleg „belső” használatra szánt, de a 20. századi gyakorlatban már anyakönyvi bejegyzésre nem kerülő héber neveket. A pesti ortodox utónévhasználatban megfigyelt határozottan asszimilációs jellegű fejlődés tehát nem biztos, hogy fedi e tekintetben a helyi hagyományőrző zsidóság teljes gyakorlatát.
      Mégis megkockáztatjuk azt a konklúziót, elsősorban a családnevek és az utónevek összetételének eltérő eredményű elemzése alapján, hogy a pesti ortodoxia sem zárkózott el teljesen a külső modernizációs kihívásokra való válaszadástól. Ezt a vallási eredetű szokásrendnek részleges feladása formájában is megtette a nem-zsidó környezet igényeihez, ízlésvilágához való óvatos alkalmazkodás árán, de csak akkor, amikor ez a vallásgyakorlat lényegét, a szigorú rítusrend őrzésének esélyeit, s a csoportidentitás fenntartásához elengedhetetlennek ítélt bizonyos fokú elkülönülés lehetőségét nem fenyegette.

      1. Lásd különösen Zeke Gyula, Szakadás után, Hét évszázad a hazai zsidóság életében, szerk. Lendvai Ferenc, Sohár Anikó és Horváth Pál, Budapest, 1990, I. 145-161 és 280 skk.; u.ő., A magyarországi zsidóság hitközségeinek kiépülése, u.ott 126-144; Karády Viktor, A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegeződése, Regió 2/1994, 45-70; Palásti Mónika, A hagyaték, És hol a vidék zsidósága? szerk. Csoma Zsigmond, Deáky Zita és Vörös Éva, Budapest, Mezőgazdasági Múzeum, Centrál-Európa Alapítvány könyvek, 2, 1994, 245-265.
      2. Az újabbak között a leginkább figyelemreméltó Prepuk Anikó kísérleti kutatása: Evidence of Residential Mobility among Orthodox Merchants of the Budapest Jewish Community, 1873-1895, History and Society in Central Europe, vol. 1, 1991, no 1, 87-98. Lásd még Vörös Károly, A főváros zsidósága a két forradalom között, Kortárs, 30, 1986, 100-118; Zeke Gyula, A budapesti zsidóság lakóhelyi szegregációja a tőkés modernizáció korszakában (1867-1941), Hét évszak a magyar zsidóság életében, id. mű 162-199.
      3. Itt különösen ki kell emelni több kiváló kutató (köztük ismét Zeke Gyula és Prepuk Anikó neve említendő) közös erőfeszítésének eredményeként nemrég kiadott áttekintést az 1945 előtti magyar-zsidó társadalomtörténetről s az erre vonatkozó legújabb szakirodalomról, mely ezentúl minden újabb kutatáshoz mintegy kézikönyvül szolgálhat: Gonda László, A zsidóság története Magyarországon, 1526-1945, Budapest, Századvég, 1992.
      4. Itt mondunk köszönetet az 1951-es kényszeregyesítés után nemrégiben újjászerveződött Budapesti Autonóm Ortodox Hitközség elöljáróságának és személyesen Herczog László főtitkár úrnak és Herczog Lászlónénak, hogy kutatásainkat a nehéz években általuk átmentett és példásan rendezett irattárukban lehetővé tették. A jelenlegihez hasonló felmérést tudtunkkal még semmilyen más magyarországi hitközségre vonatkozólag nem kezdeményeztek.
      5. A fővárosi ortodoxiára nézve a Kazinczy utcai zsinagóga házassági, születési anyakönyvei és temetői parcella-könyvei állnak rendelkezésre. Ezek valószínűsíthetően az egész fővárosi ortodoxia központi anyakönyvezésére szolgáltak. Ezt tanúsítja a nem központi kerületekben lakókra, sőt gyakran vidéki illetőségű népességre vonatkozó bejegyzések nagy száma is, s az a tény, hogy az eddig azonosított levéltári források semmilyen más hasonló anyakönyvre nem utalnak. Lásd különösen Haraszti György úttörő munkáját: Magyar-zsidó levéltári repertórium, Budapest, MTA Judaisztikai Kutató-csoport, 1993, I-II. kötet.
      6. Ezekre bővebb adalékokat szolgáltat Karády Viktor, Traumahatás és menekülés, a zsidó vallásváltás szociológiai problémái 1945 előtt és után, Múlt és jövő 1994/2, 73-91, különösen 79.
      7. Erre int az a tény, hogy az összes itt megfigyelt s a Kazinczy utcai templom anyakönyveibe 1911 és 1931 között bejegyzett ortodox házasságnak egy nem jelentéktelen részét, felmérésünk szerint pontosan 14%-át vidéken kötött polgári házasság követte vagy előzte meg.
      8. Az 1920 és 1931 közötti időszakra ez már nem érvényes, hiszen ekkor már csak az esketések elenyésző hányada (6%-a) esett hivatalos zsinagógán kívüli helyiségre.
      9. Khorein Dezső, Szombat-almanach, Budapest, 1927, 152-254.
      10. Az összehasonlítás alapjául az 1930-as népszámlálás idevágó eredménye szolgálhat, mely szerint Budapesten 94665 aktív zsidó lakos volt. Lásd Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve, 1913-1920, 46.
      11. Lásd Magyar statisztikai közlemények, 96, 115.
      12. Ezt az idézett adat maga is megerősíti, hiszen az összes budapesti szombattartónak nagyobbik része (kereken 54%-a) maga is önálló kereskedő volt. Lásd még lentebb a 2. táblázatot az ortodoxia foglalkozási megoszlására nézve, mely szintén a kereskedő-társadalom túlnyomó képviseletét mutatja.
      13. Az 1937-es információkat a budapesti házas piacra vonatkozó, s a homogám zsidó házasságokról szóló, illetőleg 1/3-os szigorúan reprezentatív mintán alapuló felmérésből nyertük a polgári házasságkötésekre vonatkozó anyakönyvi bejegyzésekből. A felmérés még folyik, 1900 és 1950 között több más mintaévre. Sajnos az ortodox adatainkhoz időben legközelebbi s máris rendelkezésre álló 1937-es adatok nem tartalmazzák az V. kerület anyagát, mivel a házas anyakönyvek megfelelő levéltári másodpéldánya erre a kerületre nézve kivételesen hiányzik.
      14. Lásd Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyve, 1933, 61. Feltűnő egyébként, hogy ebben a korban a helyben születettek aránya a zsidóságban volt a legmagasabb az összes többi, Budapesten jelentősebben képviselt vallásfelekezet között. Ha a Pest megyében születetteket (5,1%) a helyben született zsidósággal egybeszámoljuk, a helybéliek aránya ténylegesen eléri a zsidó népesség felét.
      15. Prepuk Anikó felvétele az 1873 és 1895 között házasodó budapesti ortodox kereskedők között ugyanerre az „keleti túlsúlyra” mutatott rá, bár az általa feldolgozott népességben a nyugati ortodoxia képviselete még viszonylag magasabbnak bizonyult, hiszen a férfinépesség 15%-a volt „galíciai” eredetű, további 13%-a észak-kelet-magyarországi, s két észak-nyugati vármegyéből (Nyitrából és Trencsénből) az érintettek ugyancsak 13%-a származott. Lásd id. mű, 93-94.
      16. Lásd Karády Viktor, A magyar zsidóság rétegeződése, id. mű, 67.
      17. Lásd Magyar Statisztikai Évkönyv, 1912, 458.
      18. A százalékok sorok szerintiek. Helyhiány miatt csak a három legfontosabb kategóriát jeleztük. Ezek összegét egy kis volumenű „egyéb” kategória egészíti ki soronként és alnépességenként 100-ra.
      19. Ide azokat a (főképp héber) eredetű nevek hordozóit soroltuk, akiknek zsidósága nevükből egyértelműen kitűnik, pl. Baruch, Kohn, Cohen, Kagan, Lévi, Löwi, Blum, Pollák, Jakubovics, Izraelevics stb. Nem kerültek ebbe a kategóriába azok a német nevűek (Pl. Klein, Schwarz, Grosz, Braun, Epstein, Schlossberger, stb.), akiknek nevét egyes régiókban német etnikai eredetűek is hordozzák vagy legalábbis elvileg hordozhatják.
      20. Most lezárás alatt lévő s Kozma István közreműködésével folytatott felméréseink a névmagyarosító mozgalomról 1897 és 1960 között megerősítik, hogy míg 1919 előtt a névmagyarosítók többsége (mintegy 60%-a) zsidó vallású volt, 1919 után ez a százalék a zsidó népesség országos reprezentációjának szintjére, illetve sok évben ez alá süllyedt. A Gömbös-éra beköszöntével, főképp 1934 után a zsidók által benyújtott ezirányú kérvényeknek 1945-ig már lényegében sohasem tettek eleget. A korabeli statisztikus Kovács Alajos 1927-1929- ben a névmagyarosítók között mindössze 1,4% zsidót talált, 1931- 1932-ben 6,8%-ot. Lásd u.ő, A nevek és névváltoztatások statisztikája, Magyar Statisztikai Szemle, 1930, 228-240, és A névmagyarosítások 1932-ben, u.ott, 1933, 103-105.
      21. Adatbázisként a 9. jegyzetben idézett Khorein-féle összeírást használtuk.
      22. Az iskolai értesítői listák alapján
      23. u.o.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Csorba L.: Kultikus terek < > Molnár G. P.: A kalábriász parti