EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Komárik D.: Zsinagógaépítés < > Karády V.-Palásti M.: Ortodoxia

Jákob háza, Izrael sátra

Kultikus terek a Dohány utcában
és környékén

_____________
CSORBA LÁSZLÓ

Talán nem volt véletlen, hogy éppen a pesti zsidóság egyik települési területén, a leendő Dohány utca táján működött a régi századfordulón egy dohányüzem. A füstölnivalót ugyanis a termelő nagybirtokkal szoros gazdasági kapcsolatban álló terménykereskedők forgalmazták, akiknek akkoriban mintegy háromnegyede a zsidóság köréből származott. Igaz, éppen Pesten a kiváltságolt, zömében német eredetű polgárság jó ideig féltékenyen vigyázott rá, hogy a zsidó konkurencia nemhogy megtelepülni vagy ideiglenesen lakni, de még csak átutazni is alig-alig tudjon a Budával átelleni parton. Az emberbarát autokrata, II. József császár azonban 1783-ban kiadott rendeletével megnyitotta a zsidóság előtt a szabad királyi városok kapuit, így megindult Pestnek erre - az akkoriban még külvárosnak számító - környékére is a zsidó lakosság nagyobb arányú betelepülése. Amíg 1787-ben csupán 14, addig 1820-ban már 549 „Mózes-hitű” családot írtak össze a pesti számlálóbiztosok; közülük 354 családfő kereste kereskedéssel a kenyerét. [1] Országos lélekszámuk gyarapodása egyébként 1825 és 1869 között a legdinamikusabb: két és félszeresére, 190 ezerről 542 ezerre növekszik. [2] Ám ha ebben a korszakban a terménykereskedelemben, illetve a hitel- és váltóügyletekben már csökken is a zsidóság részesedése, azért nemigen tekinthető véletlennek, hogy például a legnagyobb dohánykereskedők - a különleges pályát befutó görög bankárt, Sinát most nem számítva - a zsidó származású (még ha időközben ki is keresztelkedett) üzletemberek köréből valók. A történelmi szimbólumok nyelvén ugyanis ez azt jelenti, hogy akaratlanul is beleérzünk némi szükségszerűséget a véletlennek abba a játékába, miszerint egy számban és anyagiakban rendkívüli gyorsasággal gyarapodó társadalmi csoport éppen a Dohány utca környékén talált megfelelő helyet legfontosabb vallási-közösségi intézménye számára.
      Magyarországon nem működött olyan előkelő dohánykollégium, mint I. Frigyes Vilmos porosz király udvarában, amely a legfelsőbb körökben adott teret a vaskos férfimulatságoknak. Annál inkább vonzotta viszont Szent István koronájának a bécsi Hofburgban székelő tulajdonosait az a francia példa, amely vámok, adók és monopóliumok segítségével igyekezett aranynedvet facsarni a nagy szellem szent áldozati növényéből. A dohánytörténészek szerint amikor I. Lipót német-római császár és magyar király egy alkalommal zavarban volt, miből újítsa fel vadászfelszerelését, Khevenhüller gróf - a neves katonafamília üzleti érzékkel megáldott fia - a dohánykereskedelem alsó-ausztriai monopóliumát kérte gyors anyagi segítsége viszonzásaképpen. A hatalmas bevétellel járó vállalkozást hamarosan a többi örökös tartományra is kiterjesztették, majd 1783-ban állami kezelésbe vették, de éppen a dohánytermelés és fogyasztás legnagyobb közép-európai piacát, Magyarországot nem sikerült ellenőrzés alá vonni. A dohánymonopólium behozatalának veszélyét - nem véletlenül - a reformkorban mindvégig a gazdasági kizsákmányolás fokozódásának szimbólumaként kezelték, így csupán a szabadságharc leverése után, 1850 novemberében valósíthatta meg egy császári nyílt parancs. [3]
      A hazai dohányforgalom méreteit jelezheti, hogy a múlt század első felének egyik legjelentősebb pesti vállalkozó nagykereskedője, szitányi Ullmann Mór 80 000 Ft értékű dohányraktárat emeltetett a Duna-parton. De még jellemzőbb az a tény, hogy az 1840-es években hasonló kvalitású pályatársai, Wodianer Mór és a bécsi Georg Sina báró már megelőzték őt ebben az üzletágban. 1844-ben e két utóbbi kötötte le öt évre az egész tiszántúli dohányszállítást. Csak maga Wodianer 1843 és 1847 között, egyedül Szegeden át 91 000 mázsa dohányt forgalmazott. [4] E hatalmas mennyiség fogyasztói körében, tudjuk, különleges, magyaros karakterű pipakultúra bontakozott ki a lefolyt két évszázadban a makrapipától a csibukon át a tajtékpipáig, mely legutóbbit egyébként magyar találmánynak mond a mindentudó Eötvös Károly. [5] A folyamatos társadalmi igény mindezért azt is megkövetelte, hogy a nyers dohányt eljárások sorával készítsék elő, illetve alakítsák át arra a formátumra, ahogyan majd a pipazacskókba kerülhet. Nos, az 1810-es évek közepén a régi Pestnek a mai Kiskörút ívét követő városfalán kívül, az északról érkező, de a Kerepesi országúttal egyirányba forduló Oldalországútnak (Seiten Landstrasse) a Síp utcáig terjedő szakasza egy efféle finomító műhelyről - dohánygyárról - kapta a Tabakgasse nevet. [6]
      Az anyagi és szellemi gyarapodás szükségképpen kereste az alkalmat, hogy az oly sokáig nyomorúságos körülmények közé szorított vallási-közösségi életnek végre kellően reprezentatív külső formát adjon. A környezetet Pest többrétegű zsidó társadalmának első települési centruma adta, a nagy királynőről Terézvárosnak elnevezett egykori Felső-külváros, pontosabban annak déli, 1882-ben önállósuló része, amelyet - a magyar nemzet iránti szimpátiái folytán közkedvelt királynéról - később Erzsébetvárosnak neveztek el. A városi hatóságok külön engedélyével tolerált (megtűrt), vagy kommoráns (ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező) zsidók, [7] továbbá a vásárokra érkező hitsorsosaik a 18. század utolsó évtizedében a Király utca ún. „Hauszlir”-féle házának egy szerény szobájában tartották istentiszteleteiket. 1796 nevezetes dátum a magyar főváros zsidó hitéletének történetében: az Orczy bárók hatalmas, duplaudvaros bérházának egyik bérelt helyiségében immár nem egyszerű imaterem, hanem „igazi” zsinagóga kezdte meg működését, melynek élén az óbudai hitközségtől elváló pesti zsidóság utóbb hatóságilag is elismert első rabbija, a Bodrogkeresztúrról érkező Wahrmann Izrael állt. [8]
      Az Orczy-ház külön regény a magyar főváros történetében. A Király utca és a Károly körút sarkán 142 szobából és konyhából álló 48 lakás, továbbá 37 boltozott pince adott helyet a 284 lakónak, két zsinagógának, egy „orosz” fürdőnek, három vendéglőnek, táncteremnek, kávéháznak, mészárszéknek, valamint az élelmiszert, ruhát, sírkövet árusító üzleteknek. A szóbeszéd úgy tudta, óránként egy aranyat fialt ez a hatalmas épületmonstrum a bárói családnak, melynek kiválóságai közül is kiemelkedik a költő és tábornok, Orczy Lőrinc. Az eredetileg egy-, majd kétemeletes ház 1939-es lebontásáig két telken állt, melyek egyikén egykor az az Angol királyhoz cégérezett vendégfogadó düledezett, amelyről a Városligetbe kivezető utca a nevét kapta. [9] A sok zsidó lakó miatt „Judenhof”-nak nevezett ház bal szárnyának első emeletén egy nagyobb és rendezettebb helyiségbe 1820-ban költözött át a zsinagóga, de a hívek számának rohamos gyarapodása egy újabb évtized múltán megint csak lépésre kényszerítette a hitközség vezetőit. Az épület Király utcai udvarában, a kapuval szemközt rendezték be 585 imaszékkel a helyét tekintve immár harmadik, kétszintes zsinagógát, amely több mint 40 éven át, a Rumbach Sebestyén utcai istenháza megnyitásáig volt használatban. [10]
      Mindazok a polgárosodással együttjáró társadalmi különbségek azonban, amelyek - az európai zsidósághoz hasonlóan - Magyarországon is egyre differenciáltabbá tették a zsinagóga népét, hamarosan meghatározó hatást gyakoroltak a vallásos élet formavilágára is. A pesti zsidóság alapvetően három forrásból gyarapodott a reformkorban. Az első csoport tagjai a hazai nagy birtokközpontokból érkeztek, és a legfogékonyabb rétegét képviselték a kamarai és a földesúri uradalmak bérlőiből, terményfelvásárlóiból álló társadalmi rétegnek. A másodikba a cseh-morva tartományokból, illetve Ausztriából és Kelet-Poroszországból származók sorolhatók, akik elsősorban üzleti kapcsolataik révén gyökeresedtek meg Pesten. Végül a harmadik csoport a felosztott Lengyelország és Ukrajna, illetve a Habsburg-birodalom galíciai tartománya felől érkezőkből állt, kultúrájában és életvitelében jelentősen különbözve az előző kettőtől. [11]
      Ők voltak a sokat emlegetett „galiciánerek”, a kelet-európai jiddis nyelvű, félparaszti zsidó társadalom menekültjei, akik értetlenül szemlélték magyarországi hitsorsosaik asszimilációs hajlandóságát és a nyugati, főként németországi hitéleti reformtörekvéseket célzó adaptációs kísérleteket. Mély meggyőződéssel ragaszkodtak a maguk ortodox hagyományaihoz és a chaszidikus miszticizmussal és középkori életmódparancsokkal átszőtt vallási élethez. [12] Nos, az általuk is megtestesített konzervativizmus ellenében több ún. magánzsinagóga működött már az 1820-as években Pesten a reformokat szorgalmazó templomegyletek támogatásával, de az ellentétek olyan heves jelenetekben nyilatkoztak meg, hogy az elöjáróság végül bezáratta ezeket az imahelyeket. Maga a hitközség vállalta azonban, hogy átveszi a reformpárti „Cheszed Neurim” egylet Cultustempel elnevezésű gyülekezeti helyiségét, amely eredetileg a szintén Király utcai „Fehér lúd”-házban működött.
      Az intézményt az Orczy-házban bérelt kétszintes, 491 imaszékes teremben rendezték be a bécsi példakép, a Chorschul mintájára. Utóbbi 1671 óta az első legálisan megnyitott zsinagóga volt a császárvárosban. A rá jellemző kicsinyes aggályoskodások közepette engedélyezte I. Ferenc császár 1826-ban az építkezést, és a szerény külső ma sem árulja el, hogy Bécs egyik leggyönyörűbb klasszicista termét rejti a Duna-csatorna közelében húzódó Seitenstettengasse. A bécsi zsidóság körében népszerű rabbi és hitszónok, Isaac Noah Mannheimer vezette reformgyülekezet olyan - a hagyományos nyelvet és textusokat megőrző, de a szertartási formákat mértéktartóan megújító - istentiszteleti gyakorlatot alakított ki, amely az elkövetkező évtizedekben azután meghatározó hatást gyakorolt a Habsburg-birodalom minden jelentősebb hitközségére. [13] Ezt követte az Orczy-házban megnyíló Kultusztemplom is a kórus bevezetésével, modernizált (rövidített) imarend alkalmazásával, továbbá a hitszónoklat és a külön női istentisztelet meghonosításával. Nos, növekvő gazdasági-társadalmi súlyának nyomatékával a háttérben, ennek a templomnak a közönsége döntött azután úgy, hogy kellő méretű és szépségű, de főként saját tulajdonú istenházát építtet a Baldácsy család telkén, a Dohány utcában. [14]

      Felépül az istenháza
      Miként Savoyai Jenő herceg vagy a Zrínyivel vitázó Raimondo Montecuccoli, éppúgy a Baldacci-família fiai is azért hagyták oda Itália mesésen azúrkék egét a 18. században, hogy a Habsburg császári udvarban találják meg a szerencséjüket. Giuseppe - vagy már inkább József - ugyan csupán őrnagyságig vitte Erdélyben, testvére azonban olyan komoly karriert csinált Bécsben, hogy „véghvezekényi” előnévvel körített bárói címet örökíthetett honfiúsított unokaöccseire. Az idősebbik fiú, Baldácsy Manó császári ezredesből honvédtábornok lett a negyvennyolcas napokban, ámde mivel megegyezést keresett a konzervatívokkal, minden halálkereső személyes vitézsége ellenére is súlyos kudarccal, Kolozsvár elvesztésével végződött erdélyi főparancsnoki megbízatása. Miközben Jozef Bem tábornok vezetésével az általa elveszített területeket foglalta vissza a dicsőséges erdélyi hadsereg, ő haditörvényszék előtt kényszerült tisztázni magát, de - jellemző módon - végül nem a forradalmi magyar kormányzat vezetői, hanem a győztes osztrák abszolutizmus börtönöztette be a lojális katonatisztet. [15] Öccse, Antal szintén katonamundérban töltötte ifjúságát, de korán leszerelt, és feleségével, Hunyady Anna bárónővel együtt Pesten éltek (többek között bérházaik jövedelméből), olyan jeles nemzeti és humanitárius intézményeket támogatva kisebb-nagyobb adományokkal, mint a nemzeti színház, a lovarda vagy a váci siketnéma intézet. [16]
      1837-ben vette bérbe tőlük a birtokképesség jogával akkoriban még nem rendelkező hitközség vezetősége a mai Dohány utcai templom telkét 32 évre. A városi tanács aggályos igyekezettel ügyelt arra, nehogy a spirituális haszonhoz a materiális előny is odafurakodjon valamiképp. Az adásvételi szerződésbe belefoglaltatták, hogy a telket „a vevő israelita Község csupán csak isteni tiszteletre, s oskolai czélra használhassa, az ott most már létező, vagy ezután építendő épületbe semmi hasznot hajtó keresetét, t.i. mesterséget, korcsmáltatást, húsmérést, avagy kereskedést ne gyakoroljon, s ne gyakoroltathasson, ott bolt ne nyittathassék...” [17]
      1841-ben hasonló módon és feltételekkel szerezték meg a Síp utca felé eső szomszédos területet - Nefsi Péter és felesége telkét - iskola céljaira. Világi és vallási vezetőkből álló külön bizottság keretében azután éveken át folyt a vita az építendő templom belső rendjéről. Schwab Löw főrabbi hozzájárulásával végül 1845 szeptemberében született meg a döntés arról, hogy - továbbra is a bécsi példát követve - megőrzik ugyan a hagyományos rítust, de az istentisztelet ünnepélyességét és fényét orgona és énekkar felhasználásával fogják fokozni. Kiírták a pályázatot, be is érkeztek a jeles pályamunkák, az évtized végén azonban - nagyon várva, és mégis oly hirtelen - hatalmasat fordult a történelem kereke. Az emberi jogok, az alkotmányos szabadság templomát kezdték falazni a népek azon a nevezetes 1848-as tavaszon, és e munkából a zsidóság is - miként az közismert - kivette a részét alaposan. Zsinagógát azonban szuronnyal nem lehet építeni, csupán vakolókanállal, így csak amikor Európa csendes lett, újra csendes, és elzúgtak forradalmai, akkor lehetett érdemben nekilátni ennek a munkának.
      Miután Schwab Löw főrabbi kijött a hírhedt Újépület börtönéből, ahová a szabadságharc idején tanúsított magatartásáért, a magyar kormány melletti kiállásáért zárták, meggyorsultak a templomépítési munkálatok. A pályaművek között nem volt könnyű a döntés. A tervezési megbízást a neves bécsi építész, Ludwig Förster nyerte el. [18]
      Az építkezés - melyet Förster távollétei idején Wechselmann Ignác irányított - 1854-ben kezdődött el és öt éven át tartott. Förster párhuzamosan épülő bécsi, leopoldstadti zsinagógája egy évvel korábban, már 1858-ban elkészült - nyilván erre, valamint tágabb gazdasági állapotainkra utalt Jókai Mórnak az a verse, amelyet A pesti zsinagóga címmel adott közre ekkoriban induló élclapja, az Üstökös hasábjain:

      Az építkezés eredménye a világon mindmáig a második, Európában pedig a legnagyobb méretű zsinagóga lett, amelynek költségeit csupán egy különleges anyagi erejű közösség tudta előteremteni. A zsidó közösség gazdagodásával persze együtt járt a társadalmi differenciálódás fokozódása is. Két jellemző adat a szociális skála végpontjairól: 1852-ben alakult meg Pesten a zsidó zsákhordó napszámosok egylete, míg másfelől 1858-ban osztrák nemesi címet kapott a Gönczön szegényházat alapító, zsidó vallású - de immáron nemes koromlai - Schey Fülöp, e minőségében az első „Mózes-hitű” hazánkfia, aki meghívást kapott egy főherceg, Albrecht, Magyarország helytartója asztalához. [20]
      Az építési költségeket egyébként - nagy összegű adományok mellett - elsősorban az imaszékek eladásából fedezték; ezek ára 200-500 váltóforint között mozgott. Némi átalakításokkal ma 1492 férfi és 1472 női - egy részüknél az adományozó nevét mindmáig megőrző réz névtáblákkal megjelölt - ülés található a templomban. [21] Az épület ünnepélyes avatását két tényező is késleltette. Egyfelől Schwab Löw halála (1857) óta betöltetlen volt a főrabbi széke. Másfelől 1859 eseménydús nyarán, a solferinói vereséggel és Lombardia elvesztésével végződő itáliai háború miatt fennállt annak a veszélye, hogy ideiglenes hadikórháznak rendezik be a kész, de még használaton kívüli épületet. Végül elhárultak az akadályok, és a Balti-tenger mellől, az akkori Stettin (Sczeczin) városából is megérkezett az új főrabbi, Meisel Farkas Alajos. Barabás Miklós litográfiája máig őrzi a magyar viszonyokba hamar beletanuló szónok és tanító alakját. Meisel az önkényuralmi hatóságok előtt többször is kiállt felekezetének egyenjogúsítása mellett. Sokat tett az olyan jelentős közösségi intézmények megteremtéséért is, mint a talmud-tóra iskola, az aggok háza, a nőegylet, avagy az Országos Izraelita Tanítóképző Egyesület. [22]
      „Az új pesti zsinagóga felszentelése szeptember 6-án délelőtt ünnepélyes módon megtörtént - adta hírül a nevezetes eseményt a kor legjelentősebb politikai lapja, a Pesti Napló. - A híveken kívül számos vendég - rend és vallás különbsége nélkül - jelent meg. Jelen voltak nevezetesen minden vallásbeli lelkészek, továbbá a Budán és Pesten székelő, úgy polgári mint katonai hatóságok fejei, előkelők, írók sat. A környű karzatok nőktől tarkállottak. Fleischl egyházközségi elöljáró üdvözölvén mélt. Cseh Eduárd helytartósági alelnök urat, a szertartás azzal kezdődék meg, hogy Barnay Ignác, község jegyzője, az alapítási okmányt fölolvasá. Ezután aláírták s tokjába helyezték; letétetvén a zárkő, a szokásos kalapácsütések s a voltaképi fölszentelési szertartások következének. Az építés vezetője átadá a templom kulcsát a község elöljárójának; azután a thora vagyis a szent törvény írotti példányait hozzák be ünnepélyesen s tevék a szentélybe. Úgy vettük észre, hogy mindenki maga vivé azon példányt, melyet ő ajándékozott a templomnak. Ezután az úgynevezett örök világosságot gyújtá meg a rabbi, s úgy következék a két szónoklat: egyik az új rabbi, dr. Meiseltől, a másik a nyugdíjba lépő dr. Bachtól. Az ünnepélyt a fölszentelési imádság s a „Gott erhalte” fejezé be. A zenei szerzemények, mit hallottunk, részben az erős érczes hangú kántor Friedman, többnyire azonban Wöhler úrtól vannak, s valóban szépek; szépen is voltak előadva. A beszédet illetőleg, dr. Meisel beszédét, fejtegetési részében, kitűnő alkalmi műnek mondhatjuk. Azt fejtegette, hogy az embernek nem elég a természet, nem a család sem, de Isten házára van szüksége. A mi a beszéd utóbbi, szorosan alkalmi felét illeti, ebben a szónok mindent megemlített, csak Magyarország nevét nem. Pedig Pest Magyarország fővárosa, az új templom pedig Pesten épült.” [23]
      Az önkényuralommal szembeni nemzeti tiltakozást megjelenítő Pesti Napló-nak hamarosan még ennyi kifogásolnivalója sem akadhatott Meisel főrabbi honfiúi elkötelezettségeit illetően. Ahogy mind szélesebb körben kibontakoztak a rendszer válságát kísérő tömegmozgalmak, az abszolutista elnyomás egységes elutasításának demonstrálásában fontos szerepet játszottak a legkülönfélébb társadalmi, felekezeti és nemzetiségi csoportok együttes rendezvényei. Így került sor 1860. december 19-én az Európa-szállóban egy 600 személyes „testvériesülési” lakomára, melynek Török Pál pesti református lelkész volt az elnöke, Jókai Mór és Tóth Kálmán mellett arisztokraták és egyetemi tanárok a díszvendégei, szónoka pedig Besze János, aki a szabadságharcban közösen ontott vérrel megszenteltnek hirdette a magyar-zsidó testvériséget. Másnap a polgárság nemzeti zászlókkal a Dohány utcai zsinagógába vonult, ahol sok ezren hallgatták Meisel főrabbi hazafias beszédét és áldását, majd pedig elénekelték a Szózat-ot. [24]
      Visszatérve az épület felavatására, a sok ezres ünneplő sokaságban ott állt két fiú is, akiknek az életében különleges jelentőséget kapott ez a nap. A kilencesztendős Goldziher Ignác - a későbbi világhírű orientalista és iszlám-kutató - első nyomtatott művét, a zsinagógát köszöntő ünnepi verset szorongathatta a kezében. A tizennégy éves Lechner Ödön pedig az épületet díszítő színes kerámialapokban gyönyörködhetett, melyeket a család kőbányai téglagyárában készítettek, és amelyek olyan jól beváltak, hogy a szecessziós építészet későbbi legnagyobb hazai mestere a Dohány utcai sikeres tapasztalatok alapján használta azokat előszeretettel munkái díszítésére. [25]
      Már ez az apró technikai mozzanat is jelzi, hogy Pest új zsinagógájának hatása művészettörténeti vonatkozásokban is kezdettől szélesebb körben érvényesült. Az a sajátos keleties hangulat, amit a díszítőelemek vonal- és csillagornamentikája mellett főképp a keskeny, minaretekre emlékeztető tornyok képviselnek, iskolát teremtett a zsinagógaépítészetben. Motívumai a temesvári, pécsi, debreceni, pozsonyi, malackai, jászberényi, orosházi, békéscsabai, galgóci, kolozsvári, monori, adai, székesfehérvári, nagyszombati, nagyváradi és több pesti zsinagógán is felismerhetők.
      A Dohány utcai templom születése pillanatától kezdve a legtágabb értelemben vett magyar történelem szerves része lett, ezen belül pedig sajátos szimbóluma a történelmileg kialakuló magyar nemzet zsidó hitű vagy származású tagjai közösségi sorsának. Meisel és a második főrabbi, Kayserling Mayer még németül szónokoltak, de utóduk, Kohn Sámuel, a jeles történetíró már magyarul hirdette a mózesi igéket, végpontjára juttatva azt a mintegy fél évszázaddal korábban megindult folyamatot, amelyben a szertartás szavai még az atyák nyelvén, de az alkalmi mondanivaló már a magyar nemzetbe gyökeresedő fakén csendült fel a gyülekezet házában. Említettük az 1860 decemberében tartott „testvériesülési” ünnepélyt; nos, emellett a Széchenyi István, Teleki László, Deák Ferenc vagy Kossuth Lajos tiszteletére tartott gyászistentiszteletek is jelzik, milyen hamar otthonra talált a Himnusz is a Dávid-csillaggal díszített falak között. De épp ezért az épület könnyen válhatott gyilkos indulatok céltáblájává abban a korban, amikor az ember úgy lealjasult, hogy középkori előítéletekből és csúsztatott tapasztalatokból gyúrt össze bűnbakot a maga antiszemitizmusnak elkeresztelt torz antikapitalizmusa számára. 1919 őszén sikerült időben felfedezni egy elrejtett bombát, de 1931 tavaszán egy merénylő revolvergolyói kioltották két hívő - köztük egy gyermek - életét, 1938 februárjában pedig kézigránátot hajítottak a péntek esti istentiszteletről kiáramló tömeg közé. A háború idején 27 találat érte a templomot, de 1944-ben helyet adott egy munkaszolgálatos századnak, és jó néhány esetben húzódtak oltalmába a körülötte felállított gettó lakói. [26]

      Dori a Dohány utcában
      Meleg fényű barna szem, a finom gyermekarcból a korán érő öntudat határozott pillantása - ez az első benyomás, ha a fiatal Theodor Herzl ifjúkori családi fényképeit nézegetjük. Az öntudat gyökereit a Zimonyból felköltöző zsidó kereskedőfamília, avagy a pesti Diamant-rokonság felső-középosztályhoz illő jómódjánál is inkább táplálhatta a fiú korán bontakozó irodalmi tehetsége. De vajon miféle közösségi kötődés húzódott az alakuló gondolatok hátterében? Születésének helyszíne ugyanis szimbolikusan magában rejtette egy sajátos predesztináció esélyét. Alig fél éve szolgálta Meisel főrabbi pesti híveit a szinte még festékillatú, frissen elkészült Dohány utcai zsinagógában, amikor 1860. május 2-án, az épülethez északról csatlakozó, klasszicista oszlopokkal díszes bérházban világra jött a kis Dori. A meglett férfi nevezetes naplójában, leveleiben azonban hallatlanul kevés a magyar fővárosban eltöltött első tizennyolc évére - a modern pszichológia szerint a személyiség kialakulása döntő periódusára - vonatkozó utalás. Biográfusai a német nyelv és irodalom iránti eredendő szerelmével, illetve a magyar zsidók nacionalizmusa, túlzott asszimilációs és névmagyarosító igyekezete iránti idegenkedésével magyarázzák ezt a meglepő tényt. [27]
      Ifjúságának monográfusa, Andrew Handler azonban kétségbe vonja, hogy a zsidó nemzeti gondolat és a zsidó államalapítás legendás apostola valóban erős „hungarofóbiá”-ban szenvedett volna. Bilingvis környezetben élt, otthon a német járta, Heine és Lenau lelkesítették, német színdarabokat játszott nővérével, Paulinenel a bámuló családnak. És mégis: a jeruzsálemi Központi Cionista Levéltárban kutató Handler a korai írások, cikkek vizsgálata alapján meggyőződéssel állítja, hogy az ifjú Dori nem „egy német fiú volt Budapesten”. Úgy látja, ha korán eldöntötte is, hogy író lesz belőle [28], egyáltalán nem volt eleve a német irodalom kritikátlan rajongója. Nagy lelkesültség és a magyar nemzeti gondolkodás mély értése jellemzi az ifjúkori szövegeket a problémák mind irodalmi, mind politikai vonatkozásaiban. Handler nem talált a magyarsággal kapcsolatos érzelmi konfliktusokra, sőt, különösen kitűnt szépségével Herzlnek egy Budapestről készített leírása, valamint az erdélyi országgyűlésről szóló beszámolója. [29] Iskolaváltásainál sincs nyoma súlyosabb problémáknak. A zsidó főelemiből egy reáltanodába - a mai Eötvös Gimnázium épületébe - ment, de alapvetően humán beállítottságú lévén, középiskoláit végül a Deák téren, az evangélikus gimnáziumban fejezte be. A „Wir” irodalmi önképzőkör lelke és elnöke legfeljebb közönyösen, de semmiképp sem ellenérzésekkel járhatta a belvárosi utcákat, a Duna-part korzóját és a Thonet-udvart, ahová később költöztek, avagy még inkább a zsinagóga környékét, önfeledt gyermekkora színterét. [30] Erre utal naplójának egy bejegyzése a párizsi Rue de la Victoire zsinagógájának meghitt hangulatáról: ott járva „sok dolog emlékeztetett engem ifjúságomra a Dohány utcai templomban”. [31]
      Két fontos élmény hozzájárulhatott bizonyos ellenérzések kialakulásához Herzlben: rajongásig szeretett nővére, Pauline halála 1878-ban (többek között emiatt költözik át a család Bécsbe!), illetve négy évre rá a tiszaeszlári per és politikai hisztéria, amelyet friss érzékenységgel, közelről tanulmányoz. Az is nyilvánvaló, hogy minél inkább a cionista eszmének szentelte magát, annál kevésbé érthette meg a magyar zsidóság zömének asszimilációs beállítottságát. De érzelmi viszonya a pesti múlthoz mindezzel együtt is nem tisztán negatív lett, hanem ambivalens csupán. Ennek pedig megvannak a pozitív elemei is. Scheiber Sándor, századunk második felében a zsidó tudományok talán legnagyobb hazai művelője - egyben Handler munkájának bátorítója - hívta fel a figyelmet arra, hogy Herzl még 1901-ben is - huszonhárom évvel Bécsbe költözése után és hárommal a halála előtt - hibátlanul írt magyarul. [32] További fontos mozzanat, hogy 1878-tól haláláig minden évben, a Jahrzeit idején Pestre jött a nővére sírját meglátogatni. Magyar emlékeket idézhetett a felesége, Julie Naschauer és jó barátja, a cionista mozgalom második vezéregyéniségévé emelkedő Max Nordau is, akik mindketten szintén pesti születésűek voltak. Herzlnek jó néhány magyar zsidó barátja volt, akiknek később sokat köszönhetett palesztinai terveinek török diplomáciai hátterén dolgozva. Kapcsolatban állt pl. Széchenyi Ödön gróffal, a „legnagyobb magyar” kisebbik, a századvégen török pasává emelkedő fiával, aki a konstantinápolyi tűzoltóság megszervezőjeként fontos udvari kapcsolatokkal rendelkezett. Legjelentősebb segítőjét, a II. Abdul Hamid szultánhoz kihallgatást szervező Vámbéry Ármint a leveleiben magyar kedveskedő szóval nevezte el „bácsi”-nak. Máshol arról ír, hogy a nagy orientalista tudóst látogatva felidéződött számára ifjúsága városának atmoszférája. Mezei Ernővel, a függetlenségi pártnak és sajtónak az emigráns Kossuthhoz közelálló tagjával is levelezett, azon tréfálkozva, hogy a cionizmus minálunk piros-fehér-zöld lehetne, és ők könnyen megérthetik egymást, lévén mindketten „pesti zsidók” („Pest Jew”). [33]
      A szülőház azonban ma már nem áll. A Dohány utcai templomot környező és eltakaró kicsiny épületek miatt kezdettől felmerült az igény, hogy a városképi értékek érvényesüléséhez valamiféle térrendezéssel, rálátást kellene nyitni a zsinagóga impozáns homlokzatára. Krumholtz Ágoston különösen nagyszabású - nyomtatásban, tervrajzzal együtt közreadott - terve még azt is felvetette, hogy „amerikai módszer” segítségével el kellene tolni az épületet jelenlegi helyéről. [34] Végül a századvégen megindult az építkezés: a közben megnyitott Wesselényi utca sarkára került Herzl-féle házat lebontották, és a helyére a zsinagógához stilárisan illeszkedő épületet emeltek. Mögéje az 1929-31 közötti munkálatok során hétíves árkádsor készült, belül szép parkot alkotva, lezárásában a Hősök Templomával, Vágó Ferenc és Faragó Ferenc munkájával, amelyben nevekkel telerótt márványfal őrzi az első világháborúban elesett zsidó katonák emlékét. A moreszk saroképületben 1932-ben kezdte meg működését az Országos Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény. Belsejében, a lépcsőház fordulójában kicsiny márványtábla hirdeti, hogy egykor ezen a helyen állott Theodor Herzl szülőháza. [35]

      Szomorúfűz a templom udvarán
      1944 októberében a Dohány utcai zsinagóga átmenetileg fogolytáborrá változott. Miután Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérletét kihasználva a Magyarországot megszállva tartó német csapatok Szálasi Ferencet és nyilas híveit juttatták hatalomra, erőltetett menetben születtek meg az intézkedések a magyarországi zsidóság mielőbbi fizikai megsemmisítésére. Az ún. nemzetközi gettóból - a külföldi követségek menleveleivel rendelkezőket tömörítő csillagos házakból - mintegy hatezer embert hurcoltak a Dohány utcai és a Rumbach Sebestyén utcai templomba, hogy pár nap múlva, az újlaki téglagyárból elindítsák őket a haláltáborok felé. November 29-én kelt a rendelet a „nagy gettó” felállításáról, melynek egyik határvonala a Dohány utca lett. A Nagyatádi (Kertész) és a Király utca, illetve a Károly körút által bezárt, fapalánkokkal eltorlaszolt bejáratú négyszögben közel hetvenezer áldozatot zsúfoltak össze, akik azután végigjárták a poklok majd minden szenvedéseit. [36]
      A gettó mintegy hét hétig elzárt területét nem csupán a németek vagy a nyilasok által tervezett, „központi” megsemmisítés veszélye fenyegetette, a legkomolyabban egyébként a közeledő szovjet csapatok győzelmének előestéjén. Mindennapos iszonyatot jelentett a védelem ellenére a palánkokon át benyomuló nyilas bandák fosztogatása és gyilkosságai. Bár a legvisszataszítóbb rémtetteket végül maguk a nyilas hatóságok is igyekeztek megakadályozni, a lehetetlen ellátási és higiéniai körülmények, valamint a bombázások mellett ezen fasiszta mészárlások következtében pusztult el az a sok ezer ember, akiknek a Dohány utcai zsinagóga udvarának földje adott végső nyughelyet. Bár többségüket a gettó felszabadítása után kihantolták, mintegy hétezren - zömük tömegsírban, névtelenül - máig itt várják, hogy majdan felébressze őket a Messiást köszöntő sófár. [37]
      Gondos tervezés segíti elő, hogy a Hősök temetője, ez a dübörgő világvárosi forgalom kellős közepén is oly csendes sírkert méltó emlékhelye lehessen a magyar történelem viszontagságaiban elpusztult zsidók földi maradványainak. A Wesselényi utcát követő árkádsorral párhuzamosan egy vakárkádsor díszíti a zsinagóga északi falát, amelyre - mint említettük - az első világháború zsidó halottainak neveit vésték. A furcsán görbülő fák közötti sírok fogják közre a pesti gettó - szögesdróttal övezett faldarabot ábrázoló - emlékművét. Az utca felőli oldalon, az egykori bejáratnál is őrzi egy emléktábla a vészkorszak emlékét. Nemrég kapott szép márványtáblát a sírkertben Szenes Chana, aki Magyarországról vándorolt ki Izraelbe, majd angol hadnagyként tért vissza, hogy részt vegyen az ellenállás szervezésében, de röviddel ejtőernyős földetérése után elfogták és kivégezték. [38] Ez a környezet - az immár több mint százharminc éves hatalmas zsinagóga lábánál - valóban méltó arra, hogy helyet adjon egy olyan központi emlékműnek, amely közös emlékhelye lehet a magyar Holocaust mintegy 400 000 gonoszul elpusztított áldozatának. [39]
      A Hősök temploma mögötti kisebb téren, amely a templomkörzetet a hitközség oktatási és adminisztrációs épületeitől elválasztja, az emlékmécsesek mellett hatalmas, ezüstös fényekben csillogó, méltóságteljes fém szomorúfűz nyújtogatja drótgallyait egy boltíves faldarab lábainál. Lassan, de biztosan gyarapodik a levelek száma e halhatatlan fa ágain, de erezet helyett nevek karcolják a levelek felületét. Még nincs készen Varga Imre máris nagyhírű alkotása, hiszen az amerikai Emmanuel Foundation által megrendelt emlékműre azok vésethetik rá elpusztított szeretteik nevét, akik adománnyal segítik a Dohány utcai zsinagóga újjáépítését. [40] Csodás metafora ez, amely olyannyira illik templom és közösség ezernyi szálon összebogozódott történetéhez. Ahogy sarjadnak a levelek a fémből formált gallyakon, úgy születnek újjá a falak, amelyek körbezárják a zsidó hagyomány magyar ágát fenntartó szent teret.

      1. Budapest Lexikon. Főszerk. Berza László. Bp. 1973. 1330-1331., Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Bp. 1989. (továbbiakban: Bácskai) 18. - Témánkhoz szorosabban nem tartozik, de megjegyzendő, hogy a hazai zsidóság már az 1790-es évektől ismételten jelét adta, hogy nem kíván a „kereskedelmi érdek” egyoldalú érvényesítője lenni, és minden eszközzel maga is arra törekszik, hogy a rákényszerített foglalkozási szerkezet egyoldalúságán lazítson, lásd Szabad György: A polgári jogegyenlőség elleni támadás és kudarca a századvégi Magyarországon. Társadalmi Szemle 1982/8-9. 68., 70-71.
      2. Walter Pietsch: A zsidók bevándorlása Galíciából és a magyarországi zsidóság. Valóság 1988/11. (továbbiakban: Pietsch) 50-51.
      3. Remethey Fülepp Dezső: A nagy szenvedély. A dohányzás története. Bp. 1937., Johann Delbrück: Der Zollverein und das Tabakmonopol. Berlin, 1857., Minárovics János: A dohányzási tilalom története. Bp. 1962.
      4. Bácskai i.m. 148., 160.
      5. Szerinte egy Bíró nevű veszprémi csizmadialegény, aki a 18. század elején a kuruc bujdosókat látogatta meg családi ügyben, hozta magával az első habkövet - tajtékkövet - Törökországból, és faragta belőle az első pipafejet rokonának, padányi Bíró Márton veszprémi püspöknek, lásd Eötvös Károly: Deák Ferencz és családja. I. Bp. é.n. 193-195. Remethey Fülepp szerint viszont mindez egy Kovács Károly nevű, faragóskedvű pesti csizmadialegényhez kötődik, aki egy Andrássy gróf által Törökországból hozott habkőből metszette az első tajtékpipát, lásd Remethey i.m. 99.
      6. Schmall Lajos: Buda-Pest utczái és terei. Bp. 1906. 129.
      7. E kategóriákra lásd Bácskai i.m. 8.
      8. Grossmann Zsigmond: A pesti zsinagóga. Bp. 1915. (továbbiakban: Grossmann) 3., Katona József: A 90 éves Dohány-utcai templom. Bp. 1949. (továbbiakban: Katona) 3-4. - Itt jegyzem meg, hogy a tanulmányban - ha nem is egészen precízen, de a szakirodalom zömével összhangban - szinonimaként használom a 'templom' és a 'zsinagóga' kifejezéseket.
      9. Buza Péter: Pest-budai történetek. Bp. é.n. 99.
      10. Grossmann i.m. 4.
      11. Gazda Anikó: A magyarországi zsinagógák ismertetése megyék szerint és a budapesti zsinagógák. In: Magyarországi zsinagógák... Főszerk.: Gerő László. Bp. 1989. 223. - Érdemes megjegyezni, hogy a Pestre érkezők ugyanakkor nem tekinthetők idegeneknek: 62,3%-uk ugyanis magyarországi születésű volt, és ez az arányszám a század során egyre emelkedett, lásd Bácskai i.m. 19-21.
      12. A témát részletesen tárgyaló Pietsch meggyőzően érvel amellett, hogy mivel a statisztikák szerint 1869 után a zsidó bevándorlás már kisebb volt, mint a kivándorlás, így a századvég antiszemita-antijudaista irodalmában szociológiai evidenciaként kezelt „galicianer- vagy kazárkérdés” (vagyis a kelet-európai zsidóság állítólagos „beözönlése” a galíciai határon) egyfelől az országon belüli migráció téves kivetítésének, másfelől a zsidóságon belül korábban folyt ortodox-neológ vita átértelmező kisajátításának, egyfajta „kifordításának” tekinthető, lásd Pietsch i.m. 53-57.
      13. Encyclopaedia Judaica. Vol. 16. Jerusalem, 1971. 124., Hugo Gold: Geschichte der Juden in Wien. Wien, 1966. 27-29.
      14. Grossmann i.m. 4.
      15. Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. III. Bp. 1986. 1405., Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-1849. Bp. 1983. 353.
      16. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I. Pest, 1857. 129.
      17. Schöner Alfréd: A Dohány utcai zsinagóga. Bp. 1989. (továbbiakban: Schöner) 4.
      18. Komárik Dénes: A Dohány utcai zsinagóga építése (lásd.: ebben a számban)
      19. Üstökös 1859. szept. 17. - A „Kakas Márton” aláírású verseket maga Jókai írta, lásd Nagy Miklós: Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Bp. 1975. 93-96.
      20. Szabad György: Az önkényuralom kora. In: Magyarország története 1848-1890. Főszerk. Kovács Endre. I. Bp. 1979. 591-593. A témakörre számos kevéssé ismert adatot közöl egy sok folytatásos cikksorozatban Grossmann Zsigmond: A magyar zsidóság a XIX. sz. közepén (1849-1870). Egyenlőség (továbbiakban: Grossmann II) 1916-1917. évfolyamok számaiban. 1916/52. 21., 1917/1. 21.
      21. Katona i.m. 6.
      22. Uo. 7., Grossmann II. i.m. 1916/45. 18., 1917/8. 14.
      23. Pesti Napló 1859. szept. 7., vö. a Nefelejts cikkével, idézi Schöner i.m. 5-6.
      24. Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján. Bp. 1967. 360-361., Grossmann II. 1917/1. 20.
      25. Raj Tamás: Budapest - A Dohány utcai zsinagóga Bp. 1984. (továbbiakban: Raj) 6., 14.
      26. Raj i.m. 11-12., Schöner i.m. 13. - A magyar nyelvű hitszónoklatra lásd Mandl Bernát: Az első zsinagógai magyar beszéd. Egyenlőség 1917/34. 10.
      27. Handler, Andrew: Dori. The Life and Times of Theodor Herzl in Budapest (1860-1878). Alabama, 1983. (továbbiakban: Handler) 1-2. - Az egész Herzl-irodalomra nézve tipikusnak mondható, hogy pl. a halálának negyedszázados évfordulójára megjelentetett reprezentatív emlékkötetben csupán az életrajzi kronológiában van egy jelentéktelen utalás Budapestre, lásd Theodor Herzl. A Memorial. Ed. Meyer W. Weisgal. New York, 1929.
      28. Kohn Sámuel főrabbi kérdésére felelt így pályaválasztása küszöbén, lásd Patai József: Herzl. Bp. é.n. 24.
      29. Handler i.m. XII., 66-67.
      30. Handler i.m. 40-57.
      31. Handler i.m. 7.
      32. I.m. 8.
      33. I.m. 3-4., 7-8.
      34. Krumholz Ágoston: A Pesti Izraelita Hitközség Dohány utcai templomának amerikai rendszerben való eltolásának terve. Bp. 1899.
      35. Raj i.m. 10-11.
      36. Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Szerk.: Zeke Gyula. Bp. 1992. (továbbiakban: Gonda) 231-233., Randolph L. Braham: A magyar holocaust. Bp. 1990. 203 skl.
      37. I.m. 208-211., Gonda i.m. 234-235., Raj i.m. 11-12.
      38. Orbán Ferenc: Magyarország zsidó emlékei, nevezetességei. Bp. l991. (továbbiakban: Orbán) 19.
      39. Ma még nem lezárt az áldozatok pontos számának megállapítását célzó vizsgálat; csupán a pólusok jelzésére utalok a hagyományos adatokra, lásd Magyarország 1944-ben. Tudományos tanácskozás, Budapest, 1984. június 14. Szerk. Orbán Sándor. Bp. 1984. 39. (Für Lajos hozzászólása), 41 (Száraz György hozzászólása), illetve a legújabb, jelentősen revideált kutatásokra lásd Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Bp. 1989. 23-46.
      40. Orbán i.m. 22-23., Schöner i.m. 13.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Komárik D.: A zsinagóga építése < > Karády V. - Palásti M.: Az ortodoxiáról