A nagyvárosi környezet német
és amerikai elemzései és értékelései

____________
ANDREW LEES

Részlet Andrew Lees: Cities Perceived: Urban Society in European and American Thought, 1820-1940 c. könyvéből. (Manchester, Manchester University Press; New York, Columbia University Press 1985) 258, 269-270, 271-304.

A különbség, amely a nagyvárosok iránti viszonyban az egyes országok közt a tizenkilencedik század közepe táján kialakult, a két világháború közti időszakban minden addiginál élesebbé vált. A nagyvárosi jelenségekkel kapcsolatos szellemi vívódások mértéke és intenzitása országról országra változott, miként a nagyvárosi filozófia sajátos alakzatai és a belőlük levont következtetések is. Ezekben az évtizedekben nem csupán Franciaország, de Anglia is elvesztette kitüntetett helyzetét a sajátosan nagyvárosi problémák terén; Németország és az Egyesült Államok viszont előtérbe került. A nagyvárosi élet német és amerikai értékelői kétségkívül átvették azt a vezető szerepet, amelyet körülbelül egy évszázaddal azelőtt még az angolok játszottak ezen a területen.
      De más nemzeti eltérések is voltak. Míg az angolok és bizonyos mértékig a franciák is csak némiképp váltak borúlátóbbakká - kiváltképp a harmincas években -, addig a németek minden addiginál szélsőségesebb, komor városellenességet kezdtek tanúsítani. Ez a magatartás szoros összefüggésben volt a nemzeti szocializmus előretörésével és önigazolásával. Az amerikaiak viszont meglehetősen optimisták maradtak. Ez tükröződött - többek között - a nagyvárosi szociológusok, e jellegzetesen amerikai gondolkodók munkáinak jelentős részében. Ezekre a különbözőségekre fogunk összpontosítani, miközben megvizsgáljuk: milyen úton-módon érvényesültek a nagyváros értékelésének örökletes mintái a nagyvárosok világával együtt változó politikai és szociális nézetekben.

      Az ideológia diadala Németországban
      A két világháború közötti években a német szerzők jóval többet foglalkoztak a nagyvárosokkal és a velük kapcsolatos problémákkal, mint az angolok és a franciák együttvéve. A német gondolkodók élénk érdeklődése a modern Grossstadt iránt már közvetlenül a századforduló előtt kezdett megnyilvánulni, s ez az érdeklődés a húszas és a harmincas évek folyamán még erősebbé vált. 1933-ig a német gondolkodók olyan politikai és szellemi légkörben fejlesztették és fejezték ki gondolataikat, amely a modern civilizációról - s a sokak szemében e civilizációt tökéletesen megtestesítő nagyvárosról - szögesen ellentétes nézeteket vallók szüntelen viszálykodása folytán mindinkább elmérgesedett. A nézeteltérések tehát mélyebben rejlő ideológiai különbségeket is kifejeztek. A Weimari Köztársaság idején még kétségtelenül akadtak, akik a nagyváros mellett kardoskodtak, ám a demokrácia bealkonyultával mind többen emeltek szót olyanok, akik honfitársaik figyelmét a nagyvárosok növekedésével járó fenyegetésekre irányították. Az így kialakult szélsőséges városellenesség végül a Harmadik Birodalom legfőbb hangadói által elfogadott hivatalos Weltanschauung (világnézet) egyik lényegi alkotóelemévé vált.
      A weimari Németországról szólva óhatatlanul is a városi kultúra történetének egyik különösen gazdag időszaka jut eszünkbe. 1918 vége és 1933 eleje között a nagyvárosokból kisugárzó vagy ott szerveződő fontos művészeti és szellemi mozgalmak jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Németország olyan országnak látszott, amelyben nemcsak a nagyvárosi életformák, de egyfajta nagyvárosi lelkület is vezető szerepet játszik. A Berlinben, Frankfurtban és más német nagyvárosokban az irodalom, a színház, a képzőművészetek, az építészet, a film és a tudományok területén született eredmények az újító életerő jól megérdemelt hírnevét vívták ki e városok számára. [1]
      A modernség és a haladás értékei mellett elkötelezett írók és gondolkodók között sokan voltak, akik e fejlemények némelyikét vagy éppen mindegyikét tárt karokkal fogadták, mert úgy vélték: az egyéni alkotóerő diadala és az átlagpolgár lehetőségeinek régóta esedékes kibontakozása mutatkozik meg bennük. Paul Sander várostörténész megállapította, hogy „a műveltség fejlődésének magaslatai teljes mértékben egybeestek a városi élet magaslataival”, majd kijelentette, hogy ez az egybeesés a jelenkorra nézve is éppúgy megállapítható. Bár az újságok és a távíró, a vasutak és a gépkocsik jóvoltából a vidékiek is benne úszhatnak a műveltség főáramában, a városok kulturális jelentősége mégsem csökkent. Továbbra is „a szellemi élet gyújtópontjai” maradtak, éppúgy - vagy még inkább -, mint ezelőtt. Különösen fontos szerep jutott a valóban nagy városi központoknak, olyannyira, hogy Sanders leszögezte: „Amit ma modern műveltségnek nevezünk, az lényegénél fogva a nagyváros kultúrája.” [2]
      Max Osborn művészettörténész és újságíró hasonló hangnemben írt Berlinről. A várost lelkesen nevezte kozmopolita Weltstadtnak, ahol mindenféle kulturális fejlemény emeli a városi élet színvonalát. A modern építészetben, különösen az újabb áruházakban „a technika korának új szépségét” ünnepelte. Magasztalta az olyan karmesterek eredményeit, mint Wilhelm Furtwängler és Bruno Walter, az olyan színházi rendezőkét, mint Max Reinhardt és Erwin Piscator, valamint számos más művészét, akik azért jöttek a fővárosba, mert itt találták meg a legkedvezőbb lehetőségeket tehetségük kibontakoztatására, és itt találták meg közönségüket is. A lendületesen fejlődő felsőoktatási intézmények - az egyetem, a műegyetem, a különböző szakosított főiskolák (Hochschulen) - ugyanilyen erősen vonzották a diákok sokaságát. Többek között a felsorolt tényezők miatt nevezte Berlint a fellelkesült Osborn „a korlátlan lehetőségek városának”. [3]
      A Weimar-korabeli nagyváros dicséretének más, sokkal gyakrabban hangoztatott okai felidézik azt a büszkeséget, melyet számos német érzett városa iránt az első világháború előtt. A húszas években mindennapos dolog volt a városi önkormányzatok munkája iránti elismerő vélemények hangoztatása. A helyhatósági tisztviselők napról napra egyre bővítették állandó feladataik lajstromát, hiszen a megbízatásukat biztosító választókerületek immár nem voltak a vagyoni helyzet szerint megkülönböztetett alcsoportokra felosztva, sőt, a világháború utáni egyesítések következtében a megbízatás sokszor jóval nagyobb területekre szólt, mint azelőtt. Ezek a tisztviselők újra meg újra ki is fejezték azt az örömöt, melyet munkájuk nyomán éreztek.
      Ezt a büszkeséget tükrözi meglehetősen általános szinten Paul Mitzlaff bambergi Oberbürgermeister tanulmánya, aki egyben a Städtetag nevű német városközi szervezet egyik tisztviselője is volt. [4] A húszas évek elején írt munkájában biztatóan hangoztatja, hogy a városi kormányzatok hiánytalanul eleget tudnak tenni annak a roppant kihívásnak, amellyel a háború és a forradalom után szembekerültek. Olvasóit arra inti, hogy legyenek „büszkék és bízzanak a városok energiájában, amely eddig még a legnagyobb nehézségek közepette sem merült ki”. E magabiztosság okai nyilvánvalóak voltak. „Fáradságos, aprólékos munkával... küzdenek [a városok] mind a saját fejlődésükért, mind pedig a Reich újjáépítéséért.” Az alig öt évvel a háború után jelentkezett nehézségeket leküzdve a pénzügyi igazgatásban jártas Oskar Mulert a Städtetag elnökeként már arról beszél, hogy a német városok milyen újabb eredményekért érdemelnek dicséretet. A német márka 1924-es stabilizálása óta a városok jelentős lépéseket tettek a háború és az infláció okozta károk helyreállításában. Nem csupán a háború előtt már végzett feladatok rendszeres végzését folytatták, hanem tevékenységeik körét még bővítették is a szakképzés valamint a népgondozás terén. Az utóbbihoz tartozott a hadirokkantak, az öregek, a gyermekek, a szegények, a betegek valamint a háborúban elesettek hozzátartozóinak a gondozása. „Aki áttekinti a német városok egész feladatkörét - írta Mulert -, az rátalálhat a... sokoldalú önkormányzatok alapvető Leitmotiv-jára, nevezetesen a német nép hatékonyságának megőrzésére és fejlesztésére, amely hazánk gyógyulásának záloga.” [5]
      Az effajta érzések természetesen az egyes városokról szóló beszámolókban nyilvánultak meg a legkézzelfoghatóbb formában. Ernst Kćber berlini levéltáros számos tisztviselőtársa nevében is beszélt, amikor a „négymilliós nagyvárosról” szóló gyűjteménykötetben azt írta, hogy a Weltstadt ismét minden lakójának otthonává válik, s mivel vezetése az utóbbi években demokratikusabbá vált, tevékenysége ugyanakkor szélesebb körre is kiterjedt, egyre inkább megérdemli lakosainak odaadó szeretetét. A városvezetés felelősségi köre Nagy-Berlin 1920-ban történt létrehozatalával valóban kiszélesedett - Kćber erre célzott -, Gustav Böss főpolgármester viszont a városszervezeten túlmutató eredményekre is rámutatott. „Az átfogó gyorsvasút-hálózat kialakításának megindítása, a berlini kikötő bővítése, a nagycsarnokok fölépítése a vásártéren... az erőmű... az új népligetek, sportpályák, játszóterek, ingyenes közfürdők... a repülőtér, az operaház és a planetárium” - mindezek csupán sejtetik, milyen hatalmas sikerekre lehet számítani az elkövetkező években. Nem véletlen, hogy Böss neve alatt olyan kötet jelenik meg, amely teljes terjedelmében és minden részletre kiterjedő alapossággal tárgyalja a városvezetés egyre növekvő hatáskörét, a szociálpolitikától (azaz a munkanélküliekről való gondoskodástól és a közegészségügyi intézkedésektől) számos egyéb témakörön keresztül egészen a várostervezés, a lakásviszonyok, a lakó- és középületépítés valamint a köznevelés tárgyköréig. [6]
      A berliniek módfelett szívesen hirdették városuk haladását, de ebben a vonatkozásban egyáltalán nem álltak egyedül. Valmar Cramer, Köln sajtófőnöke ugyanolyan lelkesen taglalta városának eredményeit. (A várost 1917 és 1933 között egy kiváló polgármester: Konrad Adenauer vezette.) Cramer büszkén emlegette, milyen nagy az egyetértés a végrehajtó hatóság és a politikai súlyukban 1918 óta jelentős mértékben megerősödött népi erők között, milyen jól együtt tudnak dolgozni, s ezt az állítást a háború utáni évek egész sikersorozatával támasztotta alá. A kertvárosok, a sportcsarnok, az új lakóépületek, a rendezett ipari övezetek, az új egyetem és a többi, újkeletű művelődési intézmény - minden arra mutatott, hogy az ősi város a Rajna partján egyre boldogabb jövő felé halad. Más nagyvárosok között Dortmund, Essen, Stettin, Barmen és Nürnberg választott és kinevezett tisztviselőinek munkájáról is igen elismerő méltatások láttak napvilágot. Az ilyen értékelések szerzői - akik a legtöbbször maguk is városi köztisztviselők voltak - valóban fényes jövőt láttak a városok előtt. [7]
      Ám annak ellenére, hogy egyesek részéről továbbra is lehetett efféle megnyilvánulá-sokat tapasztalni, a nagyvárost a weimari köztársaság ideje alatt általában inkább komornak érzékelték, sőt, a kép idővel egyre komorabbá vált. A városi élet minőségével sokan nem voltak megelégedve. Az elégedetlenek főleg - bár egyáltalán nem kizárólag - a Köztársaság ellenségei közül kerültek ki, mégpedig leginkább a szélsőjobboldaliak közül, akik minden tekintetben a politikai és társadalmi demokrácia ellenségei voltak.
      Kezdjük azonban a baloldallal. A húszas években számos költő és művész tárta föl azt az iszonyú romlottságot, azt a temérdek szenvedést, azt az általános fásultságot, amelyet a baloldali beállítottságú alkotók a nagyvárosokban élő, de valódi társadalmi forradalmat még nem tapasztalt nemzet sajátos betegségének tekintettek. A munkásköltő Max Barthel már az 1920-as évek elején „börtön”-nek, „kő- és éhséghalom”-nak, „szívek húsára éhes, dühöngő szörnyeteg”-nek nevezte a nagyvárost, amelynek gonoszságát csak egy óriási méretű népfelkelés söpörheti el. A Barthelnél jóval ismertebb Bertolt Brecht, aki a húszas évek végén kifejezetten marxistává lett, 1925-ben írt egy verset „A városok megsemmisítő súlya” címmel, egy 1926-os verse pedig szintén „A városokról” szólt eképpen: „Alattuk szennycsatornák./ Bennük semmi sincs, és fölöttük füst./ Bennük éltünk./ Örömöt nem ismertünk./ Meghaltunk hamar./ S lassan ők is elpusztulnak.” [8]
      George Grosz és Otto Dix a Neue Sachlichkeit néven ismert posztexpresszionista művészet vezető alakjai voltak. Mind a ketten szívből gyűlölték a polgári társadalmat, s érzéseiket kíméletlen, gyilkos dühvel fejezték ki a Grossstadt-ot ábrázoló képeiken. Grosz már a háború alatt szatirikus kirohanásokat intézett Berlin ellen, s ezt a vonulatot folytatta a háború utáni években is: képein kövér tőkések, gonosz militaristák, hadirokkantak és meztelen nők jelennek meg a nagyváros utcáin. Ezek az egymáshoz való viszonyukban egyszerre elidegenültséget és káoszt sugárzó alakok a nagyváros émelyítően romlott légkörét idézik, ahogy azt Grosz érzékelte. Hasonló életérzést fejez ki Dix 1927-28-ban készült Nagyvárosi triptichon-ja is. A középső képtábla az előkelő társaságot mutatja: jellegtelen arcú, cilinderes férfiak és kifestett nők dzsesszzenére járják lázas, ámde örömtelen táncukat, míg a két oldalsó képtáblán rokkant katonák próbálják magukra terelni a figyelmet, sikertelenül versengve a prostituáltakkal, akik jószerével a középső táblán táncoló nők hasonmásai. [9] Grosz és Dix csakúgy, mint Barthel, Brecht és a többiek, akik a forradalmi eszmékhez vonzódtak, valamennyien a nagyvárosi környezetben bontakoztatták ki tehetségüket. Alkotói egyéniségük e környezet nélkül jóval szegényebb maradt volna. Ám erőfeszítéseik minden bizonnyal keserű gyümölcsöket hoztak mindazok számára, akik a nagyvárost egészében véve valóban nagyra tartották.
      Az ideológiailag mérsékeltebb emberek számára is egyre nyilvánvalóbbá váltak a nagyváros számos vonása miatti balsejtelmek, ami a nagyvárosi zsúfoltság csökkentésének követeléséhez vezette őket. Karl Scheffler mű- és építészetkritikus, aki már az első világháború előtt komoly aggodalmakat táplált Berlin kultúrája és a nagyvárosi társadalom egyéb aspektusai miatt, a húszas évek közepére kialakult helyzetet még mélyebb aggodalommal figyelte. Scheffler megállapította, hogy a világháború óta a nagyvárosok jövőjét illető korábbi optimizmust legnagyobb részben kétkedés váltotta föl. A lakáshiány, a közszolgáltatások dolgozóinak munkabeszüntetései s az egyre szaporodó gépkocsik okozta forgalomtorlódások nyilvánvalóvá tették „a nagyváros alapvető nyomorúságát”. Maga Scheffler nem volt „a nagyváros miatti pesszimizmus és kétségbeesés” hirdetője, mint körülötte oly sokan. Viszont kétségtelenül látta azokat a valós gondokat, amelyekben az effajta hozzáállás gyökerezett, és azt hangoztatta, hogy a bajokon csak az ipar és a lakosság országszerte egyenletesebb elosztásával lehet segíteni. [10]
      A liberális Karl von Mangoldt, aki 1899 óta volt a Német Lakásreform Társulat főtitkára, 1928-ban írta le azt, hogy „a nagyvárosok látványos növekedésében lelt gyermekies örömöt” „komor rettegés” váltotta föl. Nem lehetett tovább kikerülni azt a kérdést, hogy „vajon nem inkább arra volna-e szükség, hogy ezt az egész folyamatot, amennyire csak lehetséges, eltérítsük az eddig követett iránytól”. Mangoldt összevetette a nagyvárosi élet egyre növekvő hátrányait a fennmaradó előnyökkel, s értékelésének eredményeit a következőkben összegezte:
      „...Nyilvánvaló, hogy nagyvárosaink fejlődésének jelenlegi mértéke és formája alapjaiban fenyegeti egész létezésünket, mégpedig négyféle módon: biológiai értelemben a születések számának óriási apadása miatt, ami a nagyvárosokban a legfeltűnőbb; politikai értelemben azon egészséges demokrácia alapjainak megkérdőjelezése miatt, amelyen fennmaradásunk múlik; katonai értelemben azért, mert nyilvánvaló, hogy a nagyvárosok háború idején végzetesen könnyen sebezhetőek; erkölcsi értelemben pedig azért, mert a jelenkori nagyváros roppant akadályokat vet nemzetünk elengedhetetlen erkölcsi megújulásának útjába.”
      A politikai demokráciának ez a szabadelvű bajnoka tehát a mezőgazdasági telepítések, az iparköltöztetés valamint az általános decentralizálás mellett a nagyváros belső átalakítására is különböző erőfeszítéseket javasolt. [11]
      A baloldaliak, szabadelvűek és mérsékeltek részéről elhangzó bírálatok mind a nagyváros iránti fenntartások erősségéről tanúskodtak, ám a hasonló ellenérzések sokkal kárhozatosabb következményekkel jelentek meg a szélsőjobboldal gondolkodásában. A „konzervatív forradalmárok” fülében a Grossstadt és a Weltstadt szavak riasztóan hangzottak, undort és megvetést keltettek. Sokuk számára a nagyváros nyilvánvaló bizonyságot szolgáltatott arra, hogy az újkori civilizáció mindenestül, a velejéig romlott, s ha a német népet és az egységes német nemzetet meg akarják őrizni, akkor a német államot alapjaiban át kell alakítani. [12]
      Az újkori világvárosok végzetes szerepének rossz hírét senki sem költötte olyan elszántan, mint Oswald Spengler, aki a weimari köztársaság újkonzervatív ellenségeinek egyik legnagyobb szellemi vezére volt. Spengler néhány éves gimnáziumi tanárkodás után búcsút mondott hamburgi iskolájának, s 1911-ben Münchenben telepedett le, hogy ott minden idejét a világtörténelmi folyamatokat meghatározó erők tanulmányozásának szentelje. Főművének, A Nyugat alkonyá-nak első kötete nagyobb részt már 1914-ben készen volt, de csak 1918-ban jelent meg, s éjsötét pesszimizmusával azonnal fogékony közönségre talált a vereség bódulatától tántorgó Németországban. A könyvben csak úgy hemzsegtek a nagyvárosokra vonatkozó baljós megjegyzések, amelyek a háború előtti idők maradi városellenességét visszhangozták. Ám a nagyvárosokat illetően Spengler nézetei csak a mű folytatásában öltöttek többé-kevésbé rendszerezett formát. A nagy várakozással fogadott második kötet 1922-ben jelent meg, s benne egy hosszú fejezet szólt „A város lelké”-ről. Mindazonáltal Spengler rendszerezettségével kapcsolatban nem véletlenül használtuk a „többé-kevésbé” kifejezést, mert Spengler sohasem volt szigorúan következetes gondolkodó. Miután úgy döntött, hogy nagy távlatú gondolatainak ívelését nem kívánja a tudományos megbízhatóság szabályainak alkalmazásával megtörni, érzésből és gyakran kissé zavarosan is írt. Mondanivalójának lényegét azért mégsem lehet félreérteni. Konzervatív elődeinek szinte valamennyi városellenes érvét egybegyűjtvén és a maga élénk, hatásos stílusával fölerősítvén, úgy mutatta be a világvárost, mint a kultúra felbomlásának és a civilizáció halálának legkifejezőbb jelképét és végső okát. [13]
      Spengler szerint a városok növekedése szorosan összefügg a világtörténelem ciklusaival, a fejlődés és a hanyatlás egymást váltó folyamataival. „A világtörténelem - írta Spengler - a városlakó ember története. A népek, az államok, a politika, mindenfajta művészet és tudomány az emberi lét eme alapvető jelenségében: a városban gyökerezik.” Ez a kijelentés a város bizonyos érdemeinek elismerését sugallhatta volna, ám Spengler gyorsan hangnemet váltott. Ahogy a városok egyre csak nőnek, mígnem roppant világvárosokká duzzadnak, lakóik nemzeti mivolta mindinkább elsorvad. „Ma - jelentette ki Spengler - egy brandenburgi paraszt közelebb áll egy szicíliai paraszthoz, mint egy berlini városlakóhoz.” A modern városlakó hűvös, érzéketlen logikája Spengler szerint annyira különbözik a paraszt lelkületétől, mint a víz a vértől. Ez a logika fejeződik ki a politikai demokrácia elvontságában és a pénzre alapozott gazdaságban, az utcák sakktábla alaprajzú elrendezésében és a gyermekáldástól való tartózkodásban csakúgy, mint a magaskultúra birodalmában. Maguk a világvárosok „hosszan elnyúló, mély szakadékaikkal a színes porral és furcsa zenebonával telt magas kőházak között” egyre jobban eltávolodnak a romlatlan természettől. [14]
      Spengler úgy vélte, hogy a városok felduzzadásának eme következményei elkerülhetetlenül sötét jövővel fenyegetnek. A „kőkolosszus” egyszer csak „a maga teremtményévé, végrehajtó szervévé s végül áldozatává” teszi az embert, akinek kultúrája a vidéki életben teremtődött meg. A világváros, amelynek „telhetetlen torka szakadatlanul nyeli az újabb és újabb embersokaságokat”, „kiszívja és kiszárítja a vidéket”, míg bele nem fárad és maga is el nem pusztul „egy szinte lakatlan pusztaság közepén”. A jövő óriásvárosa - miként az a múlt valamennyi óriásvárosával is történt - feláldozza „teremtői vérét és lelkét a saját fenséges fejlődésének, majd e növekedés utolsó virágát a civilizáció szellemének”, előidézvén ezzel önnön pusztulását s egyúttal az egész civilizáció megsemmisülését. Mindig is ez volt a metropolisz-társadalmak elkerülhetetlen sorsa, „a köveknek és az ésszerűségnek elkötelezett” emberek végzete. A biológiai meddőséggel és a szellemi megkövüléssel a történelmi fejlődés kereke visszagördül arra a pontra, ahonnan elindult, s ezt a végkifejletet semmilyen reformmal nem lehet megakadályozni. [15]
      A húszas évek végén és a harmincas évek elején a városokkal foglalkozó írások jelentős részét a világváros spengleri értékelése határozta meg. A nagyváros korábbi bírálói közül csak Wilhelm Heinrich Riehlnek volt akkora hatása, amely legalább valamennyire megközelítette e mélységesen sötét látású ember óriási befolyását. Spengler azt állította, hogy a nagyvárosi civilizáció halála elkerülhetetlen - semmi sem akadályozhatja meg a körfolyamat végkimenetelét -, s ebben nem sok követője akadt. Ám baljós előrejelzései hozzájárultak ahhoz, hogy számos kortársának városellenes érzelmei olyan mederbe terelődjenek, amelyben végül a mesterük által is támogatott forradalmi konzervativizmusba sodródtak bele. A pedagógus-bölcselő Karl Weidel tömören összegezte Spengler üzenetét egy elemi iskolai tanároknak szánt rövid tanulmányában. A paraszttal ellentétben - írta Weidel - a városlakó szerelmese a rációnak és bizalmatlan a tekintéllyel szemben. Testileg is, lelkileg is „nomád”, jellemét pedig „felszínesség és belső üresség” gyötri. A városlakók sokasága nem valódi „sorsközösség”, „csak egymással laza kapcsolatban lévő atomok tömege”. Ha a városok tovább sorvasztják a nemzet egészséges magját, a még meglévő parasztságot, akkor valóban be fog következni a katasztrófa, állította Weidel, s ennek megakadályozására azt javasolta a paraszti vidékeken működő tanároknak: tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy tanítványaik ne hagyják el a földet. [16]
      Mások, akik szintén a spengleri próféciák hatása alatt ragadtak tollat, még Weidelnél is riadtabban és politikai-társadalmi hovatartozásukat is egyértelműbben érzékeltetve fejezték ki magukat. Az orvos Viktor Grimm „a parasztság és a nagyváros közti harcról” írt egy könyvet, amelyben ő is Spengler követőjének vallotta magát. Grimm Spenglernél is, Weidelnél is sokkal részletesebben foglalkozott a nagyvárosi társadalom kórképével. A nagyvárost börtönként írta le, amely testileg is, lelkileg is beteg emberekkel van tele. Olyan hely gyanánt ábrázolta, ahol a családi erkölcs felbomlik, a nemzet ereje pedig elsorvad. Weidelhez hasonlóan Grimm is a parasztság mellé állt az őket kívülről fenyegető támadásokkal szemben. Grimm azonban nem érte be a rábeszéléssel, ő „egy diktátort... egy nagyon fontos embert, egy nemzeti hőst” kívánt, olyat, aki a mezőgazdaságot felvirágoztatja s rendelkezik az átfogó mezőgazdasági program végrehajtásához szükséges hatalommal. [17]
      Akik a nemzeti szocializmus hatása alá kerültek, akiket megfertőzött a nagyvárossal kapcsolatos bizonytalan félelmekkel és konkrét aggodalmakkal átitatott szellemi és politikai légkör, azok roppant gyűlölettel viseltettek a nagyvárosok világa iránt. A harmincas évek vége felé ugyan imitt-amott pozitívabb magatartást is lehetett tapasztalni, ám a nagyvárosról egészében véve végtelenül rossz véleménnyel voltak mindazok, akik a náci eszmeiséget 1933 előtt és után egyaránt nyíltan hirdették, mind pedig azok, akiknek a Harmadik Birodalom idején lehetőségük nyílt a saját elgondolásaik népszerűsítésére. Tény, hogy a városellenességet nem a nácik találták föl, hiszen németországi gyökereit - mint láttuk - legalábbis a tizenkilencedik század közepéig vissza lehet követni. Viszont a nácik kétségtelenül átvették azt az eszmei hagyományt, amely a politikai és gazdasági válság sújtotta háború utáni évek során jelentős mértékben megerősödött és fölöttébb népszerűvé vált. Ezt a hagyományt azután nagyon ügyesen fordították a maguk hasznára, először a hatalomrajutás érdekében, majd pedig újsütetű uralmuk legitimizálására. [18]
      Ha dióhéjban szeretnénk összefoglalni a nagyvárossal szembeni náci gyűlölködés lényegét, elég, ha fellapozzuk Alfred Rosenberg A huszadik század mítosza című könyvét. Rosenberg a náci párt főideológusa volt, s műve 1930-ban jelent meg először, majd számtalanszor újranyomtatták. A nemzeti szocialista világkép eme jellegzetesen ködös, mindazonáltal irányadó kifejtése hevesen támadja a modern világvárosokat. Kirohanásai részben a jól ismert érveket visszhangozzák, s mindezt a nem-árják, a marxisták, a pacifisták és a szabadelvűek iránti fröcskölődő náci gyűlölet tetézi.
      „Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a föld népe a nagyvárosokba költözik, s ez az elvándorlás a fajra nézve végzetes. A városok óriásira nőnek, elerőtlenítik a nemzetet, magukhoz vonzanak mindenféle kalandort és szélhámost, s ezáltal tovább súlyosbítják a faji zűrzavart. A város, amely valaha a műveltség és az erkölcs székhelye volt, ma világvárosként a bolsevik támadás előretolt hadállásainak hálózatává lett.”
      Miután Rosenberg a nagyváros elleni kirohanását a biológiai elfajzás és a marxista forradalom rémképének fölemlegetésével még hathatósabbá tette, arra is kitért, hogy az újkori hadviselés körülményei között a nagyvárosok roppant védtelen helyzetben vannak. A különböző népek között nemsokára kirobbanó élet-halál harc elkerülhetetlenné és indokolttá fogja tenni, hogy egész nemzetek vegyenek részt a fegyveres küzdelmekben, s ha Németország győzni akar, akkor városainak jelenlegi túlnépesedését aligha engedheti meg magának. Rosenberg nem értett egyet Spenglerrel, aki azt állította, hogy a világváros végzetszerű növekedését semmivel sem lehet megfékezni; Rosenberg szerint Spengler fatalizmusa is a „gyáva intellektualizmus”, e jellegzetesen városi kór bizonyítéka. Viszont Rosenberg megállapította, hogy a városok további növekedését valóban nem lehet megakadályozni, ha az emberek korlátozás nélkül költözködhetnek, ahova csak akarnak. A mozik, az áruházak, az éjszakai mulatóhelyek, sőt, a tőzsde csábító hatásának ugyanis nem lehet ellenállni. A városiasodás nemcsak a forradalmi marxisták kívánságainak felelt meg; a szabadelvű demokraták alapelvei szerint sem lehetett benne kivetnivalót találni. Rosenberg számára mindez meggyőző bizonyítékkal szolgált arra nézve, hogy a weimari köztársaság alkotmányában biztosított egyéni szabadságjogok rendszerét el kell törölni. [19]
      Hans F. K. Günther, fajelméleti kérdésekben a párt legfőbb tudományos szaktekintélye, hasonló nézeteket hangoztatott - jóval terjedelmesebben - egy Rosenbergnek ajánlott későbbi művében, amely a városiasodásnak „a nemzetet és az államot fenyegető veszélyei”-t taglalta. A mű állítólag „az élet és a társadalomtudományok területén folytatott kutatások” alapján készült, s valóban nagy mennyiségű anyagot közölt más tudósok, köztük angol és amerikai szociológusok írásaiból. Ám Günthert alapjában véve nyilvánvalóan politikai jellegű indíttatások vezették. Tekintélyének egész súlyát latba vetve - ő volt az első náci egyetemi professzor - lényegében azért ostorozta a nagyvárost, hogy igazolja Hitler hatalomátvételét, amelyre a könyvének megjelenése előtti évben került sor. [20]
      Günther vádjainak legnagyobb részét a városellenes ideológusok jól bevált eszköztárából merítette. Ő is felsorolta a szokott vádakat a népszaporulat apadásával és Németország lakosságának minőségromlásával kapcsolatban. Elődeihez hasonlóan hangsúlyozta, milyen aggasztóak ezek a fejlemények a nemzet biológiai és katonai elgyengülésének szempontjából. A nagyvárosi körülményekhez Günther szerint csak az „örökletesen alacsonyabb rendű elemek” és a zsidók képesek alkalmazkodni, a német „Volk” legértékesebb elemei viszont elpusztulnak. Ugyanakkor Günther a „tömeglelket”, „minden műveltség gyűlöletét” és az „új barbarizmust” is megbélyegezte mint ami a nagyvárosok lakosságának körében félő, hogy uralomra jut, vagy már el is hatalmasodott. [21]
      De az említett figyelmeztetések mellett Günther szokatlanabb érveket is felsorakoztatott az újsütetű náci hatalom igazolása érdekében. Felidézte Thomas Jefferson több mint egy évszázaddal azelőtti kijelentését, miszerint a városlakók képtelenek arra, hogy felelős önkormányzatot hozzanak létre. A „német demokrácia”, amelyről Günther szerint Jefferson oly elismerően nyilatkozott, elsősorban független kisbirtokosokból álló földmíves lakosságra épült. Ennek az osztálynak a szinte teljes megsemmisülése például Németországban azt jelentette, hogy a demokrácia útja - legalábbis átmenetileg - nem járható. A városiasodás eredményeként létrejött „tömeguralom” nem maradhatott fenn: helyet kel lett adjon vagy egy marxista diktatúrának, vagy egy olyan diktatúrának, amely összhangban van a német nép hagyományaival. Günther szerint a tizenkilencedik századi államférfiak és alkotmányjogi professzorok azt hitték, hogy minél városiasodottabb, következésképpen minél „felvilágosodottabb” a lakosság, annál „haladóbban” lehet kormányozni és igazgatni. A valóság ennek éppen az ellenkezője. Egy germán jellegű népet annál diktatórikusabban kell kormányozni, minél kevésbé földművelő és minél kevésbé arisztokratikus. Minél jobban a tömegérzelmek uralnak egy népet, annál kevésbé alkalmas a germán szabadság és egyenlőség gyakorlására.
      Nos, a valóságban bármilyen csekély szabadságot jelentett volna a „germán szabadság” nyilvánvalóan hierarchikus elgondolása az átlagpolgár számára, Günther álláspontja szerint természetesen még ez a korlátozott szabadság is megengedhetetlen volt a városiasodott Németországban. [22]
      Friedrich Burgdörfer, aki 1929-ben lett a Birodalmi Statisztikai Hivatal igazgatója, s tisztségét a nácik hatalomra jutása után is megtartotta, a maga sajátos demográfiai szakértelmét tükröző alakváltozatban fújta a városellenesség nótáját. Bár a tapasztalati adatok fényében konkrétabb vádakat fogalmazott meg a nagyvárosokkal szemben, mint akár Rosenberg, akár Günther, demográfiai analízisének szélesebb társadalmi és politikai kontextusa tagadhatatlanul munkaadóinak ízlésére vallott. Németország demográfiai görbéje az első világháború után meredeken aláhanyatlott, s Burgdörfer, aki mélyen aggódott emiatt, rámutatott, hogy a nagyvárosokban különösen súlyos a helyzet. 1926 és 1933 között ezek a városok a népesség hosszú távú utánpótlásához szükséges születésszámnak valamivel kevesebb mint háromötödét mutatták fel, miközben a vidék, amelynek népességét e városok elszívták, csak nagyon szűk biztonsági tartalékkal szaporodott. Nyilvánvaló volt, hogy az egész Volk megsemmisülésének veszélyét, amelyre először többek között Hansen és Ammon hívta fel a figyelmet a századforduló tájékán, most már sokkal komolyabban kellett venni, mint annakelőtte. Középtávon a népesség utánpótlásának hiánya, amely a nagyvárosokban volt a legfeltűnőbb, egyre valószínűbbé tette azt is, hogy Németország a munkásság apadó létszámának szintentartására kénytelen lesz mind több külföldi munkást foglalkoztatni. Ezek a minden valószínűség szerint leginkább a szláv keletről jövő munkások aláássák a német Volk biológiai egységét, s ezáltal siettetik e nép hanyatlását és végleges bukását. [23]
      A föntiektől eltérő, azokat mintegy kiegészítő aggodalmak tükröződtek abban a nagyvárosról szóló kötetben, amelyet két építész, Werner Lindner és Erich Böckler írt, s a Német Munkafront támogatásával jelent meg az évtized végén. Böckler, mint előtte oly sokan, építészek és nem építészek egyaránt, nagyrészt esztétikai fogyatékosságai miatt ócsárolta a modern nagyvárost. A főutcákat szegélyező hivalkodó homlokzatok mögött „szűk és sötét udvarok lappangnak, lakások és kis üzletek vegyesen, esetleges, tervszerűtlen összevisszaságban, óriási hirdetőtáblákon hirdetések málladoznak, mocskos gyárfalak, olajos műhelyek”. Böckler a nagyváros korábbi bírálóihoz hasonlóan az építészet világán túlmenően mindenféle kulturális elfajzás táptalajának tekintette ezt a környezetet. A nagyváros „ingoványos talaján” termett a „kubista festészet, az érzelgős film, a dzsessz és a néger tánc”, s mindez már nemcsak a városlakók, hanem a városon kívül élők ízlését és erkölcseit is kikezdte. Ebből a látószögből a Grossstadt ismét olyan helynek tűnt, ahol a szemmel látható rondaság együtt jár a hagyományos értékeknek azzal az általánosabb elsorvadásával, amelyre Günther is bizonyára célzott, amikor az „új barbarizmus” kifejezést használta. [24]
      A nagyvárosi lét legfőbb bírálóit a nácizmus alatti Németországban alapjában véve sokkal jobban érdekelte a városból való menekülés, mint a város megjavítása. Valósággal irtóztak még a gondolatától is annak, hogy a nagy agglomerációk német férfiak és nők számára alkalmas lakóhelyet jelenthetnének. Ezzel szemben lelkesen hirdették az ipari forradalom előtti településminták megőrzését vagy újjáélesztését. Ezek az emberek valóban gyűlölték a nagyvárosokat, s az általuk javasolt megoldások annak a látszólag konzervatív múltbavágyásnak az áporodott szagát árasztották, amely sok ember számára a nácik mélyen érzelmi vonzerejének egyik legfőbb forrása volt.
      A náci ideológia egyik legjellegzetesebb színfoltja a Blut und Boden - a „vér és termőföld” - témája volt. Az úgymond romlatlan földmíves eszményítése és mindannak eszményítése, amit ő képviselt, a náci hivatalos nyilatkozatok állandó Leitmotivja volt, valahányszor arra hivatkoztak, hogy a nemzeti szocialisták milyen pozitív értékekért küzdenek. A paraszt eszményített alakjában mindazok az értékek megjelentek, amelyeket a nagyvárosok jöttmentjei vagy elveszítettek, vagy elpusztítottak: a fizikai egészség, a tiszta árja vér, a nagy és erős családok, a vallásosság, a népi kultúra őrzése és a tekintélytisztelet. A náci ideológusok gondos ápolásának köszönhetően szépen virágzott az a jól elültetett hagyomány, amelyet Klaus Bergmann igen találóan „agrárromantikának” nevezett. [25]
      A Grossstadt riasztó képével szemben más ellenpélda is létezett, s a városokról kissé mélyebben elgondolkodó emberek legtöbbje előtt ez az alternatíva ígéretesebbnek tűnt, mint a parasztság eszményítése. Ez az ellenpélda a kicsiny vagy közepes méretű város eszméje volt. Továbbra is igen erős regényesség lengte körül a Kleinstadtot, a középkorban létrejött és az állítólag idillikus összhang szellemében működő településformát. Már a tizenkilencedik századi konzervatív városellenesség képviselői is nosztalgikus érzésekkel emlegették, jó híre többek között a kertvárosok megteremtésének pártfogóit is megihlette, mígnem a nácik a harmincas években a kisváros népszerűségét is a saját céljaik szolgálatába állították. [26]
      Rosenberg szembeszállt azokkal, akik a várost mint olyat akarták mindenestül felszámolni, s inkább azt javasolta, hogy hozzanak létre új városokat mindenütt, ahol a meglévők lakossága a százezret kezdi megközelíteni. Rosenberg arról álmodozott, hogy Németország egész területét ilyen városok hálózata fogja alkotni, s csupán néhány központ lélekszáma éri el majd a félmilliót. „Ha nem a marxizmus vagy a liberalizmus, hanem erős akaratú emberek veszik kezükbe sorsunkat, akkor talán száz hatalmas központ helyett, amelyek jelenleg csak bemocskolják, megfertőzik lakóikat - írta Rosenberg (s itt nyilvánvalóan a Németországénál jóval nagyobb területre gondolt) -, végül akár tízezer olyan központ is lehet, amelyek a kultúra számára biztosítanak termőtalajt.” [27]
      Más nézetek és remények még inkább összhangban voltak azokkal a fejleményekkel, amelyek a Harmadik Birodalomban végbementek, de mint kiderült, nem a városellenes eszmeiség által megjelölt irányban alakultak. [28] Miközben az agrárszektor tovább zsugorodott, a nagyvárosok pedig szakadatlanul nőttek, számos német szerző tanúsított a hivatalos álláspontnál jóval kedvezőbb magatartást a Grossstadt iránt. Ezek a szerzők, ha a nemzeti szocialista politikai eszmeiség alaptételeit nem is vonták kétségbe, mégis elfogadták a nagyvárost, sőt, bizonyos esetekben valósággal lelkesedtek érte - igaz, nem úgy, ahogy előttük állt, hanem amilyenné remélték, hogy Hitler további vezetése alatt majd válni fog.
      Egyfelől voltak, akik méltányosságból kívántak kiegyensúlyozottabb képet nyújtani a nagyvárosi élet egészéről. Azt hangoztatták - fölöttébb ésszerű módon -, hogy a nagyvárosok és lakóik nem mindenestül rosszak, s hogy bármint álljon is a dolog, nem lehet őket csak úgy se szó se beszéd eltörölni a föld színéről. Az ilyen szerzők gyakran hajtogatták, hogy a nagyvárosi központoknak valóban vannak iszonyú hátrányaik, ám sietve hozzátették, hogy nem szabad őket egyoldalú rosszindulattal megítélni: azokról a mozzanatokról sem szabad megfeledkezni, amelyek alkalmasint valóban a javukra szólnak. Ahogy mindezt egy műkritikus megfogalmazta:
      Sok millió ember él nagyvárosokban, amelyek többet jelentenek számukra a pusztán anyagi lehetőségeknél... Nem volna helyes valamiféle hamis romantikától vezetve a földművelő lakosság mögé helyezni a városlakókat... Képtelenség lenne, ha a várost elutasító nemzeti szocializmusnál lyukadnánk ki; éppoly képtelenség, mint a technikát a kultúra sírásójának tekinteni. [29]
      A weimari demokrata és orvos, Willy Hellpach, a heidelbergi egyetem etnológia professzora hasonló nézeteket taglalt, mégpedig jóval bővebb terjedelemben. Mensch und Volk der Grossstadt című 1939-ben megjelent munkája az egyetlen mű a két világháború közötti Németország szociológiai irodalmában, amely a nagyvárosi problémák tudományos összefoglalásaként méltán állítható az Egyesült Államokban nagy számban megjelent hasonló tárgyú dolgozatok mellé. Könyvét Hellpach azzal kezdte, hogy elhatárolta magát Hans F. K. Günthertől és mindazoktól, akik Güntherhez hasonlóan gondolkodtak. Miután leszögezte, hogy nem a nagyváros apológiáját akarja megírni, arra hívta fel olvasóinak figyelmét, hogy a nagyvárosok létezésének azért számos oka van: gazdasági, kulturális és politikai tényezők. A nagyvárost gyötrő betegségek ellen nem lehet hatékony küzdelmet folytatni, ha előbb meg nem értjük „eredményeiket, pozitív értékeiket és azt, hogy miért nem tudunk jelenleg lemondani róluk”. [30]
      Az évtized vége felé egy másfajta stratégia is egyre jobban felerősödött: a városi élet kedvező, a nemzeti szocialista rendszer javára írható változásainak kihangsúlyozása. Végtére is egészen más dolog volt 1933-ban vagy 1934-ben ócsárolni az előző rendszerből örökölt nagyvárosokat, mint félévtizedes náci uralom után még mindig kitartóan és irgalmatlanul ostorozni azokat a településeket, amelyek már évek óta élvezik az új hatalom áldásait. F. Linke, a frankfurti egyetem meteorológia és geofizika professzora a következőképpen foglalta össze a tényállást a városegészségügyi kérdésekről mintegy két tucat szaktudós által írt tudományos kiadvány végén:
      „Tagadhatatlan, hogy a nagyváros kedvezőtlen hatással van számos élő szervezetre, s az emberi lényekre különösen. Ám az utóbbi évtizedek gyakran hangoztatott rémlátása túlzás. Semmi okunk arra, hogy a nagyvárost emberi élettérnek teljesen alkalmatlan képződménynek nyilvánítsuk. Szerte az országban az állami szervek a helyi hatóságokkal karöltve sikeres küzdelmet vívnak a nagyvárosok valódi bajainak leküzdéséért, a várostervezés, valamint az egészségügyi és szervezeti intézkedések alkalmazása útján. Az ilyen erőfeszítések mögött többnyire az új Németország áll a maga új tudományával és politikájával.” [31]
      A városi tisztviselők különösen bizakodóak voltak. Egy berlini tanácsnok rámutatott, hogy a városban a születések száma emelkedőben van: 1937-ben 14,9 születés jutott ezer lakosra, 1938-ban pedig már 15,6. Az 1926-tól 1933-ig terjedő időszakkal ellentétben (amikor a halálozások száma 70 000-rel haladta meg a születésekét) a város valóban szaporodott, és ez a folyamat évről évre gyorsult. Egy másik berlini tanácstag általánosabb formában zengte az ismét erőre kapó Grossstadt dicséretét. „Otthonra lelhet-e az ember a nagyvárosban?” - tette föl a nyilvánvalóan költői kérdést. Az új kormányzat irányítása alatt a közösségi összetartás szelleme ismét érvényre jutott az állam és a társadalom minden szintjén, beleértve a metropoliszokat is. Egy egész sereg intézkedés segített megkönnyíteni az átlagos városlakók sorsát, és megerősíteni bennük a lakóhelyük iránti ragaszkodás érzését. A tanácsnok azonban kevés példát tudott fölhozni. A nemzeti szocialisták számára nem a városlakó tömegek érdekeit szolgáló reformok voltak a legfontosabbak, s a városi élet minőségének javulása elsősorban az általános gazdasági fellendülésből eredt. Ám nem csoda, hogy az új Németországot helyi szinten szolgáló köztisztviselő olyan módon próbált továbbra is büszke lenni a városára, amely a nemzeti szocialista kormányzás iránti feltétlen hűségével teljes mértékben összhangban volt. [32]
      Akadtak olyanok is, akik - a német befolyás majdani, Németország határain túli kiterjesztésére és a nemzeti szocializmus németországi diadalra jutására gondolva - határozottan felismerték a nagyváros politikai és katonai jelentőségét, amely egyébként az első világháború idején került utoljára az érdeklődés homlokterébe. Hellpach így írt erről: „A párthívek hatalmas seregét csak az óriásvárosokban lehet összetoborozni... Mussolinit éppúgy nem lehet elképzelni Milánó és Róma nélkül, mint ahogy Hitlert sem Bécs és München nélkül. A nagyvárosok olyanok, mintha az egész nemzet katonai táborai lennének, amelyek nélkül egyetlen hadvezér sem vívhatna csatákat, nem vezethetne hadjáratokat. A sűrűn lakott nagyvárosok nélkülözhetetlenek a hatékonyság szempontjából.” Florian Wallenstein bécsi mérnök óva intett a paraszti múlt bármiféle újjáélesztésétől. „A keleteurópaiak csak akkor élnek majd anyagi jólétben és magas szellemi színvonalon mint uralkodó nép, mely békeszerető, ám a háborútól sem fél, ha nemcsak földmíves és kézmíves, hanem műszaki nép is lesznek.” A Spengler által megjósolt hátborzongató jövőt a népek háborújának korszakában nem a város elhagyásával lehet elkerülni, hanem úgy, hogy a nemzeti felkészülés szolgálatába állítják a város modernizációs lehetőségeit. Az egyik esseni városi tanácsnok hasonló hangnemben ünnepelte saját városát. Olvasóit emlékeztette arra, hogy a náciknak nem csupán számos híve volt Essenben már 1933 előtt is, de a város ráadásul az utóbbi években ismét „a Német Birodalom fegyverkovácsa lett”. [33]
      A modern nagyváros meghatározott formája Adolf Hitler és az építész Albert Speer gondolkodásában is kedvező színben mutatkozott meg, s a hangsúly ezúttal is a parancsuralmi ellenőrzésre helyeződött az államon belül, s az erőszak jelenlétére az államon kívül. Hitler és Speer roppant méretű építészeti alkotásokról álmodozott. 1937. január 30-án Hitler bejelentette, hogy Berlin és más német városok tervbe vett újjáépítése a német nép újjászületésének látható jeléül fog szolgálni. Hitler és Speer építészeti elgondolásait a hősies monumentalitás tobzódása jellemezte, amelyben a tizenkilencedik századi szabadelvűség okozta nagyvárosi zűrzavar építészeti ellenszerét látták. Hitler és főépítésze félelmetesen nagyarányú városközpontokat tervezett, s ebben olyan korábbi építészek példáját követték, mint a francia Haussmann báró vagy az amerikai Daniel Burnham. A széles sugárutak, hatalmas terek és óriási középületek nemcsak az ország belső rendjét és egységét voltak hivatva sugározni, de Németországnak és Führerének Európára, sőt, az egész világra kiterjedő vezető szerepét is. Mint arra Speer 1939-ben rámutatott, a tervek megvalósítása az általuk megjelenített diktatórikus hatalmi renden múlott. Azt viszont Speer elhallgatta - bár később nyilvánvalóvá vált -, hogy roppant méreteik és iszonyúan költséges voltuk a nem-német népek erőszakos leigázását is megkövetelték. Hitler látomása a nagyvárosok jövőjéről csakis más népek közvetlen kizsákmányolásával valósulhatott volna meg. [34]
      Bár a praktikusan gondolkodó emberek fölismerték, hogy a nagyvárosok nem mindenestől rosszak, sőt, nélkülözhetetlen szerepet játszanak egy olyan nép életében, amely világuralomra törekszik, s bár magának Hitlernek is nagyszabású elképzelései voltak az általa építendő óriásvárosokról, mégis hangsúlyoznunk kell, hogy a náci Németországban mindvégig a városellenesség adta meg a nagyvárosokkal kapcsolatos érzelmek alaphangját. Általában a Grossstadt, s különösen a náci hatalomátvétel előtti időszakból örökölt nagyvárosok továbbra is hathatós jelképei maradtak a modern ernyedtség átkának, amelynek feloldása állítólag a nácik egyik legfőbb célja volt. Amennyiben a városellenesség látszólag megkövetelte a vidéki élethez való visszatérést és következésképpen a Lebensraum kiterjesztését (vagyis keleti területek meghódítását), annyiban nyilvánvalóan az imperialista terjeszkedés politikáját szolgálta, amelynek sikeréhez a városi-ipari gazdaság is szükséges volt, de nem elégséges. [35] A városellenesség hirdetői a Harmadik Birodalom végóráiban láthatták e politika végeredményét: az általuk oly keserűen ócsárolt, gyűlölt nagyvárosok pusztulását. A németek csak ezután - amikor e városokat újjá kellett építeniük - ébredtek rá igazán, mennyire fontosak voltak mindig is ezek a nagyvárosok nemzeti és egyéni jólétük szempontjából. [36]

      Az ideológiától a szociológiáig vezető út az Egyesült Államokban
      A két világháború közötti évek során nemcsak Németországban, de Amerikában is jóval több elmélkedés és vitatkozás folyt a városokról és azok jövőjéről, mint akár Angliában, akár Franciaországban. Bár Amerika az egyre erősödő városiasodás számos jelenségét megismerhette már az első világháború előtti időszakban, a vidék és a nagyváros erőviszonyainak megfordulása csak a húszas évek folyamán következett be. A városiasodásról szóló könyvek és cikkek garmadáját írták abban az Amerikában, amelyben a nagyvárosoknak a vidékkel és a kisvárosokkal szembeni vezető szerepe egyre érzékelhetőbbé vált. A nagyvárosi élet minőségéről szóló viták jelentős része Amerikában is - mint Európában - a háború előtti idők fogalmi eszköztárát és magatartásmódjait idézte. Emellett azonban - megint csak Európához hasonlóan - mind határozottabban jelentkezett az a fölismerés, hogy az óriás méretű város, a metropolisz egészen sajátos problémákat vet föl, olyanokat, amelyek eléggé különböznek a másfajta városi központokban tapasztalható problémáktól. Az amerikai szellemi körkép másik újdonsága - amely viszont Amerikában sokkal határozottabban jelentkezett, mint az Óvilágban - a városszociológia jelensége volt. A városszociológia művelői egy olyan tudományterületet munkáltak ki, amely az e könyvben tárgyalt szellemi hagyományok jelentős részének betetőzését - és bizonyos tekintetben összefoglalását - jelentette.
     
A hagyományos városellenesség leginkább az olyan emberek írásaiban fedezhető fel, akik a földközeli életmód védelmében ragadtak tollat. Az amerikai Délen - az ország még mindig legerősebben agrárjellegű és makacsul konzervatív területén - született és nevelkedett írók különösen jelentős szerepet játszottak ebben a törekvésben. Tizenkét ilyen író - élükön a számkivetetteknek (Fugitives) nevezett négy költővel, akik a Nashville-beli Vanderbilt Egyetem körül csoportosultak - a szóban forgó időszak közepe táján vállalkozott arra, hogy egy kiáltvánnyal tegyen hitet a városiasodás előtti társadalmi és kulturális rend mellett. E híres kiáltvány (I'll Take My Stand: The South and the Agrarian Tradition) 1930-ban jelent meg. John Crowe Ransom, Allen Tate, Robert Penn Warren, Donald Davidson és nyolc társuk állást foglalt „az uralkodó amerikai életmóddal szemben egy déli életmód mellett”, s valamennyien egyetértettek abban, hogy az alapvető megkülönböztetést a „mezőgazdasági-ipari” ellentétében lehet megragadni. Bírálatuk nyilait ama értékek és ama életstílus felé röpítették, amely az ő elgondolásuk szerint egyfajta termelési mód függvénye - magáról a városról ugyanis egyébként nem sok mondandójuk volt. Alapvető városellenességük mindazonáltal egyértelmű volt, s több ízben előfordult, hogy egy-egy nagyvárost az általuk legjobban kárhoztatott folyamatok földrajzi gócpontjaként jelöltek meg. [37]
      Miként azt Ransom megállapította „Reconstructed but Unregenerate” (Újjáépült, de romlott maradt) című írásában, az örökletes déli értékeket legsúlyosabban fenyegető veszélyek a növekvő déli nagyvárosokból fakadnak.
      „Erősen hallható Délen egy hang, amelynek elege van a megaláztatásból, amely azt szeretné, ha a Dél egycsapásra a leggazdagabbak közé kerülne (ahogy a »gazdagság« a statisztikai mutatókban megjelenik), s a leghaladóbbak közé (ahogy a »haladás« az ipari forgalom sebességén lemérhető). Ez a lármás, kitartó hang sérti a fülét azoknak, akik a Délt még mindig - a szó hagyományos értelmében véve - otthonuknak szeretnék tekinteni. Az urbánus Dél, amely erősen feltöltődött amerikai átlagerkölcsökkel és amerikai átlagpolgárokkal, már-már teljesen behódolt ezeknek az újdonságoknak. A falusi, vidéki Dél az, amelyik ellenáll - és az a szerencséje, hogy olyan roppant nehezen mozdul.”
      Ransom úgy vélte: az olyan helyek, mint Atlanta, Birmingham vagy Memphis a déli finomságtól és előkelőségtől teljességgel idegen, pusztító anyagelvűség előretolt hadállásai. [38]
      Az a magatartás, amely Ransom és társai írásaiban az ipari-városi világgal szemben megnyilatkozik, a tizenkilencedik századi angol „bölcsek” (pl. Matthew Arnold vagy John Ruskin) szocialista romantikáját meg a Julius Langbehnhez hasonló német konzervatívok városellenességét juttatja eszünkbe. A tizenkét déli tollforgató tudatosan helyezte magát regionális miliőbe. Ám az a mód, ahogyan ezt tették, olyan világlátást érzékeltetett, amelyre a modernizmus kulturális bírálói számos példát szolgáltattak már az Atlanti-óceán túlpartján. [39]
      Míg egyes konzervatív déliek nosztalgiával emlegették a vidéki élet szépségeit és a régi szép időket, más írók sokkal határozottabban és egészen más indítékból bírálták az agrártársadalom jelenkori ellenlábasát. A nagyvárosok túlságos növekedését legvilágosabban és legélesebb hangon taglaló gondolkodók között sokan voltak, akiknek politikai érzelmei a középtől igen erősen balfelé hajlottak. Ezek az emberek nem önmagában véve támadták a városi társadalmat, bár a nagyvárosi életkörülmények kétségtelenül komolyan aggasztották őket, és közülük sokan hangoztatták: bíznak abban, hogy a lakosság-koncentrálódás nagyvárosi folyamatát lassan a területi kiegyenlítődés fogja felváltani.
      Csaknem spengleri rémlátás nyilvánult meg egy New Yorkról írt értékelő tanulmányban, amely a The Nation 1922-es évfolyamában jelent meg. A folyóirat a baloldali liberális gondolkodás egyik legfőbb szócsöve volt a két világháború között. A cikk szerzője, Ernest H. Gruening újságíró (később Alaszka demokrata párti kormányzója, majd a szenátus tagja) így írt: „New York... a huszadik századi civilizáció betetőzése... acél-, beton- és kőkolosszus, rendezett makrokozmosz, az ember és az emberi alkotások otthona”. A város „alagutakat vájt a sziklába, a lázadó források és folyamok felszíne alá - ha nem tudta őket megsemmisíteni - rudakat süllyesztett, minden egyenetlenséget kisimított, minden változatosságot kiegyenlített, belepréselte magát a derékszögek végtelen sorozatába, személytelenül, mint az öntöttvas”; mindezzel „azt a kényszerű egyformaságot vetíti előre, ami maga Amerika”. Az egyformaság Gruening szerint egyszerre fizikai és szellemi. A zsúfoltság következtében „nemcsak a szem, hanem minden emberi érzék korlátokba ütközik”, s az emberek lelke a környezet rabjává válik. „New York még más nagyvárosoknál is keményebb, cinikusabb, könyörtelenebb - írta Gruening. - Gyermekei, akik ilyen súly alatt nőnek föl, túlfinomultakká válnak, egyszerre satnyák és túlfejlettek, betegesek és koraérettek - mesterséges környezetük üvegházi termékei”. Gruening nem azért kárhoztatta New York-ot, mert elszakította az embereket a hagyománytól, hanem azért, mert önállóságuktól és emberségüktől fosztotta meg őket. Kritikája - bár kétségtelenül volt benne esztétikai mozzanat - messze túlment a konzervatívok városellenességén: világosabban, általánosabb érvénnyel ismerte föl, milyen drága árat követel a nagyvárosi élet azoktól a tömegektől, akik ezt az életet élik. [40]
      A fiatal John Dos Passos, aki ezekben az évtizedekben emelkedett Amerika legjobb regényírói közé, 1925-ben megjelent Manhattan Transfer (Manhattani átszállás) című, élesen negatív szemléletű könyvében a háború utáni évek társadalmi viszonyait ostorozta. Azok a baljós előérzetek, amelyeket Gruening az újságírói esszé műfajában fejezett ki, Dos Passosnál a kísérletező művészet szintjén nyilatkoztak meg. Már a regény címe érzékelteti a könyv stílusát. Dos Passos minden átmenet nélkül vált egyik jelenetről a másikra, és szereplőről szereplőre. A mű stílusa - erősen hangsúlyozott szaggatottságával és töredékességével - tökéletes összhangban van a regény témájával; a forma tökéletesen alkalmas a tartalom kifejezésére. A Dos Passos ábrázolta New York-ban a férfiak és a nők satnya, értelmetlen életet élnek, amelyet a másik iránti szeretet és a személyiség önmagára találásának hiánya jellemez. A regény mindegyik hőse szenved a nagyvárosi környezet zűrzavarának mindahány - gazdasági, politikai vagy erkölcsi - megnyilvánulásától. Némelyikük a kizsákmányolás alatt nyög, mások korrumpálódnak, megint mások az iszákosság, a házasságtörés vagy egyéb destruktív felelőtlenség poklába süllyednek. A társadalom rothadásának és a végromlás fenyegetésének témája az egész könyvön végigvonul, de az utolsó fejezetben egy őrült csavargó egyenesen rá is olvassa mindezt közvetlenül New York városára.
      „Tudjátok, emberek, meddig tartott Istennek, hogy elpusztítsa Bábel tornyát? Hét percig! És tudjátok, meddig tartott az Úrnak, hogy elpusztítsa Babilont és Ninivét? Hét percig! New York City egyetlen háztömbjében több gonoszság van, mint Ninivében egy egész hektáron volt. És mit gondoltok, mennyi idő kell ahhoz, hogy a Seregek Ura földig rombolja New York Cityt, meg Bronxot, meg Brooklynt? Hét másodperc! Hét másodperc!”
      Bár a regény nem a végítélet hangulatával zárul, mégis, ahogyan Jimmy Herf az elidegenedettség és a magány érzésével eltöltve búcsút mond a városnak, nyilvánvalóvá teszi, hogy az élet New York-ban elviselhetetlen azoknak, akik másokkal emberi közösségben akarnak élni. [41]
      Az 1920-as és 30-as években a nagyváros problémáival foglalkozók közül néhányan - ha nem is voltak olyan radikálisak, mint Dos Passos - nyilvánvalóan a baloldali-liberális értelmiséghez tartoztak. Ezek a szerzők a várostervezés és a regionális fejlesztés szemszögéből vizsgálták a nagyvárosok növekedésével felvetődő problémákat. Sokan közülük az Amerikai Területfejlesztési Társulat (Regional Planning Association of America) tagjai voltak. E félhivatalos szervezetet 1923-ban hozták létre a decentralizált városfejlesztés elősegítése céljából, meglehetősen vegyes tagsággal. [42] Clarence Stein építész, a Társulat alapító tagja aggodalmait fejezte ki a „dinoszaurusz-városok” növekedése miatt. Elismerte, hogy akadnak, akik a nagyvárosokban jól élnek, de rámutatott, hogy milliók és milliók élnek egyre rosszabbul. „A városlakók érdekében létrehozott egészségügyi és jogi szabályozások, valamint számos reformintézkedés ellenére az emberi élet alapfeltételei New York-ban a legutóbbi emberöltő folyamán határozottan rosszabbodtak.” Stein aggályai mindenekelőtt technikai jellegű nehézségekből fakadtak. A súlyos forgalomtorlódások, a vízvezetékrendszer és a csatornahálózat hiányosságai, a bérházak zsúfoltsága - mindez a nagyvárosi élet minőségének általános hanyatlásához vezetett. Stein úgy látta, hogy a New York-i átlagember mindennapi életét megkeserítő problémákra nem lehet a városon belül megoldást találni. Súlyosságuk azt mutatja, hogy „a nagyváros mint lakóhely és munkaterület, siralmas módon lejtőre jutott; hogy a lejtőn egyre halad lefelé; s ez a folyamat mindaddig folytatódik, amíg az egyre növekvő lakosság egy szűk területre szorul.” [43]
      Lewis Mumford, a liberális baloldal egyik vezéregyénisége ezekben az években vált a Területfejlesztési Társulat leghatásosabb szóvivőjévé és az amerikai - sőt, az egyetemes - városszociológia egyik legmélyebbre látó kutatójává. Mumford igen produktív művelődéstörténész volt, aki térben és időben egyaránt széles kitekintéssel rendelkezett. Roppant műveltséggel és hévvel vetette magát a városiasodás problémáinak tanulmányozásába, amely az ifjúkorában megismert Patrick Geddes hatására alakult ki benne; az övénél nagyobb elszántságot a modern nagyváros egyetlen más tanulmányozójánál sem tapasztalhattunk. Hiba lenne Mumfordot egyszerűen városellenesnek tekinteni. Ragyogó pályafutása során mindvégig nagy szeretetet tanúsított bizonyos városi településformák - a görög polisz, a középkori város, a New England-i kisvárosok vagy a modern Amszterdam - iránt, amelyek hozzásegítették lakóikat ahhoz, hogy képességeiket, lehetőségeiket egyénekként és a közösség tagjaiként egyaránt kibontakoztathassák. Ugyanakkor azonban mély ellenérzéssel viseltetett a nagyjából a tizenhetedik század óta eluralkodó másfajta városok: a barokk fővárosok, a „lélektelen iparvárosok”, de legkivált a modern „óriásvárosok” iránt. [44]
      Amit Mumford a világvárosi életről elmondott - különösen 1938-ban megjelent, The Culture of the Cities című kiváló művében -, azzal sok esetben olyan vádakat fogalmazott újra és foglalt össze, amelyek már korábban is sokszor elhangzottak általában a nagyvárosok és különösen a metropoliszok ellen. Mumford - a nagyvárosi viszonyok sok más bírálójához hasonlóan - a természeti környezet legfőbb ellenségét látta a metropoliszban. „A természet (hacsak nem egy tájpark formájában) alig található meg egy metropolisz közelében - írta Mumford -, ha a természetből egyáltalán látni akar valamit az ember, akkor fölfelé kell néznie, hogy megpillantsa a felhőket, a napot, vagy a holdat, amint a kiszögellő tornyok és épülettömbök közül előbukkan.” Ugyanígy egészségügyi szempontból is vádat emelt a metropolisz ellen. „A nagyon nagy város - a fennen hangoztatott orvosi jelentések, a betegségek előfordulásának csökkentésében és az élet meghosszabbításában elért valóságos eredményei ellenére - az egészség legalapvetőbb követelményeire nézve kénytelen meghajolni a vidék előtt, ahol a várható élettartam szinte százszázalékosan hosszabb, a betegség romboló hatása pedig kisebb.” Az „irdatlan méretei miatt szükségszerűen szétszórt és alaktalan” metropoliszban a társadalmi egység éppolyan csökevényes, mint a fizikai. A közösségi összetartásból fakadó ellenőrzés hiánya különösen súlyos következményekkel jár az olyan sűrűn lakott helyeken, ahol még a közvetlen szomszédok sem ismerik egymást. A metropolisz tehát „kifejezetten ösztönzi a közösséget figyelmen kívül hagyó vagy egyenesen közösségellenes magatartást”, a bűnözést és az erkölcstelenséget. [45]
      Mumford metropolisz-kritikájának átütő ereje azonban a nagyvárosi élet és az egyéni szabadságot fenyegető tényezők olyan mélyreható analíziséből fakadt, amelyhez foghatót az eddig tárgyalt művekben sehol sem találunk. Nem Mumford volt az egyetlen, aki jobban félt az uniformizálódástól, mint a társadalmi ellenőrzés megszűnésétől. Valami ilyesmivel már találkoztunk, amikor Ernest Gruening New Yorkról írott szavait idéztük. Sőt, Paul Boyer rámutatott, hogy miután az amerikai szociológiai gondolkodók egy évszázadon keresztül a társadalmi dezintegrálódás okozójaként kárhoztatták a nagyvárost, az 1920-as és 1930-as években mindinkább divatba jött az a vélemény, miszerint a metropolisz „a konformisták millióinak lakóhelye”. [46] A metropolisz uniformizáló hatásának gondolata tehát már jóval Mumford fellépése előtt a levegőben volt, ám legalaposabb tárgyalását kétségtelenül az ő műveiben találhatjuk meg.
      A monopolkapitalisták - érvelt Mumford - a metropoliszok továbbduzzadásában voltak érdekelve, mivel az óriásvárosok gazdaságából óriási nyereségekre tehettek szert. A monopolkapitalisták éppen ezért a véleményalakítás monopóliumának megteremtésére törekedtek. A reklámok, a hírközlés és a hírlapírás segítségével igyekeztek „a metropoliszból kisugárzó életstílust a tekintély és az érték látszatával felruházni”. Az effajta törekvések nem csupán lakóik nagy részétől fosztották meg a nagyvárosoktól távol eső vidékeket, hanem jelentős részben sajátos jellegüktől, egyediségüktől is. A metropolisz-civilizáció elszürkítő hatásának még az otthon maradtak sem tudtak ellenállni. „Lehet, hogy a metropolisz térbeli átmérője csak húsz vagy harminc mérföld, ám hatásköre sokkal nagyobb ennél: ártó hatása úgy terjed a levegőben, mint a penész spórái. Az eredmény: egy olyan világ, amelyben a mérhetetlen változatosság lehetőségei... áldozatul estek a metropolisz silány egyformaságának.” [47]
      Biztosítandó, hogy az ország élete a metropolisz hatalmában maradjon, más dolgokra is szükség volt: hatalmas politikai bürokráciára és hadigépezetre, amely védi az óriásváros és az általa kizsákmányolt piacok közötti útvonalakat bel- és külföldön egyaránt. A bürokraták és a katonák vállvetve buzgólkodtak helyzetük megszilárdításán, s szították „a »hazaszeretet« tébolyult kultuszát: az erőszakszervezet egyetértése - az állami vezetők vakhite - »a nemzeti dicsőség« érdekében elkövetett kollektív atrocitások ostoba szándéka. A városok szerkezetét is e célok szolgálatába állították. ”A birodalmi főváros épületei - írta Mumford - alkalmas hátteret adnak a katonai díszszemlékhez, és erősítik a porhintést." Nemcsak Tokió, Berlin és Róma, de Washington is „a katonai-hivatalnoki lelkiség egysíkú tükörképe”. Ezen erők működésének végeredménye - amint azt Mumford könyvének „A Pokol rövid leírása” című fejezetében kifejtette - „a társadalom minden magasabb rendű tevékenységének megbénulása; az igazság megnyírbálása vagy eltorzítása, ahogy az a propaganda igényeinek megfelel; az együttműködés szerveinek az engedelmesség reflex-rendszerévé merevedése; a káplár és a bürokrata teljhatalma... egy olyan rendszer, amely mélyen gyűlöli az élet minden értékes megnyilvánulását.” Mumford tehát - egy másik Geddes-tanítvány, Victor Branford vészjósló figyelmeztetéseihez hasonlóan - a megalopolisszá duzzadt nagyvárosokat a küszöbön álló világháború előkészületeivel kapcsolta össze. A második világháború előestéjén Mumford a nagyvárosoknak pontosan azon jellemzőit találta a leginkább kétségbeejtőnek, amelyeket Albert Speer és néhány más nemzeti szocialista jónak és szükségesnek tartott a nagyvárosokban: a teljhatalmat, az egyöntetűséget és az erőt. [48]
      Mumford - az amerikai értelmiségiek túlnyomó többségével összhangban - korántsem volt olyan kishitű a modern civilizáció jövőjét illetően, mint Spengler. Bár kétségtelen, hogy német elődje is hatott rá, Mumford mégis úgy vélte: van más lehetőség is, mint a metropoliszok továbbduzzadása és a vidék háttérbe szorítása. A jóval kisebb - körülbelül ötvenezer lakosú - vidéki városok tudatos tervezése és építése nem csupán elvben, hanem a valóságban is lehetséges volt, ezt mutatta - egyebek között - a kertváros-mozgalom is. [49] Viszont Steinhez és Chase-hez hasonlóan Mumford sem hagyott kétséget afelől, hogy magának a metropolisznak a sorsa meg van pecsételve. A jövőjét illető legfontosabb kérdés nem az, hogy fennmarad-e és virágzik-e majd, hanem az, hogy vajon a városi élet emberibb formáinak megújulása mellett fog-e majd véglegesen eltűnni vagy pedig eszeveszett pusztítás közepette.
      Bár Mumford ékesszólása, amellyel New York-ot és a hozzá hasonló nagyvárosokat ostorozta, elhelyezhető az Amerikában és Európában egyaránt nyilvánvaló - s a harmincas években különösen erős - városellenesség tágabb összefüggésében, mégsem volna helyes, ha Mumfordnak adnánk az utolsó szót. Az első világháború végétől a második világháború kitöréséig tapasztalható volt - igaz, Amerikában feltűnően nagyobb mértékben, mint Európában - a nagyvárosok iránti aggodalmas magatartással ellentétes, és ráadásul roppant erejű érzelmek térhódítása is. [50] Az 1920-as évek végére - mint azt George Mowry történész megállapította - az Egyesült Államok valóban városi országgá vált: nem csupán statisztikai értelemben, hanem „gondolkodásában, eszményeiben, szokásaiban” is. [51] Az amerikaiak még soha olyan otthonosan nem mozogtak városi civilizációjukban, mint most. Hozzászoktak. Ennek következtében a nagyvárosok gonoszságát és veszélyeit hangsúlyozó régi véleményformák - bár a szesztilalom hívei és Al Smith ellenlábasai még kitartottak mellettük - mindinkább háttérbe szorultak. Helyettük - mind a szélesebb nyilvánossághoz szóló szerzők körében, mind a tudományos berkekben - a nagyvárosi élet sokkal kiegyensúlyozottabb és pozitívabb megítélése került előtérbe, mint amilyenekkel akár Angliában, akár Franciaországban lehetett találkozni, Németországról nem is beszélve.
      A várospártiság ismételten megnyilvánult számtalan népszerű írásban. A szerzők gyakran magasztalták lelkesen az olyan óriásokat, mint New York és Chicago, de nem feledkeztek meg más, ezeknél kisebb, de gyorsan növekvő városokról sem, szerte az országban. A radikalizmusáról ismert Charles Beard történész-szociológus ilyen dicshimnuszt zengett 1924-ben New Yorkról, s egyúttal általában a metropoliszokról:
      „A hatalmas város... mint a Fuji-hegy, magasan kiemelkedik a társadalmi síkságból, és parancsoló fenséggel uralkodik a társadalom tájain. Eltörlése éppúgy volna a szellem és az erő eltörlése, mint embereké és építményeké. S a modern város ennél is több. A gőz és az acél és a rádió korában a város gazdasági erőit és szellemi hatását milliónyi, villámsebesen surranó vetélő szövi bele az egyetemes civilizáció szövetébe. Micsoda köntös szövődik... az idő zúgó szövőszékén!”
      Beard úgy látta, hogy New York közműveinek, divatos áruházainak és szorgos gyárainak irdatlan sokasága, kulturális intézményeinek serege és égbeszökő épületei félelmetes változatosságról és kíváncsiságot keltő, tekintélyt parancsoló energiáról tanúskodnak. [52]
      H. L. Mencken, a korszak egyik legkiválóbb esszéírója és kritikusa, az alkotó képzeletnek tápot adó New Yorkot magasztalta - ezt a témát már a világháború előtt is megpendítette August Endell, Ford Madox Ford és Theodore Dreiser. Mencken gúnyosan dicsért, de mégiscsak dicsért. Kijelentette, hogy New York teli van „szélhámosokkal és gazemberekkel..., balekokkal és látnokokkal”. Egyik típus sem dicséretre méltó, viszont mindegyik izgalmas. New York „túl volt a pokol minden félelmén és a mennyország minden reményén”, de senki sem vádolhatta azzal, hogy unalmas. „E legnagyobb világváros nagyszerű, érzéki színpompája” azt jelentette, hogy a város „legalábbis látványnak csodálatos”, és „ez a minden ízében buja és barbár látványosság egy nagyszerű, képzeletdús irodalomnak lehet a nyersanyaga”. Mencken nem tagadta, hogy csöppet sem szereti New York-ot. „...Nem látok benne semmit, ami a gyöngédségnek nevezett törékeny és szégyenlős valamit kiválthatná... Ám... New York látványa akkor is megmarad, s az végtelenül pompás és nagyszerű, izgató, mint a legkülönb ital, s ezt rosszindulatú mellékíze sem tudja elrontani. Elképesztően vásári - de akkor is elképesztő!” [53]
      A New York színpompás dinamikája fölött érzett elragadtatásnak a válság beálltával nyilvánvalóan lanyhulnia kellett, [54] ám ehhez hasonló érzelmeket még mindig föl lehetett fedezni a Chicago érdemeit magasztaló kevésbé ismert szerzők írásaiban. A regényíró Mary Borden, aki Chicagóban született, később pedig Angliában élt, 1930-ban hazalátogatott szülővárosába. Az élményeiről írt beszámolóban Chicagót „a varázslat városának” nevezi.
      „Szellemek emelkedtek ki a tóból és emberevő óriások a síkságról. Ők mormoltak szörnyű varázsigéket azon a helyen, ahol álltam, s a föld megnyílt, és - mintha csak gejzírek lennének - acéltornyok szökkentek föl a magasba, és hatalmas márványtömbök zúgtak át az égen s álltak meg egyenesen a kőkertek közepén, égbe magasodó kőligetek gyanánt, s csodálatos erő ömölt végig a kőtesteken, s azok megelevenedtek.”
      Spengler, Gruening és Mumford nézeteitől eltérően ebből a nézőpontból a kő nem a halál előhírnökének, hanem az életképesség megnyilvánulásának látszott. Morris Markey - újságíró és útleírások szerzője - elismerően írta, milyen „mély meggyőződéssel hisznek városuk nagyszerűségében” azok a chicagóiak, akikkel megismerkedett. Ez a lokálpatrióta büszkeség joggal fakadt a város „új és valóban izgalmas szépségéből”, „a nagyság és a méltóság elemi minőségéből” és „az energia lázas kiáradásából”, amely egészen lenyűgözte a látogatót. Bessie Pierce chicagói történész a város centenáriumára 1933-ban írt ünnepi cikkében kevesebb költőiséggel, ám nem kisebb lelkesedéssel idézi föl - egyebek közt - mindezeket. Bessie Pierce is úgy gondolta, hogy Chicago „a korlátlan lehetőségek városa”, s véleményét az adatok sokaságával támasztotta alá. Ez a hölgy valóban teljes szívéből azt a lokálpatrióta lelkesedést tanúsította, amellyel Markey az előző évben találkozott. [55]
      Vidám lelkesedés sugárzott ama népszerű szerzők írásaiból is, akik a Dél és a Nyugat kisebb vagy az Észak és a Közép-Nyugat nagyobb városairól írtak. Shaw Desmond, aki „Amerika város-civilizációjáról” írt, rámutatott, hogy a nagyvárosok szerte az országban növekednek, mindegyik a maga dicsőségét keresi, s ez Amerika „individualista szellemét” és „laza szövésű... decentralizált lelkét” mutatja. Freeman Tilden ugyanebben a hangnemben azt állapította meg, hogy minden városnak - fizikai valóságától függetlenül - „lelke” van, s hogy egy tipikus dallasi, birminghami vagy bostoni polgár ezt a szellemet testesíti meg. „A városában hisz - hogy is segíthetne rajta, ha önmagában hinne? Tudja, hogy városa nagyobb lesz, s hinni akarja, hogy jobb is lesz.” Kansas Cityben, Salt Lake Cityben, San Franciscóban az emberek „egy gyermeki eszmét dédelgetnek, amely ha megnő, új lendületet ád majd a város életének”. Ezek a szerzők az egész országban elterjedt városszerető gondolkodásmódról és magatartásról írtak, amit ők maguk is nagy mértékben vallottak és követtek. [56]
      A progresszivizmus apadása a húszas évek folyamán, valamint a harmincas évek gazdasági nehézségeiből fakadó pénzügyi megszorítások visszavetették a nagyarányú városi beruházásokat, amelyek korábban az olyan emberekben, mint Frederic C. Howe vagy Charles Zueblin akkora büszkeséget és optimizmust keltettek. Ennek következtében a két világháború közötti időszakban nem találhatunk a városfejlesztéssel kapcsolatban olyan arányú és olyan jellegű lelkes beszámolókat, mint amilyenek bőséggel teremtek 1902 és 1917 között.
      De azért ez a téma mégis fontos eleme maradt a nagyvárosi élet pozitív ábrázolásának, különösen az olyan emberek gondolkodásában, akik tényleges szerepet vállaltak egy-egy nagyváros irányításában. Charles Beard, aki hosszú ideig tagja volt a National Municipal League nevű szervezetnek, 1928-ban beszédet tartott a szövetség más, hasonló jellegű egyesületekkel együtt rendezett ülésén. Beard megjegyezte, hogy a nagyvárosoknak most már sem a közegészségügy, sem az erkölcsök területén nem kell megijedniük a vidékkel való összehasonlítástól. A városi helyhatóság immár nem mondható „az amerikai demokrácia legszembeszökőbb kudarcának”. Sőt, a korszerű technika eszközeivel igyekeznek városaikat mind kellemesebb élettérré tenni. Hasonló érzéseket sugalltak az öt évvel később a The American City hasábjain megjelenő jellegzetes írások. A szerkesztő a folyóirat huszonöt éves fennállása alkalmából megemlékezett arról, mit tett a lap s mit végeztek maguk a városok az eltelt negyedszázad alatt. Határozottan tetszett neki mindaz, amit látott, miközben visszatekintett a folyóirat olvasóihoz hasonló emberek által végrehajtott változásokra. „Határozott városi és polgári fejlődést” figyelhetett meg megannyi területen, a tervezéstől a körzetbeosztásig, a szemétszállítás és a szennyvízelvezetés megoldásáig, a rendőrség és a tűzoltóság megszervezéséig vagy a köztéri játszóterek lérehozataláig. A válság persze fékezte a helyhatósági tevékenységet. Egészében véve azonban mégis úgy tűnt, hogy a városi hatóságok még mindig joggal büszkélkedhetnek eredményeikkel, s bizakodva, reménykedve nézhetnek a jövőbe, miközben megoldást keresnek az egyelőre még megoldatlan problémákra. [57]
      A két világháború közötti évek Amerikájában a nagyvárosokkal foglalkozó irodalom mennyiségben és minőségben egyaránt legjelentősebb részét a városszociológusok munkái alkotják. Az ő írásaik sajátosan amerikai megközelítésből járultak hozzá a modern nagyvárosok világának megértéséhez. Egyetlen más országban sem volt tapasztalható ilyen virágzás a sajátosan városi jelenségekkel és folyamatokkal foglalkozó szociológiai irodalomban. A városszociológusok tudományt akartak csinálni, nem vitatkozni. Nem tekintették magukat sem a nagyvárosi növekedés ellenzőinek, sem a társadalmi reform szószólóinak, sem a városfejlesztés bajnokainak. Mint kutatók és tanárok, a nagyvárosi élet jóformán minden vonatkozására nézve irdatlan mennyiségű adattömeget gyűjtöttek össze és dolgoztak fel. A kutatás területének megítélését illetően mind az összegyűjtött adatok, mind a feldolgozásuk eredményeként született tanulmányok jó adag bizonytalanságról tanúskodtak. Mondanivalójuk nagy részben a nagyvárosok árnyoldalára vonatkozott. Ugyanakkor azonban sokan e kutatók közül nyilvánvalóan élvezték a nagyvárosi légkört, s alapjában véve elfogadták a nagyvárosi viszonyokat, amelyek között éltek.
      A városszociológia tulajdonképpen a chicagói egyetemen vált szabályosan meghatározott intézményes keretek között működő szaktudománnyá. A „chicagói iskolát” Robert Park alapította, és ő lett az új kutatási terület nagy öregje. Park egy kis farmon született 1864-ben. Társadalomkutatói pályafutását amatőrként, egy nagyvárosi lap munkatársaként kezdte. Később lélektant és bölcsészetet tanult a Harvardon, Georg Simmelt hallgatta Berlinben, Heidelbergben bölcsészdoktorrá avatták, évekig dolgozott Booker T. Washington mellett az alabamai Tuskegee Institute-ban, míg végül 1913-ban egyetemi katedrát kapott. A chicagói egyetemen Park az ország első - 1892-ben alapított - szociológiai tanszékén dolgozott. Ez a tanszék egyrészt biztosította számára a munkájához szükséges feltételeket, másrészt stratégiailag lehetővé tette, hogy Park hatása az ország egész területére kisugározzon. Hírnevét „The City: Suggestions for the Investigation of Human Behaviour in the Urban Environment” (A nagyváros. Javaslatok az emberi magatartás vizsgálatára nagyvárosi környezetben) címmel az American Journal of Sociology hasábjain 1915-ben megjelent tanulmánya alapozta meg, amely igen nagy visszhangot váltott ki. Park műve nem csupán kutatási programot vázolt föl, hanem egyúttal egy általános hipotézisrendszert is körvonalazott, s hipotéziseinek verifikálása bőven adott munkát más kutatóknak. Később Park és Ernest Burgess egy dinamikus oktatási és kutatási programot dolgozott ki, amelybe igen sok közvetlen és külső munkatársat bevontak, sokszor végezve olyan helyszíni kutatásokat, amelyek Park valamelyik gondolatébresztő javaslatának kidolgozását szolgálták. [58]
      Az újonnan alapított Social Science Research Council 1923-ban felajánlott támogatásával a tanszék igen sok kiadványt jelentethetett meg a University of Chicago Pressnél, közöttük két tanulmánygyűjteményt - az egyik a Park és Burgess szerkesztette The City (1925) volt, a másik a Burgess írta The Urban Community (1926) -, valamint számos monográfiát, amelyek legtöbbje a chicagói állapotokkal foglalkozott. A részterületekkel foglalkozó kötetek közül különösen figyelemre méltóak voltak az alábbiak: Nels Anderson: The Hobo (1923); Frederick M. Thrasher: The Gang (1927); Harvey W. Zorbaugh: The Gold Coast and the Slum (1929); Walter C. Reckless: Vice in Chicago (1933); Norman S. Hayner: Hotel Life (1936); végül Robert E. L. Faris és H. Warren Dunham: Mental Disorders in Urban Areas (1939). [59]
      A városszociológia számos más egyetemen is gyorsan fejlődött. A Park és munkatársai által - vagy más egyetemeken - képzett tudósok számos felsőoktatási intézményben meghonosították az új tudományágat szerte az országban. A Chicagóból szétrajzott társadalomtudósok alapították meg a Cornell és a Vanderbilt, az Ohio State, a Michigan és az Indiana University, valamint a University of Washington és a University Hawaii szociológia-tanszékét. [60] A chicagói iskolától független városkutatók működtek többek között a Harvardon, a Yale-en és a Columbián, valamint a University of Kansason és a University of Minnesotán. A felsorolt intézményekben oktató tudósok hatalmas irodalmat hoztak létre, akár a nagyvárosi viszonyokat átfogóan tárgyaló tanulmányokra gondolunk, akár az olyan, egyes részterületekkel foglalkozó dolgozatokra, amelyekben jelentős szerepet kapott a nagyvárosi jelenségek vizsgálata. [61]
      A városszociológusok a nagyvárost olyan területnek tartották, ahol nem csupán a kollektív viselkedést, hanem az emberi élet számos más aspektusát is nagyszerűen meg lehet figyelni. E tudósok számára a nagyváros a modern emberre és az általa alkotott társadalomra vonatkozó legkülönfélébb hipotézisek gyakorlóteréül szolgált. Úgy tűnt, a városszociológia tudománya e kutatóknak olyan lencséket bocsát a rendelkezésére, amelyeken keresztül roppant élesen és tisztán figyelhetik meg általában a modern társadalom problémáit és lehetőségeit. Ahogy Park fogalmazta meg híres dolgozatában:
      „A nagyvárosban páratlan lehetőségeket találnak az emberek - különösen a kivételes és az abnormális emberek -, ezért az ilyen városok hatalmas erővel tárják a nyilvánosság elé mindazon emberi jellemeket és jellemvonásokat, amelyek kisebb közösségekben általában rejtve és elfojtva maradnak. Egyszóval: a nagyváros fölnagyítva mutatja az emberi természet jó és gonosz vonásait egyaránt. Alighanem ez a tény a legnyomósabb érv amellett a vélemény mellett, amely a nagyvárost az emberi természet és a társadalmi folyamatok tanulmányozásának laboratóriumává avagy klinikájává kívánja avatni.”
      T. V. Smith, a chicagói iskola másik alakja hasonló vélekedést fejezett ki, amikor ezt írta: „Az a társadalmi mobilitás, amely az eredményes kutatási lehetőségeket biztosít, talán sehol a világon... nem található meg olyan sűrített, felgyorsult, könnyen megfigyelhető formában, mint a modern nagyvárosokban.” Smith ezután - kissé líraibb hangnemben - azzal folytatta gondolatmenetét, hogy a nagyváros tanulmányozása egyfajta esztétikai élményt ad a vizsgálódó embernek. Olyasvalami ez, mint „a lóversenyen a nézőt vagy a labdarúgó mérkőzésen a szurkolót hatalmába kerítő igézet, amint az érzékek, a színek, és illatok és várakozások bonyolult egységbe olvadt kavalkádjában gyönyörködnek.” Kétségtelen, hogy ezek az érzések sok más szociológusban is megvoltak, ha nem is mondták ki őket ilyen nyíltan. [62]
      A chicagói iskola legtöbb tagja - mint az a felsorolt monográfiák címéből is kiderül - a szociális leromlás, deviancia és patológia kérdéskörével foglalkozott a legmélyebben, míg sok más szociológus a nagyváros erkölcsi értelemben problematikus vonásait tanulmányozta. Valamennyien tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a nagyvárosnak sok csúf hibája van. Park szavaival: a nagyvárosban „szaporodik a bűn és az erkölcstelenség”. A nagyvárosba betelepedett vidéki ember, aki „már nem tudhatta maga mögött a paraszti közösség kollektív bölcsességét”, sokkal szabadabbá vált, mint amilyen valaha volt, s helyzete általában jellemző a városlakókra. „A nagyvárosban többé-kevésbé mindenki önálló. Ennek következtében a városba költözött ember olyan módon és olyan mértékben vált problémává saját maga és a társadalom számára, mint még soha azelőtt.” [63] Emory S. Bogardus hangsúlyozta, hogy „a megértés és az együttérzés hiánya a társadalmi elidegenedés tünete... mindenütt... a nagyvárosokban”. Louis Wirth kitűnő dolgozata, az „Urbanism as a Way of Life” (A városi lét mint életmód) azt bizonygatta, hogy a nagyvárosokra jellemző létmód „anómiához”, „kölcsönös kizsákmányoláshoz”, „elmagányosodáshoz”, „az ingatagság és a bizonytalanság egyetemes norma gyanánt való elfogadásához” valamint „a személyiség leépüléséhez, idegösszeomláshoz, öngyilkossághoz, bűnözéshez, korrumpálódáshoz és zűrzavarhoz” vezet. E szociológusok írásaiból szinte vég nélkül idézhetnénk olyan részleteket, amelyek méltók lehettek volna Mumford vagy akár Spengler tollára is. [64]
      A chicagói társadalomkutatók és követőik - számos német elődjüktől eltérően - nem elégedtek meg a nagyvárosi élet különböző aspektusainak olyan módon történő elemzésével, amelynek során a nagyváros egyetlen tömbből faragott egységes jelenségnek tűnne. Miközben szentül hittek a különböző városokra egyaránt jellemző szabályszerűségek létezésében, rendszeresen rámutattak a különbözőségekre is, s azok a modellek, amelyeket a belső variációk és eltérések értelmezésére kidolgoztak, jelentős mértékben hozzájárultak a nagyvárosi dezorganizációt előidéző mechanizmusok megértéséhez. Bár kétségtelenül meg tudtak állapítani olyan jellegzetességeket, amelyek általában jellemzik a nagyvárosokat, számukra végső soron mégiscsak fontosabb volt annak megjelölése, hogy ezek a jellegzetességek más tényezőkkel együtt hogyan is rendeződnek el a nagyváros „természetes övezetei” mentén. „A természetes övezetek - írta Park - természetes csoportok élőhelyei. Minden különálló városi terület valószínűleg az egész lakosság egy sajátságos, jellegzetes keresztmetszetét tartalmazza. A nagyvárosok egyes területei között gyakran egészen döbbenetes különbségek figyelhetők meg a szokásokban, az életszínvonalban és az általános életfelfogásban.” Burgess e gondolatot továbbfejlesztve vázlatos térképeket készített, s a várost öt koncentrikus övezetre osztotta, amelyek a város terjeszkedése során elvileg mindenütt kialakulnak. Legbelül van a központi üzleti negyed (ezt Burgess Chicago belvárosáról nevezte el: „The Loop”); a belváros körül egy átmeneti terület, ahol régebbi házak állnak, s amelyre egyre jobban rátelepül az üzlet és a könnyűipar; azután egy stabilabb zóna következik munkáslakásokkal; majd egy olyan lakóövezet, ahol színvonalasabb lakásokat és családi házakat lehet találni; végül legkívül fekszik a külvárosi ingázók övezete. E környezettani modellt mások is sokan fölhasználták különböző szociálpatológiai részterületeken folytatott vizsgálódásaik során, és kimutatták, hogy miképpen jelenik meg a dezorganizálódás és a bűnözés annak a bizonytalanságnak a talaján, amely a városmag körül elhelyezkedő átmeneti zónában a legnyilvánvalóbb. A nagyváros problémái ezen a területen voltak a legsúlyosabbak. [65]
      Bármilyen súlyosak voltak is azonban a nagyváros problémái, szociológiai szempontból semmi esetre sem lehetett kárhoztatni. A városszociológusok inkább megérteni igyekeztek tárgyukat, mintsem akár felmentő, akár elmarasztaló ítéletet hirdetni fölötte, ezért tudatosan arra törekedtek, hogy kiegyensúlyozott képet adjanak róla. E törekvéstől indíttatva gyakran a pozitívumokra tették a hangsúlyt, hogy ellensúlyozzák az olyan emberek városellenes előítéleteit, akik a nagyváros sokoldalú bonyolultságát nem ismerhették olyan mélységig, mint ők. Még Louis Wirth is kiemelte, hogy a nagyváros minden szociális és erkölcsi fogyatékossága ellenére is „a modern ember lakóhelye és műhelye”, az a gócpont, ahol „a beteljesült, értelmes élet” a legkönnyebben elérhető. Wirth a vidéki életet sohasem nézte rózsaszín szemüvegen keresztül, és a vidékről a nagyváros felé irányuló elvándorlás miatt sem sajnálkozott. Ebben a vonatkozásban tipikusan úgy viselkedett, mint legtöbb szociológus kollégája. [66]
      Park félreérthetetlen világossággal fejtette ki a nagyváros elfogadása mellett szóló érveket - azt, hogy a nagyváros nem csupán végzetes szükségszerűség, hanem a településnek és az emberi társulásnak olyan formája, amelynek valós előnyeit komolyan kell venni. Érvelésének egyik sarkalatos pontja volt az a gondolat, miszerint a nagyvárosi körülmények az egyéni szabadság egészen kivételes mértékét teszik lehetővé. „A helyiérdekű ragaszkodások összeomlása” valamint „az elsődleges csoport fékező és tilalmi hatásának meggyengülése” okán a legkülönbözőbb életstílusok és eredmények váltak elérhetővé, s ezt Park örömmel fogadta. A város - mondotta Park - különösen „a lehetőség és a kaland mozzanatával” vonzza az embereket. Aki a városban maradt, az bizonyos lehetett abban, hogy „a nagyvárosi élet különböző megnyilvánulásai között valahol meg fogja találni azt a környezetet, amelyben boldogul és jól érzi magát..., azt az erkölcsi éghajlatot, ahol az ő sajátságos természetét olyan ösztönzések érik, hogy veleszületett hajlamait tökéletesen és szabadon ki tudja bontakoztatni.” Park szentül hitte, hogy „a nagyvárosi élet hatalmas, dörömbölő zűrzavara és izgatottsága” kinyitja a lehetőségek ajtaját a különcök és a lángelmék előtt, s olyan jutalmakkal kecsegteti őket, amilyenekről a kisvárosokban soha nem is álmodhatnának. Park tulajdonképpen a tizenkilencedik századi szabadelvűség álláspontját fogalmazta újra igen nagy erővel: a nagyváros legfőbb értéke abban rejlik, hogy ajtót nyit a tehetség, a törekvés, a különbözőség és az újítás előtt. [67]
      Park meg a többiek éppúgy figyelemmel voltak azokra a „másodlagos” kapcsolatokra is, amelyek a nagyvárosi környezetben jönnek létre az érzelmi elevenségüket és erkölcsi erejüket mindinkább elveszítő „elsődleges” kapcsolódások helyett. E kutatók a nagyvárost egyáltalán nem csupán azért üdvözölték örömmel, mert a nagyvárosi környezetben az ember mint egyén nagyobb személyes szabadságot élvez; azt is hangsúlyozták, hogy a nagyvárosban az emberi társulás számtalan olyan formája is megfigyelhető, amelyek a kollektív rend és a közös irányultság kialakulását segítik elő. Park rámutatott, hogy amint azt - többek között - az iskolák, az egyházak, a szociális telephelyek, a szakszervezetek és a sajtó szerepe mutatja, a nagyváros önmagában véve korántsem gátolja a társas kapcsolódások létrejöttét. Nels Anderson és Eduard C. Lindemann - akik nyilvánvalóan nem hittek abban, hogy a nagyvárosi erkölcsök bármilyen lényegi vonatkozásban valóban alábbvalóak lennének a vidékieknél - a nagyvárost olyan helynek tekintették, ahol „a társas szerveződés új formái keletkeznek, új szociális és morális értékek teremtődnek”. Ez a két szerző is megkülönböztette az elsődleges és a másodlagos befolyásolást és rámutatott, hogy az utóbbit a városi kormányzat gyakorolja a legnyilvánvalóbban. Howard Woolston, aki a nagyvárost már az első világháború előtt is az emberi társulások keletkezésének táptalajaként ünnepelte, töretlen lelkesedéssel tette negyedszázaddal később is ugyanezt. Woolston bámulatosnak találta a városlakók közti kapcsolódások kimeríthetetlen bőségét. „Száz meg száz szervezet sodorja, hurkolja őket össze egyetlen társadalmi szövedékbe, ahogyan a fonalat szövik a szövőszéken.” A nagyvárosokban számtalan szervezet dolgozott az egészséges körülmények megteremtésének, a nyomor megszüntetésének és a bűnözés megelőzésének munkáján. Mindez nemcsak azt tanúsította, hogy igen erős a vágy a nagyváros problémáinak könnyítésére, hanem azt is, hogy létezik „társadalmi vagy polgári öntudat”. [68]
      A chicagói szociológusok által a nagyvárosi életről írt átfogó dolgozatok többsége optimizmust sugárzott. A korszak legvégén ezt a derűlátást fejezte ki sokatmondóan a chicagói egyetem egyik politológusa, aki a társadalomtudósokkal szorosan együttműködve dolgozott. A chicagói egyetem szociológiai kutatóintézete 1939 telén ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját, s Charles E. Merriam ez alkalommal tartott előadásában - mely az American Journal of Sociology hasábjain is megjelent - fölöttébb bizakodó hangot ütött meg. A modern nagyvárosok jellegzetessége - hangoztatta - „nem a romlás és a közelítő hanyatlás, hanem a kicsattanó életerő, amely iszonyatos nyomás alatt furakodik előre”. A nagyvárosi-ipari civilizáció erőtartalékai - „a magas színvonalú szakosodás..., a társulás előnyei..., a termelő erők roppant kiterjedése..., a tudomány, az orvoslás, az oktatás, a kutatás, a vallás központjainak növekedése..., a csodálatos művészeti és kulturális teljesítmények” - mindezek nagyon is valóságosak és hatalmasak. Az előző nemzedék nagyvárosainak története - a haladás egyéb bizonyítékaival együtt - azt jelzi, hogy el fog jönni „a remény napja”, amikor „a településszerkezet” még különb „mintái” „bölcsebb tervekhez, bölcsebb intézkedésekhez s az anyagi és szellemi jólét magasabb színvonalához” fognak vezetni. [69] Merriam bizakodása a nagyvárosi élet további javulása iránt, s meggyőződése, hogy egy szép napon minden városlakó jólétben fog élni, szöges ellentétben állt Lewis Mumford pesszimizmusával. Ugyanakkor ez a felfogás sajátosan reformista és bizakodó álláspontot fejezett ki a nagyvárosokkal kapcsolatban - olyan álláspontot, amelyet századunk harmincas éveiben jóval többen foglaltak el az Egyesült Államokban, mint bárhol Európában.

      1. A korszak nagyszerű értékelése Walter Laqueur: Weimar: A Cultural History (New York, 1974).
      2. Sanders: Geschichte des deutschen Städtewesens (Bonn, 1922) 5-6, 18.
      3. Osborn et al.: Berlins Aufstieg zur Weltstadt (Berlin, 1929) 204-212, 224-226; vö. még Friedrich Bothe: Geschichte der Stadt Frankfurt am Main (3. kiad. Frankfurt am Main, 1929) 337-359.
      4. Vö. Otto Ziebill: Geschichte des Deutschen Städtetages: Fünfzig Jahre deutscher Kommunalpolitik (Stuttgart és Köln, 1955).
      5. Paul Mitzlaff és Erwin Stein szerk.: Die Zukunftsaufgaben der deutschen Städte (2. kiad. 1925) 1; Mulert: „Die deutschen Städte” in: Deutschland: Jahrbuch für das deutsche Volk 1928 (Leipzig, 1928) 134, 136, 138, 140; vö. Fritz Elsas és Erwin Stein szerk.: Die deutschen Städte: Ihre Arbeit von 1918 bis 1928 (Berlin, 1928).
      6. Käber: „Die Weltstadt als Heimat” in: Hans Brennert és Erwin Stein szerk.: Probleme der neuen Stadt Berlin: Darstellungen der Zukunftsaufgaben einer Viermillionenstadt (Monographien deutscher Städte, szerk. E. Stein, XVIII. 1926) 205-206; Böss: „Sechs Jahre neues Berlin” in: Brennert és Stein 13, és Berlin von Heute (Berlin, 1929).
      7. Cramer: „Gegenwart: Das neue Köln” in: Köln: Werden, Wesen, Wollen einer deutschen Stadt (Köln, 1928) 37-38, 48, 51-52, 55-56, 66-67. Más városokról vö. Hans Ströbel szerk.: Dortmund: Ein Blick in eine deutsche Industriestadt (Dortmund, 1922); Hans Luther et al.: Essen (Monographien deutscher Städte, XI., 1923); Karl Weishaupt és Paul Boltze szerk.: Stettin (Berlin, 1925); Heinrich Haacke szerk.: Aus Barmens Wirtschaft und Kultur (Barmen, 1926); Nürnberg, Stadtrat szerk.: Nürnberg (Monographien deutscher Städte, XXIII. Berlin, 1927).
      8. Wolgang Rothe szerk.: Deutsche Grossstadtlyrik vom Naturalismus bis zur Gegenwart (Stuttgart, 1973) 21-25, 215, 217, 277; vö. még Robert Seitz és Heinz Zucker szerk.: Um uns die Stadt: Eine Anthologie neuer Grossstadtdichtung (Berlin, 1931). E korszak híres német városregénye Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz (Berlin, 1929). Döblin, aki pszichiáter, aktív szocialista és regényíró volt egy személyben, James Joyce Ulysses-ének hatására kidolgozott kísérleti technikákat alkalmazva vizsgálta a berlini munkások és bűnözők életét.
      9. Beth Irwin Lewis: George Grosz: Art and Politics in the Weimar Republic (Madison, 1971) 46-47; Theda Shapiro szerk.: „New York - Paris - Berlin: A Tale of three cities in art, 1890-1945” in: Anthony Sutcliffe szerk.: Metropolis, 1890-1940 (1984).
      10. Scheffler: „Die Zukunft der Grossstädte und die Grossstädte der Zukunft” in: Die neue Rundschau XXXVII. 2. rész (1926) 522-524, 529.
      11. Mangoldt: Das Grossstadtproblem und die Wege zu seiner Lösung (Berlin, 1928) 3, 29, 35-52.
      12. Általános hátteret ad Kurt Sontheimer: Antidemokratisches Denken in der Weimarer Republik (München, 1962); George L. Mosse: The Crisis of German Ideology: Intellectual Origins of the Third Reich (New York, 1964); David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution: Class and Status in Nazi Germany, 1933-1939 (Garden City, 1966). A nagyvárosokkal kapcsolatos eszmékről részletesebben vö. Elisabeth Pfeil: Grossstadtforschung (Bremen-Horn, 1950; részletesebben szól az 1945 előtti német gondolkodásról, mint az 1972-ben megjelent javított kiadás) 63-86, de mindenekelőtt Klaus Bergmann: Agrarromantik und Grossstadtfeindschaft (Meisenheim am Glan, 1970) 174-360.
      13. Vö. H. Stuart Hughes: Oswald Spengler: A Critical Estimate (2. kiad. Boston, 1962) és Bergmann 179-193.
      14. Spengler: The Decline of the West, II. köt.: Perspectives on World History, ford. C. F. Atkinson (New York, 1928) 90, 91, 108, 98, 92, 97, 100, 94.
      15. Uo. 102-107.
      16. Weidel: „Stadt und Land in kulturphilosophischer Beleuchtung” in: Mitteilungen der Pädagogischen Akademien in Preussen II. (1927) 28-35.
      17. Grimm: Der Kampf des Bauerntums mit der Grossstadt (Berlin, 1927) 4, 40-94, 115-116.
      18. A következők javarészéhez vö. Bergmann 297-360; továbbá Pfeil 76-86.
      19. Rosenberg: Der Mythus des 20. Jahrhunderts (57. kiad. München, 1935) 550-558.
      20. Günther: Die Verstädterung: Ihre Gefahren für Volk und Staat vom Standpunkte der Lebensforschung und der Gesellschaftswissenschaft (2. kiad. Berlin, 1936).
      21. Uo. 10-12, 21-22, 23, 29, 31.
      22. Uo. 8-9, 24.
      23. Burgdörfer: „Die Zukunft der Städte” in: Archiv für Bevölkerungswissenschaft (Volkskunde) und Bevölkerungspolitik, IV. (1934) 231, valamint Zurück zum Agrarstaat? Stadt und Land in volksbiologischer Betrachtung (Berlin, 1933) 92-93.
      24. Lindner és Böckler: Die Stadt: Ihre Pflege und Gestaltung (München, 1939) 18; vö. még Robert R. Taylor: The Word in Stone: The Role of Architecture in the National Socialist Ideology (Berkeley, 1974) 252-255.
      25. Vö. Bergmann 297-314; l. még Günther 46-54, valamint Burgdörfer: Zurück zum Agrarstaat? 95-109. Átfogóbban a náci mezőgazdaság-politikáról vö. David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution: Class and Status in Nazi Germany, 1933-1939 (Garden City, 1966) 152-177.
      26. Vö. pl. Ernst Hamm: Die deutsche Stadt im Mittelalter (Stuttgart, 1935), Fritz Mielert: Romantik alter deutscher Städte (Bad Rothenfelde, 1935) és Karl Gruber: Die Gestalt der deutschen Stadt (Leipzig, 1937); a kortárs kisvárosokat rokonszenvvel szemléli pl. „Lob der kleinen Stadt” in: Neues Volk VII. (1939) Heft 6, 12-17.
      27. Rosenberg 556-557, 554.
      28. Erről vö. Schoenbaum 160-163, 174-176, és Lane 205-206.
      29. G. Theunissen: „Erziehung zur Stadt” in: Kunst der Nation II. (1934) 1-2.
      30. Hellpach: Mensch und Volk der Grossstadt (Stuttgart, 1939) VI. old.; további megjegyzések, amelyek nagyvárosi pozitívumokat sugalltak uo. 30-31, 75, 77, 112, 118, 120, 123.
      31. F. Linke: „Schlusswort” in: B. De Rudder és F. Linke szerk.: Biologie der Grossstadt (Dresden und Leipzig, 1940) 199.
      32. W. Wenzel: „Wachsende Weltstädte” in: Berliner Kommunale Mitteilungen, X. (1939) 69; H. Trappe: „Kann die Grossstadt Heimat sein?” in: Die nationalsozialistische Gemeinde: Zentralblatt der NSDAP für Gemeindepolitik, VI. (1938) 642-643; az állam és a helyhatóság közötti kapcsolatról vö. Horst Matzerath: Nationalsozialismus und kommunale Selbstverwaltung (Stuttgart, 1970).
      33. Hellpach 120; Wallenstein: „Der Grossstadtmensch” in: Technokratie, 1935, 45-47; A. Fischer: „Kampf und Sieg der NSDAP” in: Hans Spethmann szerk.: Die Stadt Essen: Das Werden und Wirken einer Grossstadt an der Ruhr (1938) 34-40.
      34. Taylor 257-269; Joachim Petsch: Baukunst und Stadtplanung im Dritten Reich (München és Bécs, 1976) 102-113; J. Thies: „Hitler's European building program” in: Journal of Contemporary History, XIII. (1978) 413-431; Speer: „Deutscher Städtebau” in: Volk und Reich XV. (1939) 260-263.
      35. Vö. Bergmann 307-308. Darré fölismeréséről: ahhoz, hogy a városokból a földre vissza lehessen telepíteni a lakosságot, földet kell szerezni Keleten.
      36. H. L. Poor: „City versus country: anti-urbanism in the Weimar Republic” in: Societas - A Review of Social History VI. (1976) 177.
      37. Twelve Southerners: I'll Take My Stand: The South and the Agrarian Tradition (új kiad. New York, 1962) XIX.
      38. Uo. 20.
      39. Vö. L. Rubin bevezetője in: Richard H. King: A Southern Renaissance: The Cultural Awakening of the American South, 1930-1955 (New York és Oxford, 1980) 52-56, valamint B. A. Brownell: „The idea of the city in the American South” in: Derek Fraser és Anthony Sutcliffe szerk.: The Pursuit of Urban History (London, 1983) 142-143; leplezetlenebb városellenességről az amerikai Közép-Nyugaton vö. Don S. Kirschner: City and Country: Rural Responses to Urbanization in the 1920s (Westport, Conn., 1970) 23-56.
      40. Gruening: „New York” in: The Nation, CXV. (1922) 571-575.
      41. Dos Passos: Manhattan Transfer (New York és London, 1925) 380-381, 402-404. Teljesebb analízisét - amelynek sokat köszönhetek - lásd Blanche H. Gelfant: The American City Novel (Norman, Oklahoma, 1954) 138-166.
      42. Vö. Roy Lubove: Community Planning in the 1920's: The Contribution of the Regional Planning Association of America (Pittsburgh, 1963).
      43. Stein: „Dinosaur Cities” in: The Survey LIV. (1925) 138.
      44. Vö. Lubove; több helyen is szól Mumfordról az ideológia és a tervezés összefüggésén belül; Mumford városellenességéről lásd Morton és Lucia White: The Intellectual versus the City: From Thomas Jefferson to Frank Lloyd Wright (Cambridge, Mass., 1962) 204-208. Kiegyensúlyozottabb értékelést ad Park Dixon Goist: From Main Street to State Street: Town, City, and Community in America (Port Washington, N. Y. és London, 1977) 143-157. Mumford alapszövegei az 1920-as és az 1930-as évekből: „The City” in: Harold E. Stearns szerk.: Civilization in the United States (New York, 1922); „The intolerable city: must it keep on growing?” in: Harper's Magazine CLII. (1926) 383-393; valamint The Culture of Cities (New York, 1938).
      45. Uo. 252, 253, 234, 239, 250-251, 266.
      46. Boyer: Urban Masses and Moral Order in America, 1820-1920 (Cambridge, Mass., és London, 1978) 290-292.
      47. Mumford: The Culture of Cities 228-230, 255.
      48. Uo. 232, 273, 278.
      49. Uo. 300-401.
      50. Mumford egykorú bírálatát adja H. M. Jones: „Metropolis and utopia” in: North American Review CCXLVI. (1938) 170-178.
      51. Idézi Boyer 284.
      52. Beard: „New York, the metropolis of today” in: The American Review of Reviews LXIX. (1924) 609-624.
      53. Mencken: „Metropolis” in: Prejudices: Sixth Series (New York, 1927) 209-216.
      54. Bayrd Still: Mirror for Gotham: New York as Seen by Contemporaries from Dutch Days to the Present (New York, 1956) 300-301.
      55. Bessie Louise Pierce szerk.: As Others See Chicago: Impressions of Visitors, 1673-1933 (Chicago, 1933) 496-497, 507, 511, 380.
      56. Desmond: „America's city civilization: the natural divisions of the United States in: Century CVIII. (1924) 548-555; Tilden: „Cities” in: World's Work LV. (1931) 46-50; vö. még Blaine A. Brownell: The Urban Ethos in the South, 1920-1930 (Baton Rouge, 1975).
      57. Beard: „The city's place in civilization” in: National Municipal Review XVII. (1928) 727; „Twenty-five years of The American City - and of American cities” in: American City XLIX. (1934) 53-56; vö. C. A. Dykstra: „The future of American cities” in: American City XLIX. (1934) 53-54.
      58. Vö. Fred H. Matthews: Quest for an American Sociology: Robert E. Park and the Chicago School (Montreal és London, 1977); Robert E. L. Faris: Chicago Sociology, 1920-1932 (San Francisco, 1967); James F. Short: „Introduction” in: Short szerk.: The Social Fabric of the Metropolis: Contributions of the Chicago School of Sociology (Chicago és London, 1971).
      59. A chicagói iskola több tagja írt monográfiákon kívül olyan munkákat is, amelyekben a nagyvárosi társadalmat átfogóbban írják le egyetemisták és nem szakértők számára. Vö. Nels Anderson és Eduard C. Lindeman: Urban Sociology: An Introduction to the Study of Urban Communities (New York, 1928); William F. Ogburn: Social Characteristics of Cities: A Basis for New Interpretations of the Role of the City in American Life (Chicago, 1937); Stuart A. Queen és Lewis F. Thomas: The City: A Study of Urbanism in the United States (New York és London, 1939).
      60. Faris 124.
      61. Vö. az alábbi összefoglalásokat, amelyek ugyanahhoz a műfajhoz tartoznak, mint az 59. sz. jegyzetben felsorolt elsődleges munkák: John Giffin Thompson (ő nyilvánvalóan inkább közgazdász, mintsem szociológus): Urbanization: Its Effects on Government and Society (New York, 1927); Pitirim Sorokin és Carle C. Zimmermann: Principles of Urban-Rural Sociology (New York, 1929); Niles Carpenter: The Sociology of City Life (New York, 1932); Maurice R. Davie: Problems of City Life: A Study in Urban Sociology (New York, 1932); Noel Pitts Gist és L. A. Halbert: Urban Society (New York, 1935); Earl E. Muntz: Urban Sociology (New York, 1938); Howard Woolston: Metropolis: A Study of Urban Communities (New York, 1938).
      62. Park: „The city: suggestions for the investigation of human behavior in the urban environment” (1915) in: Park et al.: The City (Chicago, 1925) 45-46; Smith: „Social science research and the community” in: T. V. Smith és Leonard D. White szerk.: Chicago: An Experiment in Social Science Research (Chicago, 1929) 221, 242-243; vö. még Park: „The city as a social laboratory” in: Smith és White 1-19.
      63. Park: „The city” 24-25; White 163. (A White-házaspár több más idézetet is kiragad Park műveiből azzal a céllal, hogy amennyire csak lehet, beleillesszék a városellenes hagyományba.)
      64. Bogardus: „Social distance in the city” in: Ernest W. Burgess szerk.: The Urban Community: Selected Papers from the Proceedings of the American Sociological Society, 1925 (Chicago, 1926) 48; Wirth: „Urbanism as a way of life” in: American Journal of Sociology XLIV. (1938) 1-24.
      65. Park: „The urban community as a spacial pattern and a moral order” in: Burgess: The Urban Community 11; Burgess: „The growth of the city” in: Park et al.: The City 50-51; Park értékelése a „természetes övezetek” részletesebb vizsgálatairól: „The city as a social laboratory” 8.
      66. Wirth 2; Boyer 369.
      67. Park: „The city” 25, 41.
      68. Uo. 14, 24, 38-39 (ugyancsak Parkról vö. Goist 119-120); Anderson és Lindeman 217-218, 354, 357-362; Woolston 89, 305-306.
      69. Merriam: „Urbanism” American Journal of Sociology XLV. (1940) 729.