Budapesti koncerttermekben nincs hagyománya az északi repertoár ápolásának. Olykor elhangzik Griegtől a Peer Gynt-szvit vagy az a-moll zongoraverseny, Sibeliustól a Finlandia, no meg a Hegedűverseny – és ezzel nagyjából kész is. Hol játsszák az északi mestereket? Hát északon! – hangozhatna a gúnyos válasz. De azért a dolog nem ilyen egyszerű. Nem mindig és nem mindenütt voltak a muzsikusok ilyen közönyösek és lekezelők az északi repertoár iránt: a magyar származású amerikai karmester, Ormándy Jenő például lelkesedett Sibeliusért, és aki vele ismeri meg a zeneszerző egyik-másik szimfonikus költeményét, hallhatja is a felvételen ezt a lelkesedést. Hasonló érzelmeket táplált a finn mester iránt Herbert von Karajan – és bizony nem akármilyenek a Berlini Filharmonikusokkal készült Sibelius-lemezei (a Sibeliusért rajongó Karajan nem vezényelte az összes Sibelius-szimfóniát: a Harmadikat soha nem tűzte műsorára, Lorin Maazel és Colin Davis azonban a teljes szimfóniatermésből felvételt készített). Valahol itt a titok nyitja: az előadók közelében. Magam nem egyszer hallgattam fanyalogva Grieg Lírai darabjait – amíg nem ért revelációként e művek poézisének élménye Szvjatoszlav Richter utolsó budapesti koncertjén, 1993 novemberében, a Budapest Kongresszusi Központban (Richter ezen az estén kizárólag a Lírai darabokból válogatott). Unottan szenvedtem végig Sibelius egyik-másik szimfonikus költeményét – amíg nem hallottam ízelítőt zenekari műveiből a Budapesten vendégszereplő Jukka-Pekka Saraste és Esa-Pekka Salonen pálcája alatt. Elámultam, milyen remek zenék! Kritikáimban epés megjegyzésekkel illettem a finn mester Hegedűversenyét, egyszer azonban eljött Budapestre egy csodálatos, fiatal norvég hegedűs, Vilde Frang – és kiderült, hogy amit addig hallottam, talán nem is Sibelius Hegedűversenye volt, inkább sápatag utánzatok sora, Vilde Frang hangszerén ugyanis ez a máskor nyögvenyelős darab maga volt a zenei lávafolyam, székhez szegező szenvedély.

Jean Sibelius, a finnek nagy nemzeti klasszikusa (inkább persze nagy nemzeti posztromantikusa, netán premodernje) legendásan hoszszú életet élt. 1865-ben született, vagyis kortársa volt Mahlernek, Richard Straussnak, Debussynek és Puccininek, de még az említettek közül legmagasabb korban meghalt Strausst is bőven túlélte a maga 92 évével: 1957 szeptemberében távozott az élők sorából. Feltételezhetnénk ebből következtetve, hogy életműve a nagy és drámai stiláris átalakulások sorozata. Ez nem így van, elsősorban azért nem, mert Sibelius aktív zeneszerzői tevékenysége a húszas évek alkonyán lényegében véget ért, vagyis meglepően korán, még hetven előtt letette a lantot, s amit az ezt követő években – majdnem három évtizeden át – alkotott, az már csak alkalmi utóhang, a tulajdonképpeni életmű szórványos függeléke. Drámai váltások egyébként sem igen akadtak az oeuvre-ben: Sibelius viszonylag fiatalon megtalálta a saját hangját, később pedig ez a hang legfeljebb színt váltott olykor, de a stílusfejlődésben nincsenek törések, meghasonlások, pálfordulások.

Az elemzők egyetértenek abban, hogy Sibelius életművének legfontosabb része a szimfonikus zenéje. Az a kiadvány tehát, amelyről ebben a cikkben szó esik, Sakari Oramo és a Birminghami Szimfonikusok újra kiadott négylemezes albuma (a felvételek 2000 májusa és 2003 januárja között készültek) a teljes – hét opusból álló – szimfóniasorozattal és a zeneszerző öt jelentős szimfonikus költeményével (Finlandia, Karélia-szvit, Pohjola lánya, A bárd, Tapiola) hiteles és informatív válogatás, reprezentatív mintavétel az életműből. Zenekari zenéjével Sibelius az európai stílusfejlődés fősodrának két nagy, egymással párhuzamosan futó, de egymással vitában, néha harcban álló áramlatához kapcsolódik: az egyik a klasszikus-romantikus szimfónia öröksége, a másik az újabb keletű szimfonikus költemény esztétikája. Az előbbi, a szimfónia, mint tudjuk, a 19. század végére még korántsem merült ki, hiszen ott van Bruckner és még inkább Mahler életműve, a 20. század pedig a szimfónia olyan mesterét adja a zenének, mint Dmitrij Sosztakovics. Sibelius, bár szimfóniáinak jelentősége nem mérhető a mahleri terméshez, valamiben mégis hasonlít a (tőle egyébként minden másban különböző) bécsi mesterre: szimfóniáinak stílusvilágában vegyül a romantikától örökölt kifejezésmód és a születő modernizmus. Ez a kettősség a stílus egyik fő alkotóeleme. A másik egy hármasság: Wagner, Csajkovszkij és a születő finn nemzeti hang keveredése.

Ez a három idióma keveredik és alkot különleges, izgalmas elegyet Sibelius szimfóniáiban. Az 1899-es keltezésű 1. szimfóniában (op. 39) lépten-nyomon Csajkovszkij intonációiba ütközünk, és jelen van az orosz szerző hatása a 2. szimfóniában is (op. 43, 1902), de a Pohjola lánya című szimfonikus költemény egyik kulminációja a maga Trisztános harmóniáival felfedi a Bayreuthot járt Sibelius wagnerizmusát, a 4. szimfónia (op. 63, 1911) sötét előérzetekkel teli, súlyos-tragikus hangú nyitótételével pedig akár művelt muzsikusokat is megtréfálhatnánk, azt füllentve, hogy az Istenek alkonya valamely zenekari részletét tettük a CD-lejátszóba. (Maga Sibelius később tagadta, sőt megtagadta a Wagner-befolyást, de hatások dolgában soha ne az alkotónak, mindig az alkotásnak higygyünk.) Ugyanakkor persze újra és újra ott a jellegzetes finn hang: a szimfóniák pasztorális részletei, a finoman hangszerelt természetzenék, a népies hangütésű szakaszok – és persze a szimfonikus költemények, amelyekben a nemzeti hang sokkal erősebben érvényesül, mint a szimfóniatermésben, annál is inkább, mivel Sibelius szimfonikus költeményeinek legtöbbjét a nagy finn nemzeti eposz, a Kalevala ősi motívumvilága inspirálta (népzenét egyébként soha nem gyűjtött és nem is dolgozott fel). Ez a mondai homályú, elbeszélő-ábrázoló hang a legtöbb szimfonikus költeményben jelen van. Sibelius, mint látjuk, nem volt ortodox, nem vett részt harcosan az európai zene két tábora, a Wagnert-Lisztet követők és a Brahmsiánusok vitájában: sem a szimfóniára nem szavazott, sem a szimfonikus költeményre, hanem skrupulusok nélkül mindkettőt művelte: szimfóniáiban európai volt, szimfonikus költeményeiben és fantáziáiban nemzeti. Elég ritka nyitottság, gondoljunk a kizárólag szimfóniákat komponáló – bár wagneriánus – Brucknerre, vagy Richard Straussra, aki impozáns szimfonikus költeménysorozatot komponált, szimfóniát azonban egyet sem írt, noha fiatalon kapcsolatban állt Brahmsszal.

És persze ne feledjünk el egy további, mind a szimfóniákban, mind a szimfonikus költeményekben jelenlévő hatást: a születő modernizmus hangjának jelenlétét. Sibeliust sokan bélyegzik konzervatívnak, és kétségtelen, hogy nem volt par excellence újító, zenéjét azonban nem hagyta érintetlenül az új színek, új hanghatások keresésének izgalma, s ennek nyomai legtöbb művében fellelhetők (gondoljunk csak a Kodály által is kedvelt Tuonelai hatytyú impresszionizmusára) – leszámítva talán az olyan, vegytisztán romantikus alkotásokat, mint amilyen a nemzeti szimbólummá lett Finlandia, amely teljesen a liszti szimfonikus költemény szellemében és lamento e trionfo-dramaturgiájához igazodva énekli meg a finn nép harcait és győzedelmes felemelkedését. Sibelius szimfóniái a Negyedikkel hagyják el a népszerű-közérthető hangot, s fordulnak az elvontabb (ha tetszik: „modernebb”) megszólalásmód, s egyúttal a bonyolultabb formai képletek felé. (Történelmileg egyébként érdekes és szinte megmosolyogtató a nagy, fiatalkori kettős hatás, Wagner és Csajkovszkij jelenléte, mert szinte egy az egyben képezi le magának a finnek sorsát, amely két nagy igát nyögött a történelem során: egy északi germán nép, a svéd, és egy keleti szláv nép, az orosz uralmát. A finn középosztály és felső tízezer elsvédesedésének jelenségét a későbbi nagy hazafi Sibelius neveltetésében is megfigyelhetjük: a család otthon svédül beszélt, a kis Jean csak nyolcéves korában kezdett finnül tanulni…)

Két bekezdéssel korábban már említettem a jellegzetes „finn hangot”. Hogyan lehet ezt jellemezni? Nevezzük talán általánosságban északi megszólalásmódnak, amely Sibeliusnál sötét színeket, zord karaktereket, sajátosan kopár dallamosságot jelent. Időbe telik, amíg a Sibelius zenéjével barátkozó zenehallgató megérti és elfogadja, hogy ennek a zeneszerzőnek más fogalmai vannak szépségről és karaktergazdagságról, mint az Európa délebbi vidékein élő alkotóknak: kevesebb nyersanyaggal dolgozik, ritmusai szögletesebbek, dallamai egyszerűbbek-lapidárisabbak, nincsenek déliesen elsimítva és lekerekítve, néha pedig nem is „dallamok” a mi fogalmaink szerint, inkább egy-egy dallami rangra emelt motívum vagy puszta hangközlépés felhasználásából létrejött, ismétlések során felépülő nagyobb egységről van szó. Fontos az utóbbi, az ismétlés formaalkotó szerepe, kis léptékben is: Sibelius (akárcsak Beethoven vagy Bruckner) a nagy, korai „repetitívek” egyike, akinek zenéjében a Finlandia híres harci riadójától a 2. szimfónia nyitótételének emlékezetes hangismétléses dallamáig újra és újra megfigyelhetjük az apró egységek ismételgetésének kompozíciós szerepét. Egyszerű, takarékos, sőt olykor primitív tehát az alkotóelemek készlete, de ami ebből létrejön, az mégis a szépség egy különleges fajtája.

Sakari Oramo (1965) a nagy finn karmester-pedagógus, Jorma Panula (1930) neveltje volt a helsinki Sibelius Zeneakadémián, akárcsak a korábbi bekezdésekben már említett Jukka-Pekka Saraste és Esa-Pekka Salonen – és akárcsak két honfitársa, ő is pályája viszonylag korai szakaszától nemzetközi elismertségnek örvend. Ezt jelzi, hogy 1998-ban, a Birminghami Szimfonikusok – a zenekart Európa egyik vezető együttesévé fejlesztő Simon Rattle távozása után – őt választották zeneigazgatójukul, s az együttműködés tíz éven át, 1998 és 2008 között mindkét fél teljes megelégedésére zajlott. Ennek a közös munkának az egyik gyümölcse a négylemezes Sibelius-gyűjtemény, amelynek hallgatása ismét emlékezetembe idézett egy korábbi elképzelést. Évtizedekkel ezelőtt, Bartók és Kodály zenéjével kapcsolatosan sokan hitték (hittük), hogy bizonyos nemzeti mesterek zenéjét (főleg kis nemzetek mestereiét) honfitársaik tudják legadekvátabban tolmácsolni – pusztán azért, mert ezeknek a muzsikusoknak sokféle olyan tudás van a birtokukban és sokféle olyan gesztus a zsigereikben, amit mások talán nem tudhatnak, nem érezhetnek, nem élhetnek át. Aztán a zenében is lezajlott globalizáció megdönteni látszott ezt a nézetet: seregnyi jobbnál jobb Bartók- és Kodály-interpretációt hallottunk a legkülönfélébb nacionáléjú muzsikusoktól. Most, Oramo Sibeliusát hallva azonban megint mellbe vág a zenei idióma és stílus (no meg a teljes repertoár) anyanyelvi ismeretének óriási előnye. Az ő pálcája alatt hihetetlen természetességgel, rendkívüli erővel és imponáló perfekcióval szólalnak meg Sibelius szimfóniái és szimfonikus költeményei; irányításával a Birminghami Szimfonikusok életteli, karaktergazdag, szenvedélyes és ezerszínű Sibeliust játszik,

Karmester és zenekar együttműködése példás: a vonósok tónusa gazdag és tömör, a hegedűk a magas fekvésben aranylón fénylenek, a mélybasszus darabos megmozdulásai súlyosak és sötétek. A szimfonikus költemények beszédes fafúvós szólói mozgékonyan indáznak, karcsú rajzolatúak és pasztelles árnyalatok sokaságát mutatják fel, a rézfúvók érctömbje wagneri zengésű. Sakari Oramo tempóválasztásai érzékenyek és adekvátak, a sokszor szokatlan sibeliusi ütemformák fogságából élő zenei beszédként szabadítja ki a dallamokat, bátran mutatva fel azt is, ami szögletes és barátságtalan. Stiláris hatások nem maradnak rejtve értelmező vezénylése nyomán, a pszichologizáló 4. szimfónia elvontságát nem próbálja népszerűbb hangként tálalni, a kopárság, keménység és sötétség az ő pálcája alatt leplezetlenül önmagát adja, és ezzel titokzatos módon vonzóvá válik. A népszerűbb hangvételű szimfóniák (1., 2., 3.) pátosza és színgazdagsága a nyugat-európai hagyományhoz idomulva, hatásosan érvényesül, a kevésbé „közönségbarát” 5. és 6. karaktereit azonban Oramo meghagyja eredeti státusukban – mint ahogyan az egyetlen nagy lélegzetre lefutó, egytételes 7. szimfóniában is elfogulatlanul mutatja fel az életműnek azt a pontját, ahol a szimfónia és a szimfonikus költemény egy életen át művelt kétféle műfaja meglepetésszerűen (igaz, költői programfelirat nélkül), egyetlen széles mederben találkozva összeér – mint két erős sodrú, északi folyó.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.) Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi...
2. Csengery Kristóf: Gusztáv, a dinamó (Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.) Shakespeare és a zene: ez a kapcsolat nem folyóiratcikk, inkább...
3. Fáy Miklós: Brahms öröksége (Brahms: B-dúr zongoraverseny Julius Katchen, London Symphony Orchestra, Ferencsik János – DECCA, 1960; Anda Géza, Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 1968. ) Fáy Miklós Brahms öröksége Belebotlik az ember egy írásba...
4. Csengery Kristóf: Egy félreértett mester (Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.) Rahmanyinov. Vele mindig baj van. Pontosabban nem vele van a...
5. Csengery Kristóf: Tévedések vígjátéka (Richard Strauss: Arabella. Magyar Állami Operaház, 2012. március 23. Karmester Stefan Soltész.) A magyar operajátszásnak vannak nagy adósságai: jelentős, korszakalkotó művek, amelyek...