A filmipar kezdi felfedezni, hogy potenciálisan 600 millió ember él a Földön, akit esetleg közvetlenül is érdekelhet a 60 éven felüliek sorsa, számuk az évszázad közepéig mintegy kétmilliárdra nő, s esetleg nem érik be azzal, hogy háttérként szolgáljanak a szórakoztatásért felelős, első ballépéseiket elkövető, örömeiket leszüretelő ifjabb nemzedékek játszadozásához a vásznon. A hollywoodi filmek egyik alapkliséje szerint a lány vagy a fiú valamelyik felmenője idő előtt elhalálozik, lehetőleg valami otromba krónikus betegség vagy ritka veleszületett rendellenesség révén, s ennek katarzisélménye lendíti át delikvensünket az élet kátyújain és útvesztőin, míg érett személyiségként ki nem érdemli a boldogságot az égiektől, ám ha netán eleve öregként született, fokozatosan megifjodva végre méltó lesz a kamera kitüntetett figyelmére, ahogy azt Benjamin Button különös élete (2008) is példázza.
Idősnek lenni minden, csak nem öröm – sugallja a mozi, és ehhez gerontológiai elemzéseket sem kell elővenni a kardio- és celebrovaszkuláris megbetegedésekről, a hallászavarokról, a látási problémákról, az inkontinenciáról, a csont- és ízületi bántalmakról, az izomgyengeségről, a cukorbetegségről, a daganatos betegségek előfordulási arányairól, nem is beszélve az ezekhez gyakorta párosuló lelki zavarokról, az elmagányosodásról, a depresszióról. A kevésbé fejlett társadalmakban kedélyes kiegészítő elemként társul mindehhez a nyugdíjak vásárlóértékének lassú, de rendületlen nivellálódása az alapvető létfenntartási szükségletekhez, amiért kevesen éreznek a tárcájuk körül jólesően bizsergető érzést, amikor farkasszemet néznek a láthatóan kielégítő fogászati és plasztikai ellátásban részesülő koros sztárokkal. A hihetetlenségi faktor egyszerre vonzza és taszítja a nézősereget; a nagy számok bűvöletében élő producerek a maguk szempontjából jogosan vonják le a konzekvenciát, hogy életszagú családi tragédiákról nem érdemes pazarul dekorált filmet készíteni, másról meg nemigen lehet. Ez az életkori öncenzúra azonban napjainkban átfordulni látszik: már a 60, sőt 80 feletti korosztályról is szabad szórakoztató produktumot piacra dobni, különösebb szívtáji szorítás nélkül, elkerülve az ordasabb hazugságokat az önfeledt aranykorról, és anélkül, hogy kizárólag a szánalomra méltó leépülésre fokuszálnának.
A nyugati társadalmak elöregedése és a gazdasági cselekvőképesség életkori kitolódása újabban megmozgatja a rendezők fantáziáját: a Keleti nyugalomban brit kisnyugdíjasok tengetnék mindennapjaikat az egykori domínium végvidékén, kemény fontokat kicsengetve az indiai Marigold Hotel látszólag földöntúli kényelméért. Kontinentális párjában, az Együtt élhetnénk című francia–német koprodukcióban a kicsinyítő jelzővel éppen nem illethető párizsi nyugdíjasok kommunába szerveződnek, hogy az idősotthonok szolgáltatásaival és a közönyös vagy túlféltő leszármazottak elképzeléseivel szemben reális alternatívát nyújtsanak hátralévő életéveik tartalmas eltöltésére. A sztárparádé kedvez az érintettséggel nem vádolható korosztályok vetítőterembe csábításának, ha már a második rendezését kultúrantropológiai tanulmánnyal körítő Stéphane Robelin neve nem is mond túl sokat. Az Alzheimer-kórban szenvedő Albert (Pierre Richard), a mellrák végstádiumában lévő, látszólag kicsattanó egészségnek és szexuális fantáziának örvendő Jeanne (Jane Fonda), az unokái lekenyerezésén és férje 68-as elhajlásainak kigyomlálásán ügyködő Annie (Geraldine Chaplin), oldalukon a mindig mindenkivel szemben potens Claude-dal (Claude Rich) és a kommuna szellemi atyjával, a politikai agitációba belevénült Jeannal (Guy Bedos) nem hétköznapi életmódváltást határoznak el, szinte megkedveltetve az érettkor bántalmait-nyűgeit, melyeket a hősökkel együtt a mindig mediterrán fényekkel átszűrt borospoháron keresztül szemlélhetünk kiapadhatatlan derűvel.
Az Együtt élhetnénk légies könynyedséggel kezeli a legbrutálisabb kínokat és kórokat, a manöken alkatú nagymamák az ágyban és a háztartásban is kellően rugalmasak, férjeik-szeretőjük ereiben pedig még mindig ifjonti hévvel keringenek az életnedvek, szélsőséges érzelmeik hullámvasútján utazgató szervezetükben csak nyomokban lelhető fel a megállapodottság elixírje. Egy darabig úgy tűnik, dacára testi-lelki bajaiknak, akár a matuzsálemi életkort is megélhetik – anyagi és erkölcsi korlátoktól sem zavartatva magukat –, de amikor egy fiatal etnográfus kameráján keresztül szembesülniük kell azzal, hogy mikrotársadalmuk látványossággá lett, magánéletük semmivé enyészik, az örök ifjúság kergetésében csődöt mondott Titóniuszhoz hasonlóan (akit apja istennő-szeretője, Auróra tücsökké változtatott) az élet elhúzza a nótájukat.
Albert elméje egyre hosszabb időre veszíti el a fogódzókat, felesége, Jeanne előtte is titkolja a halálos tumort, de időnként még találkozgat egykori szeretőjével, közös barátjukkal, Claude-dal (akit aggódó fia a szívproblémái miatt egy idősotthonban látna szívesen), és láthatatlanul elrendezi mindenki életét, még a síron túlról is barátnőt szerez a fiatal egyetemistának, Dirknek, aki kutyasétáltatás ürügyén szakdolgozatához gyűjt anyagot az idős emberek körében. Claude-ot a női bájakon és az ifjúság látszatának megőrzésén kívül nem érdekli más, ám örömmel fogadja Jean ajánlatát, hogy Albert és Jeanne mellett ő is költözzön kertvárosi vityillójukba, ahol Jean felesége, Annie az új medence helyének kijelölésével van elfoglalva, amellyel majd megvásárolhatja unokái kegyét. Együttélésük vígjátéki kellemetlenségei, Claude eltitkolt flörtölései, Albert fürdőszobai ügyetlenkedése, Jean költözési rohamai, Jeanne fájdalomgörcsei, Annie fóbiái szabályos időközönként felborítják az idillt, ám irigylésre méltó életszeretetük és halált, szellemi és fizikai gyengeséget megvető bátorságuk feledteti, hogy karaktereik mennyire valószerűtlenek; érzelmeikkel és veszteségeikkel könnyű azonosulnunk.
Humorral és szeretettel itatja át hőseit Stéphane Robelin, és megfosztja őket az időskorhoz kapcsolódó negatív konnotációk többségétől, miközben mégis esendők és érzékeiknek, biológiai órájuknak kiszolgáltatottak maradnak. Bár a szituációk banálisak, a szociális közeg pedig közép-európai szemmel kényelmetlenül idealizált, franciás elegancia járja át a képsorokat, kiszolgálva minden moziba járó generáció igényeit. Robelin nyugodt tempójú, a harsány és a patetikus futamokat zömmel elkerülő darabja a közepesnél erősebb, egyes jeleneteiben pedig a legjobb francia vígjátékokat idéző, pályakezdő rendezőtől szokatlanul érett alkotást eredményezett. Amikor Albert faarccal betotyog az etnográfus által beállított kamera és a békésen kötögető Annie elé, hogy ott a kamerának háttal határozott mozdulattal letolja a gatyáját, ám az életüket dokumentáló Dirk és az idős embereket parkolópályára küldő, életvitelükön egzotikus csemegeként rágódó európai társadalom felé mit sem ér a fricska, mert a felvétel lejátszásakor Dirk éppen barátnőjével veszekszik telefonon – nos, ez a jelenet például jóval túlmutat önmagán, és a játékosságot a problémaérzékenységgel ötvözve hozzájárul ahhoz, hogy az Együtt élhetnénk ne szürküljön bele a középmezőnybe.
A rendező-forgatókönyvíró jóvoltából elsősorban Pierre Richard és Jane Fonda képes megmutatni drámai énjét. A szebb napokat látott, kétballábas szívtipró ebben a filmben a naplója segítségével igyekszik megőrizni emlékezetének fontosabb szilánkjait, hogy kellő időben újra ráeszmélhessen arra, mi is zajlik körülötte, az apróbb, jelentéktelenebb eseményektől egészen felesége betegségéig és magánéletük fundamentumáig. Anélkül, hogy a film zárását szélesre tárnánk a kíváncsiskodó tekintetek előtt, elárulhatjuk, hogy a legmegindítóbb, ám egyben az illúziók mellett leginkább síkra szálló hitvallást a végére tartogatja a rendező, s ebben ismét Richardnak jut a főszerep. Élete párjaként Fonda mindent elkövet, hogy a végzetes diagnózistól számított utolsó napjait a legtevékenyebben, a fényében szentjánosbogárként megmártózó társaság számára feledhetetlenül töltse el – s nem csupán egy extravagáns temetés megrendelésével. Dirkkel, a német vendégdiákkal kialakított különös kapcsolata, Albert gyengéd kímélése, Annie elégedetlenségének elterelése, Jean különcködésével szemben tanúsított elnézése, ugyanakkor tetterős, határozott döntései az önkiteljesítés és az önfeladás furcsa, szinte értelmezhetetlen kettősségével ruházzák fel lényét, s csak Fonda színésznői teljesítményének köszönhető, hogy szerepe nem hiteltelenedik el a drámai pillanatok sorozatos elmulasztásától. Claude Rich, Geraldine Chaplin és Guy Bedos nyughatatlanságukkal, következetlen jellemükkel kiválóan ellenpontozzák a Richard–Fonda duót, s ez kellő feszültséget teremt a máskülönben tükörsima, kiszámítható dramaturgiában. Főként a prostituáltakat és egykori szeretőit hajszoló Claude Rich felemelkedése és bukása, a sármos pozőrt és a szánalmas koldust megidéző szerepek közötti ingamozgása mélyíti el a főhősök iránt érzett szimpátiánkat. Említést érdemel a jólfésült Daniel Brühl feltűnése, aki Quentin Tarantino párizsi kiruccanásában, a Becstelen brigantykban a gusztustalanul behízelgő modorú náci mesterlövész, Fredrick Zoller alakját öltötte magára – ezúttal viszont elkerüli a véres végzet, csak a németekre a háború óta gyanakvással tekintő Albert sztereotip megjegyzéseit kell eltűrnie. Kifogástalan modora és empátiája a valószerűtlenséggel meghintett setesuta komikus karakter vonásaiba illeszkedik, akinek a film történetén belül is kijár a jutalom, és nélküle talán egyoldalúbb, belterjesebb lenne a bonyodalom.
Már Descartes úgy gondolta, életkortól függetlenül az emberi létezést négy pillér támasztja alá: a hatékonyság, a kreativitás, az illetékesség és a (cselekvő)képesség. A francia kultúrát a zsigereiben érző Együtt élhetnénk mindegyik elvhez hozzárendel frappáns képkockákat, bonmot-kat, gesztusokat. A világot ugyan nem váltja meg, de ráébreszt arra, hogy akár jobban is érezhetnénk magunkat benne.
Együtt élhetnénk (Et si on vivait tous ensemble?). Színes, feliratos francia–német vígjáték, 96 perc, 2011. Rendező-forgatókönyvíró Stéphane Robelin; operatőr Dominique Colin; producer Christophe Bruncher, Philippe Gompel, Aurélia Grossmann; vágó Patrick Wilfert.
Kapcsolódó írások:
- Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...
- Győrffy Iván: Hétköznapi szadizmus (Az öldöklés istene (Carnage). Színes, feliratos francia–német–lengyel vígjáték, 79 perc, 2011. Rendező Roman Polanski.) A Szellemíró sivár, sápadt-komor panorámája után a házi őrizetből kiszabadult...
- Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...
- Győrffy Iván: Boldog szomorú film (osás, vágás, ámítás (De vrais mensonges). Színes, feliratos francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010. Rendező Pierre Salvadori.) A francia komédia elvileg sosem tartozott a könnyen emészthető, újranézhetetlen...
- Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...