Nem, igazán igyekszem, de nem mondhatom, hogy utálom Balázs Pétert. Furcsállom, az igaz. Nem értettem, miért lett éppen ő a megfelelő színigazgató Szolnokon, de ez nyilván nem lehet a direktor hibája, valaki kinevezte. Ő meg azon van, hogy meghálálja a bizalmat, szórakoztatja a közönséget. A színház, amikor én látom, tele van.

Ehhez képest Balázs Péter a démon a színházi közvélemény szemében. A tarthatatlan, gonosz és szörnyűséges. Akit még magyarázni sem kell, elég egy pillantást vetni a bajuszára, és szörnyülködni a kispolgáriság pozícióba kerülésén. Miatta kell vagy kellene  magyarázkodnia Vidnyánszky Attilának, hogy a jobboldali színház azért mégsem feltétlenül maga a hitványság, ő a mindig kijátszható érv a Fidesz színházromboló kultúrpolitikáját bizonyítandó, tessék Szolnokra menni, és szenvedni, hogy ott miket játszanak. Persze senki nem megy Szolnokra, ahogy Egerbe és az Új Színházba se, amiről lehet beszélni, arról is hallgatni kell, ezek nem ütik meg a mércét. Pedig ha akkora szerencsénk van, hogy ilyen kicsi országban lakunk, akkor miért ne örülhetnénk a színházak sokféleségének, az egyik megyeszékhelyen Vidám Színpad, a másikon kísérleti színház működik, elférnek. Vagy nem?

Persze a tiltott vagy legalábbis kerülni ajánlott gyümölcs azért izgatja az embert. Meg Balázs Péter is, ebben az igazgatói-rendezői minőségében. Mert ahogy a démon nincs benne a karakterében, úgy a rendező se nagyon, nem látni, hogy ez a kedélyes, hol tréfásabb, hol idegesítőbb színész-bohóc hogyan is tudta ennyire magára haragítani azokat, akik szakmának nevezik magukat, és nem könnyű elképzelni, hogy a bajuszos ember klasszikusok megfogalmazásán töri a fejét, nyugtalanul alszik, mert nem tudja pontosan, hogy egy sornak mi lehet a pontos jelentése Shakespeare-nél. Szóval: minek vacakolni, irány Szolnok, Mirandolina a darab, Goldoni a szerző. Illetve Ferkai Tamás, de Goldoni alapján. Úgyis van bennem némi bizonytalanság az egész Goldoni-kérdésben. Mindig elérzékenyülve nézem szelíden mosolygó szobrát Velencében, de itthon soha nem értem, miért játszszák. És miért mindig ezt a két darabját: A fogadósnét, amit Mirandolinaként is emlegetnek, vagy A chioggiai csetepatét. Mind a kettőn ott van a százados por. A csetepaté miatt elmentem egyszer Chioggiába, de már eltűnt a halászfalu, éppolyan szabályos és szokványos üdülőtelep, mint Bibione vagy Lignano. Veszekednek és kibékülnek a történetben, semmi baj nincs vele, de még egy olyan előadást sem láttam, ami megmagyarázná, miért kell mindezt ma is eljátszani. A Mirandolina Firenzében történik, erre csak most eszméltem, ahogy a színpadot hátulról lezáró molinóba épített Palazzo Vecchiót megláttam, bár azt nem tudtam teljes biztonsággal megállapítani, hogy a molinó vajon szándékosan gyűrött-e, és ha igen, miért.

A díszlet előtt még volt egy kisebb meglepetés, az igazgató úr Kossuth-díja vitrinbe helyezve várja a vendégeket, aki akarja, ebbe is beleláthatja a személyi kultuszt, de lehet, hogy ez is túlzás, csak abból indultak ki, hogy érdekli az embereket, mekkora a díj, és van-e doboza. Tényleg le kellene már jönni erről a vad indiánok ösvényén járunk érzésről, gyanakvásról és finnyásságról. Nézzük végre a darabot.

Ajjaj. Nem azt játsszák. Nem a Mirandolinát. Vagyis Vivaldival kezdik, eredetiben, majd fokozatosan modernre hangszerelve, de aztán a legsötétebb várakozásokat is alulmúlja a folytatás. Mikó István a bárgyúnál is sokkal bárgyúbb dalocskáit kezdik el énekelni, buta dallamokat, meglepő szövegeket. Egy rímet elhoztam magammal, a többit gyorsan töröltem az emlékekből, ne foglalják a helyet. Az emléksorpár pedig a következő: van egy kis bökkenő / félholtra hökken ő. Szerintem elég jól kifejezi, hogy nem a dalírás mesterei alkották a betétszámokat. Amúgy kedvesen próbálja a nyitótánc fölidézni a darab alaphelyzetét, mindenféle derék férfiak bégetik, hogy Mirandolina, Mirandolina, és közben kecsesen mozognak a színpadon. Szolnokon mindez meglehetősen érzékeny művelet, mert a színpad viszonylag kicsi, ha fent van a díszlet, olasz házak, hozzá a műnövény-felszerelés a mediterrán hangulat érzékeltetéséhez, akkor már nagyon tele van a tér. Ha túl sok szereplő lejt még mindehhez, akkor a puszta látvány nagyon szerencsétlenné válik, valahogy túl nagyok az emberek a díszlethez képest, úgy érezzük magunkat, mintha bábszínházat néznénk, élő szereplőkkel.

Föltehetően ez nem csak nekem tűnik föl, hiszen a Mirandolina körül folyton a commedia dell’artét emlegetik, mintha az nagyon sok dolgot megmagyarázna, és onnét már csak egy lépés a bábszínház. Csak ez a nagy commediázás egyáltalán nem vezet sehová, hiszen a Goldoni-darabra nagyon nehezen volnának ráhúzhatóak az alapfigurák, ki akkor most Pulcinella és kicsoda Pimpinella, és egyáltalán: ahhoz ez túlságosan önálló darab, ha a mai nézőnek már sok újdonságot nem is hoz. Valaki majdcsak elnyeri a fogadósné kezét, a többiek meg szekírozzák egymást ezalatt. Ha eddig eljutottunk, akkor talán megértjük a darab sikerét is: egy nő kell hozzá. Olyan nő, aki finoman és feltűnő magakelletés nélkül megőrjít minden férfit a puszta létével. Akinek a szexuális felszólító ereje (hogy a szakkifejezést használjam) egyszerre szelíd és kitartó, mindösszesen ellenállhatatlan. Aki miatt dúsgazdag emberek, szegény arisztokraták és nőgyűlölő urak szállnak meg a szerény és rosszul fölszerelt fogadóban. Van, aki bevallja, van, aki tagadja vagy észre sem veszi, miért felejti ott magát.

Ha van ilyen színésznő, akkor valószínűleg föl sem merül az a kérdés, hogy miért is játsszák el a darabot, a közönség éppen úgy rabjává válik a művésznőnek, ahogy a történet szereplői megőrülnek Mirandolináért. Ha nincs, akkor ott tartunk, ahonnét elindultunk.

Ami engem illet, én még nem láttam olyan előadást, amelyik igazolta volna önmagát, se Udvaros Dorottyában, se Schell Juditban nem éreztem a pendítést és őrjítést. De a szolnoki Kertész Marcellában végképp nem. Igazán nem szívesen mondom, többé-kevésbé követtem a pályafutását, elismerve az elismerendőket, az ügybuzgalmat, akarást, énekelős szándékot és táncolni tanulást. Rengeteg jó tulajdonságot, amit mégsem lehet egy ilyen jellegű szereppel honorálni, mert a színházi szabályok sajnos nem olyanok, hogy a jókat megjutalmazzák szorgalmukért és kitartásukért. Még Szolnokon sem. A basszisták nem énekelnek tenor főszerepet, Elek Ferenc nem játszik Hamletet, még akkor sem, ha azt mondják rá a darabban, hogy „izzad, mert kövér”. Kertész Marcella pedig nem tölti ki a szerep kereteit. A szépsége inkább csinosság, a hangja képzett, de jellegtelen, és nincs az a megdöbbentő színe, gazdagsága, amely esetleg kimagyarázhatná az egyéb hiányosságait. A tánclépéseket lelépi, de nem több, viszont ami a színészetet illeti, nemhogy bejönni, de kimenni sem tud, mondogatja az abganghoz társított méltatlankodásokat, de súly nélkül.

A szövegre amúgy sokat bíznak, valahogy azt remélik, hogy sikerül a hamisítatlan olasz miliőt megteremteni, ha hadarva beszélnek, olasz szavakat keverve a magyarok közé, sőt időnként olaszul énekelve a számokat is, de számomra elég kevéssé meggyőző a sok scusi és porca miseria. Nem ezen múlik. Legközelebb a Hamlet angolul lesz? Vagy dánul? Bár az utóbbi nem is rossz ötlet.

A Mirandolinánál maradva elég lesújtó szereplősorolást lehet adni, és ha csak a szépre igyekszem emlékezni, akkor is folyton eszembe jut Mészáros István, aki az idióta parókájában úgy nézett ki, mint valami komancs harcos az NDK-gyártmányú Winnetouban, és Molnár László, aki szép napokon a színház erősségének számít. Láttam Tiborcként műbajusszal, de igazi szívvel egy gyengén sikerült előadásban, láttam Zampanóként. Mindkétszer vaskos tájszólással beszélt, amit igazolt a szerep: erős, földhöz közeli embereket játszott. De ha Ripafratta lovag is ugyanezen az ízes beszéden szólal meg, ami nyilván Molnár László sajátja, akkor valami nincs rendben: a magyar nyelv igazságtalan, igazságtalanabb, mint az olasz, a kettős magánhangzók nem illenek a selyem térdnadrághoz, parókához, kardhoz, a lovag túlfinomult magányosból fölkapaszkodott bugrissá változik, szamáron van a nyereg.

Nem tudok elszámolni pontosan magamnak Karczag Ferenccel. Vaskosan, harsányul kifelé beszélő, súlyos ripacs, de annak kifejezetten jó, és hiába érzi úgy az ember, hogy idegen elem az előadásban, valahogy mégis tetszik. Nyilván azért, mert az előadásnak magának nincs stílusa, következetlen és összetákolt az egész, így valaki, aki önmaga, elkerülhetetlenül hangsúlyossá és érdekessé válik.

Próbálkozok pozitív lenni. A jelmezek? Valóban, sokkal gondosabb az elvárhatónál, a szokott 18. századot megidézni kívánó cafrangok helyett munka van bennük. De vajon elég ez annak ellensúlyozására, hogy amikor Ripafratta lovag kenyeret kínál Mirandolinának, úgy tesz, mintha a bagett volna az erektált pénisze, és azt csavargatná a fogadósné? Kossuth-díjas humor, nagyon nevettünk.

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...
2. Molnár Gál Péter: Koldusopera (Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera. A Bárka Színház és a Gyulai Várszínház közös előadása. Előbemutató 2006. június 7. Gyulai Várszínházi bemutató augusztus 14. Bemutató szeptember 22. Fordította Blum Tamás (versek), Vas István (próza), rendezte Alföldi Róbert.) Molnár Gál Péter Koldusopera avagy miként lesz esztétikai gyújtóbombából...
3. Fáy Miklós: Parasztok korsója (Heinrich von Kleist: Az eltört korsó. Rendezte Forgách András. A kecskeméti Katona József Színház előadása.) Egy ismerősömből azért nem lett színházi rendező, mert a felvételi...
4. Fáy Miklós: Ahol a tirpák fölmászik a fára (Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.) Nem kellett hozzá öt perc, hogy már azon kelljen gondolkodni:...
5. Fáy Miklós: Trill, a trilla (Alekszandr Osztrovszkij: Karrier, avagy a lónak négy lába van, mégis… A debreceni Csokonai Színház előadása, 2012. január 6. Rendezte Andrzej Bubien.) Ilyen furcsa mellékhozama is a lehet a televíziózásnak. Néztem a...