Mikes Györgytől (George Mikestől) kölcsönzött a cím: a humorista azért nevezte hazáját „marslakók földjének”, mert (szerinte) a magyarok mindenki mástól különbözőnek hiszik magukat. Swatridge ezt a poén teszi próbára: miben és mennyiben mások a magyarok? (Pontosabban: hogy fest sürgés-forgásunk külföldi figyelemmel?)

Rokonszenvesen kezdi. Azzal indít, hogy magyar diáklányt kérdezett, mi tűnt fel neki Londonban, mire azt a választ kapta, hogy a csap. Miszerint az angoloknál a fürdőszobában hideg- és melegvízcsap külön van (keverd össze magadnak), míg nálunk, mondja a lány, van egy keverőcsap, és ott találkozik a kétféle víz. Elismerő csettintés: régi angol szerelési szokás. Aztán tematikus sorrendben jön a fikázás, hogy milyenek is a magyarok. (A szerző sokáig élt nálunk, tanárkodott, szóval van némi fogalma a viszonyokról és az emberek habitusáról.) Túl sok, túl magas a kerítés – mondja szinte indításként –, az építkezés azzal kezdődik, hogy jó nagy kerítést húzatnak fel, vaskaput, rajta nagy lakattal. A ház maga szerény. Minek ez a bezárkózás? Piros pontot kap a szerző, mert nekem is feltűnt, hogy míg Amerikában a kerítés majdnem ismeretlen, addig nálunk a kedves szomszéd felé is épül drótkerítés vagy palánk. (Már egy Babits-vers is említi a gazdát, aki bekeríti házát…)

Más: a szolgáltatás, pontosabban, ahogy a vásárlóval, vendéggel bánnak. Minimum, hogy kelletlenül lekezelik, aztán az első hibás lépésnél – külföldi, nem tudhat mindent – jól leteremtik. Szúrós megjegyzése: itt még nem tudják, hogy a piacgazdaságban a legfőbb parancs, hogy a kuncsaftnak mindig igaza van. A magyar üzletekben tényleg nem tudják, hogy a vevőből élnek: nekem is feláll a szőr a hátamon, mikor a selejtes árut visszaviszem, aztán jól kioktatnak, hogy miért nem teccett ezt meg azt csinálni, és hogy ők voltaképp szuperárukkal kereskednek, én meg kukacoskodok nekik ebédidőben.

Bájos, ahogy a bizalmatlanság és a melegszívűség sajátos magyar kevercsét leírja. Lerí róla, hogy külföldi, így aztán még meg se szólal, máris bizalmatlanul néznek rá. Csakhogy ennek az ellenkezője is itt van: kirándul, de eltévedt egy szőlőhegyen. Egy borospincénél a gazda ugyan nem tudja elmagyarázni, hol az út, de széles mosollyal beinvitálja pincézni, kóstolóra – bár nem értik egymást, azért jó pár pohárka legurul. Feleség kolbászszal, kenyérkével mosolyog a gyertyafényben. Hová tűnt a bizalmatlanság? Hogy él meg a kettő együtt a lelkekben? Nem tudja a választ, csak a jelenséget jegyzi fel. Aztán a szokásos (és jogos) széljegyzet: fontos helyeken egyetlen idegen nyelvű tájékoztató vagy figyelmeztetés sincs. (Miközben az autópályán megbolondít a sok óriásplakát.) Hivatalban – külföldiként – nem élheted túl a kalandot, a tucatnyi kérdőívet nem tudod kitölteni. Nem baj, mondja kézzel-lábbal a hivatalnok, csak tessen itt, meg itt, meg itt aláírni. Jószívű trehányság vegyül a külföldiek lekezelésével. Mármint ahogy ő látja. Igaz, hogy mikor pl. külföldi diákokat kérdeznek, mikben mások a magyarok, kb. ilyesmiket említenek. (És persze a borúlátást, a negatív gondolkozásmódot meg a tolakodást.) A magyarok szeretnek simliskedni: diákigazolványt színes xerox gépen másoltatnak, vonaton bliccelnek (bonyolult technikákkal). Hallgatóitól tudja, hogy a fuvarozók lefizetik a vámosokat, hogy baba születésekor boldog ugyan a család, de szorong, hogy vajon elég vastag volt-e a boríték, amit a doktor zsebébe csúsztattak. (És elképed: Angliában az ilyesmi elképzelhetetlen…) De van itt jó benyögés is: „nálunk – magyaroknál – mindenki szereti a másiknak megmondani, hogy mit csináljon, de senki sem szereti, ha a másik megmondja neki, hogy mit csináljon”.

Aztán jönnek a cikis kommentek. A magyarok imádnak tapsolni – koncerten, iskolai ünnepségen, mindenütt. Ami még elmegy, de miért kell a Bartók rádión egy szép Schubert-darab után – a következő előtt – a tapsot végig közvetíteni. (Kicsit kezdtem pipa lenni, épp egy EMI-lemezt hallgatok – Richter Mozartot játszik, koncertfelvétel –, és minden darab végén külön trackben taps. Minden szonáta után. A lemezcég nagyon angol, ők is szeretnek tapsolni?) „A kommunisták szeretik a betont” – ezért a városok körül óriás betonsilók épültek (panelrengeteg). Tény, hogy rémesek, ma már unjuk – felújítjuk, nem szeretjük stb. –, de csak megkérdem: Párizs vagy Dortmund környékén is a kommunisták építették a betonsilókat? Mérgemben Le Corbusiert szidtam, akiért annak idején én is lelkesedtem: ő találta ki ezt a tömegnyomort szerte Európában – igaz, hogy aztán a szovjet házgyárak szórták tele Kelet-Európát velük. Szóval ez nem hungarikum.

Anarchista nép a magyar. Szabályok azért vannak, hogy kikerüljék, semmibe vegyék őket. Mondja. Elkapott bliccelőkkel találkozik, és azt látja, hogy a jónép az ő pártjukon áll. Puskázni nem bűn, összeollózni dolgozatot ugyancsak természetes voltaképp pedig csalás. A magyarok utálják a szabályokat. De a szabályok megtartása sem egyszerű, vagyis a rendszer szabályszegésre késztet. Jegyet csak az állomáson lehet venni. Rendben, felkészül. Csakhogy nem a pályaudvaron – a végállomáson –, hanem egy kis állomáson várja a csatlakozást, ahol a pénztár zárva van. Reszketve száll fel a vonatra, ahol jól meg akarják büntetni. Nem engedi – angol! –, a következő állomáson hívják az állomásfőnököt, aki azt mondja, ilyesmi előfordul. A bealázott kalauznő ezután még a jegy árát sem akarja elfogadni, annyira lenézi ezt a csalót. A srácok a kupéban viszont megtapsolják. Kiskapuk technikáját tudnám a szerzőnek kiegészítő sportként ajánlani, azt a bonyolult módszert, ahogy a szigorú törvényekbe – évszázadok óta – be vannak építve ugyanezeknek a törvényeknek (alig észrevehető) megkerülési lehetőségei. De ez már felsőfokú hungarikum.

Mitől magyar a magyar? Megpróbálja kideríteni, és a diákjait kérdezi. Ha tökéletesen beszéli a nyelvet? Nem. Ha magyaros kajákat főz? Nem. Ha nagy bajszot növeszt? Nem. A szerző sejti, hogy a „magyar” – ahogyan az angol vagy francia úgy általában – a gondolkozásmódot is jelenti, aminek csak töredékét hordja a nyelv (de tuti, hogy abba bele van kódolva a gondolkodásmód jókora része). Nyomozza ennek az észjárásnak titkait, de túlságosan angol, semhogy bele tudna mászni egy magyar fejébe, és ott az észjárás feliratú fiókban lenne képes turkálni. A kérdést én se tudnám megfejteni. Annyi bizonyos, hogy rémes egy népség vagyunk – egyébként is, de külföldi szemmel még inkább.

Észreveszi, hogy a magyarok a nagy nemzeti öntudat mellett nem igen törődnek azzal, hogy az üzleteik bejárata felett angol nyelvű feliratok díszelegnek. (Second Hand, Music Center, Manager Shop.) „Egy idősebb hölgyismerősöm megjegyezte, hogy egyre kevesebb szót ért a főutcán található üzletek cégtábláján. Saját hazájában.” Csodálkozik. (Én is.) A magyarok sok kulcsot hordoznak magukkal: kert- és kapukulcs, lakáshoz legalább három, még egy biztonsági heveder is – hozzá külön kulcs. Mi a csudának? – kérdi a szerző. Arra nem gondol, hogy nálunk olykor betörők szoktak előfordulni itt-ott, városban, falun. A kulcstömeg tehát nem speciális magyar mánia, csak elővigyázatosság, vagy biztonságkeresés.

Azért kívülről láttatva magunkat nagyon más a kép, azzal összevetve, ahogy mi látjuk magunkat meg egymást. Swatridge ugyan többször is felületes, gúnyolódik, félreért dolgokat, mégis nagyjából belelát a „marslakók” életviszonyaiba. És furcsálkodik. Mi meg kíváncsiak vagyunk ugyan a külföldiek véleményére, ám voltaképp nem szeretjük magunkat meztelenül idegen szemnek kitenni. Sőt azon kapom magam, hogy meg vagyok sértődve („bántják a magyart”), pedig nem szokásom magyarkodni. De amikor azt olvasom, hogy a buszon a magyarok akkor is állva utaznak, ha mellettük temérdek ülőhely van, és hogy ez azért van, mert a török, osztrák meg kommunista elnyomás alatt erre szocializálódtak stb., hát felkapom a vizet. Nem azon, hogy bántják a magyart, hanem a hülyeségen. Colin Swatridge mulatságos ugyan, de sokszor felszínes, első benyomását nem teszteli másutt, készpénznek vesz városi legendákat, és nem jár utána nyomozati eredményeinek. Helyenként mulatságos, de gyér könyv – sajnos.

Lábjegyzet: csodálkozom, hogy egy tanárember, aki több évig volt hazánkban, egy büdös szót nem szedett fel magyarból. Nem ő az első angolszász ismerősöm, aki így tengette életét hazánkban. Igaz: nekik nem kell ilyesmivel bajlódniuk – angolul mindenki tud (mindenkinek kell tudnia). Oké, nem strapálta hiába magát. Nekem azonban nem jött be ez a „miénk a világ” mentalitás. Gyenge kis könyvecske, az az igazság.

 

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Almási Miklós: „Mit akar ez az egy ember?” (Sárközy Tamás: Magyarország kormányzása 1978–2012. Budapest, 2012, Park Könyvkiadó.) A címet Vas Istvántól loptam, annak érzékeltetésére, hogy ilyen „könyvíróember”...
2. Almási Miklós: A megapénz telefonkönyve (Kolosi Tamás–Szelényi Iván: Hogyan legyünk milliárdosok? – avagy A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme. Corvina Kiadó.) A milliomosok (és persze a milliárdosok – kevesen) hogyan lettek...
3. Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...
4. Takács Ferenc: Közelebb a szóhoz (George Steiner: Bábel után. Nyelv és fordítás. I. kötet. Bart István fordítása. Budapest, 2005, Corvina. 268 oldal, 3500 forint. ) Takács Ferenc Közelebb a szóhoz Fordításban, úgy látszik, sohasem...
5. Almási Miklós: Színvakság (Josef Albers: Színek kölcsönhatása. A látás dialektikájának alapjai. Fordította Maurer Dóra. Magyar Képzőművészeti Egyetem – Arktisz kiadás.) Almási Miklós Színvakság Az ember leélhet egy életet anélkül,...