Pokol

A bochumi Helmuth Heltmann kisvállalkozó sikeres és boldog életet élt, míg végül meglehetősen fiatalon, hatvanöt esztendősen meg nem halt, veserákban. Mivel aljas, gátlástalan, kéjsóvár és hazug ember volt, természetesen a pokolra került. A pokolban azonnal le kellett zuhanyoznia, át kellett öltöznie, majd az őrök egy cellába kísérték. A cella szűkös, ablaktalan volt, szürke betonfalait egyetlen, ráccsal védett, mennyezeti villanykörte világította meg. Odabent a falimosdó és a függönnyel elválasztott vécé mellett asztal, szék és egy emeletes ágy állt. Az alsó ágyon idős férfi ült, és a térdén könyökölve meredt maga elé. Heltmann azonnal felismerte, a férfi nem volt más, mint Adolf Hitler.

– Jó napot – köszönt udvariasan Hitler, még bólintott is hozzá.

– Jó napot – felelte hökkenten Heltmann. – Ön, ha nem tévedek, Adolf Hitler.

– Az vagyok – felelte Hitler, majd hozzátette: – Helyesebben voltam.

Nem látszott rajta, vajon örül-e vagy sem Heltmann érkezésének. Meglehetősen rezignáltnak tűnt.

– Ne haragudjék, – jegyezte meg Heltmann –, de megkérdezhetem, hogy ön mióta van itt?

– Halálom óta.

– No igen – nevette el magát Heltmann. – Ezt gondolhattam volna. De úgy értem, ebből áll a büntetése, hogy itt ül?

– Miért, jobban szeretné, ha nyárson sütögetnének? – kérdezte gúnyosan a Führer.

– Isten ments – szégyellte el magát Heltmann. Majd a biztonság kedvéért leszögezte: – Akkor a felső ágy az enyém.

Felkapaszkodott a felső ágyra, lefeküdt és gondolkodott. De aztán nem bírta ki, és megkérdezte:

– Mégis, mit művelnek itt az emberrel?

– Semmi különöset. Az idők végezetéig itt kell raboskodni. Higgye el, elég büntetés ez – jelentette ki keserűen Hitler.

– Ne haragudjék, hogy megkérdem – szőtte tovább a szót Heltmann –, de nem sejti, miért kerültem egy szobába önnel?

– Foggalmam sincs.

– De hát mégis kell hogy valami magyarázata legyen.

– Miért lenne?

– Nézze, távol álljon tőlem, hogy megsértsem önt, én az ön halála után másfél évvel születtem, semmi közöm önhöz, soha nem voltam sem nemzetiszocialista, sem rasszista. Kifejezetten szívesen alkalmaztam külföldi vendégmunkásokat, több külföldi szeretőm is volt, no és szinte mindig a kereszténydemokratákra szavaztam. Ne haragudjék, de nem értem, miért raktak önnel egy cellába.

– Méltánytalannak tartja?

– Teljes mértékben.

– Akkor azt ajánlom, szóljon az őröknek.

Heltmann elgondolkozott, majd leugrott az emeletes ágyról, az ajtóhoz ment, és dörömbölni kezdett. Hamarosan meg is jelentek az őrök, és megkérdezték, mit kíván. Közölte: méltánytalannak tartja, hogy Hitlerrel került egy zárkába, hiszen nem is élt a nácizmus idején, nem tehető felelőssé szülei és nagyszülei bűneiért. Az őrök némán végighallgatták, majd az egyikük azt mondta:

– Rendben, ha kívánja, átvihetjük egy másik cellába.

– Remek – felelte megkönnyebbülten Heltmann úr.

Az őrök karon fogták, végigvitték a folyosón, és egy másik cellába lökték. Ez a cella szakasztott olyan volt, mint az előző, és az alsó ágyon itt is Hitler üldögélt.

– Jó napot – köszöntötte Hitler.

– Hogyhogy? – csapta össze a kezét Heltmann. – Itt minden cellában ön ül?

– Ne haragudjék, de hogyan érti azt, hogy minden cellában én ülök?

– Az előbb egy másik cellában voltam, és ott is ön ült – felelte Heltmann zavarodottan.

– Vagy úgy – felelte Hitler. – Szóval így állunk. – Megcsóválta a fejét, keserűen elnevette magát, majd Heltmannra nézett, és a felső ágyra mutatott. – Ez lesz az öné.

Heltmann egy darabig szótlanul állt, majd kibökte, ami nyugtalanította:

– Mondja, kedves Hitler, itt ezt csak a németekkel csinálják?

– Mármint mit?

– Hogy önnel kell egy cellában raboskodniuk.

– Foggalmam sincs – felelte Hitler vállat vonva.

– De hát ez diszkrimináció! Ez méltánytalanság! – csapott a levegőbe felháborodottan Heltmann. – Hiszen nálunk, ellentétben más népekkel, igenis végbement a nemzeti önvizsgálat. Mi önkritikusak voltunk, Brandt még le is térdelt Auschwitzban! Meg aztán az sem járja, hogy ön, aki mégiscsak milliók haláláért felelős, ugyanazt a büntetést kapja, mint én a magam csip-csup bűneiért! Ön ezt nem tartja visszásnak?

Hitler nem felelt, csak ült a vaságy szélén, és térdére könyökölve, szomorúan nézett maga elé.

Heltmann megint dörömbölni kezdett az ajtón. Egy perc sem telt belé, megjelent a két őr.

– Már megint mi a baj? – kérdezték neheztelve.

– Méltánytalannak tartom, hogy Hitlerrel zárnak össze. Én egy egészen más, ártatlan generációhoz tartozom. Különben is nálunk végbement egyfajta nemzeti lelkiismeret-vizsgálat. Őszintén szembenéztünk a múlt bűneivel.

– Vagyis ön voltaképpen a cellatársával elégedetlen? – kérdezte a magasabbik őr.

– Teljes mértékben. Mint alapjában tisztességes polgár és mint német egyaránt kikérem magamnak, hogy egy kalap alá vegyenek evvel a cégéres gazemberrel. Kérem, tegyenek más mellé.

A két őr kissé tanácstalanul nézett össze. Valamilyen listát vettek elő, vizsgálgatták egy darabig, sutyorogtak, aztán bólintottak, karon fogták Heltmannt, és egy másik cellába vitték.

Ez a helyiség is pont ugyanúgy festett, mint az előző kettő. És az alsó ágyon itt is a Führer ült.

– Jó napot – köszönt Adolf Hitler, Heltmann pedig nem viszonozta üdvözlését, hanem azonnal sarkon fordult, és dörömbölni kezdett. Láthatóan nem fogta föl az istenadta, hogy ez már az örökkévalóság.

 

 

Kollégák

Könyvtárunk külső raktárában negyven év szemete gyűlt föl, eladhatatlan folyóiratok, megsárgult borítékok, szétmállott dobozok, matrikulamaradványok, gyűrött fecnik. Mint a könyvtár vezetője felhívtam az egyik papírgyárat, és felajánlottam, vigyék el a hulladékot. Hamarosan meg is jelent egy kukásautó három rakodóval. Szerettem volna minél hamarabb végezni, magam is beálltam hát dolgozni. Csorgott rólunk a veríték, mire a nyári hőségben egy-két óra alatt sikerült a sok mocskot a dohos pincéből – több sor lépcsőn át – a kukásautóba hordanunk. A jól végzett munka után olyan testi elégedettség töltött el, amilyen csak azt szokta, akinek soha nem kell trógerolnia. Örömömben meghívtam a rakodókat, Janit, Ferit és Lehelt a közeli kocsmába egy sörre. A sör finom volt, a beszélgetés szűkszavú ugyan, de kellemes.

Három héttel később a könyvtár bejárata előtt éppen az ősz szakállú, óraláncos-mellényes K. professzorral társalogtam, mikor nagy zörömbölve arra hajtott egy kukásautó. Az autó hágcsóján Feri és Lehel kapaszkodott. Messziről integettek: „Heló Laci!” Vígan visszaintegettem.

K. végigmért. – Mondd, kérlek, honnét ismered ezeket az urakat? – kérdezte. – Együtt dolgoztunk – feleltem az igazsághoz híven. K. rezzenéstelen arccal bólintott, és nem kérdezett semmi többet. Már hetvenöt éve élt Magyarországon.

 

 

Röntgen

Harminc éve föladatom a könyvhagyatékok felmérése, válogatása és szállítása. Ezt a munkát nagyon élvezem, hiszen a legkülönfélébb lakásokba juthatok el ekképpen, márpedig minden idegen lakás valóságos regény, varázsvilág.

A nyolcvanas évek közepén egy külső Király – akkoriban Majakovszkij – utcai ódon, romos bérház hasonlóképpen ódon, romos lakásában válogathattam az egykori tulajdonos könyveiből és műszereiből. Az elhunyt orvos özvegye, filigrán, rövidlátóan bizalmatlan úriasszony, minden lépésemet árgus szemekkel kísérte, miközben ura „végtelen jóságát” taglalta reszkető, tragikus hangon, már ahogy az elhunyt férjekre emlékezni illik. Az egykor rendelőnek használt, zsúfolt könyvespolcokkal, masszív íróasztallal, kopott bőr vizsgálódívánnyal berendezett nagyszoba sarkában különös szerkezet állt: faragott keretű faparaván, négyzet alakú, sötét üvegablakkal. Mögötte másik, ólomlemezzel bélelt faállvány, középen valamilyen elképesztő izzóféleséggel. Egy 1909-es, német gyártmányú röntgenkészülék! Teljesen odavoltam a látványtól. – Mikor használták ezt utoljára? – kérdeztem az idős hölgytől. – Az uram haláláig rendelt, és haláláig használta is a készüléket – felelte büszkén az asszony. – És nem volt veszélyes? – tűnődtem hangosan. – Á, dehogy. Szegény, áldott Aurél kilencvennégy évesen hunyt el, agyvérzésben, én magam pedig nyolcvankettő vagyok, és umberufen makkegészséges. – Na és a szomszédok mit szóltak ehhez, hogy itt röntgeneznek? – A szomszédok? – vonta meg a vállát a hölgy. – Azok semmiről sem tudtak. Különben is folyton cserélődtek. Egyik meghalt, jött a másik.

 

 

Szuvenír

Lányom 15 évesen, váratlanul teljesen elpunkosodott. Piros fűzős Martens bakancsban és fekete csipkefüggönyben járt, pirosra festett haját felfelé fésülte, nyelvében pedig fémgolyót viselt. Baráti társasága is ennek megfelelően alakult. Új ismerősei közt akadt egy vidám, kissé furcsa fiatalember, Viszkasz nevezetű, akit onnét lehetett felismerni, hogy játék babakocsit tolva közlekedett az utcán: a kocsiban két agyonnyűtt bábu, Hahota bohóc és Pandora macska utazott.

Viszkasz egy tavaszi napon beállított hozzánk, és közölte, Itáliába emigrál, mert ott melegebb van. Pandorát és Hahotát lányom gondjaira bízta. Feleségem megpróbálta kimosni Pandorát, de úgy látszik, a kosz tartotta össze, mert a mosógépből foszlányokban került elő, úgy kellett fáradságos munkával restaurálni szegényt.

Júliusban azután Viszkasz váratlanul megjött Olaszországból: valami áruházi lopás miatt ugyanis a kegyetlen taljánok kiutasították az országból. Pandorát és Hahotát szeretettel ölelte magához. Lányomnak hálából a felvigyázásért egy gyönyörű piros bársony bíborosi süveget hozott ajándékba. Kérdeztük, hogyan jutott hozzá a sapkához, mire a következőket válaszolta: – Volt valami körmenet Rómában, az elején két ilyen piros sapkás haladt. Én odamentem, és lekaptam az egyik fejéről a sapkát, aztán elfutottam vele. – No és mit szóltak hozzá a papok? – kérdeztem kíváncsian. – Olaszul kiabáltak és üldöztek, de nem kaptak el – felelte büszkén Viszkasz.

Halak

Sziesztázó fiamtól elszakadva magányosan kóboroltam az izzó rijekai verőfényben. Előbb a bűzlő és kihalt piac felé sétáltam, majd a csatorna mentén a hegynek vettem az irányt. A folyócska egyik hídjánál elképesztő látványban volt részem: a kiáramló szennyvizet ezernyi legalább félméteres, ezüst testű, bajszos, busafejű hal nyeldekelte, tátott szájjal, mozdulatlanul együtt lebegve az áttetsző, zöldes vízben. Lenyűgözve álltam a parton, és gyönyörködtem az ütemesen ringó-kígyózó halfelhőben.

Ám nem sokáig maradtam egyedül. Csinos, szőke, fiatal lány állt mellém, ő is némán bámulta a vizet. Mikor biccentettem neki, rám mosolygott, és angolul megkérdezte, miféle halak ezek és mit csinálnak itt. Mondtam, fogalmam sincs, mert én is külföldi vagyok. – Honnét jött? – Magyarországról. – Tényleg? Ilyen véletlen! De hiszen én is félig magyar vagyok – lelkendezett a lány. – Az anyám magyar, az apám svéd, egy svéd faluban, Linnarhultban élünk, én ott is születtem. Sajnos azonban csak pár szót tudok magyarul. – Szerintem – feleltem – nem is olyan véletlen, hogy itt Rijekában két magyar tartózkodik egyszerre. Tudja-e, hogy ez a város egykor, amikor még Fiuménak hívták, Magyarországhoz tartozott? – Nem, ezt sosem hallottam. És ma miért nem tartozik oda? – Hát – feleltem – volt itt ez az első világháború és…. – Csak nem vesztettek a magyarok? – kapott a szájához a lányka. – De, vesztettek – feleltem. – És elvesztették Rijekát? – El bizony. – Milyen kár – felelte őszintén elszomorodva a lány. – Ezt az anyám sosem mondta. – Aztán megint bájosan elmosolyodott. – De ezek a halak azért nagyon szépek, ugye?

Kapcsolódó írások:

1. Magyar László András: Boldogság 1 Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a...
2. Magyar László András: Medve György végignézte a tartalomjegyzéket: ellenőrizte, hogy a pályázati anyagban minden...
3. Magyar László András: Fejezetek egy fejlődésregényből Sic itur Az egyetemre Debrecenben felvételiztem, s anyámék némi telefonálgatás...
4. Magyar László András: Életem története Magyar László András Életem története 1944. március 19-én, vasárnap...
5. Magyar László András: Az objekt Magyar László András Az objekt Mándoki Barnát a múzeum...