1.

Amikor – még a múlt század elején – a felvidéki ősök felajánlották, hogy kitaníttatnak egy szegény sorsú diákot, senki se gondolta volna, hogy ez a szerencsefia éppen én, a kései utód leszek.

De hát történtek itt a Kárpát-medencében különb dolgok is másfél évszázad alatt. A Felvidéket elcsatolták a nagyhatalmak, az ősi fészekből csak egy barna képeslap maradt. A jászóvári premontreiek – ők gondozták a szóban forgó alapítványt – a székesfőváros közelében, Gödöllőn építették fel az új iskolájukat. Az én apám pedig a Bodográfban zongorázott: azokban az ősidőkben zongoristák kísérték a némafilmeket.

Ami engem illet, a Németvölgy és a Farkasrét között jöttem a világra. Anyáméknak itt volt barackosa, ezen az istenáldotta vidéken, alig száz méterrel a székesfőváros proccos panorámája felett.

Jött azután – miért is ne! – még egy világháború, kibombáztak minket innen is. Akkor fedezte fel anyám a jászóvári szerzeteseket. Tízéves voltam, elsős kisdiák, útnak indulhattam Gödöllőre én is.

A premontreiek gimnáziuma a Fácános dűlőn épült, a vasútállomás és a Máriabesnyői kegyhely között. A rendház mögött tölgyfaerdő húzódott, és sűrű akácos. Meg egy ösvény, ami – úgy képzeltük – valahová a Felvidékre vezet.

Emberi lakhelynek, településnek nyoma se volt ezen a vidéken. A szeminaristák vonaton érkeztek, a szürke MÁV-on vagy a zöld helyi érdekű vasúton. Felüljáró vezetett a sínek túloldalára, ahol már várták őket az atyák. Magát a falut még senki se látta. Gödöllő talán nem is létezett.

Kijutni a papok rezervátumából pedig még hét végén, ünnepnapokon se lehetett. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy két végzős megszökött. Ezeket nyilvánosan megfenyítették. Akkor még nem számított bűncselekménynek a botozás és a nyakleves.

A kisdiákok – mint a prefektus úr mondta: a snufákok – a Fácános őserdejében számháborúztak ünnepnapokon.

Az Alapítvány azonban egy személyre szólt: öcsémnek már fizetnie kellett. Amiről természetesen szó sem lehetett. Így lettünk mi ketten „éhező pesti gyerekek”, akiket Belgiumba paterolt át a Vöröskereszt.

Onnan, a messzi idegenből hozott haza minket – negyvennyolc nyarán – egy különvonat. És itt indul útnak az én történetem.

 

* * *

 

Kezdve azon, hogy nem mentünk át a felüljárón, és nem vártak minket szerzetesek. A síneket követtük, déli irányban. Elhagytuk a pályaudvart, majd a királyi várótermet is, egy feketére égett, romos épületet. Itt fogadták – mondta anyánk – Erzsébet királynét. Sziszit. És Ferenc Józsefet.

Minket, hármunkat nem fogadott senki. Egy idő után utunkat állta egy sorompó. Át kellett vágnunk a pályán. A sorompó előtt nem álltak meg, csak a teherautók és a szekerek.

Utána pedig, jobbra, a vasúttal párhuzamosan. Ez volt a Podmaniczky utca. Követtük tovább, most már ezen az oldalon, a síneket. Emlékszem, folyt rólunk a verejték. Cipeltük a belga holmival degeszre tömött kartonkoffereket.

Már látszott az utca vége, amikor megálltunk. Itt lakunk! – sóhajtotta anyánk egy kertkapuban. – Ez a házunk!

Néztük egymást. Kisöcsém sírva fakadt.

Az utca és a vasút közötti földsáv volt a kertünk. Lerohantam a végébe, ahol éppen elpöfögött egy tehervonat. A házat csak ezután vettem szemügyre. Vadászlak volt, a bejárat mindkét oldalán, az üvegveranda egész hosszában agancsok, trófeák sorakoztak a falon. Szép, tágas épület, de én akkor csak azt vettem észre, hogy nem volt padló a nappaliban.

– A suli öt perc! – mondta anya.

Bejárók leszünk, mint a falusi fiúk, akiket nagylelkűen felvettek a papok. És akiket mi, a bentlakók, irigyeltünk és lenéztünk, amiért újságpapírból majszolták a tízóraijukat.

De szeptember még messze volt. Maradt bőven időnk felfedezni ezt az új világot. Ezt az új életet.

Anya már kora reggel útnak indult, és csak este ért haza. Megszoktuk, hogy kint várjuk őt az állomáson, és segítünk neki hazacipelni a bevásárlószatyrokat.

Itt az Alvégen nem működtek üzletek. Nem is volt szükség rájuk: otthon, a kertben megtermett minden. Baromfiudvarunkban és a fészerben, emeletes ketrecekben: nyulak. Anyánknak volt egy jó embere, aki minden reggel beállított. Egy orosz, magyarázta nekünk. Egy hadifogoly, aki az első világháború után itt ragadt. Nem volt valami oroszos neve, nekünk azt mondta, szólítsuk csak Józsi bácsinak.

Barátokra hamar szert tesz egy gyerek. Itt élt mindjárt a szomszédunkban a Pétya, akinek csak a neve volt orosz. Egy kopasz fiúcska, fekete klottgatyában. Tavasztól őszig így jártak falun a gyerekek. Egy házzal odébb, két kislány. A lengyelek. Hogy tényleg azok voltak-e, nem tudom. Minket is csak úgy hívott ez a Pétya, hogy „a pestiek”.

A portákon az utca felől volt az udvar, és hátul, a kert végében játszottak a gyerekek. Nálunk ráadásul állt egy vén diófa a töltésnél. A tehervonatok lassan pöfögtek, a pálya emelkedik Isaszeg és Gödöllő között, és mi a vén fa ágaiból jól láttuk a fűtőket, ahogy lapátolják az izzó kazánba a szenet.

Volt időnk lerohanni és felmászni a fára: a vontatómozdonyok még alig értek túl Isaszegen, amikor a szuszogásukat már hallani lehetett.

De nem csak ez volt a kertünk vonzereje. Talán még a vonatnál is inkább az, hogy nem tartózkodtak felnőttek a házban. Itt nálunk szabadon élték az életüket a gyerekek.

Pétya is hozzánk, a töltés oldalába hozta át a lengyel kislányt. Ott, a selymes fűben csúnyultak. Mint a monyás! – mondta Pétya büszkén. Falun a gyerekek első kézből szerezték az ismereteiket.

Az utcánk végén, az orosz háza mögött szántóföldek voltak, majd pedig egy szakadék, mély, mint a Grand-kanyon. Az Akasztósgödör. Józsi bácsi szerint onnan kapta a nevét, hogy 1849-ben, az isaszegi csata után itt akasztották fel az árulókat. Ő ugyan honvédekről beszélt, de hát ennek valami nyoma kellett volna legyen. Lehet, hogy Oroszországban felakasztották a veszteseket. De hogy itt, nálunk? Azt pedig nem tudtuk, sem ő, sem én, hogy Isaszegen kik voltak a vesztesek.

Akárhogyan is, izgalmas hely volt ez az Akasztósgödör. Az árok mélyén az ember félelmetes állatvilággal találkozott. Például egy hatalmas siklóval, ami akár mérges kígyó is lehetett. A róka is innen járt ki a faluba. Egy szó mint száz, az Akasztósgödörtől féltek az Alvégen az emberek.

A kecskénket egy csúf öregasszonyhoz vitte fedeztetni Józsi bácsi. Bakkecske csak itt volt az Alvégen. Szegény Meki menekült volna, de akkor ez az asszony a hátára kapaszkodott, mint egy boszorkány.

Volt egy nagy, fekete kutyája is. Amíg rá nem szóltak, a belépőnek mozdulni se lehetett. „Fáj neki a lába!” – kiabálta az asszony, és akkor lógó orral elkullogott az eb.

Mindez a sorompó közelében. A banya nyilván a sorompót kurblizta, amikor még kézi erővel végezték ezt a felelősségteljes műveletet.

Innen indult a valkói kövesút. Ha ezen is átvágott az ember, akkor már a premontreiek fenyőfái közé jutott. Itt, a sarkon állt a Fatelep, ide jártunk tejért minden este, fejés után. Ma sem értem, honnan szerezte a habzó, friss tejet egy fatelep. Pedig finom tejecske volt. Otthon felforraltuk, és reggelre sárga, ujjnyi vastag föle lett. Ma is így képzelem el az igazi tejet.

A házinénit Bumbuskának becézték, és volt egy bátyja, a „kis Balázs”. Hozzá írta József Attila az Altatót, amit betéve tud minden iskolás gyerek.

Mesélik, hogy Bumbuskát egyszer felkereste három végzős diák. Faggatták, de az asszony először semmire sem emlékezett.

– Ja, az a savanyú szagú fiatalember? – kapott észbe végül. De az is lehet, hogy mosdatlant mondott, vagy egyenesen büdöset. A Fácánosban a költő látogatásából ennyi maradt.

 

2.

Híres emberekben nem volt hiány a faluban. Az utcánkban lakó ócskás, Piczinger bácsi például Diósiné nagyságos asszonyról regélt. – Adélka – suttogta áhítattal – egyenesen Párizsból érkezett. Énrám bízta az ékszereit. Tudta, hogy bennem megbízhat.

– Micsoda finom úrinő! – sóhajtotta a vén ószeres. És hozzátette, hogy „Léda néven ismeretes”.

Fiatalkorában anyánk gyűjtötte az Ady-verseket. Most azonban már eladta ezeket a könyveket. Még ha maga a költő élt volna a közelben! De az már nem érdekelte, hogy mit vett át Lédától Piczinger úr, az utcánkban lakó ószeres.

Az én kedvenc költőm Csokonai volt. Mire sorra kerültek a tanmenetben, betéve tudtam a Lilla-dalokat. De gyűjtöttem másféle rigmusokat is. Például, a vécéköltészetet. A HÉV-állomáson, az olajöblítéses vizelde meszelt falán ez az utasítás állt:

„Rend a dolog velejje,

Lyukba hugyozz, ne mellejje!”

Sok minden történt az évek folyamán, de ez a két sor a vizelde falán ott ékeskedett egész gödöllői tartózkodásom alatt.

Piczinger úr felesége is ószeres, és volt egy velem egykorú kislány is a házban. Azon a nyáron nagyon buzgott bennem az önbizalom. A kert végében bekukucskáltam a lányok szoknyácskája alá. Egy jól nevelt csitri legfeljebb elpirult ilyenkor, de tőle, Pankától, kaptam egy csattanó pofont. Nem szóltunk egy árva szót, sem ő, sem én. A kettőnk dolga ennyiben maradt. Volt éppen elég lány, aki – mint mondtuk – hagyta magát. Akivel csókolózni lehetett, miközben lent a kertek alatt vártuk a vonatot.

A mozdonyok dohogását hallom most is, ha életemnek erre a boldog időszakára gondolok. Különös illatokat hoz a szél. Budán, a Sashegyen, kemény volt a föld, sziklás és agyagos. Itt az Alvégen forró homok égette a talpamat. Homokos talajon pedig mások az ízek és az illatok. És hát nagyon forró tud lenni a nyár homokon.

A faluba akkor jutottam be, amikor piacra vittük a nyulamat. A pályaudvarig ismertem az utat, de ott keresztül kellett vágni a parkon. A kastély akkor még orosz kaszárnya volt, legalábbis úgy tudtuk. Mert a katonák, akárcsak a szeminaristák, nem jöhettek ki a faluba.

Különös képződmény volt ez a község. Egy nagy lyuk éktelenkedett a közepén: a kastély. Nem volt még egy valamirevaló főtere sem. Mi, alvégi gyerekek, nem jutottunk be a faluba csak ritka ünnepnapokon.

A nyulam belga–csincsilla keverék, olyan félelmetesen nagyra nőtt, hogy elmenekültek előle a bakok. Levágni nem akartuk, nem is ettük volna meg. Úgy döntöttünk, hogy kiviszem a piacra, és új gazdát keresek neki.

Gyönyörű állat volt, hamar elkelt. Én pedig könnyes szemmel hoztam haza az üres kosarat.

Ez volt az első kirándulásom a kastély cirill betűs feliratai között. Mezei nyulakra egyébként gyakran vadásztunk. Hurkokat kötöttünk, sok kárt okoztak a fiatal fák között a vadnyulak. Egyszer az egész kerítésünket letépte és elhurcolta valami nagy állat. Egy kutya! – állította Józsi bácsi. Vagy – ezt mi állítottuk – a farkasok!

 

* * *

 

Lent a töltés alatt, a sínekkel párhuzamosan ez is, csordogált a Rákos. A Rákos-patak. A forrása itt lehetett valahol a közelben, de nyilván eltévedt, mert először leszivárgott Pécelig, és csak utána fordult északnak. Megrémítette Budapest, a város. Visszafordult volna a dombok közé. De ha egyszer útnak indult, visszafordulni többé nem lehetett. Közönséges kanális lett belőle, mire a Dunába ömlött, valahol Újpest felett.

Itt az Alvégen még békésen csordogált, táplálta az uszodát és az egymást követő halastavakat. Az uszodától egyébként szigorúan eltiltott minket anyánk. Nekem haza ne hozzatok – mondta – valami ronda nyavalyát!

Titokban jártunk az isaszegi útra. A medence vize ugyan, igaz, zöldesbarna volt, de a tisztiorvos igazolása szerint nem egészségtelen. Nagy hasasokat ugrottunk, és büszkék voltunk, ha kutyaúszással átúsztuk a víz alatt.

De mi nemcsak fürödni jártunk le az isaszegi útra. Sokkal inkább a lányok miatt. Ebben az életkorban, tízévesen, még girhes kis békák voltak a gödöllői lányok. Mi a cigánylányokat lestük, még akkor is, ha ezek szóba se álltak velünk.

Azután! Ezen a nyáron Budapesten került megrendezésre az úgynevezett Világifjúsági Találkozó, a VIT. A Démusz-villában lakott egy nagyfiú, a Béci, aki elpanaszolta, hogy erre a fesztiválra nem hívták meg a gödöllőieket. Pedig hogy készültek rá a suliban! Karban énekelték – nekünk még el is táncolta Béci – a „nyetabruta-nyetasó” és az „egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte” – kezdetű dalokat. Zakatolásnak hívták ezt a táncot. Így aztán hiába zakatoltak a gödöllőiek.

Béci azonban nemes bosszút állt: vett egy pakli filteres cigarettát, és kiosztotta a purdék között. Ezek meg, cserében, lehúzták a gatyájukat, és a VIT-re utazó világifjúságnak, véges-végig a töltésen, megmutatták a hátsó felüket.

Hiába várták a rendezők virággal a különvonatot, a szerelvény nem állt meg az állomáson. Fütyült, és keresztülrobogott. „Jumma-jumma-jummaja!” – énekelte Béci gúnyosan.

Hozzánk új lakó érkezett. Azokban az években, a háború után, számunkra érthetetlenül vándoroltak egyik helyről a másikra az emberek. Kerestek volna valamit? Az biztos, hogy a mi új lakónk, Somogyvári Ili néni, nem jó helyen keresett.

Anyánk azt mondta, házvezetőnő, aki majd főz ránk és játszik velünk. De hát házat vezetni nem tudott ez az Ili néni, játszani pedig nem szeretett. Későn kelt, egész álló nap énekelt, és titkos szerelméről, egy Buci Gyuri nevű péklegényről álmodozott. Időközben azonban politikus lett ebből a Gyuriból. Nem volt sok esély rá, hogy eljön hozzánk a néniért.

A mosdáshoz a kútról hordtuk és sparhelten melegítettük a vizet. Ili néni nap mint nap beleállt a teknőbe, és leszappanozta magát, mi pedig lestük őt: izgalmas látvány volt, még a cigánylányoknál is izgalmasabb.

Azután valamin hajba kaptak az asszonyok. Ili néni reakciósnak nevezte anyát, ő pedig gúnyosan megállapította, hogy a néniből „bolsi” lett. Micsoda zűrzavar! A két munkáspárt egyesült! – írta az újság.

Anyát kitették a minisztériumból, ahol németül és franciául levelezett. Nem kellett már bejárnia Pestre. És hát két dudás egy csárdában? Ili néni zokogva vonszolta végig az utcán a két nagy faládát, amivel anno hozzánk érkezett.

 

3.

A kertben augusztusban már rogyadoztak az almafák. Anyánk unokatestvére, Pubi járt ki hozzánk és szállította Pestre, ládaszámra az almát. Vonaton, mert mint mondta, HÉV-en nem lehetett. Józsi bácsi, az orosz, nem vállalta az almaszedést, Pubi pedig – mióta hazakerült Nyugatról – nem dolgozott.

Hosszú, mély forradások voltak a hátán, és csorgott róla a verejték, amint ott hajladozott a fák alatt. Anya szerint tizenhat éves volt, amikor behívták, a háború utolsó hónapjaiban. És még ez sem egészen így volt, mert Pubit nem hívta be senki. Ő jelentkezett: azt hitte, hogy ezzel megmenti az édesanyját, akivel akkor már felvarratták a sárga csillagot. Gizi nénit ugyan nem mentette meg, saját magát viszont egy életre tönkretette. Emberroncs lett belőle, mire kórházról kórházra hazaért. Itthon pedig várták az internálótáborok.

Kemény fiú volt, nem lázadozott és nem ivott. Hozzánk kijárt, mi voltunk számára az egyedüli életben maradt rokonok. Én szerettem őt: munka után, az árnyékos verandán sakkozni tanított. Mások is jártak ki hozzánk, mióta anyánk itthon maradt. Pálinkás főtisztelendő például állhatatosan udvarolt neki. Nem túl sok eséllyel, gondolom, mert ez a pesti pap – ő vitetett ki minket Belgiumba is – nem szerette az állatokat. Anya kutyáját, Csinit, csaholva üldözte a ház körül, úgy, hogy menet közben egy nagy fekete esernyőt nyitogatott.

Mondanom se kell, mi sem rajongtunk érte. Volt úgy, hogy másokat is hozott magával, még egy püspököt is. Cserkészruhába bújtatott szőrös lábú szerzeteseket. Ezek aztán tőlünk mentek tovább a határra. Mint elmondták, Pesten üldözik a papokat.

Gödöllőn is elterjedt a rémhír, hogy a halastavak fenekét vasvillákkal szurkálták tele a barátok. Nem mehettünk ki többé fürödni, nehogy felnyársaljanak.

Pedig hogy szerettük ezeket a tavakat! A nádast és a lubickoló vadkacsákat. A homokban sütkérező siklókat. A sok zúgó, zizegő tücsköt-bogarat. Másnak talán nagyobb élmény a tenger, de én, ha a víz csobbanását hallom, ma is a halastavak mézédes illatára gondolok.

És most ezek a vasvillás papok!

Anya osztálytársnője, Muráti Lili, nap mint nap a madridi rádióban közölte velünk az ilyen borzalmakat. Mióta Ili néni elment, már nem a Buci Gyurit hallgattuk. Nekünk ettől fogva csak a madridi rádió magyar adása maradt.

Vártuk, hogy a művésznő egyszer csak beállít Gödöllőre is. Lili ugyanis azzal a finesszel élt, hogy ő első kézből, otthonról szerzi az értesüléseit.

– Mi az neki! – kiáltotta anya. – Fogja magát, és cigányasszonynak vagy párttitkárnak öltözik!

Hát csak így. De volt a mi szép, fiatal anyánknak egy komoly udvarlója is: Temesi bankár, egy kis kopasz ember, aki Gödöllőn élt, mióta államosították a bankokat. Vele kint uzsonnáztunk a verandán, az őzek és a szarvasok trófeái alatt.

Amíg egy szép nap hiába vártuk Temesi urat.

– Késik! – állapítottam meg.

– Nem jön – felelte anyám.

– Holnap?

– Holnap sem. – Anya kifújta az orrát.

Így tudtuk meg, hogy a bankár öngyilkos lett. Meghalt. Felakasztotta magát. A kazánházban! – suttogták az Alvégen. Az embereket a tényeknél is jobban izgatják az ilyen részletek.

 

* * *

 

Nekem lett egy új barátom. Tibinek is valahonnan messziről jött a családja, és akármilyen hihetetlen, velük élt az édesapja is. Én eleinte be se mertem lépni hozzájuk a lakásba. Egy apa szokatlan dolog volt azokban az időkben. Az erősebb nemet az anya képviselte. A legtöbb férfi hadirokkant volt vagy beteg.

Tibiék fészerében, amikor átvonultak, raktárt rendeztek be az oroszok. Egyenruhákat találtunk, kucsmákat, zubbonyokat. Mi feljártunk a padlásra, a fészer fölé. Beöltöztettünk két próbababát, az egyik Sztalin marsall lett, a másik Vaszilievszkij elvtárs, a szárnysegéde. Úgy, mint a moziban.

Puskákat ugyan nem találtunk ezen a rejtekhelyen, de azokban az időkben nem volt fiú, akinek ne lett volna a nadrágjába tűzve csúzlija. Egy komoly fegyver, ha valaki tudott bánni vele. Mi most célba lőttünk. Amíg csak Vaszilievszkij elvtárs szájából ki nem esett a cigaretta. Tibi szülei később elégették az egyenruhákat. Nehogy baj legyen belőle! – mondta az apa.

Nekünk maradt a kerékpár. Ha nem volt jobb dolgunk, körbekarikáztuk a premontrei gimnáziumot. Eljutottunk Besnyőre is, a templom előtt leláncoltuk a bicikliket, és belevetettük magunkat – mint mondtuk – a hegyekbe. Megtaláltuk a Papp Miska kútját, ami fentről csordogált a Bag felőli oldalon. Furcsálltuk, hogy egy forrás fent fakadt a hegyoldalon, de hát így volt. Itt élt a betyár, innen tartotta szemmel a völgy mélyén kanyargó országutat. Ravasz ember lehetett, a kúttól – ami két nagy kőből állt – pontosan a Kisbagi csárdára látott. Ha vendég állt a házhoz, csak lesétált, és komótosan kirabolta az utasokat.

Máskor átvágtunk a parkon, és bent lófráltunk a faluban. Még a moziba is befizettünk, pedig akkoriban csak véget nem érő orosz filmek voltak műsoron. Megtanultuk a katonanótákat, üvöltve énekeltünk egész úton. „Tengernyi a búzánk, izmos a karunk, kora hajnaltájban vígan aratunk!”

Nyugati filmeket nem vetítettek a gödöllői moziban. Az egyetlen franciát nap mint nap újra megnéztük. Marina Vlady játszotta benne a főszerepet, egy párizsi kislányt, akinek nagy pocakja nőtt, és ezért kigolyózta őt a társadalom. Tibi meg én könnyes szemmel ültünk az apró moziban. Megfogadtam, hogy egyszer visszamegyek Belgiumba, és elveszem feleségül ezt a lányt. Párizs végül is arra van.

Közeledett az évnyitó, amikor ponyvás teherautók álltak meg a premontreiek rendháza előtt. Hajnal volt, még alig világosodott. Fegyveresek ugráltak ki belőlük, mindezt Béci mondta el, aki a pályaudvaron dolgozott. A szerzeteseket fellökték a kamionokra, egyiket a másik után, volt olyan, aki kétszer is visszaesett.

Szegény Szabadka Medárd már járni is csak nehezen tudott. Vajon mi lett a prefektus úrral, aki olyan angyali türelemmel tudott foglalkozni velünk! Rossz volt a szeme szegénynek, és mégis, a reverendáját marokra fogva, mindennap kint az udvaron focizott – mint mondta – a snufákok csapatában. Ez az ő szavajárása volt, ma sem tudom, hogy mit jelent.

Elterjedt a hír, hogy Besnyőre, a kegyhelyre szállították át a papokat. A faluban gyűjtés indult. Mi, Tibivel biciklin szállítottuk a krumplit és a hagymát, a nagy, kétkilós barna kenyeret. Kint az országúton elkobozták az ilyen küldeményeket, de mi keresztülvágtunk az erdőn, az Erzsébet királyné kandallója felé. Ezt az utat pedig nem ismerték a fegyveresek.

Azután őröket állítottak a kegyhely bejáratához, és mi nem láttuk többé tanárainkat, a fehér csuhás pátereket.

Otthon is sok minden változott. Amint megkezdődött a tanév, anya kosztos diákokat fogadott. Két fiú költözött a fűtetlen, padlótlan nappaliba. Lehel és Raymund, a megyéspüspök fia. Együtt battyogtunk négyen az évnyitóra. Fogalmunk se volt, hogy most mi lesz. Venisanctét énekeljünk, vagy a szovjet himnuszt, a „szabaddá tett népeket”?

 

4.

A konviktusba nem jöttek vissza a bentlakók. Az épületet egy Népi Kollégium foglalta el. Vidéki fiúk voltak, Aszód környékéről valók. A régiekből nem maradtak, csak a bejárók. A gödöllőiek. És a civil tanárok egyike-másika.

A nagy váltás végül is békésen zajlott le. Az újak között kevés olyan volt, aki fel akarta volna forgatni a világot. Igaz, egy Somlyai nevű suhanc csasztuska-brigádot szervezett, és lelkesen fújta, hogy „rajta hát, szúrd és vágd, gyújtsd fel a csuhások hajlékát!” Egy kicsit későn, a csuhások hajlékában már berendezkedett a népi kollégium.

Itt maradtak a régi bentlakók közül azok is, akiknek Nyugatra menekültek a szüleik. Jobb híján ezeken állt bosszút Somlyai. – Nem sírtok? – gúnyolódott. – Itt hagytak! Elvitettük a papokat!

Hamarosan azonban ő is magára maradt. A Mária Kongregációból úttörőcsapat lett, és az új tanárok között is többségben voltak a békés emberek. Ma úgy gondolom, hogy nekik köszönhetem, ha baj, sérülés nélkül úsztam meg ezeket az éveket.

Sokat köszönhetek egy fiatal tanárnak, Kuthy Bercinek, aki lerajzoltatta velünk a Toldi tizenkét énekét. És felolvasta egy házi dolgozatomat. Ez volt az első nyilvános szereplésem. Az első sikerem.

Ő beszélt nekünk azokról a régiekről is, akik itt az Alvégen éltek. Sík Sándorról, a költőről, Ottlikról, aki a valkói úton írta a regényeket. Németh László pedig éppen a mi utcánk sarkán lakott. Ott, ahol most a Béci, a Podmaniczkyban, amit azóta Rónai Dezsőre kereszteltek át az illetékesek.

Igaz, hogy Sík Sándor pap volt és Ottlik kulák, Németh László pedig Démusz Ellát vette feleségül, akiről mindenki tudta Gödöllőn, hogy egy vendéglős lánya, tehát kizsákmányolónak született. Arról nem is beszélve, hogy a „kis Balázsék”, József Attila ismerősei sem voltak tipikus munkáskáderek.

Valamennyiüktől tanultam valamit. Gergely tanár úrtól énekelni. Mióta megjegyezte, hogy „dalolva így köszönt szovjet hazánk” helyett helyesebb lenne „magyar hazánkat” mondani, mi is tele torokból fújtuk a mozgalmi dalokat.

A „szovjet haza” körül egyébként komoly vita támadt a fácánosi pedagógusok között. A „magyar hazát” ugyan senki sem ellenezte, de voltak az „édes hazánknak” is hívei. Végül aztán a „téged, hazánkban” egyeztek meg a felek. Az ország addigra már nemcsak magyar, de még édes sem lehetett.

Nevetséges? Most látom csak, hogy milyen elszánt hazafiak voltak ezek a fácánosi pedagógusok. Bajszi, Gémesi tanár úr, hadifogságból érkezett. Bottal, sántikálva járt, de nagy, meleg hangja betöltötte az épületet.

– Vedd le, fiam! – szólt rám, amikor észrevette a hajtókámon a Belgiumból hozott angol jelvényemet. – Mi vagy te? Majom?!

Máig nem felejtem el ezeket a szigorú szavakat. Bajszinak családja volt, kisfia, felesége. Becsültük és csodáltuk őt, a béna hadfit, aki az orosz frontról érkezett.

Eötvös Karcsi bácsi, a Pupák, nem volt tanárom. Róla úgy tudtuk, vívóbajnok. Őt ezért tisztelték a gyerekek. Frici bácsi pedig zeneszerző. De hát ők ketten már kifelé tartottak ebből a szép, új világból.

Az én korosztályomnak azonban egy tornatanár, Kirchhoffer József, a Csosza volt a legfontosabb. Őrzöm egy képét, komoly, sötét hajú fiatalember. Nekünk bácsi, de még harmincéves se lehet. Kevés szavú, csendes, de kemény és határozott. Névről ismert valamennyiünket, és mindenkit, aki hozzá fordult, türelmesen végighallgatott.

Azon az amatőr képen a hetedikesek focicsapatával fényképezte le Tóth Péter. Ő az egyetlen, aki nincsen rajta a felvételen. Csosza egy bárszéken ül, körülötte a tizenegy gyerek. Az osztálytársaim. Gödöllőiek, környékbeliek. Most veszem észre: a tizenegy gyerekből egyetlenegy sem mosolyog.

Azokban az időkben nem a híres embereket csodálták a hozzám hasonló kiskamaszok. Azokat inkább, akiknek – ugye, milyen hihetetlen? – nem sikerült valami. Csosza rúdugró volt, ifjúsági bajnok. Megsebesült ő is, nem lett belőle sportoló. Legfeljebb a mi példaképünk. Nevelőtanár. Apa apáink helyett.

Indult azon az őszön egy mozgalom, a Munkára-Harcra-Kész. Más megmozdulásokból igyekezett kimaradni az ember, de a sportra ez az ösztönös ellenszenv nem vonatkozott. Futottunk, ugráltunk, kergettük a labdát. Még ma is fejből tudom minden rekordomat.

Akkor zajlott a londoni olimpia, végigizgultuk a közvetítéseket. Megtanultuk, hogy milyen érzés énekelni a Himnuszt. Csoszával, kemény vigyázzban a rádió előtt. Hát igen. Tőle tanultuk meg, hogy mi a hűség és a hazaszeretet.

 

* * *

 

Anyának újra be kellett járni Pestre. A Keleti pályaudvar közelében, a Ruggyanta gyárban, egy takarítóbrigádban dolgozott.

Mi Sztalin marsall születésnapjára készültünk. Három szólamban fújtuk, hogy „booldog-az-eember-ki-róla-dalol”.

Jelszavakat festettünk. „Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség!” Felajánlásokat tettünk. Egy hetedikes kislány jelentette, hogy Sztalin elvtárs (Szoszó) születésnapjára ő is szülni fog!

Eloroszosodtunk: „Moszkvában leszállt az este!” – énekeltük. Hogy máshol is leszállt volna, eszünkbe se jutott.

Amíg egy szép napon anya bejelentette, hogy visszaköltözünk Budára. És megfordult két kamion az udvaron. Olyan gyorsan, hogy mire észbe kaptunk, már nagy porfelhőben kanyarogtunk az országúton.

Elmaradt mögöttünk a ház meg a kert.

A Fácános, az Alvég. A sorompó, Piczinger bácsi háza. A konviktus és a rendház. A premontrei iskola…

Megint elvesztettem valamit. Befejeződött a gödöllői életem.

Kapcsolódó írások:

1. Ferdinandy György: El Negro Azt már az elemi iskolában észrevettem, hogy is ne vettem...
2. Ferdinandy György: Emlékszilánkok V. Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban...
3. Ferdinandy György: Bluebird of happiness Behoztam az újságot, odakészítettem a reggelihez. A konyhában matattam,...
4. Ferdinandy György: In memoriam Norma Ferrari Voltak asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket. Ábrándos...
5. Ferdinandy György: Tengeri durbincs Ferdinandy György Tengeri durbincs Vannak nyavalyák, amelyek nem emberről...