Ásóval vállamon
Siralmas nékem idegen földen már megnyomorodnom
(Balassi Bálint)
halottak napjára megyünk – te is –, hol őseinknek gödröt ások,
pár slukk az életünk, halk, pusmogó, afféle pesti páppogások,
Andrássy út, majd Oktogon, Hősök teréig egyre több szipák,
az ég mennyezetéig kör-körül sötét felhődrapériák,
halottak napjára megyünk – te is –, talán egy nemzet éppen,
elvegyülök hegesztők, írnokok, parasztok tömegében,
szekérszín, csűröskert a város, mint száz éve sincs – akol –,
ahol ma is, mint rég, egy sztyeppi félnomád nép tusakol,
hiába mind a pályaudvarok, sztrádák, mozik, tucatnyi pláza,
beton-, acél-, üvegerkélysorok, nagyáruházak esti láza,
autócsordák sugárzó utakon, hiába párizsi divat,
úriszabó-megvarrta öltönyöd, Dunánkon átívelt hidak,
máig rozsszalma-zsúptető lapul eszed bal szögletében,
falukovácsa-fújtatón liheg – hová? – a nemzet éppen,
halottak napjára megyünk – te is –, közöny, magány, iszony,
vajákosok fűszerszám-főzetét – fenékig, hát! – iszom:
e kétszáz-lóáldozó dombokon halottal teli minden árok,
rég ősapáinkat ölték le harcban itt a ránk törő tatárok,
e földben nyugszanak ezernyi harc meg háború halottai,
török elleni nagy csaták fegyverzaját idáig hallani:
Rigó-, Kenyérmező, mohácsi vész, hősök itt szerteszéjjel,
fölszántani se tudnád mind e sírt fapapucsos ekével,
Szigetvár, egri nők, kuruc-labanc hadak – biz’ nem kevés! –
Thököly bujdosói, Dózsa György s a parasztfelkelés,
hja, és: ’48, piski ütközet – zászlónk! ma is magasba szállnál –,
a nagysallói győzelem! na meg vereség Mórnál, Pancsovánál,
s a világháborúk: első után sok milliónyi sírhalom,
s a második: romhalmaz-városok, közbül pedig… egy Trianon…
közbül cseléd-, derestörvény, vérvádpörök – na? –, idézek:
szegényügyi, úrbéri rendelet – és fejátültetések…
szemlét tart fölöttünk a borzadály, sosem ingerleném,
emlékszem, hát, kivégzett sokakat a moszkovita rém…
halottak napjára megyünk – te is – dermesztő elhatározások,
hogy még mielőtt innen el, egy még hatalmasabb nagy gödröt ások,
hová? e halkulón dobogó szív alá titkon temetve el
tengernyi hősömet, e nemzetet, mely holnap utolsót lehel,
mielőtt elmegyünk akad itt egy is – bánt –, kit mindez untat?
elég, utolszor mondj imát, zokogj, tegyük le koszorúnkat,
vagy mondd, hogy átkozott e föld, e nép, hiába ennyi holt,
hogy rajtunk sorsunk átka ül, minden, minden hiába volt…
gürizők népe vonul legelöl, sok utcaseprő, semmi gyászdal,
tűzoltók, sírkőfaragók vésőkkel, kővel, kalapáccsal,
s a művészkék: pár dzsesszdobos, poéta, pőre piktor – pá! szia –
idézzem Őt? Siralmas énnéköm e szép magyar komédia…
devizahitelesek, orvosok, el innen, félnomádul,
földönfutó tanár, s a vonatfékezők is, messze, hátul,
örökre innen el, majd unokád más nyelven mást tanul,
La Pazban, Santa Cruzban, ej, minek is tudna magyarul…
halottak napja ez – vagy tüntetés? hazaffycsúrok ellenében
tunyácska népem mintha élni merne, ám csak halni tudhat éppen?
ládd, anyaöl nem látta zsarnokod orrodnál fogva megvezet,
nem köll ide derestörvény, csupán a régi szegényrendelet,
kisiklatná a történelmet is, az mindünk nagy keserve,
halottaim! halálotok a vád – önvád – balfék fejemre,
de eltökéllést sarjaszt tán szavam – hallgattam nemtelen? –
most visszaszámlálunk! aztán jöhet idő, történelem .
Kapcsolódó írások:
- Búzás Huba: Éjféltől hajnalig Búzás Huba Éjféltől hajnalig amikor elalvás előtt ajkára húzza...
- Búzás Huba: Mikor a zenebona-zrí éjfélre hág Búzás Huba Mikor a zenebona-zrí éjfélre hág mikor cédácska...