Amikor ezt írom, még csak néhány napja van új elnöke Franciaországnak, tizenhét év után ismét baloldali, akit ugyanúgy a baloldali események jelképes helyszínévé vált Bastille téren ünnepeltek, mint 1981-ben François Mitterrand-t. Sokan emlegették is a nagy elődöt, valaki idézte egyik tanácsadójának a választási győzelem napján elhangzott híres mondatát: „Végre győztünk, kezdődnek a gondok.”

A gondok 2012-ben is nyomban elkezdődtek, már első este, amikor Hollande telefonon tárgyalt Angela Merkellel, akinek a szóvivője másnap azt nyilatkozta, hogy az európai pénzügyi paktumot, amelyet a 27 tagállamból 25 már aláírt, nem lehet újratárgyalni. Ebben semmi meglepő nem volt, Merkel ezt már korábban is mondta – hallva a baloldali francia elnökjelölt könnyelműnek tűnő ígéreteit –, amire Hollande egy beszédében úgy reagált, hogy nem Merkel fog dönteni az európai emberek nevében. (Simogatás a franciák egy részének lelkében rejtve szunnyadó németellenességre.)

Emlékszünk, kezdetben barátságtalan viszony volt Sarkozy és Merkel között, de az idők során és a felismert közös gondoktól mondhatni puszipajtásokká váltak. Sarkozy európai kérdésekben mindig a lehető legeurópaibb módon viselkedett. Több beszédét is láttam a TV5Monde-on, amikor újra és újra emlékeztette népét, hogy az európai béke és egyetértés a német–francia megállapodásokon nyugszik, hogy milyen hatalmas eredmény volt a két világháború rettenetes pusztításai után ennek a két népnek a kézfogása és kitartó szövetsége, ezt meg kell őrizni, ezt ápolni kell. Remek beszédek voltak, szemmel láthatóan átélt európai öntudattal ettől a bevándorlók fiától – „fils d’immigrés”, ahogy néhányszor ő maga is emlegette –, apai ágon magyar, anyai ágon görög zsidó családból. Példamutató volt, azaz lett volna, ha európaiságát nem árnyékolják be az idegenellenes szélsőjobbnak tett sokasodó engedményei.

Hagyománya van a francia–német kapcsolat fontosságának. Ezt minden francia elnök hangsúlyozta, idővel ki is alakultak a híres párok: Adenauer–De Gaulle, Schmidt–Giscard, Kohl–Mitterrand. A legutóbbi német–francia tandemet megjelölő „Merkozy” fogalmát a sajtóban most a „Merlande” vagy még inkább az „Homer” váltja föl, még nem alakult ki közmegegyezés az új elnevezésben, mondják így is, úgy is. Azt hiszem, Homer lesz a befutó, már csak a nemes hasonlóság miatt is Homère-rel, a vak költővel, aki Krisztus előtt a 8. században eposzait szavalva járta az antik görög tájakat…

A hiperaktív Sarkozy után – most már nincs puszi jobbról-balról, amit Sarkozy vezetett be – Hollande stílusa jobban passzol Merkelhez: mindketten nyugodtak, szívósak, tartózkodók. Egy diplomata szerint ugyanaz az érzék a párbeszédhez, ugyanaz a pragmatizmus és konszenzuskeresés. De a két ország mintha távolodna egymástól. Az erős német gazdaság mellett Franciaország inkább hanyatlónak látszik. A közelmúltban egy felmérés szerint a németeknek csak 18 százaléka tekintette Franciaországot legfőbb barátnak és partnernek; kilenc évvel ezelőtt, 2003-ban ez még 40 százalék volt.

Nem tudhatom, mi történik a német–francia viszonyban és a fiskális paktummal, mire ez a lap megjelenik. Úgyhogy foglalkozzunk inkább azzal, milyen lehet köztársasági elnöknek lenni olyan országban, ahol a választók többségének akaratából lesz elnök valakiből. Pláne, ha olyan ez a valaki, mint François Hollande, akiből nem sokan nézték ki, hogy „présidentiable”. (Az elnöki funkció körül olyan szavak alakultak ki a francia nyelvben, amelyeket csak körülírásokkal lehet magyarítani: alkalmas elnöknek; esélyes elnökjelölt; elindítható az elnökségért folytatott versenyben; olyan tartása, súlya, karizmája van, hogy az emberek el tudják róla képzelni, hogy az utolérhetetlen De Gaulle nyomdokaiba lépjen – ezt mind jelenti ez az egyetlen jelző.)

Hollande többször is hangsúlyozta, hogy normális elnök akar lenni. Akármit is jelent ez, voltaképpen nem igazán normális dolog köztársasági elnöknek lenni. Először is nagyon kell akarni és szívósan végigcsinálni. Politikai gyűléseket soha el nem mulasztani, fáradhatatlanul járni az országot, adatokat, jegyzeteket, számokat bemagolni, mindent tudni az országról, semmi másra nem gondolni, csak a célra. Megtanulni a szerepet.

François Hollande a kampány idején nem titkolta: attól kezdve, hogy 2008-ban otthagyta a szocialista párt vezetését – 1997-től 2008-ig a PS főtitkára volt –, gondolt arra, hogy jelentkezzen a 2012-es elnökválasztásra. Akkor még nem tudták róla, mire készül, nem nézett ki belőle, hogy esélyes elnökjelölt lehetne, noha a három-négy legrangosabb egyetem elvégzésével tökéletes képviselője a francia meritokratikus elitképzésnek. Irodájában, a Nemzetgyűlésben, ahol Correze megye képviselője volt, falta a közgazdasági, politikai, történelmi tanulmányokat, újraolvasta Mitterrand beszédeit. Az ötödik köztársaság első szocialista elnökétől volt mit tanulni. Élete vége felé mondta az elnöki szerepről: „A nép csak akkor követ, ha valamilyen reményt testesítesz meg. Valóban különleges jelenség az a szinte hitbéli közösség, ami egy politikai erő, egy politikus és egy nép között létrejön.”

Mesélik, hogy Mitterrand-t a hívei már jóval elnökké választása előtt Elnöknek hívták. Olyan tartása volt. A pártban egymást elvtársnak nevezték, de őt elnöknek. Amikor 81-ben köztársasági elnöknek választották, szeme sem rebbent, tartása ugyanolyan méltóságteljes maradt, elnöki. Párt- és munkatársai eleinte zavarban voltak az Élysée-palotába belépve, de ő olyan természetesen viselkedett, mint aki eleve otthon van. Azt is mesélik róla, hogy naponta játszott egy kártyacsomag 52 lefelé fordított lapjával, memorizálva, hol, melyik kártya mit rejt (ezzel a memóriajátékkal az unokáim is szívesen játszanak, de szerintem nem akarnak köztársasági elnökök lenni, legalábbis remélem).

A kívánatos, sőt kötelező elnöki tulajdonságok közé tartozik ugyanis a pompás memória. Dolgoznak is rajta az elnökök. Georges Pompidou több száz verset tudott fejből. Giscard d’Estaing még pénzügyminiszter korában edzette magát azzal, hogy a költségvetési beszéde összes számadatát megtanulta és fejből idézte. Hollande-ról még nem kotyogta ki a sajtó, mivel edzi memóriáját. De majd kiderül, előbb-utóbb mindig minden kiderül.

A kegyelmi állapot – egy kis türelmi idő az újonnan választottnak – ezúttal egy napig sem tartott. A hálón a politizáló blogok „ellenállást” emlegetnek, és szenvedélyesen Hollande-ellenesek; éppen amilyen szenvedélyesen voltak igen sokan Sarkozy-ellenesek. „Segítség, visszajön a baloldal! Franciaország térdre kényszerül, a spekulánsok martaléka lesz, az eurózóna megrendül, rosszabb lesz, mint 81-ben!”

Még a kampány idején érdeklődtem francia barátaimtól, mit gondolnak. Szemezgetek a válaszokból. A levelekben említett szélsőbalos Mélenchon az első fordulóban 11,11 százalékot szerzett.

Anarchista világjáró:

„Én többé nem veszek részt a választási cirkuszban. Elegem van, hogy ötévente átverjenek hazug alakok, akik képtelenek megtartani az ígéreteiket, becsvágyók, de inkompetensek, legalább 80 százalékban ők maguk az okozói a problémáknak, amelyeknek a megoldását prédikálják. Azt gondolom, hogy a megoldás, hogyan éljünk együtt, mi emberek egymással és a teremtés többi részével, egyáltalán nem függ attól a játszadozástól, amit politikának és/vagy demokráciának hívnak, és aminek aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak. Úgy is mint rendes anarchista, leszarom az államot és ezt a nevetséges szokást, hogy elnököket gyártsunk magunknak…”

Irodalomtörténész 1:

„A józan észre hallgatva Sarkozyre fogok szavazni: 1° úgysem fog bejönni; 2° az Hollande mögött bujkáló gazemberek félelmetesek – baloldali fasiszták –, és ők fognak kormányozni, ha bejön, mivel Hollande maga csak zászló, rosszabb, toll a szélben; 3° holtbiztos, hogy Sarko kevesebb marhaságot csinálna, noha ő sem oldana meg semmit a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben. Természetesen ezt a választásomat nem vallhatom be értelmiségi környezetemnek.”

Terapeuta és őshippi:

„Nagyon érdekes a választási kampány. Mélenchon pikantériát kölcsönzött neki, és különben is, most már tényleg elegünk van ebből a kis Napóleonból. Ha vasárnapig nem jön közbe semmilyen meglepetés, a baloldal nyerni fog. Reméljük, hogy a francia forradalmi szellem fölizzasztja az európai parazsat.”

Irodalomtörténész 2:

„Mélenchon gyűlöletet szít, és fel akarja szabadítani az indulatokat a civilizáció béklyói alól. Ő az osztálygyűlöletet, Le Pen a fajgyűlöletet szítja, egyre megy, ugyanazt a söpredéket veszik célba, amely jobb szenvedély híján csak gyűlölni és rombolni tud. Nem antianarchista prédikációt tartok, hanem az ösztönfelszabadításos módszerüket kifogásolom. Hitler is így operált.”

Lyoni ügyvéd:

„Nekem olyan elnök kell, aki nem tesz engedményeket a rasszista szavazóknak, ahogy ebbe a csapdába Sarkozy beleesett, a gyengébbek (idegenek, gyerekek) jogait csorbító törvényekkel akarva megszerezni Le Pen szavazóit. Ezzel diszkreditálta magát az én köreimben, az igazságszolgáltatás területén, és az a benyomásom, hogy az oktatás, a kutatás, a kultúra területén is. Persze nincsenek illúzióim, tudom, hogy honfitársainkat jobban aggasztja a munkanélküliség növekedése, mint az emberi jogok megnyirbálása. És nem biztos, hogy a szocialista párt olyan sokat fog javítani a dolgokon. Talán leginkább a változtatás vágya számít, egy olyan közgondolkodás visszatérése, amelyben a szegényeket és az idegeneket nem fogják szabálysértőnek és bűnösnek tekinteni.”

Szabadúszó újságíró:

„Mélenchon csillogó szónok, sugárzik a karizmája, lendületet adott a kommunistáknak. Könnyen ígér sok szépet és jót, mert biztos lehet benne, hogy nem lesz megválasztva. Hívei a forradalmi nosztalgia hevületétől bódultak. Hollande nem nagyon lelkesítő, kicsit puhatökűnek mondják, de valójában inkább szimpatikus, odafigyel az emberekre, és demokratikusan viselkedik.”

Emlékszünk, Sarkozy azt mondta Hollande-ra, olyan, mint a kockacukor, szilárdnak látszik, de a vízben felolvad.

Lehet, hogy mégsem olyan?

 

Kapcsolódó írások:

1. Lángh Júlia: A Bling Bling elnök esete az olvadó kockacukorral A YouTube és a Dailymotion videóin tömegével láthatók a legjobb...
2. Lángh Júlia: Rangkórság Már akkor tudtam, hogy a jelképekből csak baj lehet, amikor...
3. Lángh Júlia: Fűben, fában orvosság Egyik francia barátnőm nemrégiben feldúlt mondatok kíséretében továbbított egy petíciót,...
4. Lángh Júlia: Az elvesztett elnökjelölt Egy hónap kórházi lét után, mialatt nemcsak lemaradtam a hazai...
5. Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...