A tényeket és a végső eredményt nézve azt mondhatjuk, a közvélemény-kutató intézetek jóslatai beváltak, a francia elnökválasztás meglepetés nélkül zajlott le: François Hollande személyében a szavazatok 51,68 százalékkal az V. Köztársaság második szocialista elnökét választották meg a jobboldali UMP (Union pour un mouvement populaire, Népi Mozgalomért Unió) jelöltjével, Nicolas Sarkozyvel szemben, aki a voksok 48,33 százalékát kapta. Hollande Mitterrand-hoz hasonló győzelmet aratott, nemcsak abban az értelemben, hogy elődjéhez hasonlóan a hitelességet és a nyugodt erőt képviselte, hanem abban is, hogy csaknem azonos eredménnyel nyerte meg a választásokat.1 Hollande megválasztása várható volt, a mérvadó felmérések szerint ugyanis a február 15-én harcba szálló hivatalban lévő köztársasági elnöknek a kampány közel három hónapja alatt egyszer sem sikerült megelőznie politikai ellenfelét. A legszorosabb eredményt két nappal a televíziós vita után, május 4-én, közvetlenül a kampánycsend előtti utolsó napon mérték: a véglegessel csaknem megegyező 52–48 százalékos arányt a szocialista jelölt javára.2 Ezzel három sikertelen kísérlet után – Lionel Jospinnek 1995-ben Jacques Chiractól, majd 2002-ben ugyancsak neki az első fordulóban Jean-Marie Le Pentől, illetve Ségolene Royalnak 2007-ben Nicolas Sarkozytől elszenvedett veresége után – a Szocialista Pártnak 17 év után sikerült újra megnyernie az elnökválasztást. Az elemzők utaltak arra a hasonlóságra is, hogy 1981-ben szintén a válság uralta a politikai diskurzust a kampány alatt, csakúgy, mint 2012-ben, és Valéry Giscard d’Estaing vereségében a gazdasági válság és a munkanélküliség emelkedése éppúgy közrejátszott, mint Nicolas Sarkozyében.3 Sokak szerint a leköszönő elnök nehéz körülmények között eredményesen próbálta csillapítani a krízis negatív hatásait, mégis ugyanaz a sors várt rá is, mint olasz, spanyol és görög kollégáira. Défaite honorable (tiszteletre méltó vereség),  mondták politikai elvbarátai.

François Hollande a szoros győzelem után egységre, társadalmi megbékélésre és összefogásra szólított fel. Ugyanerre kérte szavazótáborát Sarkozy is. Ennek jegyében a leköszönő és a frissen megválasztott elnök együtt vett részt a győzelem napjának ünnepségén. Az új elnök a kormányzás más módját, a köztársaság más értelmezését és az európai növekedés újragondolását ígérte. A döntő kérdés azonban, milyen választ képes adni a gazdasági válságra. A programokból egyértelműen kiderült, hogy a két jelölt a válságkezelésnek alapvetően eltérő módját javasolta: a restrikciós gazdaságpolitika folytatását képviselte Sarkozy, Hollande pedig a növekedés beindítására helyezte a hangsúlyt. Az „erős Franciaország” jelszavát hirdető Sarkozy takarékossági programja a kis- és középvállalkozók terheinek csökkentését, állami megrendelések garantálása mellett az egészségügyi és szociális kiadások visszafogását, a köztisztviselői kar karcsúsítását tartalmazta. Az „Itt az idő a változásra!” szlogennel kampányoló Hollande is a közép- és kisvállalkozások helyzetének javítását célozta, és mint többször utalt rá, a prioritások között kívánja kezelni az oktatás kérdését: öt év alatt 60 ezer új állást hirdetett meg programjában. Nagy és nemcsak pozitív visszhangot váltott viszont ki az a terve, hogy a kiemelkedően magas, egymillió euró feletti jövedelmeket 75 százalékos adóval kívánja sújtani. Hollande megválasztása utáni beszédének egyik kulcsmondata az volt, hogy a megszorító politika nem fatalitás, nemcsak megszorító intézkedésekkel lehet kijutni a válságból. Bár programjának kivitelezhetőségét illetően megoszlanak a vélemények, a növekedési paktum bejelentése azóta komoly visszhangra és követőkre talált pártállástól függetlenül más uniós országban is.

Sarkozy pártja, a 2002-ben Jacques Chirac által alapított jobbközép UMP, amely kínosan ügyel egységének megőrzésére az országgyűlési választások előtt, egyelőre tartózkodik a bukás okainak elemzésétől. Az „ügyek”, amelyekkel a francia sajtó részletesen is foglalkozott, mindenképpen az okok között szerepelnek. Az állítólag Kadhafi által pénzelt 2007-es választási kampány, az ugyanerre a célra érkezett rejtélyes összegek a l’Oréal cég fejétől, Liliane Bettencourt-tól, vagy a legutolsó botrány, a Crillon Szállóban tartott rendezvény a pártot jelentősebb összeggel támogatók számára, még inkább megerősítették a közvéleményben a Sarkozyről korábban kialakult, a „gazdagok elnöke” képet. Ezen az image-on valójában a kampány során sem sikerült változtatnia. A baloldali Nouvel Observateur egyenesen azt írta, hogy Nicolas Sarkozy 2007. május 6-án, már megválasztása napján elveszítette a 2012-es választásokat, amikor a közvélemény megdöbbenésére Párizs egyik legelegánsabb éttermében, a Fouquet’s-ben ünnepelte győzelmét. A szexbotrányairól elhíresült Dominique Strauss-Kahnnak a francia politikai életből való kényszerű távozása után, amely kapóra jött a jobboldalnak, Sarkozy valószínűleg alábecsülte és könnyen legyőzhetőnek vélte a politikai játszmákban tapasztalatlannak gondolt ellenfelét, Hollande-ot. Talán ezzel is öszszefügg, hogy hivatalban lévő elnökként viszonylag későn, csak február közepén indította el kampányát, amelyet sokszor ráadásul nem jellemzett határozott vonalvezetés, hanem gyakran az eseményekre való gyors és ad hoc reagálás. Csaknem mindennap sor került valami új bejelentésre, amellyel néha saját környezetét is sikerült meglepnie. Mint kiderült, nem bizonyult hatékonynak a Nemzeti Front szavazóinak megnyerésére indított kiemelt kampánystratégia sem, programjával nem sikerült „elszívnia” a populista jobboldal szavazatait.

Azóta megkezdődött az eredmények elemzése, amely azt jelzi, hogy Franciaország „szocio-professzionális” térképe átrajzolódott a választások után. A Le Monde május 7-i számában a két jelölt szavazóbázisának megoszlását vizsgálta.4 Hollande-ra elsősorban a 60 év alatti választópolgárok szavaztak, közülük is kirívóan magasan, 62 százalékban, a 25–34 év közötti fiatal korosztály, ezzel szemben Sarkozynek inkább csak a 60 felettieket sikerült maga mögé állítania. A foglalkozások szerinti megoszlás tekintetében, az alkalmazottak 57 százaléka, ezen belül az alsószintű oktatásban, az egészségügyben és a szociális szférában dolgozók 61 százaléka és a munkások 58 százaléka jelentették Hollande szavazóbázisát. Sarkozyre esett viszont a kiskereskedők, kis- és középvállalkozók voksainak 70 százaléka és a nyugdíjasok szavazatainak 57 százaléka. A jövedelmi viszonyok alapján történő megoszlás szerint Sarkozy programja elsősorban a magasabb, havi 3000 euró feletti jövedelemmel rendelkező szavazókat tudta megnyerni, az alacsonyabb jövedelműek (főként az 1200 euró alatti keresetűek) masszívan Hollande-ra voksoltak. A százezer és ennél nagyobb lélekszámú városok több mint fele is a szocialista jelöltet támogatta. Külön meg kell említenünk Párizst, ahol szintén a baloldal győzött kényelmes, 55,6 százalékos aránnyal. A tartózkodás a mérleg nyelvét jelentő pártok esetében viszonylag magas, 25–35 százalék volt. Az adatokhoz tartozik még, hogy a második fordulóban több mint kétmillió (!) üres és érvénytelen szavazat született, ami a szavazatok 5,8 százalékát jelentette. Azt is kimutatták, hogy Sarkozynek alig több mint 1 100 000-rel több voksra lett volna szüksége a győzelemhez.

A tíz évvel ezelőtti választási reform hét évről öt évre módosította a köztársasági elnök mandátumát, szinkronba hozva ezzel a parlamenti ciklussal.5 Megőrizte ugyanakkor a kétfordulós többségi elnökválasztási rendszert, amelynek lényege, hogy a második fordulóba jutó két jelölt közül az egyik mindenképpen megkapja a szavazatok többségét, és így a választópolgárok többségének akaratát jeleníti meg, ami a közvetlen választás esetén legitimációs szempontból is fontos. E kétfordulós rendszer lényegéből adódóan az első forduló után indulnak meg a találgatások, hogy a kiesett jelöltek milyen iránymutatást adnak választópolgáraiknak arra vonatkozóan, hogy kire adják voksukat a második fordulóban. Mivel a vártnál magasabb, csaknem 80 százalékos részvétel következtében a távolmaradók szavazataira kevésbé lehetett számítani, így a mérleg nyelvét az első fordulóból kiesett három nagyobb párt  és köztük főként a Nemzeti Front  szavazói jelentették.

Három részre szakadó
jobboldal?

 

A korábbi választásokon gyakran megosztott Szocialista Pártnak mára – nem utolsósorban a több mint tíz évig pártelnök Hollande integratív személyiségének köszönhetően  az egyéni útkeresések és politikai ambíciók helyett sikerült újra megtalálnia az egységet. Hollande bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben volt a második fordulóban, mint jobboldali ellenfele. A több kisebb pártot (többek között a Kommunista Pártot is) magában foglaló Baloldali Front (Front de gauche) elnökjelöltje, a 11 százalékot kapó Jean-Luc Mélenchon ugyanis már a választások első fordulójának estéjén Sarkozy elleni voksra hívta fel szavazóit, amelyet a felmérések szerint híveinek 81 százaléka követett. Az idei választások „meglepetésembere” minden bizonnyal a baloldali radikális tömörülés elnökjelöltje, a Szocialista Pártból 2008-ban kilépett Mélenchon volt. A populizmust és a gazdasági voluntarizmust sem nélkülöző programjában a harmincöt órás munkahét mellett bruttó 1700 (!) eurós minimálbért, az orvosi ellátások 100 százalékos térítését és a nagyvállalatok (EDF, GDF-Suez, Total) államosítását ígérte, és mindezt az évi 360 ezer euró feletti jövedelmek 100 százalékos megadóztatásából fedezte volna. Választóbázisa a zöldek és a kisebb baloldali tömörülések szavazataival együtt viszonylag stabil szavazói tartalékot jelentett a szocialista jelölt számára a második fordulóban. A jól kommunikáló Mélenchon szavazatai 7 százalékkal maradtak el a radikális jobboldal képviselőjétől. A nagy csata a „két front” között azonban nem marad el: Mélenchon bejelentette, ugyanabban a választói körzetben indul az országgyűlési választásokon, mint szélsőjobboldali ellenfele, Marine Le Pen.

A mindössze 9,1 százalékot gyűjtő MoDem (Mouvement démocrate, Demokrata Mozgalom) elnökjelöltje, François Bayrou tekintélyes veszteséget könyvelhetett el 2007-hez képest, szavazói bázisa gyakorlatilag csaknem a felére csökkent. A MoDem olyan tömörülésként bontott szárnyat 2007-ben, amely a klasszikus francia bal- és jobboldali törésvonalon túllépve, széles bázisra épülő centrumszövetség létrehozását szorgalmazta. Ez, a párt vezetője szerint, egyfelől csökkentené a radikális pártok befolyását, másfelől elősegítené a válságból való kilábalást. A probléma az, hogy a liberális jobboldali UDF (Union pour la démocratie française, Unió a Francia Demokráciáért) helyén létrejövő centrum három nagyobb politikai tömörülést foglal magában, amely közül a Bayrou vezette MoDem csupán az egyike a centrum baloldalán elhelyezkedő tömörüléseknek. A centrumot alkotó másik két párt, a Jean-Louis Borloo vezette Radikális Párt (Parti radical) és a Hervé Morin vezette Új Centrum (Nouveau centre) Sarkozy mögé sorakozott fel a választásokon. A kampány során erre szólították fel Bayrou-t is, sikertelenül. Gyenge szereplése lehet, hogy politikai karrierjének végét jelenti. Abban valószínűleg igaza van, hogy a szélsőségek jobban foghatók egy erős centrumpárttal, de ennek igazán nincsenek meg a tradíciói Franciaországban. Bayrou, személy szerint, inkább Hollande-hoz áll közelebb, szavazóinak voksai pedig a második fordulóban megoszlottak a két nagy párt jelöltje között: a már említett Le Monde-felmérés szerint 29 százalékuk Hollande-ra, 40 százalékuk pedig Sarkozyre voksolt.

Nicolas Sarkozy második fordulós esélyei csekélyebbek voltak, mint szocialista ellenlábasáé. A leköszönő elnök így nehéz helyzetbe került.6 Annál is inkább, mert ha az összehasonlításoknál maradunk, van egy nagyon lényeges különbség 1981-es választásokhoz képest, és még 2007-hez képest is. Ez pedig a Nemzeti Front masszív előretörése, amely mára beágyazódott a francia politikai életbe és annak állandó és meghatározó eleme lett. Nathalie Kosciusko-Morizet-nek, Sarkozy későbbi kampányszóvivőjének a Commentaire folyóirat 2011/2012. téli számában közölt írása szerint szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az elsőszámú néppárt vagy munkáspárt Franciaországban legalább húsz éve egy szélsőjobboldali párt.7 Az elnökválasztáson az igazi meglepetést nem is a harmadik helyen befutó jelölt, Marine Le Pen személye, hanem az általa elért eredmény okozta. Bár az eredmény az első 20 százalékos becslésekhez képest a szavazatok összeszámlálásával fokozatosan korrigálódott és végül 17,9 százalékon állt meg, ez az arány így is 1 százalékkal meghaladta az 1972-ben alapított párt elnökjelöltjének, Jean-Marie Le Pennek 2002-ben elért történelmi sikernek számító eredményét, amellyel akkor a második fordulóba jutott. Egy ideig a 2007-es elnökválasztás után úgy tűnt, hogy Sarkozy győzelme kihúzza a talajt a Nemzeti Front alól. A párt újbóli előretörése mindenképpen összefüggésbe hozható azoknak a reményeknek a meghiúsulásával, amelyeket 2007-ben Sarkozy megválasztásához fűztek a radikális jobboldali párt szavazói: a korábbi kormány határozott belügyminisztereként megismert köztársasági elnöktől azt várták, hogy választ ad a szélsőjobb táborát nyugtalanító problémákra: rendezi a bevándorlás, a munkahelyteremtés, a szociális és társadalmi biztonság kérdését.

A 2010-ben az UMP-n belül megalakult (és a köznyelvben ultráknak nevezett) Droite populaire (Népi jobboldal) parlamenti csoport tematikái (az identitás, a közbiztonság, bevándorlás kérdése) sem voltak képesek azonban megnyerni a Nemzeti Front szavazóbázisát. A Droite populaire-t az UMP által elveszített regionális választások után hozta létre 35 parlamenti képviselő, főként azon körzetek képviselőiből, ahol a Nemzeti Front jelenléte erős, és fokozatos veszélyt jelent a párt számára. Céljuk az volt, hogy gátat vessenek a Nemzeti Front további térnyerésének és megnyerjék a szavazóit. Régiók szerint ez főként a déli megyéket érinti (Vaucluse, Var, Gard, Provence-Alpes-Côte d’Azur, Alpes-Maritimes). A francia jobboldal egyébként konzekvensen elzárkózik a jobbra való nyitástól és a Nemzeti Fronttal való együttműködéstől. Ezt a kampány során megerősítette Sarkozy is.

A jobboldali radikális Nemzeti Front vezetője Marine Le Pen populista programjában az eurózónából való kilépést, luxustermékek megadóztatását hirdette meg. Elsősorban azok szavazatára számított, akik – mint a Le Figarónak adott interjúban kifejtette –, „Franciaország monetáris, területi és identitásbeli szuverenitásának visszaszerzése” mellett állnak.8 Az igazi törésvonal véleménye szerint nem a jobb- és baloldali pártok között, hanem azok között húzódik, akik Európában hisznek és azok között, akik a nemzetben gondolkodnak. A populizmus a gazdasági és modernizációs válság kísérőjelenségeként jelenik meg és a modernizáció által hátrányosan érintett társadalmi csoportok lázadásaként definiálható. Törésvonala nem a hagyományos bal- és a jobboldal tengelyét követi, hanem a politikai elit és a tömeg szembenállásán alapul. A populista párt a meglévő pártrendszeren kívül helyezi magát (Marine Le Pen szívesen hangoztatja, hogy a Nemzeti Front rendszeren kívüli, „antisystème” párt), gyakran széles társadalmi mozgalomban gondolkodik, közvetlenül a nemzethez szól, és a valós problémákra adott leegyszerűsített válaszaival képes széles tömegeket maga mellé állítani. Az ésszel szemben az érzelmekre, az indulatokra apellál.

Az elemzések azt mutatják, hogy a vidéki agrárlakosság mellett (26 százalék) a munkások 29 százaléka szavazott Marine Le Penre.9 Ez pedig arra utal, hogy az első fordulóban sem Mélenchon programjának, sem Hollande stratégiájának nem sikerült ezen rétegek szavazatait maradéktalanul megnyernie. Ugyanakkor a szélsőjobb párt tovább növelte népszerűségét a vidéki nagyvárosokban és Párizs külvárosaiban is. Ma már nem egyszerű proteszt szavazatról, nem is pusztán „vote de crise”-ről, válsághelyzetben leadott voksról van szó, hanem hosszabb idő óta fennálló kezeletlen társadalmi jelenségről. E társadalmi jelenség mögött pedig olyan párt áll, amelyre a jelenlegi választások tanulsága szerint 6,5 millió francia választópolgár szavazott. Ez pedig komoly kihívást jelent az újonnan megválasztott köztársasági elnök és az új politikai elit számára is. Az aggodalom pedig, mint erre az Európai Bizottság elnöke, Manuel Barroso is utalt, nem véletlen: a Nemzeti Front ezzel az eredménynyel Európa legerősebb jobboldali radikális pártjává vált. A vidéki agrárlakosság mellett több olyan régiót is maga mögött tudhat, amelyet a klasszikus iparágak (szénbányászat, acélgyártás, textilipar, hajó- és autógyártás) válsága sújt, és ahol a szerkezetváltás sem hozott kézzel fogható eredményt. Olyan ipari körzeteket, amelyeket „jelentősebb munkás és alkalmazott réteg, az országos átlagnál magasabb munkanélküliség vagy részleges munka, illetve átlagnál alacsonyabb jövedelem jellemez”.10 Vagyis nem csak radikalizálódó jobboldali szavazókról van szó, hanem hajdan a baloldalra szavazó munkásrétegekről is.11

Ami a második fordulós voksokat illeti, Marine Le Pen május elsejei beszéde nem hozott lényegi változást a korábbi álláspontjához képest: gyakorlatilag megerősítette a „sem jobboldal, sem baloldal, sem Sarkozy, nem Hollande” álláspontját és választópolgárainak lelkiismeretére bízta a választást, ő maga pedig üres lappal szavazott. A Nemzeti Front választói bázisának 40 százaléka nem érzi magáénak sem a jobboldal, sem a baloldal programját. Túl elitistának tartja a klasszikus pártokat, amelyek nem értik meg a gondjait. Számukra Marine Le Pen testesíti meg a változást. Látszólag heterogén, de azonos elhagyatottság érzését átélő rétegről van szó, amelynek a Front fogalmazza meg a vágyait és válik szócsövévé. Szavazóbázisának 35 százaléka fogadta meg az elnökasszony javaslatát, de a nagyobbik rész az UMP jelöltjét választotta. Ám a különbség az, hogy míg Sarkozy 2012-ben a Nemzeti Front második fordulós szavazatainak csak 51 százalékát tudta megnyerni, addig ez az arány 2007-ben közel járt a 70 százalékhoz.

A harc a voksokért folytatódik

 

A választások azonban még nem értek véget: június 10-én és 17-én ismét az urnák elé járulnak a franciák. Ekkor lesznek ugyanis az országgyűlési választások. A végkimenetelét illetően egyáltalán nem érdektelen választások tétje az, hogy abszolút többséget tudnak-e szocialisták és szövetségeseik szerezni a parlamentben, mint ahogy szeretnék; mennyire gyengül meg az UMP képviselte jobboldal; és az elnökválasztási sikerein felbuzdulva milyen eredményt tud elérni a Nemzeti Front. Az országgyűlési választások második fordulójába a legtöbb szavazatot kapott két pártnak, illetve harmadikként annak a pártnak a jelöltje juthat be, aki az első fordulóban a szavazatok 12,5 százalékát kapta. Az első forduló után szükségképpen megindulnak a tárgyalások a visszalépésekről az előnyösebb pozícióban lévő jelölt számára. Ez a választási rendszer ez eddig sikerrel tudta meggátolni a Nemzeti Frontnak a parlamentbe való bejutását.12

A választási szakértők a köztársaságielnök-választás első fordulójának eredményei alapján próbálnak meg prognózisokat felállítani és modellezni az országgyűlési választások eredményeit. A korábbi évek gyakorlata alapján azzal számolnak, hogy a részvétel alacsonyabb lesz, mint az elnökválasztásokon. Az ezt követő első felmérések szerint a franciák 30–35 százaléka szavazna a Szocialista Párt által támogatott jelöltre, kb. 30 százalékuk az UMP jelöltjére és 17 százalékuk a Nemzeti Front jelöltjére. A negyedik helyen befutó pártként a Baloldali Frontot jelölték meg 10,5 százalékkal.13

A hiperaktív Sarkozyt visszavonulása miatt nélkülözni kényszerülő UMP a párt elnökéből, Jean-François Copé-ból, François Fillon volt miniszterelnökből és Alain Juppé exkülügyminiszterből álló triumvirátusa (aki Bordeaux polgármestereként a jelentős arányú jobboldali vereség láttán közben visszalépett)  próbálja meg állni a Nemzeti Front rohamát. Az UMP egyelőre az egység és összefogás képét mutatja, az értékelés időszaka az országgyűlési választások utáni időszakra marad. A párt inkább a kormány és a hatalom fokozott parlamenti ellenőrzésének programjával próbál kampányolni és szavazatokat szerezni. A gazdasági válság problematikája mellett, de nyilvánvalóan tőle nem függetlenül, a legnagyobb veszélyt a jobboldali radikális párt megerősödése jelentheti. A Nemzeti Front jelenleg tehát nincs benn a parlamentben, de komolyabb előretörésre számít és önálló képviselői csoport megalakításának reményével száll harcba. Elsősorban válságövezetekben és nagyobb számú bevándorlókkal teli körzetekben (Pas-de-Calais, dél- és kelet-franciaországi körzetek) lehet befutó. A Front minél több jobboldali szavazót kíván táborába csalogatni. Mindenesetre Marine Le Pen nyilatkozatai és megmozdulásai is arra engednek következtetni, hogy a Nemzeti Front Sarkozy veresége után ki akarja használni a helyzetet az UMP meggyengítésére, és jobboldali szavazatok megnyerésére, sőt a jobboldalnak a Nemzeti Front körül történő újjászervezésére törekszik. E célból hozta létre a választási szövetségét különböző szervezetekkel, amelyet a párt vezetőjének nevére utalva a Rassemblement bleu Marine-nak (Tengerészkék összefogás) nevezett el. Kérdés az, hogy az UMP szavazótábora fogékony lesz-e ezekre a szirénhangokra, vagy voksaival visszatér a jobboldali párt táborába A számítások szerint a Front 3-4 mandátumot szerezhet, de egyes elemzők ennek a dupláját sem tartják kizártnak.14 Mindenesetre kampányában minden eszközt bevet és a megbélyegzés is a párt stratégiájának része. A Le Figaro május 8-i száma már arról számolt be, hogy elkészült az ún. „fekete lista”, amely azoknak az UMP-politikusoknak a neveit tartalmazza, akiket mindenképpen meg kell akadályozni a mandátumszerzésben. Köztük kiemelt helyen szerepel a párt elnöke, Sarkozy kampányszóvivője és a Fillon-kabinet belügyminisztere. Mindazok a politikusok, akik mereven elutasítják a velük való együttműködést. Akik a Michel Noirnak, Lyon volt polgármesterének tulajdonított mondást vallják: „Jobb elveszíteni a választásokat, mint a lelkünket.”

Az elnökválasztást követő országgyűlési választások tehát átrajzolhatják Franciaország politikai térképét és a pártpaletta átrendeződését is eredményezhetik. Sokan már az UMP összeomlását és egy, az ambiciózus Marine Le Pen és pártja köré csoportosuló új jobboldal létrejöttét vizionálják.15 Vajon egy esetleges frontista győzelem esetén képes lesz-e a két nagy párt összefogni a választások második fordulójában egy-egy választási körzetben, hogy megakadályozza a „bleu Marine” hullám továbbterjedését?

 

Jegyzetek:

 

1 Mitterrand 1981-ben a szavazatok 51,76 százalékát kapta.

2  Vö. Les résultats de l’enquête. Ifop / Fiducial. http://www.parismatch.com

3 Vö. Fressoz, Françoise: François Hollande face à une droite menacée par le Front national. www.lemonde.fr 07. 05. 2012.

www.lemonde.fr 07. 05. 2012.

5 Előzőleg a köztársasági elnököt hét évre választották. A nyolcvanas évektől előfordult, hogy a baloldali köztársasági elnök mellett jobboldali parlament és kormány működött, vagy fordítva. E jelenséget a politikai nyelvezet „francia társbérletnek” nevezte.

7 A cikk elsősorban a jobboldal és a szélsőjobb viszonyát elemzi. Vö. Kosciusko-Morizet, Nathalie: Engagement et ressentiment. La droite française et l’extreme droite. Commentaire, N 136, Hiver 2011/2012. 947–952. o.

9 Vö. Vey, Tristan: Les jeunes ont préféré Hollande, les femmes Sarkozy. www.lefigaro.fr. 23. 04. 2012.

10 Fressoz, Françoise: Le message de la „France des invisibles”. www.lemonde.fr. 23. 04. 2012.

11 A baloldali lepenista szavazókra vonatkozóan több, nagy érdeklődésre számot tartó tanulmány is napvilágot látott. Többek között Evans, Jocelyn: Le vote gaucho-lepeniste. Le masque extreme d’une dynamique normale. Revue française de science politique. février 2000. 21-53. o. ill. Mayer, Nonna: Ces Français qui votent FN. Paris, Flammarion, 1999.

12 Az EP-választásokon a proporcionális rendszert alkalmazzák, ezért tudott a Nemzeti Front jelenleg 3 képviselőt az EP-be juttatni.

14 Vö. Roger, Patrick: Le Parti socialiste aborde les législatives en position de force. www.
lemonde.fr 08. 05. 2012.

 

Kapcsolódó írások:

1. Sárközy Tamás: Egy év után Sárközy Tamás Egy év után A kormányzás átalakításának tapasztalatairól...
2. Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...
3. Dienes Eszter: Elektrosokk után Elektrosokk után 1.     Gondolkozom tehát. Vagyok? 2.  Büdös időszag hánytat....