Kis, görgős bőröndjét maga mögött húzva ballagott a bukott miniszter a pályaudvaron, benne a kikeményített fehér ingekkel, a kiélesített nyakkendőkkel, a hiába vasalt öltönnyel: néhány hete hazaküldték Bukarestből a kormányt, furcsa vándorlás kezdődött meg a fővárosból a vidékre, és fordítva. Hazatértek a régiek, útnak indultak az újak. Országos körforgás.

A miniszterek elballagását élő egyenes adásban közvetítették a tévék, a legtöbbet azt a miniszternek semmiképpen sem látszó semmi kis embert mutatták, aki teli bőröndjét botladozva húzva sietett a Bukarest–Nagyvárad vonat felé. Drukkoltak, hogy eléri-e a rövid lábaival. Nézzék, ezek voltak a minisztereink! – kommentálta a képeket az a televíziós bemondónő, aki már az új kormány új minisztereinek drukkolt, akik új bőröndjeikben ugyanolyan fehér ingeket, nyakkendőket és nem hiába vasalt öltönyöket hoztak a kormányépület felé. Kétirányú forgalom. Ujjal mutogatott a kullogva távozóra, akiről csak kevesen tudták az országban, hogy tulajdonképpen egy nagyon jó orvos, van neki családja, fia, páciensei. Vannak körülötte nem remélt gyógyulások, furcsaságok. Történetek, amiket úgy szeretnénk most elmesélni. Hősünk azonban nem áll meg, ballag ki a képből. Úgy kell neki, miért is lett miniszter? Tényleg, miért is lett? Az ilyen kérdések végül is elhalnak csendben. Kormányok jönnek, kormányok mennek, itt a lényeg tulajdonképpen a galléron és a nyakkendőn van. A miértek felesleges kellékek.

Még a nagy közös csomagolás előtt mennie kellett egy másik miniszternek, a semmi kis ember egyik társának. A kormány bukásának, illetve győzelmének ő volt az előhírnöke. Embertől emberig halad a gyalu. A kormányzás itt is csak emberi játszma. A környezetvédelmi tárca első emberét például korrupcióval, hivatali visszaéléssel gyanúsították. Ő igazán nem volt semmi kis ember, az országban széltében-hosszában ismerték, hosszú ideje, hogy ilyesmivel foglalkozott, miniszterséggel: jól hallatszott a hangja, fel tudta szegni a fejét, gesztusokba csomagolta, megmutatta azokat a mondatokat is, amiket más nem akart meghallani. És mégis mennie kellett. Nem tudni, hogy „visszaélt-e” a hivatalával, a korrupció gyanújából is inkább csak a gyanú ismert. De mennie kellett. Meglazult a nyakkendője, félrecsúszott a gallérja, ráncok jelentek meg az öltönyén. Mennie kellett. Neki is vannak történetei: gyerekekkel, unokákkal, házakkal, feleséggel, betegségekkel, nőkkel, férfiakkal. Mesélnénk róla, de nem lehet.

Jött egy másik környezetvédelmi miniszter. Fiatalabb, hangosabb, dacosabb tartással, még a régi kormányba, amely vele, az újjal, hetekig makacsul kitartott. A régi kormány új minisztere, pár hetes miniszterséget ért csak meg, és ezalatt még azt is kimondta, amit elődje, a gyanús elődje nem tudott vagy nem mert kimondani. Mindhiába, végül a semmi kis ember, a hangos és hangosabb: mind mentek. Arról pedig már szót sem ejtünk, hogy ennek az utolsónak, aki bizonyos értelemben az első volt, miféle biciklije volt. Most ez számít.

Újak jöttek, új kormány alakult, sajnos azt kell mondjuk, ez sem számít. Az újak megígértek mindent, amit a régiek nem. Nyugdíjemelést, nagyobb fizetést, állást, jobb életet. Három hónapra ígértek, ígérhettek, mert aztán választás jön, és a választások után még újabb kormány. Ilyen a szerencsénk, negyedéves jólét jut ott, ahol a kullogó miniszter után röhögnek az utcán. Erről a röhögésről is lehetne mesélni, de nem tehetjük.

A távozók egyébként, mellesleg, magyarok voltak. Magyar miniszterek. Ezt például – Bukarestben – senki sem kiabálta utánuk. Inkább azt figyelték, hogy elérik-e a vonatot, és hogy melyik ajtón mennek ki. Egy kormány egyik pártjának egyik tagjai. Jöhettek is, mehettek is.

A „magyarság” Bukaresttől távol, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely tengelyen válik veszélyes koordinátává. A „magyarság” magyar–magyar belügy. Magyarok kezdik firtatni, méricskélni. A magyarok között lesz botrány, számonkérés és szitokszó. Magyarok között van némi értelme. Nem sok!

A magyarság leválik a fővárosról, a kormányokról, a vonatokról, önálló életre kel. A magyarság nem ebben az országban van, a magyarságnak külön országa van, valahol máshol, nyugdíjaktól, fizetésektől, a miniszterek köz- és magántörténeteitől, a feleségektől, betegektől, valamint a bicikliktől is távol.

Miközben a bőröndös vonulást, helyvesztést és helyezkedést figyeltem, meséltem, kaptam egy levelet. Azt hiszem, Magyarországról. Pontosabban: Magyarságországból. Kis piros betűkkel a fejlécén, fent a bal sarokban azt írta „nyilatkozat”. Alatta pedig a dátum és az évszám, szintén pirossal, kicsiben. Minden, mintha normális lenne, műfaj, idő, mintha tudnánk, hogy kinek miért beszél, hogy hol és mikor vagyunk. Mintha számítanának a miértek. És aztán középen, a nyilatkozat, a hely-idő alatt, feketén, nagy betűkkel az szerepelt:

Tiltakozunk a liberális gyűlöletimport ellen

Úgy olvastam újra és újra, mint aki most tanul egy idegen nyelvet, magyarság nyelvét. Középfokon beszélem a magyarságot: értem már a szavakat, csak nem érzem őket. Sejtem a súlyukat, még inkább a súlytalanságukat, tudom őket tenni-venni, összerakni, szétválasztani. És mégsem áll össze a szövegmassza, mégsem lesz ismerősebb, nem jön közelebb, ami benne van.

„Andrassew és Kuncze hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen” – kezdődik a levél, és érnek véget az én történeteim. Bajban vagyok. Mert nem akartam neveket írni ebbe a szövegbe, csak történeteket. Távoli városok minisztereinek a nevét minek leírni? Amikor a miniszterek úgyis jönnek és mennek, amikor a távoliság olyan közeliség, a másság olyan egyformaság, a történet az pedig történet. Nevek nélkül is érthetők a bőröndös mesék, és nekem az lenne a célom, hogy kicsomagoljam őket.

És akkor itt van ez a két név, hogy Andrassew és Kuncze. Mondjuk, hogy mondanak valamit. Nem Bukarestben, de Budapesten mondanak valamit. Vannak, akiknek sokat, vannak, akiknek keveset. Nincs mit tennem, a levél és benne a két név Magyarságországból most már itt van. Nem az én döntésem, hogy itt vannak, nem tudom kisatírozni őket. Hiába akartam távolítva közelíteni, érteni és megértetni, névtelenül személyessé tenni a történetünket. Kiderül, hogy az én történeteim a mi történetünk: ez a magyarságtörténet. És nem én írom.

A címe az, hogy „liberális gyűlöletimport”. Ízlelgessük. Van kínai import, uniós export és van liberális import. Micsoda cég. És neve is van, bizony, csak így: Andrassew és Kuncze. Még felbukkan más név is a szövegben, előkerülnek utóbb a személynevek is. Andrassewről kiderül, hogy Iván, Kunczéról meg hogy Gábor. De ezek már csak mellékes információk. Amit tudni kell, az az, hogy van itten két ember, két vezetéknévre-gatyára vetkőztetett ember, velük háborúzunk. Mi, magyarságok. Mert háborúzunk. Azért háborúzunk, mert hazugságkampányt folytatnak. Van még választási kampány, környezetvédelmi kampány, és akciós mosóporkampány is. Ne ossz, ne szorozz, ugyanoda jutsz.

Az is kiderül, hogy kik vagyunk mi, így együtt. Mi nem vagyunk én, de én mi vagyok. Ez a nemzeti hierarchia. Mi vagyunk az erdélyi magyarok (mínusz én). Akik az áldozatok vagyunk. Az ellenség neve pedig, ismételjük, Andrassew és Kuncze. Bonnie és Clyde.

A bűntett pedig ez: „Andrassew Iván, a Népszava publicistája botránykönyvet írt az EMNT elnökéről, Tőkés László erdélyi EP-képviselőről.” És el is érkeztünk a harmadik névig, továbbá egy betűszóig, de mit kezdjek vele? Történeteimért cserébe ezt kaptam. Sovány kárpótlás. Fogadni mernék, hogy huszonöt év múlva már olyan nehezen lesz érthető, miről beszélünk így. Legatyásított nevekkel. És ötven év múlva már alig lesz érthető ez az importlevéllel nehezített írás.

Vannak azonban szófordulatok, amelyek túlélnek, amelyek ötven év múlva is megmoccantják az olvasó fantáziáját, bármilyen elnehezült is legyen a szöveg. Ebben a mondatban például egy ilyen van: „a könyvet Kuncze Gábor bukott és levitézlett liberális politikus mutatta be Budapesten”. Nem, nem Budapest az, mert ki tudja, Budapest hogyan lesz ötven év múlva. Lehet, hogy összeérnek a Bukarest–Budapest pályaudvarok, és addig még el is kopnak a nagy miniszteri sétafikában. Na de itt van ez a „bukott és levitézlett” csatolt áru, különös tekintettel az „és”-re. Kell-e annál ingerlőbb, hogy valaki nemcsak bukik, de még le is vitézlik? Balassi óta hányan, de hányan levitézlettek! Több évszázada szörnyülködünk kéjjel az ilyesmin. Ez a jól bejáratott, Zs kategóriás nemzeti horrorklisé. Nem sajnálták belőle az ést.

Nem bonyolult sztori a miénk, a mi magyarságmesénk, ha valaki nem értené, miről van szó, itt a magyarázat: „Az a Kuncze Gábor, aki segíteni sohasem tudott az erdélyi magyarságon, viszont ártani annál többet ártott.” Szóval vannak a jók, meg a rosszak. Viszont rosszak! Kuncze, aki mellesleg Gábor, a rossz. Minden hozzánk viszonyul, minden magyarságtörténet Magyarságországban rólunk szól, erdélyi magyarságokról. Aki árt nekünk, az rossz, aki jó, az pedig segít. Viszont.

Andrassew és Kuncze, ez a két ősgonosz, ez az ő természetük, az ártás, „Most gyűlöletüket Erdélyben akarják meghonosítani, mert Magyarországon az emberek elcsapták őket.” Ez a kölcsönkapott történet kulcsmondata, mert ebből világosan kiderül, hogy Magyarságország miért van egészen máshol, mint Magyarország, mint Románia, a Bukarest–Budapest pályaudvarok közti terület. Magyarságország, más néven Erdély, az a hely, ahol mindent lehet, amit máshol nem. Még rosszat is. Az a kiválasztott vidék, ahol összecsap a jó és a rossz. Ahol megmérkőznek az igazak és a hamisak. Ahol a rossz nem egyszerűen veszít, hanem ahol a gonoszt „elcsapják”, hogy feltámadjon és újra ártson: ez itt Joker találkozása Tamási Áronnal, Batman szövetsége Sütő Andrással.

„A hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak” – mondja a levél, de én pontosan tudom, hogy ez a másutt, ez mennyire nem akárhol. És látom magam előtt Andrassewet is meg Kunczét, a két förtelmet, ahogy próbálkoznak és próbálkoznak. Nem ismerik fel magukban a rosszat. Vagy ami még borzasztóbb, hogy felismerik, de direkt csinálják. És szánalmasak is, de mennyire, mert már senkinek se kellenek. Se Magyarországon, de pláne – ezután a sajtóközlemény után – Magyarságországban sem.

Nem más ez, mint bűntény. Tettessel, elkövetővel, rejtéllyel és persze áldozattal, akik mi vagyunk. Ez a mi történetünk, és nem a köztünk sétáló kormányok. „Joggal tehető fel a kérdés: ugyan miért most, kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is több ezer kötet – ismeretlen feladótól?”
És ne ringassuk abba az illúzióba magunkat, mi erdélyiek, főszereplői és szemlélői az eseményeknek, hogy itt bármi is saját, vezeték- és személyneves, külön bejáratú véleményünkre, meglátásunkra, sejtésünkre bízható. „Andrassew és Kuncze letéteményesei és folytatói a magyarországi baloldali-liberális hazugságpolitikának, amelyből Erdély nem kér. Erdély, ahogy a kulturált világ bármely része, nem hisz a gyűlöletpolitikában. Az erdélyi emberek tettek és nem rágalmak alapján alkotnak véleményt.”

Mit tehetnénk hozzá ehhez a levitézléshez, förtelemhez, erkölcsi minősíthetetlenséghez, pénzeléshez, hithez és nem hithez? Bólogatunk, hiszen megmondták, mi ebből, így együtt, nem kérünk. Bólogatunk, és közben nem érünk saját, névtelenül közeli történeteink nyomába. Nem tudjuk meg, mi lett a miniszterrel a pályaudvaron, a nyugdíjjal, a feleséggel, a házzal, a biciklivel és a bőröndökkel. Az sem biztos, hogy elhagyhatjuk Magyarságország határait.

Kapcsolódó írások:

1. Parászka Boróka: Posztmédia Magyarországon Kerettörténet: A hetekben véletlenül kapcsoltam a Duna Televízióra, amikor valami...
2. Parászka Boróka: Nem mennyei béke Leltározom az utóbbi évek „szolidaritási” akcióit. Sötét történetek. Szolidárisak voltak...
3. Parászka Boróka: Kérem vissza a Trianonomat! Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon milyen világba csöppennek azok...
4. Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...
5. Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...