A határon túli magyarokról való beszédet – okszerűen – Trianonnál kell kezdenünk. Trianonról két alapvető állítás tehető, mindkettőt vitán fölülinek gondolom: 1) a történeti Magyarország szétdarabolása elkerülhetetlen volt; 2) ennek véghezvitele igazságtalanul, az etnikai határokat, a népek önrendelkezési jogát negligálva történt, miáltal magyarok milliói kerültek más államok fennhatósága alá.

Az ezeréves Magyarország széthullása azért volt szükségszerű, mert a növekvő erejű nacionalizmusok Kelet-Európában (a nyugat-európaiakkal ellentétben) etnikai alapúakká váltak, és antidemokratikus irányba fordultak, így hosszú távon nem maradt esély sem a magyar hegemónia fenntartására, sem a más nemzetiségekkel való demokratikus kiegyezésre. A harmincmilliós magyar nemzet illúzióját kergető (a korban uralkodó) asszimiláló törekvések éppoly meddők voltak, mint Tisza István (kivételesnek számító) asszimilációról lemondó, az etnikai sokféleséget elismerő, csak a politikai homogenitást megtartani akaró törekvései vagy épp Jászi Oszkár „keleti Svájcot” álmodó (már hazaárulás számba menő) autonómiatervei.

Ami a nemzetiségeknek kínált engedmény gyanánt a magyaroknak túl sok volt, az az érintetteknek elfogadhatatlanul kevés. Ez a politikai képlet jelent meg már 1848–49-ben, amikor a horvátok, a szerbek és a románok fegyverrel szálltak szembe az új polgári Magyarországgal a Habsburgok oldalán, és ez teljesedett be végzetként 1918–19 fordulóján, az új forradalmak lázában égő ország feldarabolásakor. Az osztrák–magyar állam erejét szétziláló világháborús vereség pillanatában nem volt többé erő, ami gátat szabhatott volna a magyarokkal győztesként szemben álló nemzetiségek, illetve nemzetek államalkotó és -növelő törekvéseinek. Nota bene: Károlyi nem fogadta el a trianoni határokat előrevetítő Vix-jegyzéket, inkább a lemondást választotta; a proletárdiktatúra pedig fegyverrel szállt szembe az országra törő ellenséggel. Utóbbiról egy ideig azt lehetett hinni: a történelmi Magyarország védelmében harcol, ám Eperjes elfoglalása után, a szlovák tanácsköztársaság kikiáltásakor kiderült, hogy csak a proletárforradalom exportőreként. A Horthy-rezsim viszont elfogadta a trianoni békét. Ez volt a feltétele hatalmon maradásának, az antant általi elismerésének. Az ebből fakadó kompenzációs kényszer lett a fő oka annak, hogy Horthyék nemcsak Trianon igazságtalanságát akarták orvosolni, de a szükségszerűségét sem fogadták el. Hogy nem az etnikai elvet érvényesítő korrekció, hanem a mindent visszakövetelő revízió célját kergették. Ez vezetett (szükségképp a náci Németország oldalán) az újabb – az elsőnél materiálisan és morálisan egyaránt súlyosabb – második világháborús vereséghez és a trianonira is rálicitáló párizsi békéhez 1947-ben.

Amikor már föl sem merülhetett a korrekció lehetősége. „Megérdemelte-e Magyarország azt a történeti sorsot, amelyik érte, és azt a békeszerződést, melyben ez a történeti sors kifejezésre jut?” – tette föl a kérdést a kortárs Bibó István. És így felelt rá: „Béketárgyalásról lévén szó… a közelmúlt viselt dolgain van a hangsúly: az országot a fasizmusnak apránként eladó és a fasizmus által gyújtott tűzvészben a maga pecsenyéjét sütögető aljas és kisszerű külpolitikán, a jugoszláv–
magyar barátsági szerződés felrúgásán, az újvidéki vérfürdőn, a saját üzemben végrehajtott kezdeti zsidóüldözéseknek méreteiben korlátozott, de kisszerűségében mély erkölcsi korrumpálódást eláruló látványán, a németek által végrehajtott szörnyűséges tömegdeportálások és mészárlások melletti többé-kevésbé passzív asszisztencián és végül azon az ájult bénaságon és tehetetlenségen, mellyel a németekkel való együtt haladás végzetes voltára későn, de elég világosan rádöbbent nemzet a harc utolsó fázisában, a maga kifosztását és földre tiprását tehetetlenül eltűrte.” [Kénytelen vagyok közbeszúrni: noha a német megszállás elfogadása, a kudarcba fulladt kiugrási kísérlet s a lemondás legalább annyira impotens politikusnak tünteti föl Horthyt, mint amennyire Károlyi annak tűnhetett 1919 tavaszán, a jobboldalon még véletlenül sem illetik kritikával a volt kormányzó 1944-es (le)szereplését. Pedig Károlyi valójában nem Kun Bélának adta át a hatalmat, szemben Horthyval, aki szabályszerűen legalizálta Szálasi uralmát.] De adjuk vissza a szót Bibónak: „Ha ezeknek a cselekedeteknek az erkölcsi mérlegével és a belőlük folyó felelősséggel kapcsolatban vetjük fel a kérdést, hogy megérdemelte-e Magyarország azt, amit kapott és azt, amit kap, akkor erre jó lélekkel csak azt felelhetjük, hogy megérdemelte… Nekünk az a dolgunk, hogy fenntartás nélkül berendezkedjünk erre a békeszerződésre mind fizikailag, mind lelkileg. Fenntartásunk egy ponton lehet: abban, hogy a határokon túli magyarság sorsával szemben nem válhatunk közömbösekké.”1

Aligha meglepő, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim csak félig felelt meg Bibó „elvárásainak”. A fenntartás nélküli elfogadás követelményének olyannyira eleget tettek, hogy az a határon túli magyarság sorsával szembeni közömbösséget is magába foglalta. A „proletár internacionalizmus” meg a „a szocialista országok testvéri közössége” úgymond „meghaladottá tette” a nemzeti kisebbségek, illetve a határon túli magyarok problémáját, aminek következtében a határon innen jószerivel nem esett szó az utóbbiak puszta létezéséről sem. Holott nemcsak léteztek, de a diktatórikus elnyomás mellett el kellett szenvedniük (Jugoszláviát leszámítva) a többségi nacionalizmusokét is. Egy vonatkozásban azonban mégiscsak betöltött egyfajta morális hivatást az anyaország. Előbb – teljes joggal – az 1956-os forradalom okán, majd a – különben inkább amorális karakterű – „gulyáskommunizmus” révén. A szomszédos szocialista országok magyarjai (az utóbbi tekintetben ismét csak a titói Jugoszláviában élőket kivéve) így némi büszkeséggel tekinthettek Magyarországra.

 

Az 1989–90-es rendszerváltozások gyökeres fordulatot hoztak a hazai s a szomszédos országokban élő magyarok életében. „Bent” és „kint” egyaránt demokratikus átalakulás ment végbe, ami létrehozta a határon túliak saját érdekképviseleti, mi több, politikai szervezeteit. A romániai, szlovákiai, szerbiai magyarok nemcsak parlamenti, de kormányzati tényezővé is válhattak. Másfelől az anyaországban is lehetséges, sőt magától értetődő lett az évtizedeken át eltemetett bibói követelmény. Az alkotmányba bekerült: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolattartásuk ápolását” (kiemelés – D. J.). Az első szabad választások nyomán hivatalba lépő kormányfő szó szerint ennek szellemében fogalmazta meg híres-hírhedt mondatát: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben, tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni” (kiemelés – D. J.). Baloldali ellenfelei ezt újra és újra tendenciózusan megcsonkítva idézték, és igaztalanul támadták. A magyar demokratikus baloldal súlyos és sajnos messzire ható következményű hibája volt ez. Holott Antall annak idején hozzátette: „a mi tiszta, valóban hazafiságon alapuló nemzeti érzéseink nem irányulnak senki ellen. Sem a határokon túl, sem a határokon belül.” Perdöntőnek tartom e kérdésben Sütő András szavait, aki – az ominózus mondat pontos citálását követően – ezt mondta a néhai miniszterelnök koporsója mellett: „Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett.”

És lőn. Horn Gyula ugyan még szükségét érezte, hogy Antall – természetesen csonka – mondatára utalva hangsúlyosan tízmillió magyar miniszterelnökeként határozza meg magát, ám négy év múlva hivatalba lépő utóda már – ugyancsak az antalli kijelentésre rezonálva – így fogalmazott: „abból kell kiindulnunk, hogy a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe”2

Orbán Viktor e kijelentése azonban korántsem volt problémamentes. A tizenötmilliós nemzet fogalma és annak úgynevezett „újraegyesítése” ugyanis (Antall sose beszélt effélékről!) már valóban konfliktusforrássá válhatott (vált is) a szomszéd országokkal való kapcsolatokban. Mert a nemzetek – Bibó felfogásához visszatérve – politikai közösségek. Amelyek a maguk államát csak a szerencsétlen kelet-európai viszonyok között kívánták egy idő után etnikai alapon létrehozni. Nyugaton épp fordítva történt: a közös állam kohója olvasztotta eggyé a különféle etnikumokat. A gallok, bretonok, baszkok, frankok, gótok, burgundok, normannok stb. egykori önálló nemzetisége föloldódott a francia nemzetben; míg a belga nemzet flamandjai és vallonjai, illetve a svájci nemzet franciái, németjei és olaszai megőrizték a magukét, s az utóbbiaknak például eszükbe nem jut a francia, a német vagy az olasz nemzethez tartozni: ők svájciak. Orbán „nemzetkedése” idővel túlment a nyelvi, a kulturális és a történeti dimenzión, s eljutott a legsúlyosabb problémákat gerjesztő (Antall által expressis verbis kizárt) közjogi kötelékek létesítéséig, de erről később. Itt és most következzék Gyurcsány Ferenc mondata: „A kormány felelőssége minden magyarra kiterjed: tízmillió magyar nevében, de tizenötmillió érdekében fogunk kormányozni.” („Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, meg nem kerülheti őt…”) Az újraválasztott miniszterelnök e kijelentését ráadásul az SZDSZ-szel kötött koalíciós szerződés aláírását követő sajtótájékoztatón, Kuncze Gábor társaságában tette 2006 májusában, s az utóbbi (a Kis János korabeli időkkel ellentétben – ám igen helyesen) nem tartotta szükségesnek az ellene való tiltakozást.

 

De térjünk vissza az első demokratikus kormány magyarságpolitikájához. Antall nemcsak szavakban kötelezte el magát a határon túli magyarok iránti felelősség bibói elve mellett, de külpolitikáját is ehhez igazította. Az európai demokratikus nemzetiségpolitika jegyében a szomszéd országokkal való együttműködés keretei között kívánta érvényesíteni a magyar érdekeket. Így került sor a Horvátországgal, Szlovéniával és Ukrajnával kötött alapszerződésekre, amelyek mindegyikében hangsúlyozottan szerepelt a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása. A miniszterelnök vállalta a radikális jobboldallal történő konfrontációt is: ettől kezdve gyorsult föl a magyar szélsőjobb politikai önszerveződése és kiválása, Csurka lényegében a magyar–ukrán alapszerződésre nemmel voksoló képviselőkből hozta létre a MIÉP-et. (Igennel szavaztak az ellenzéki pártok – az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz – is.)

A következő ciklusban – bár szavakban tagadta ezt – Horn Gyula is Antall nyomában járt a szlovák–magyar és román–magyar alapszerződések megkötésével (a szakértői tárgyalások már 1992-ben megkezdődtek). Az utóbbiakat azonban már nem támogatta a jobboldal, a kisgazdák és a kereszténydemokraták nemmel szavaztak, az Antall utáni emdéefesek egyik felével együtt; a többiek tartózkodtak, ahogy a fideszesek is.

Orbán Viktor – az új jobboldal neofita vezére – már első kormányzása idején túlment a bibói–antalli határokon. A hazai és a szomszéd országokbeli magyar pártok együttműködését 1999-től intézményesítő Magyar Állandó Értekezlet még a Horn idején összehívott „magyar–magyar csúcs” folyománya volt, s élvezte (SZDSZ-től a MIÉP-ig) az összes ellenzéki párt támogatását. A „nemzetegyesítés” orbáni jelszava s az azt övező emocionális-szimbolikus politika azonban már megosztotta a magyar politikai mezőnyt. A mindezek nyomában járó közjogias lépések – „státustörvény”, a határon túliak „magyarigazolványa” – pedig már nemcsak a szomszéd országok kormányai (különösen szlovák részről), hanem az Európai Unió szerveinek kritikáját is kiváltották. Az utóbbi miatt a kormány „kedvezménytörvénnyé” volt kénytelen redukálni a státustörvényt, amit aztán – a munkavállalói kedvezmények román etnikumra való kiterjesztése árán – sikerült elfogadtatni a román miniszterelnökkel is. A magyar baloldal itt követte el az újabb politikai vétséget, amikor a saját belpolitikai (választási) érdekét követve a „huszonhárommillió román munkavállaló” rémével riogatott.

2001-ben, szűk társaságban volt szerencsém hallani Markó Béla alábbi mondatát, amely anekdotikusan leegyszerűsítve, ám a lényegre tapintva körülbelül így vonta meg az eddig említett három kormányzat határon túli politikájának mérlegét: „Antall gondoskodása érezhető volt: adott pénzt, és ránk bízta, hogy mire költsük. Horn kevesebbet adott, és ő sem szólt bele az elköltésébe. Orbán többet ad, de megmondja azt is, mire.”

 

A magyar (ha tetszik: magyar–magyar) kérdés 2004-ben vett újabb – immár végzetes – fordulatot a „kettős állampolgárságról” szóló népszavazással. A határon túliaknak adandó állampolgárságtól 1998 és 2002 között még Orbán Viktor és kormánya is határozottan elzárkózott, felelőtlenségnek minősítve annak még a gondolatát is. Amikor 2000-ben az ezt szorgalmazó Patrubány Miklós lett a Magyarok Világszövetsége elnöke (Orbán személyesen támogatott jelöltjét, Boross Pétert legyőzve), a kormányzat nem habozott megvonni a szervezetnek nyújtott költségvetési támogatást. Négy évvel később azonban Orbán Viktor már élére állt a szóban forgó politikai kalandor által indított népszavazási kezdeményezésnek. (A kórház-privatizáció tilalmáról szóló kérdés révén a kommunista Thürmer Gyulával vált teljessé az abszurd politikai trió.) Orbánt kizárólag a belpolitikai haszonszerzés motiválta. Bármi áron vereséget akart mérni a Medgyessy–Gyurcsány cserével új lendületbe jött kormányzatra. (Miután az európai parlamenti választási vereség a korábbi miniszterelnök bukásához vezetett, talán hasonló következményeket remélt a népszavazási vereség, illetve az új kormányfő vonatkozásában is.) Ennek érdekében cinikusan játszott a nemzeti érzelmek húrjain, „magyarságpróbává” téve a szavazást, „nemzetárulónak” bélyegezve a nemmel voksolókat s a távolmaradókat, súlyosan kockáztatva az anyaországi és a határon túli magyarok egymáshoz fűződő viszonyát. A kormányzó baloldal előbb elvi alapon próbált szembeszállni mindezzel. A hivatalban lévő miniszterelnöknek nem derogált elfogadni a határon túli magyarok három – bizonytalan legitimitású – radikális képviselőjének nyílt tévévitára szóló kihívását. (Mondanunk sem kell: Orbán elutasította Gyurcsányét.) Az M1 és a Duna TV által élőben közvetített különös magyar–magyar kakasviadalon bizony csak afféle nehézkes nemzeti kappanként forgolódott az erdélyi Tőkés László, a felvidéki Duray Miklós és a délvidéki Ágoston András. Akik Gyurcsány csípős érvei nyomán a vita végeztével tépett tollazattal és lekonyult bóbitával álltak a stúdióban a mikrofonjuk mögött. Ám a szavazáshoz közeledve a racionális érvek mégis kevésnek tűntek a „nemzeti” emóciók egyre vadabbul hömpölygő árjával szemben. A kormányzó baloldal így aztán újra a szociális demagógia fegyveréhez nyúlt: megint az országba özönlő határon túli tömegek rémével riogatva a határon innenieket. Ezúttal ugyan jogos önvédelemből tette ezt, de a dolog utóbb mégis többnek bizonyult politikai hibánál: vétek volt.

Ám a december 4-i voksolás után a kormányfő már így beszélhetett a parlamentben: „A népszavazási kezdeményezés elbukott. A kezdeményezők és a támogatók kudarca világos. Minderről… a magyar Országgyűlésben nem váltanánk szót, ha a népszavazás az marad, aminek indult: két… alacsony támogatottságú… szélsőséges és radikális… politikai szervezet akciója… De nem így történt. Azért nem így történt, mert egy önmagát polgárinak és konzervatívnak tartó… párt úgy gondolta, hogy egyességet köt a szélsőjobboldallal, és úgy gondolta, hogy egyezséget köt a szélsőbaloldallal… Erkölcs, korábbi állítások, a nemzet érdeke: ugyan kit érdekel ez, hogyha jön még egy pár százalék!?… Ennek a népszavazásnak nyertese nincs, de felelőse van… A felelősök önök, a magyar jobboldal egyébként jobb sorsra érdemes pártja, akik veszni hagyják a konzervativizmus oly tisztességes magyar hagyományát, és radikális, populista politikát képviselve pár százalékos támogatásért eladják a politikai középút, a politikai tisztesség maradékát is…

Aki azt állítja, hogy ha az általa föltett kérdésre nem az a válasz, amit ő szeretne, az nem magyar, nem tisztességes és nem becsületes, az nem a közös magyar nemzetben egyesíti a 15 millió magyart, hanem a maga jobboldali tévútjához kíván támogatókat gyűjteni. Nem sikerült, uraim!… Világossá vált, hogy Magyarországon még mindig itt van a veszélye – és sajnálom, hogy ezt a veszélyt önök testesítik meg – egy nacionalizmusba hajló, enyhén klerikális, szociálisan demagóg, államközpontú, jellegzetesen kelet-közép-európai politikai képződménynek. Ez az egyik irány. De létezik egy másik Magyarország. Egy nyugatos, nyitott, nemzeti tradícióira büszke, nem nacionalista, hanem hazafias, demokratikus Magyarország… Múlt vagy jövő?… Már régen nem konzervatív politikát látok, hanem szociális és nemzeti demagógiát némi radikalizmussal. Óvom Magyarországot ettől, és ajánlom a figyelmébe a szabad Magyarország bátor gondolatát, amelyet mostantól a haladó, progresszív baloldali-liberális gondolat testesít meg.”3

 

Ehhez hasonló judíciummal, érzelmi erővel és öntudattal rég szóltak Magyarországon erről a kérdésről. Nemcsak a bal-, hanem a jobboldalon is. (Én csupán Antallt hallottam ilyenformán beszélni.) Orbán magába roskadva ült a helyén, a homlokát ezer ránc redőzte.

A baloldal győzelme azonban utóbb pirruszinak bizonyult. Mondhatjuk így is: a csatát megnyerte, a magyarságpolitikában végképp eszkalálódó csúf háborút azonban épp ekkor vesztette el. Annál is inkább, mert a miniszterelnök Gyurcsány s a pártelnök Hiller új színt, új hangot, új lendületet hozott az MSZP-be, úgy tűnt, a baloldal kitörhet a korábbi védekező állásból a „nemzeti ügyek” terén, és kiveheti a kezdeményezést a valóban korszerűtlenné, avíttá váló jobboldal kezéből. A népszavazás kérdésében kimondott nem után azonban erről szó se lehetett. A kinti magyarok tömegeit csakugyan sokkolta az igenek veresége, úgy érezték, az anyaország közönyös irántuk, a baloldal meg egyenesen eltaszította őket magától. A határon túlra merészkedő baloldali politikusokat szidalmak fogadták, az MSZP-s pártelnök erdélyi útját le kellett fújni, a kormány többé a MÁÉRT összehívására se vállalkozhatott. Hiába hozott a Gyurcsány-kormány a Szülőföld Program keretében számos intézkedést, amellyel érdemben könnyítette a Magyarországra települők honosítását, mindezt elnyelték a felkavart „nemzeti” érzelmek sötét hullámai. A baloldal kiszorult a „nemzetpolitikából”. A „magyar ügy” a mind szélsőségesebbé, hisztériásabbá, gyűlölködőbbé, antidemokratikusabbá váló, immáron a parlamentben székelyhimnuszozó, trianonozó, hazaárulózó, tiszaeszlározó, nagymagyarország-matricás, árpádsávos, wassalbertes jobboldal bitorolt monopóliumává vált.

 

E jobboldal agresszivitását csak tovább növelte a 2006-ban elszenvedett újabb választási vereség. Az Orbán vezette Fidesz – noha egy idő után a Jobbikkal versenyt futva szította a „nemzeti” indulatokat – minden „nemzetpolitikainak” hazudott lépését a saját pártpolitikai céljainak rendelte alá. A kinti magyarok szervezeteit a maga szolgálatába igyekezett állítani, vezetőit pedig vazallussá tenni. Erdélyben mindenáron létre akart hozni egy hozzá lojális politikai alakulatot, ám ezt csak az önállóságát őrző RMDSZ ellenében próbálhatta meg. 2007-ben az Orbán hűségében (és zsoldjában) működő Tőkés püspök indult független jelöltként az EP-választásokon, és be is jutott a strasbourgi parlamentbe. Ezt alighanem próbának szánták, mert 2008-ban a Markó Béla vezette párttal szemben föllépett a Magyar Polgári Párt Szász Jenő, székelyudvarhelyi polgármester vezérletével. (Szászt Orbán vezérelte.) Ez már nemcsak az RMDSZ érdekeit látszott komolyan veszélyeztetni, hanem azzal a következménnyel is fenyegetett, hogy egyikük sem éri el az ötszázalékos bejutási határt, s az erdélyi magyarság parlamenti képviselet nélkül marad. A Fidesz pénzelte a Szász-féle bábpártot, és intenzíven kampányolt mellette. Orbán ennek során így beszélt: „Történelmi tett a Magyar Polgári Párt vállalkozása, hogy az egyszólamúságot többszólamúsággal váltsa fel, hogy az erdélyi magyarságon belül megteremtse a választás szabadságát… A történelem 18 évvel ezelőtt megválaszolta ezt a kérdést, összeomlottak az egypártrendszerek, és helyettük a demokrácia felé tartó rendszerek jöttek létre… Egyből nem lehet választani… Egyszólamúság, egyenruha, egy hang, egy dallam, vagy pedig választás.”4

(Itthon ugyanekkor az „egy a tábor, egy a zászló” jelszava volt érvényes, hisz ez az ő tábora s az ő zászlaja volt.) Markó Béla ez idő tájt tette világossá Budapesten: „Mi nem szeretnénk diktálni senkinek, de az is elég furcsa lenne, ha más akarna diktálni nekünk… Fontos, hogyan vélekednek a magyarországi politikusok, de nekünk kell eldöntenünk, hogy merre megyünk, mert a mi életünkről van szó, és ennek a következményeit is mi viseljük.”5

 

2008-ban a romániai önkormányzati választásokon az RMDSZ a 85, az NPP viszont csupán a 15 százalékát szerezte meg a magyar voksoknak, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az utóbbinak semmi esélye sincs az országos választásokon a parlamentbe jutni. Sőt arra is vajmi kevés van, hogy az RMDSZ-t elüsse ettől. Ezek után nem csoda, hogy Markó így hárította el a Tusnádfürdőre szóló meghívást: „ez a rendezvény egy Fidesz-tábor… és az RMDSZ-nek ebben a pillanatban van a Fidesszel egy rendezetlen ügye. A Fidesz ugyanis, egy nagyon rossz döntést követően, mindvégig az RMDSZ ellen kampányolt az önkormányzati választások előtt. Nem egy-két ember, hanem gyakorlatilag minden vezetője megfordult Erdélyben, és az RMDSZ ellen kampányolt. A politikában sok minden elképzelhető… de hogy ezt csuklás nélkül lenyeljük… az nem… Amíg ezt az ügyet nem tisztázzuk, ne várja el senki tőlem, hogy részt vegyek a Fidesz-táborban.”6

Markó ezt is mondta: „Némi önbírálatot szerettünk volna hallani Magyarország felől is, hiszen a hangos kampány után a két forduló között egyszerre akkora csend lett, hogy majdnem belesüketültünk… Csak a régi rigmust véltem visszacsendülni valahonnan a gyerekkoromból, hogy: Édes Erdély, itt vagyunk, / érted élünk és halunk, / s ha bajban vagy, itt hagyunk…”7

 

A Szász-féle alakulat végül el se indult az őszi parlamenti választásokon, az RMDSZ pedig ismét átlépte az ötszázalékos küszöböt. Az erdélyi magyarság nem maradt képviselet nélkül – annak ellenére, hogy a kiváló Tőkés püspök így korteskedett a kampányban: „A parlamenti választások… az RMDSZ hatalmi egyeduralmának, illetve romániai magyar totalitárius egypártrendszerünknek az átmentéséről szólnak… Olcsó és hazug propagandával, üres kampányfogásokkal, szemfényvesztő mellébeszéléssel és ígérgetésekkel ne hagyjátok magatokat félrevezettetni… Egyházunk és gyülekezeteink ne vállaljanak részt hiteltelen jelöltek, politikai akarnokok és szélkakasok népszerűsítésében!”8

2009-ben Tőkés Markóék kompromisszumkészségének köszönhetően már az RMDSZ listáján jutott be az Európai Parlamentbe, ami azonban a legcsekélyebb mértékben se zavarta abban, hogy később kilépjen az RMDSZ-ből, és teljes erőből szervezze az azzal szembeni újabb rivális politikai alakulatot, az Erdélyi Magyar Néppártot. Amely természetesen minden létező támogatást megkap az immár teljhatalmú Orbán-rezsimtől. S amelyik a szavazatok megosztása révén még súlyosabban veszélyezteti a magyarok romániai parlamenti képviseletét. Az újabb fideszes párt valójában speciális politikai célszerszámként funkcionál majd Orbánék kezében: az időközben anyaországi állampolgársággal és választójoggal felruházott erdélyi magyarokat lesz hivatva mozgósítani a 2014-es hazai választásokra. Adódik a kérdés, hogy vajon a határon túliak többsége valóban a Fideszre voksolna-e. Nem biztos. Ám a többség korántsem szavaz majd. Csak azok, akik igényelték a magyar állampolgárságot. Ez pedig egy csekély kisebbség. A számuk mindeddig nem érte el a negyedmilliót. Nagy többségükben alighanem érzelmileg erősen fűtött jobboldaliak. Az ő esetükben biztosra vehető, hogy zömmel a Fideszre adják le a voksukat.

 

De valóban feltételezhető Orbánról, hogy itthoni hatalmának bebiztosítása érdekében cinikusan kockáztatja a kinti magyarok elemi politikai érdekét? A szlovákiai fejlemények ezt erősítik. Ott – Romániával ellentétben – a pluralizmus jegyében alakult ki a magyar politikai érdekképviselet. Ám a Bugár Béla vezette Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Duray Miklós-féle Együttélés Politikai Mozgalom és az A. Nagy László által irányított liberális Magyar Polgári Párt 1994-ben választási szövetséget kötött Magyar Koalíció néven, négy év múlva pedig hasonló elnevezéssel egyetlen párttá olvadt össze. Az elnök Bugár Béla azonban az idők során kiesett Orbán Viktor kegyéből. A helyét 2007-től az Orbánhoz feltétlenül igazodó Csáky Pál vette át. Bugárt 2009-re kiszorították a Magyar Koalíció Pártjából, ám ő a szintén kivált A. Nagy Lászlóval együtt létrehozta a Híd-Most nevű új politikai alakulatot, amely a nemzeti sérelmi politika helyett a szlovákok s a szlovákiai magyarok párbeszédére és együttműködésére alapozott. A 2010-es választások előtt nyilvánvalóan megmutatkozott a budapesti tévéstúdióban Csáky kétségbeesése, mikor az Orbán-féle magyar állampolgársági törvény kinti politikai hatása szóba került, ám nyíltan nem mert állást foglalni hűbérurával szemben. A szlovákiai választások eredménye azonban csattanós választ adott az orbáni „nemzetpolitikára”. Az MKP kiesett a pozsonyi parlamentből (Csákynak mennie kellett), a Híd-Most ellenben simán – és szerencsére – bejutott. 2012-ben megismétlődött ugyanez. Annak ellenére, hogy Budapest minden erővel az előbbi pártot támogatta. Vagy éppen azért? (A Magyar Rádióban a kampány idején az MKP 41 perc műsoridőt kapott, a H-M 40 másodpercet. Berényi, az új pártelnök 14 percig beszélhetett, Bugár 0 másodpercig.)

Az egyik RMDSZ-es vezető szerint (megnevezni nem áll módomban az illetőt) van rosszabb – szerinte reálisabb – feltételezés is annál, mint hogy a magyar kormányfő a maga választási győzelme érdekében teszi kockára a kinti magyarok parlamenti képviseletét. Az illető meg van győződve róla, hogy Orbán nem egyszerűen kockáztatja az utóbbit, hanem kifejezetten erre törekszik. Hogy miért? Mert a parlamenti képviselet – különösen, ha kormányzati státussal jár – erős érdekképviseleti potenciált biztosít a határon túli magyaroknak. Stabilizálja helyzetüket, erősíti jogaikat, növeli biztonságérzetüket, maradásra készteti őket, magyarként a szülőföldjükön. Mindennek elvesztése viszont elvándorlásra ösztönöz: az anyaországba való tömeges áttelepülésre, ami hosszabb távra megoldaná Magyarország demográfiai és munkaerőgondjait. Erre megy ki a játék.

Ez már tényleg rosszhiszemű föltételezés – hihetnénk. Ha nem tudnánk, milyen kijelentéseket tett Orbán még első miniszterelnöksége idején, 2001. június 7-én, az Amerikai–Magyar Kereskedelmi Kamara üzleti ebédjén tartott beszédében. Szó szerint a következőket mondta: „Hogyha fent akarjuk tartani a gyors gazdasági növekedést Magyarországon, ehhez tízmillió magyar nem elég. A soron következő néhány évben be kell fogadnunk néhány millió embert munkaerőként a szomszédos országokból. Több mint négymillió magyar él a határokon túl, fontos, hogy olyan országot teremtsünk, amely vonzó a régióban. Tehát mi nem tíz, hanem tizennégymilliós munkaerő-kapacitással rendelkezünk. S ha ezt megfelelően tudjuk szabályozni, s képeseknek bizonyulunk a kintiek érdekeit az itthon élő magyarok érdekeivel összhangba hozni, az javára válhat a magyar gazdaságnak.”9

Ez a szöveg ma már csak a lábjegyzetben szereplő linken lelhető föl az interneten. Orbán Viktor honlapján a szóban forgó beszédből törölték az idézett passzusokat. Ő maga soha többé nem ismételte meg az amerikai nagytőkések előtt elmondott szavait. Amelyek az MTI hivatalos tudósításában sem szerepeltek. Ám a nagyszámú résztvevő miatt a kijelentések azonnal ismertté váltak, így aztán az MTI másnap kénytelen volt helyreigazítást kiadni, majd mivel még ez sem tartalmazta a teljes szöveget, pár órával később ezt is korrigálni kényszerült. Markó Béla, az RMDSZ elnöke Orbán fent idézett mondataira reagálva kijelentette: a magyar miniszterelnök jelezte folyamat nagyarányú kitelepedéshez vezethet. „Eddig is hangoztattuk és a magyar kormány is jól tudja, hogy nem a munkaerőt kell Magyarországra exportálni, hanem ellenkezőleg, a munkát, a munkahelyeket kell idehozni.”10

 

Hazánk azonban már nem vonzó a határon túliaknak. Az autokratikus uralom alá szorított, nemzetközileg elszigetelődött mai Magyarország (utoljára az 56-os forradalom leverése után volt ilyen rossz a magyar kormányzat megítélése) elvesztette azt a vonzerejét, amit Trianon után – még a konszolidálódott kádári diktatúra idején is – jelentett a szomszéd országok magyarjai számára. Pedig az Orbán-rezsim mindent bevet a „nemzetegyesítés” jegyében: Trianon emléknapot, iskolásoknak előírt határon túli kirándulást, állampolgárságot, szavazati jogot, székely himnuszt és a többit.

A baloldaliaknak – és általában: a demokratáknak – ma nem azt kell bizonyítaniuk, hogy vannak olyan magyarok, mint a jelenlegi rezsim urai (az ilyesmi a Szili Katalinéhoz hasonló szánalmas kollaborációhoz vezet), hanem tudniuk kell, hogy őnáluk sokkal különb magyarok. Ez akkor is így van, ha a demokratikus nemzeti baloldal 2010 nyarára katasztrofálisan öszszezsugorodott az Országgyűlésben. (Demokratikus jobboldal egyáltalán nem létezik.) Az úgynevezett állampolgársági törvény ellen mindössze hárman mertek szavazni a 386 képviselő közül. Siralmas helyzet. De nem reménytelen. Talán erős a párhuzam (nem minden eleme releváns), de 1944-ben a szlovák parlamentben mindössze egy képviselő szavazott a zsidók deportálása ellen. Ám ki emlékszik már a többiek nevére? Esterházy Jánosé azonban örökre fönnmarad. 2010-ben Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba és Szanyi Tibor voksoltak nemmel. Az első a Demokratikus Koalíció elnöke, a második az ügyvezető alelnöke. (Szanyi irreleváns.) Ma az ő nemjeik jelentik a demokratikus baloldal (s a potenciális demokratikus jobboldal) számára az igazodási pontot a nemzeti politika terepén. Szemben azzal a (2004 óta) már nemcsak „nacionalizmusba hajló”, de nacionalista, nem „enyhén klerikális”, de vallási-politikai fundamentalista, „szociálisan demagóg, államközpontú, jellegzetesen kelet-európai politikai képződménnyel”, amivé az Orbán-rezsim tette a hazánkat. A bal- és jobboldali magyar demokratáknak ezzel dacolva kell újjáteremteniük azt a „nyugatos”, „demokratikus”, „szabad Magyarországot”, amelyet az akkori miniszterelnök a 2004-es népszavazás után már győztesnek látott, ám ami közben romhalmazzá vált. Amelyhez csak Orbán Viktor politikai hulláján keresztül, az általa teremtett autokratikus rezsim romjain át vezet út.

 

Jegyzetek:

 

 

 

2 Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, 2002, Osiris. 373. o.

3  Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Budapest, 2006, Osiris. 325–326. o.

4 http://www.orban.hu/hirek_list.php?item=295

5 http://maszol.ro/aktualis/69502

6 http://www.hhrf.org/szilagysag/pdf/20080725.pdf

7 http://www.rmdsz.ro/hirek.php?hir=561

8 http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=33241

9 http://www.nol.hu/archivum/archiv-437480

10 uo.

Kapcsolódó írások:

1. Debreczeni József: A parlamentáris kormányzás megbénítása Hogy Orbán pártvezéri státusa nem rendült meg a 2006-os újabb...
2. Debreczeni József: A politika fertője E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól...
3. Debreczeni József: Az egyeduralom önigazolása Hölgyeim és uraim! Először is köszönöm a megtisztelő meghívást. Amint...
4. Debreczeni József: Megbuktak 2009-ben könnyű volt a helyzet. Nem kellett jóstehetség: ha az...
5. Debreczeni József: Egy államférfi – Alcsútdobozról „A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt...