Tudja az olvasó, ki volt Franz Clement (1780–1842)? Elszántabb zenerajongók emlékeznek a nevére. Hegedűművész, Ludwig van Beethoven (1770–1827) kortársa, a Theater an der Wien hangversenymestere – ő mutatta be 1806. december 23-án a bécsi klasszika meghatározó mesterének Hegedűversenyét. Nos, folytatja magában az olvasó, akkor ez a muzsikus nem lehetett akárki, hiszen a sors a zenetörténet egyik legjelentősebb versenyművének első előadását bízta rá, egy olyan darab megszólaltatását, amely a humánumot szimbolizáló, önmagán túlmutató alkotásként vonult be a kollektív emlékezetbe. Sajnos mégsem valószínű, hogy Clement méltó lett volna Beethoven koncertjéhez. Olyan muzsikusról van szó ugyanis, aki nem röstellt ugyanezen az estén egy saját kompozíciót is elővezetni Változatok megfordított hegedűre címmel, más szóval egy cirkuszi bohóckodást Beethoven remekének társaságában. Vajon mit érthetett meg Beethoven Hegedűversenyének szellemiségéből, a nyitótétel és a Larghetto éteri üzenetéből, a vadászrondó méltóságtól áthatott derűjéből, ha képes volt e mű után szégyenérzet nélkül előhozakodni a saját zenebohóci mutatványával?

Miért említem mindezt? A kiábrándítás szándékával? Hogy együtt sopánkodhassunk az olvasóval: szegény Beethovennek ez jutott? Ellenkezőleg: megnyugtatásul. Az alábbi bekezdések egy jelenségről szólnak, arról a tapasztalatról, amelyet az utóbbi években szerezhettünk, s amely szerint mai napság a komolyzene világában is teret nyer a Változatok megfordított hegedűre színvonala és szelleme, a manipulatív show business, melynek képviselői nem igazi teljesítménnyel, hanem külsőséges, hatásvadász eszközökkel, zenén kívüli trükkök felvonultatásával igyekeznek sikert aratni – nem is eredménytelenül. Franz Clement alakját azért idéztem fel, nehogy valaki azt higygye, a jelenség új keletű. Nem, a talmi ügyeskedés felbukkant már a korábbi századokban is: mindig akadtak kóklerok, magukat művésznek felstilizáló bohócok – és a közönség jelentős része régen is, ma is bedőlt és bedől nekik. Hajdan Franz Clement adta elő változatait, mai leszármazottjait úgy hívják: Vanessa Mae, Nigel Kennedy, Gilles Apap.

Vagy úgy, hogy David Garrett. Ő is hegedűs, mint az említettek. Egy újabb sütetű sztár, akit Guinness-rekorddal reklámoznak: ő „a világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Egy alkalommal 66 másodperc alatt játszotta el Rimszkij-Korszakov Dongóját, s ezzel állítólag bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki keresetét, s koncertjein a külső megjelenés mindmáig döntő tényezőnek számít: a hajviselet, a borosta, a tetoválás, a halálfejes pecsétgyűrű, a vadnyugati csizma és a hóbortos kalap, a popsztárokhoz illő sok „dögös cucc”, a szakadt farmer, a szépfiúknak való bársonyöltöny vagy a bőrszerkó, amelyekben fellép – ezek mind fontosabbak, mint a zene.

Ami azt illeti, indulása nem feltétlenül ezt a jövőt jósolta – mint ahogyan más félresiklott klasszikus zenei tehetségeké sem mindig, például a mára pojácává devalválódott Nigel Kennedyé. Kennedyt gyermekkorában Yehudi Menuhin pártfogolta, David Garrett pedig, aki 1980-ban Aachenben még David Bongartzként látta meg a napvilágot egy amerikai prímabalerina és egy német ügyvéd gyermekeként, a szó legigazibb értelmében csodagyerek volt: négyévesen kezdett hegedülni, ötévesen versenyt nyert, nyolcévesen koncertezett, tizenegy évesen Richard von Weizsäcker jóvoltából hozzájutott egy Stradivarihoz. Tizenkét évesen kezdett vele foglalkozni a híres szólista és pedagógus, Ida Haendel: David ettől kezdve gyakran utazott Londonba, illetve Európa különféle városaiba, hogy mesterével találkozhasson. Tizenhét évesen a londoni Royal College of Music növendéke lett, innen azonban eltanácsolták, mert nem gyakorolt eleget. Ennek ellenére nem hagyott fel az intézményes keretek között való tanulással: 1999-ben New Yorkba utazott, hogy a Juilliard School of Music növendékeként Itzhak Perlman egyik legelső tanítványa legyen.

Hogy kezdettől fogva vonzotta-e a közönség olcsó manipulálása, a klasszikus zenei műfajok felhígítása a szórakoztatóipar szintetikus nedűivel, nem tudom. Ma azonban David Garrett (aki úgy vélte, a megcélzott világsikerhez a német Bongartz helyett jobban illik amerikai anyja cowboyromantikát sugalló, angolszász családneve) igazi crossover jelenség, teljesítménye vérbeli tömegmételyező bóvli. A klasszikus zene és a popzene között lavírozó crossover legsajnálatosabb tulajdonsága, hogy sem innen, sem onnan nézve nem kóser. Ilyenek Garrett produkciói is: amikor Beethovent, Debussyt, Bachot játszik, az eredmény klasszikus zenei teljesítményként csak közepes érdemjegyet kaphat. Ezért kellenek a külsőségek, amelyek segíthetnek a dömpingáru előállítóját „rendhagyó jelenséggé” felstilizálni. Ha pedig a klasszikus zene e „fenegyereke” (l. tetkó, bőrruha stb.) lemezt készít „Rock symphonies” címmel, s elektromosan erősített hangú hangszerén eljátssza a Nirvana, a Metallica, az Aerosmith vagy más rocksztárok (AC/DC, Queen, Michael Jackson) slágereit, akkor az a hallgató, aki tudja, milyen is a Smells Like Teen Spirit (Nirvana), a Walk This Way (Aerosmith) vagy a Nothing Else Matters (Metallica) eredeti változata az eredeti előadókkal, az elektromos hegedűs nyávogást kínosan inadekvátnak találja, a levitézlett férfimanökent pedig, aki hangszerrel kezében a pódiumon rángatózik, nevetségesnek. Bach, Beethoven, Debussy művei nagy zenék – beléjük pancsolni szánalmas kísérlet. Az említett rocksikerek lendületes, szuggesztív dalok – a „klasszikus köntös” úgy áll rajtuk, min tehénen ama bizonyos gatya. Persze tegyük hozzá: David Garrett közönsége nem találja nevetségesnek, amit lát és hall. Mert a talmi portékára mindig akad vevő.

Ez a cikk azonban nem a félresikerült rockzenei feldolgozásokról szól. Bevezetőben nem véletlenül emlegettem Franz Clementet: témánk Beethoven Hegedűversenye és Fritz Kreisler néhány karakterdarabja. A Decca jelentőset invesztált Garrettbe: egyidejűleg két kiadványt, egy CD-t és egy DVD-t is megjelentetett nagyjából azonos külalakkal és műsorral. A fő menüpont mindkettőn a Beethoven-hegedűverseny, ehhez pedig a CD-n hét Kreisler-zsánerdarab, a DVD-n nyolc Kreisler-tétel és egy Paganini-caprice csatlakozik. A műsorszerkesztői logikát maga David Garrett tárja fel előttünk a kísérőfüzetekben: Fritz Kreisler (1875–1962), ez a korszakalkotó hegedűs, aki, bár élete jórészt a 20. században zajlott, játékstílusával még kétségkívül a 19.-et képviselte, Beethoven Hegedűversenyének egyik legjelentősebb előadója és egyben újkori felfedezője volt. (A mű máig legtöbbet játszott és leginkább elfogadott cadenzáját is ő írta.) Szólaljanak meg tehát a Beethoven-koncert társaságában Kreisler-tételek: részben régies stílusimitációk Pugnani, Corelli, Tartini, Weber modorában, részben olyan jellegzetes, bécsi századfordulós hangulatdarabok, mint a Caprice Viennoise, a Tambourin Chinois, a Liebesleid és a Liebesfreud. Papírról olvasva elfogadhatónak tűnik ez a koncepció: lám, van összefüggés Beethoven és Kreisler között! A két hangulatvilág és főként a két zenei nagyságrend azonban, közös bécsi gyökerek ide, közös bécsi gyökerek oda, nem kommunikál egymással. Beethoven zenéje maga a tiszta, sallangtalan nagyság, Kreisler azonban, bár előadóként nagy volt, zeneszerző gyanánt mégiscsak afféle csinos csecsebecsék, hatásos ráadásdarabok alkotója. Nem passzol egymáshoz a játékidő két fele.

És az előadás? Először is jelezni kell: a két kiadvány, bár megközelítőleg azonos műsort mutat be, nem azonos felvételeket tartalmaz. Volt pénz és áldozatkészség arra, hogy mindent kétszer vegyenek fel Garrett-tel. A CD-n stúdióbejátszásokat hallunk, a londoni Royal Philharmonic Orchestrát Ion Marin vezényli, a DVD-n látható és hallható teljesítmény azonban egy baden-badeni koncertet örökít meg – itt az Orosz Nemzeti Zenekar működött közre, Vlagyimir Szpivakov, illetve Lorenzo Coladonato vezényletével. Sok különbség éppenséggel nincs az azonos tételek kétféle megszólaltatása között, sőt megkockáztatható, hogy a különbség elenyésző. Beethoven Hegedűversenye mind a CD-n, mind a DVD-n nélkülözi a koncepció eredetiségét: a mű előadói konvencióit ismétlő tempóvételek, dinamikák, hangsúlyok és hangzásarányok sorjáznak, de a szokottnál kissé halványabb szólistaszemélyiség közvetítésével. A hegedűhang sűrű, zengő – de hát ennyit el is várunk egy Stradivari használójától. Ami viszont kijózanító: David Garrett újra és újra hamiskásan intonál. Nem feltűnően hamis, de annyira mindenképpen, hogy a hallgató kellemetlenül érezze magát, és megkérdezze: hát ez is megfelelt a felvételek készítőinek? Különösen a CD esetében meglepő az igénytelenség, hiszen a DVD koncerten készült, a stúdiófelvétel azonban módot adott volna a korrekciókra. (Megkockáztatom: érdekes és ellentmondásos módon a koncerten jobb benyomást kelt a Beethoven-versenyműben nyújtott teljesítmény, mint a stúdióban.) De hát erről van szó: a hírneves sztártól csak ennyi telik. Van hajviseletünk, extravagáns öltözékünk, tevékenységünket jelentős marketing övezi – de kristálytisztán játszani, azt sajnos, nem tudunk…

A Kreisler-darabok, mint tudjuk, nem jelentős zenék, de avatott előadó, ha van érzéke a műfajhoz, lefegyverező bájjal játszhatja őket. Elegancia, nosztalgikus hangulatok, vágy és életöröm, mindez benne van ezekben a tételekben, csak elő kell varázsolni. Garrettnek a jelek szerint nincs köze ahhoz a kifinomult-dekadens kultúrához, amelynek ezek a darabok letéteményesei, öszszetéveszti ezt azzal a szirupos-édeskés generálszósszal, amely előadásában végigcsurog a darabokon, és nyúlóssá-nyálassá teszi az összhatást. Kiábrándító.

Nem szeretnék a differenciálatlan véleményalkotás hibájába esni. David Garrett nem rossz hegedűs, csak közepes, átlagos művész. Ilyenből sok akad, s a kritikusnak nem is szabad ledorongolnia a középszert – ha a középszer tudja a helyét, és oda áll. A jelenség ezúttal azért irritáló, mert hamisít: a nagy felhajtás által többnek akar látszani a valóságosnál, fel akarja stilizálni magát, odatolakodva a csúcsteljesítmények közé, Vagyim Repin, Christian Tetzlaff, Janine Jansen, Maxim Vengerov, Leila Josefowitz, Vilde Frang mellé. Márpedig tőlük fényévekre marad el.

 

 

---