Egy ismerősömből azért nem lett színházi rendező, mert a felvételi vizsgán, amikor megkérdezték tőle, hogy milyen darabokat játszatna a magyar színházakban, azt felelte, hogy Kleistet. Balra a kijárat, mondták, és nem tudom, hogy mindösszesen igazuk volt-e, mindenesetre azóta már megint játszanak Kleist-műveket itt-ott, nem mondom, hogy eszelős sikerrel, de a klasszikusnak járó szorgalommal és alapossággal. Kecskeméten Az eltört korsót, és nagyon óvatosak az elvárásaim, engem is a klasszikusnak járó tisztelet vezérel, beérem azzal, ha úgy állok föl, hogy tudom, mit szeretnek rajta, akik szeretik, ha megértem, hogy Forgách András miért fordította újra le, miért vállalta vagy miért brusztolta ki, hogy megrendezhesse. Ha valami körvonal földereng a kétszáz év ködén át, és megértem, hogy bár a német szavak gyorsabban kopnak, mint a német hangok, de Kleist mégiscsak Beethoven kortársa, nincs annyira távol az időben, hogy feltétlenül süketen kelljen jelen lennem a színházban, nem hozzám szólnak, és idegen nyelven beszélnek.

Egyébként nem is beszélnek idegen nyelven, a fordító Forgách András igyekezett egyszerű szöveget létrehozni, azon volt, hogy nevessünk, de mai fejjel nevessünk olyasmin, hogy Utrechtbe ment Ruprecht és Lebrecht, tényleg vicces, és tényleg így figyeljük a történetet. Az Alföld felé közelít a darabban lévő nevekkel is, nem vagyok meggyőződve, hogy jól teszi, végül is nem érzem a vágyat, hogy a holland bíró írnokát feltétlenül Fényes néven szólítsam, elég kicsi már a világ ahhoz, hogy tudjuk, Hollandiában nem magyarul beszélnek. Hanem németül. A Fényes név amúgy sem telitalálat, az írnokot eredetileg Lichtnek, Fénynek nevezik, egy a felvilágosodásból kiábrándult ember fényének, aki tudja már, hogy aki ármánykodással kerül hatalomra, az nem biztos, hogy leszokik az ármányról. Legyen világosság, mondja Kleist, abban a biztos tudatban, hogy a világosságtól sem lesz szebb a világ.

Amin a fordító ügyködött, azon dolgozik a rendező is, vagyis pont a bajom elhárításán, Az eltört korsó és a most közötti távolság csökkentésén vagy áthidalásán. Így aztán ismerős, amit látunk, rosszul ismerős, utálatosan és közhelyesen, de érthetően. A díszlet egy merész húzással nem a bíróságot ábrázolja, hanem egy falusi kocsmát, ahol hétvégente diszkó is van, tükrös gömb forog a magasban, szerencsére nem sokáig, mert tényleg nézhetetlen lett volna az előadás. De vannak egyéb kellékek is, leginkább a multifunkcionális biliárdasztal tűnik föl, az Ádám bíró azon alszik, azon eszik, sőt azon biliárdozik is. Erőszakolt a vidéki porosítás, de még erőszakoltabb a jelmezekkel jelzett társadalmi környezet, a bíró ruhája csíkos, de minden darabja máshogy az, az írnok takarossága is szánalmasan feszes, a piros harisnyás, piros öves, türkizruhás Éva vagy párja, a suhogós sportruhát, hasitasit viselő Ruprecht, az otthonkás, kardigános Márta aszszony mind létező alakok a honi falvakban, de együtt mégis a „városi fiú elképzelései a vidéki szörnyűségekről” sorozatba illenek. Közben a háttérben ugatnak a kutyák, mikor már Kleist is annyit vacakol a mellékesnek tűnő és sehová nem illeszkedő, csak éppen hangulatfestő szálakkal, pípes gyöngytyúkokkal és braunschweigi kolbászokkal, a torkunkig ér az elmaradottság, mintha erőnek erejével azt akarnák sugallni, hogy bár látszólag velünk történik mindez, mégsem velünk történik, hiszen mi rendes városi emberek vagyunk, kőszínházban ülünk, és hüledezünk a kicsiség kicsiségén.

Van azért valami, ami tényleg közelebb hozza az eseményeket, és ez a revizor. Vagyis nem revizor, hanem törvényszéki tanácsos, de ez csak szavak kérdése. A revizor az revizor, és abban különbözik Gogol hősétől, hogy már a darab elején megjelenik, és ott is marad, és azért jön, amiért jönnie kell, és egy ideig hiszünk is neki. Nem azért, mert felsőbb hatalom küldte, és mi feltétlenül hinnénk az államigazgatásban, hanem mert ideges és értelmes. Ideges attól, amit lát, hogy a hagyatéki papírokba csomagolják a kolbászt, és van annyi esze, hogy ne arra legyen kíváncsi, amit az irattárban lát, hanem arra, hogy miként működik a törvénykezés Huisumban. Leül, és azt mondja a bírónak: tessék. Mutassa meg, mi a gyakorlat.

Fontos pont, mert innét fut két szálon a darab. Az egyik szál a revizor és a bíró meccse, átmegy-e a sánta bíró a vizsgán. A másik a tárgyalás maga, ki törte el a korsót és miért. Kiderül-e, és lesz-e magyarázat, megbocsátás, egymásra találás.

A vicc az, hogy az ember hajlamos azt érezni, hogy két szál, de őt véletlenül egyik szál sem érdekli. Akár átmegy a bíró a vizsgán, akár nem, jobb itt már nem lesz, ezt a tudást már tényleg a saját korunkból adjuk hozzá a darabhoz. Akárki törte el a korsót, össze nem ragasztja senki. Különben is rég tudjuk, ki a tettes, nem azért megy annyi Columbo a tévében, hogy ne lássunk át a nem is éppen sűrű szövésű szitán, van egy bírónk, aki elveszítette a parókáját, és össze van verve a feje, és van egy fiatal parasztlegényünk, aki féltékenységből összevert valakit, akit ő a vargának hitt ugyan, de nem látta az arcát. Jó napunk van, kedves Watson. Ha még ehhez azt is hozzátesszük, hogy a darab humora enyhén szólva is németesen darabos, akkor a szünetben csak azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy menjünk vagy maradjunk. Mit nézzünk ezen a darabon, amin nem nevetünk, aminek látjuk a végét, és amelynek bizonyos rétegei egyáltalán nem karcolják az érdeklődésünket. Miért maradjunk, amikor az egyetlen igazi kérdés, hogy ezt az egyszerű esetet hogyan lehet még elhúzni még egy felvonáson át?

Könnyebben tudom megmondani, hogy miért ne. Például Kőszegi Ákos miatt ne, aki éppen nagyot alakít. Úgynevezett nagyot, amivel nagyon nehéz mit kezdeni. Mert tényleg rendkívül intenzív, állandóan mozog, jár a feje, nagyszerű a hangja, magyarul ő Tom Hanks meg Colin Firth a vásznon, delejesen néz, amúgy is rémesen fest a kopasz fején az ocsmány nagy sebekkel, az ember éppúgy nem tudja levenni a szemét róla, mint amikor elütött macskát lát az úttesten. De az egész alakításnak és nagy energiabefektetésnek mintha magja nem volna. Hogy egészen egyszerűen fogalmazzak: nem tudom megmondani, hogy Kőszegi Ákos kit akar eljátszani. Ördögnek ördög, ahogy forgatja a szemét, és, ugye, sántít is, de annak túl ostoba, túl kicsinyes, túlságosan sokáig hisz abban, hogy megúszhatja a kalandot. Kicsinyes falusi bírónak viszont túlságosan is heves, túl nagyok az érzései, az izgalmai, a mohósága, az idegessége. Azt játssza, hogy ő egy színész, aki nagy feladatot kapott, aminek legjobb tudásával eleget kell tennie, és közben a dolog jellegénél fogva mennybe is kell mennie. Nem szeretem, amit csinál, bár tetszik, hogy ennyire csinálja. De mintha Brandauert parodizálná a Mephistóból, hogy egy újabb ördögöt is harcba dobjunk.

Talán Walter tanácsos az ok. Szemenyei János, amolyan fiúcska, ők ketten voltak Salieri és Mozart néhány évaddal ezelőtt, és Szemenyei János nem is változott sokat azóta. Még zongorázik is egy kicsit a színpadon, hogy eszünkbe idézze: ők egy nagy kettős. De a kettős most nem nagyon él, talán mert megváltozott a szerepük, és a fiatal a felettes. Fényes cipőben, jó minőségű, szürke öltönyben áll, lejön a nézőtérre, amikor nézi az előadást, vagyis a tárgyalást, de nem sokáig maradhat, mert idegesen fölpattan, kiabál, hogy szabálytalan az eljárás, a bíró ne privatizáljon a tanúkkal, ne befolyásoljon senkit, ne fenyegesse a jelenlévőket. Azt hiszem, ez a legjobb ötlet a szereposztásban, hogy Walter tanácsos ennyivel fiatalabb Ádám bírónál, és hogy az egész jelenségben van valami fideszes. Nem is mostani, potrohos fideszes, hanem egy körrel korábbi, aki még olyan üdítő is tud lenni, amikor hangoskodik, mert tapasztalata még nincs semmi, de a könyv alapján tudja, hogyan kellene mennie a dolgoknak. Aztán…

De mielőtt aztán lenne, a második felvonásban megjön Pogány Judit is, és hirtelen megváltozik valami a darabban, pedig nem nagy a szerep, csak tanúvallomás, elmeséli, miképp szalad annak utána, akit az ördögnek hisz, hiszen lóláb-nyomokat hagy a hóban. Hirtelen megjön a vígjáték is a színházba, ahogy mondja, csak mondja, lelkesen, bátran és viccesen, űzi a patást, mert nem ijed meg tőle, és a tanúk közül megszólal valaki: Brigitta, te normális vagy?

Végül eljön az aztán is, az igazság pillanata, Ádám bíró elszalad a felelősségre vonás elől, kiderül, hogy csalás van, nagy csalás, szegény Évát azzal ámították, hogy a vőlegényét a gyarmatokra viszik, pedig szó sincs róla, de ha kedves a bíróhoz, ő ír egy mentesítő okiratot. Nemcsak ez derül ki, hanem az is, hogy talán az eltört korsó többet jelent önmagánál, és hogy eltört, az talán nagyobb baj, mint hinnénk, Éva tett bizonyos engedményeket a bírónak, sőt kiderül az is, hogy nem lesz nagy elszámolás, leszámolás, csak átszámolás, a bírót érdemei elismerése mellett majd más, felelős pozícióba helyezik. És nincsenek új idők, ez nem Beethoven és nem szabadító opera, Walter törvényszéki tanácsos csókot ad szegény Évának. Talán lehetne hangsúlyosabb a csók, talán eljátszhatnánk, hogy most veszítettük el az utolsó illúziónkat is, de minek. Ez csak egy kis rendszerváltás, az írnokból bíró lesz, miért, mire számítottunk?

Kapcsolódó írások:

1. Fáy Miklós: Szabad-e bejönni nagy fene késekkel? (Georg Büchner–Tom Waits: Woyzeck. Budapest, Katona József Színház, rendezte Ascher Tamás.) Szabad-e nem szeretni a Woyzecket? Nem általában a darabot, mert...
2. Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...
3. Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...
4. Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...
5. Fáy Miklós: Trill, a trilla (Alekszandr Osztrovszkij: Karrier, avagy a lónak négy lába van, mégis… A debreceni Csokonai Színház előadása, 2012. január 6. Rendezte Andrzej Bubien.) Ilyen furcsa mellékhozama is a lehet a televíziózásnak. Néztem a...