A címet Vas Istvántól loptam, annak érzékeltetésére, hogy ilyen „könyvíróember” nincs másik. Mert ez a vaskos mű tömény rejtély a számomra. Történelemkönyv, politológia és jogtörténet, törvényszerkesztési és alkalmazási módok elemzése, szociológia, portrécsarnok, harmincnégy éven át. Ki képes ma egy ilyen polifon „államjogelemzésre”? Hát még ha tudnád, hogy a majd hatszáz oldalas opusban száz oldalt tesz ki a lábjegyzet, hivatkozás, filoszkutatás! Az már csak hab a tortán, hogy amikor kézbe vettem, nem bírtam letenni. Mert itt nem száraz jogtörténetet, hanem személyes, megélt (csinált) kormánytörténeti háttérhistóriát olvashatsz. Tele poénnal – tudós, akinek van humora! –, személyes kommenttel („azt szerettem volna, ha Németh Miklós nem hagyja ott a miniszterelnökséget”).

Sine ira et studio – tanították a Lónyai utcai ref. gimiben, és most látom, mit jelent ez a mondás (menynyire lehetetlen egyébként, és hogy néz ki, ha kivételesen megvalósul). Sárközy nekem olyan „jegyzőnek” tűnik, mintha a Marson kávézgatva egyszerre látta volna e harmincéves soap opera színpadát és egyben függöny mögötti eseményeit, hallgatta volna a harsogó szövegeket és a háttér sugdosásait, s közben – önmaga doppelgängereként – gyártotta volna ugyanennek a darabnak szövegeit. Sárközy ugyanis mindent egyben, előítélet nélkül lát. Ezért unikum számomra a magyar polit-tud-közírói szférában.

Maga is említi a „kint is vagyok, bent is vagyok” státusát, ami a könyv sorvezetője is. Tudományos kutatóként, majd egyetemi emberként perfekt a politikai mozgás titkaiban – azaz a rendszerváltás, privatizáció, az új rendszer teoretikus fiókjainak kezelésében; másrészt benne állt hol kötésig, hol csak súgóként, vagy épp megtűrt, de nélkülözhetetlen szakértőként az átalakulási folyamatok törvénykezési munkáiban. Magyarul: ő írta – mert más nem tudta, nem bírta szusszal, ésszel – az átalakulás törvényeit. De miközben írta (és mindenkit ismert, aki… mindenről tudott, ami…), „kívülről” is látta az építményt. Csináló és kritikus, építő és álcinikus leleplező egyszerre.

Amúgy műfajt teremt: a „kormányzás mint államvezetés” elmélete, technikája íródik itt, tudományosan a governance és a government közötti különbség feltalálása. A fogalom másutt (Amerikában: mint óriáscégek felelős irányítása) született, aztán átszűrődött az államvezetés pragmatikájába – ott is, Európában is. Itt-ott idehaza is felmerült, de nála lesz e fogalom vezérhangya: a monográfia legfőbb szikéje, amivel elemzi a dolgok dőlését 1980-tól 2010-ig. A government (kormány) Európában most megy ki a divatból, nevezetesen az a mód, hogy amit „felül” döntenek, az végigfut a hierarchián, és kész. A governance kormányzati technológia, egyeztetés, konszenzuskeresés, aztán meg marketing, média és főképp a kormányzás mint szolgáltatás működtetése. Nem tudomány, hanem művészet (mondja, többször is. Hm…) Egyébként tőle tanultam az EU-val rögzített governance híres öt pontját: nyitottság, részvétel, hatékonyság, koherencia és számadási kötelezettség. (Még mit nem…?)

Mitől olyan izgalmas ez az államjogi alapmű, egyáltalán: amit ír? Veszem példának a gazdasági társaságokról szóló (Gt)i törvényt (1988), Havasi Ferenc „segédjeként” ő (és csapata) kezdte ennek tervrajzát, majd később kodifikációs munkáit. Kortársként – akkor – fogalmam sem volt, hogy ez a törvény (és jogi-gondolati környezete) mekkora forradalom volt. Igaz, a törvény clou-ját akkor senki sem árulta el. Most Sárközy könyve leplezi le a titkot: ez volt a szocreál rendszer lebontásának buldózere és a hazai kapitalizmus alapvetése. Mert a lényeget iktatta ki: a hierarchikus irányítást (tervszerződéses rendszert), és vezette be a vállalati önállóságot (nyitott teret a tőkés vállalkozásoknak!). És főképp: ez volt az államigazgatásban a funkcionális irányítás alapvetése. Olvashatod persze a törvény körüli bozótharcot is, majd mindenünnen támadták – ősbolsiktól az ősellenzékig. Nem tetszett ez senkinek. A személyes hang (kommentár, beszólás) itt is olvasóbaráttá teszi a könyvet. Pl. pár mondattal Havasiról meg arról, hogy tűnt el – 1987 –, ment haza Tatára meghalni. Nem dicséret, nem kritika – emberi (személyes) hang a könyv közepén. Hogy jön ez ide? Csak úgy. Ezért ragad meg.

Csapatmunkás, bár amikor a kodifikációra kerül a sor (a dolgok leírására), ő kulizik. Mégis csak ámul az ember a teamen, ami Nyers és Pulai mellett dolgozik, s aminek ő is részese: Bognár, Medgyessy, Békesi, „alternatívban” a Pénzügykutató nagyágyúi. (Még csak készülődőben a Fordulat és reform a Medvetánc 87/2 mellékletében – emlékszel? Micsoda bunyó volt, te jóisten… Mert, hogy már 85-től ment a szürke legalitásban ez a brainstorming meg ennek az egésznek a lenyomási kísérlete.)

Nyolcvanas évek vége, a hihetetlenül felgyorsult történelem: átalakulási törvény, ellenzéki kerekasztal, a privatizáció első hulláma és az igyekezet, hogy kodifikált formában menjen. Itt is törvények, struktúraépítő alapvetések és persze nevek, nagy figurák: Kilényi Géza, Faluvégi, Hetényi és Németh Miklós – nem sorolom, mert nem ez a lényeg. Hanem a „társulat”, ami összejött, s amit Sárközy is segített (kicsit) összetartani. Valahogy így képzelem el az államférfiakat a governance-ban.

De ez csak előversengés. A rendszerváltás után jönnek a jelenhez vezető utak fordulói. (Jut eszembe: Ne hidd el soha, amit a tévében látsz… Itt paragrafusokba bújtatott háttértörténeteket olvashatsz, ahol minden más, mint amit a médiában, politológiában és egyéb okosoknál találhattál – akkor is, ma is!)

Könyvében az igazi spila a Horn-kormány government/governance keverékével indul. (Hogy köti gúzsba az SZDSZ-szel kötött megállapodás, és hogy bújt ki belőle a „róka”, zseniálisan, miközben majd mindent elront. De behozta Bokrost – megmentve az országot a bukástól –, de azonnal le is cserélte, amint picit javult a helyzet.)

Engem azonban a Medgyessy-kormány reformkísérleteinek sorsa és e kormány bukásáig vezető út rajza izgatott igazán. Az eddigi visszanézésekben csak a kétszer „száz nap” költekezési rémsége szerepelt, pedig államigazgatásilag egy sor reform indult el. (Azonnal beépített fékekkel – szadesz így, szocik úgy tesznek keresztbe.) Sárközy a szakminiszteri gárdát és intézményeit emeli ki (Bárándy, László Csaba, Kiss Elemér), az átgyúrt MeH-t, miszerint ők lettek volna hivatottak kialakítani a „harmadik erőt” – a nemzeti összebékülés gerincét, vagy valami ilyesmit. Magyarán (ahogy Sárközy jellemzi): Medgyessy a pártok felett akart kormányozni. Pontosan én se értem, hogyan?, Sárközy is jobbára reményekről beszél – de volt ilyen. Egészen a funkcionális minisztériumok – félig átment – kialakításáig. Vagyis: Medgyessy a governance felé indult. (Közben mentek a tüntetések, balhék – „elcsalták a választást” meg ilyesmik – tudod.) Hogy a könyv e titok-ténysort rögzítette, az nálam nagy-nagy piros pontot kapott. Aztán persze jön a hanyatlás, az SZDSZ és a szocik összefognak, Medgyessy egy nappal később kap észbe, és lemond. Zűrös ügy, az eddig végtelenül precíz Sárközy itt ködösít, a percről percre történést mellőzi, pragmatikusan csak a végeredményt közli. Nem megy bele a háttérpaktumok elemzésébe (pedig látta, tudja). Hát, nekem e bukás hírétől kezdődik a politikával (a szférával) szembeni szkepszisem (hányingerem, mondanám, de próbálok normál Lage-ban maradni: hisz mit láttam akkor én, a kívülálló, megvezetett újságolvasó?).

Aztán (ugrok vagy száz oldalt) itt vagyunk máris a második Gyurcsány-kormánynál, kicsivel arrébb a második Orbán-kormánynál. Ismét nem politológiai elemzést akarok itt vázolni, inkább a Sárközy-írásmód kanyarjait élvezem. Az ítélet részletes és egyben sommás. Itt meg van hallgatva mindkét oldal – l. fentebb az audiatur et altera… logóját. Egyfelől: marketingkormányzás zseniális kiépítése (médiaesemények, „melyekben Gy. F. lubickolt”, a MeH-ben jelentős médiastáb kiépítése). Másfelől – legalábbis az első időben (2006–2008) – az operatív kormányzati munka elhanyagolása, az apparátussal nem törődik: a hatalomirányítás „gombjait” kerüli (nem ismeri? bizalmatlan vele szemben?). Sárközy később, a beinduló „reformkorszakban” is ezt a kettősséget látja: zseniális összkép, elemzés, pazar retorika – viszont mindennek kormányzati lefordítása akadozik. Az igazi fék a 2008-as választási győzelemmel egybeeső pénzügyi válság berobbanása, ami sok mindent magyaráz. És persze a „hideg polgárháború” közepette. Ami „a szociális népszavazásban” csúcsosodott ki, és ami mindenféle reform szétrobbantását hozta. Ezzel már képtelenség volt megküzdeni.

Sárközy több ponton is kiemeli az államigazgatás átalakításának pozitívumait: a széteső minisztériumi háló összerántását, az első „értelmes” megszorító csomag bevezetését, az államapparátus karcsúsítását. Komoly eredménynek látja a szakmapolitikai egyeztetés bevezetését (ami korábban nem volt, ma sincs). Meg ilyen mondatot ír: „alapvetően helyesnek minősítem a »kormánytagi miniszterfelfogást«”, azt, hogy „a miniszter mint a kormány tagja irányítja egységesen a minisztérium politikai és szakmai munkáját, és nem a tárcához tartozó területek érdekképviselője (»kijárója«, »pénzszerzője«) a kormányban”. Milyen egyszerű – és mekkora reformerő kellett ahhoz, hogy átverje. Ezért is utálták anynyian a saját pártjában, de ezért is hagyta ott a koalíciós partnere… Így festenek Sárközy szerint a „governance” felé tett lépések. A másik oldalon meg ott van „a rengeteg program, a gyenge végrehajtás. Túl sokat kockáztat, sokszor feleslegesen.”

Egészében ambivalens Gyurcsány megítélésében, ám szerintem nem is tehet mást: túl közel van még az a múlt. Végül azért megjegyzi, hogy „egymagának több jutott eszébe, mint az MSZP vezető politikusainak húsz év alatt összesen és együttesen”. Hát így látja Gyurcsány vajúdását és elvetélését. Fentebb már említettem legfőbb erényét, a „sem itt, sem ott állni” attitűd előnyeit. Itt ennek gyengéjét érzem: nem kapunk koherens képet e kormányzásról és főszereplőjéről.

Orbán második kormányzása. Nem megyek bele, folyik a per, nem kommentálom. Sárközyre, és „is-is” attitűdjére figyelek: jó pár dologban ad igazat a miniszterelnök törekvésének: „Nagyon hangsúlyos eleme ennek a politikai stratégiának a rendteremtés – az élet minden területén az anarchia, a »weimarizálódás« tendenciáinak megszüntetése, különös tekintettel a rendetlenség állami termelésére. Ez a cél szerintem elvileg helyes.” Aztán persze sorra veszi a jogállamiság lassú erózióját (visszamenőleges törvénykezést, a törvényhozói és végrehajtói hatalom egybemosását) és a többi ma már közszájon forgó „hadviselési” elemet (konfrontatív politizálás, az egyeztetési kötelezettség eliminálása stb.). Jogászként a törvénykezés anomáliáit rója fel: a „kormány saját jogalkotási törvényének (2012. évi CXXX. törvény) állandósult és durva megsértésével történik”. Bár Sárközy még a kormány EU-val szembeni kritikájának egy részével is egyetért, csak a „hogyant” és a stílust ítéli el. Mondom: néhány mozzanatot elismer, mert a könyv egésze fordul a jelenlegi kormányzás ellen: itt messze nem governance folyik, hanem a government típusú, kihegyezetten vezérelvű kormányzás.

Tudományos alapmű, kézkönyv, lexikon, joggyakorlati krimi – minden. Filológiai precizitással (és humorba pácolva). És ez a tudós nem kellett az Akadémiának (nem lett akadémikus). Nagy baki, tán még javítható.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....
2. Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...
3. Almási Miklós: Könyves mániák (Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó.) Itt van az új kütyümánia, az eBook, Kindle vagy iPad...
4. Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...
5. Almási Miklós: Szófukar ember ötszáz oldalon: Woody Allen (Woody Allenről. Beszélgetések Stig Björkmannal. Fordította Hungler Tímea. Budapest, 2010, Európa.) Mindig azt hittem, hogy filmjei nagy hányadának modellje saját maga,...