Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!… Tündérálom című versében fohászkodik ezekkel a szavakkal Petőfi Sándor mindannyiunk legfontosabb lelki képességéhez (a terminusra nézve l. Immanuel Kant munkásságát). Bizony, a legfontosabb: nélküle sem „odakint” (környezetünk és annak múltja), sem „idebent” (önmagunk időbeli önazonos folytonossága) sincs, a világ és én annyiban létezik, amennyiben emlékeznek rájuk. Az „emlékezet” szó egyébként, ha meggondoljuk, pontatlan megjelölés. Valami raktárfélét sugall, ahová, ha kedvünk tartja, bemegyünk és válogatunk a bedobozolt, felcímkézett és elvágólagosan felstószolt emlékek – megannyi szilárd, tárgyias, végleges és változatlan dolog – között, majd ezeket szépen egymás mellé rakjuk, mégpedig az általuk sugallt rend szerint. Valójában inkább „emlékezésről” kellene beszélni: az emlékezet nem készáruraktár, hanem teremtő tevékenység, az emlék sem dolog, hanem egy örök folyamat folyvást születő és alakuló komponense, amely a vágy és értelmezés nászában fogan, és az emlékező akarata szerint nyeri el helyét és jelentését ebben a folyamatban.

Mint mindennek, ideje van az emlékezésnek. Mint ahogy annak is, hogy ez a folyamat és tevékenység valamilyen fokon rögzüljön, tárgyiasuljon és publikussá váljon: memoár, emlékirat, önéletírás legyen belőle, azaz a „könyv” nevezetű mnemotechnikai eszköz formáját öltse magára. A Petőfi-sor – énekelj, haldokló hattyúm – az emlékezést a „hattyúdal” kissé kényelmetlen képzetével társítja: tessék sietni és emlékezni, amíg lehet. Ezt persze nem kell egészen komolyan vennünk, a Tündérálom költője huszonhárom éves volt, amikor a verssort 1846-ban papírra vetette.

Vajda Miklós, az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon c. emlékezésgyűjtemény szerzője sem volt sokkal idősebb, amikor a kötet első darabjaként olvasható visszaemlékezést eredetileg közzétette. Egész pontosan két évvel volt idősebb Petőfinél: huszonöt éves, amikor 1956-ban a pécsi illetőségű Dunántúl c. irodalmi folyóiratban megjelenteti az itt Ember és tünemény címmel szereplő írást. Alkalmát Bajor Gizi – Vajda keresztanyja, kamasz- és ifjúkorának profánul emberi őrangyala – halálának (1951) az ötödik évfordulója adta.

Azóta persze hovatovább fél évszázad telt el, a kiváló műfordító, folyóirat-szerkesztő, esszéista és kritikus, a legendás Csernus Tibor-festmény, a Három lektor (1955) alakjai közül az egyik (Réz Pál és Domokos Mátyás társaságában) – a festmény fordulatos befogadástörténetének köszönhetően őneki is jutott ennek a legendának a dicsfényéből (vagy töviskoszorújából?) – tavaly múlt nyolcvanéves. Ideje az emlékezésnek; s erre felesleges emlékeztetni a gyűjtemény szerzőjét, egyrészt azért, mert – okos és önáltatásra kevéssé hajlamos férfiú lévén – ezt maga is tudja, másrészt pedig egy ideje igen intenzíven gyakorolja is az emlékezés írássá rögzítését, például 2009-ben megjelent és nagyon jól fogadott anyakönyvével, az Anyakép, amerikai kerettel, mely emlékirat, de portré és vallomás is.

És hát nem ma kezdte a dolgot. Bár az 1956-as Bajor Gizi-portrét – portré: evvel a műfaji megjelöléssel látja el az itt közölt írásokat Vajda az alcímben – az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon kötetben (a címhez később lesz egy-két szavunk) tetemes időkihagyással, kerek húsz évvel később követi az időrendben utána jövő Latinovits-nekrológ 1976-ból, és a nyolcvanas-kilencvenes évek portré-termése is gyérebb, mennyiségre mindenesetre, s ami megterem, az is lazábban illeszkedik a műfajhoz. A címadó írás például, 1997-ből, amely egy magyar költődelegáció Nagy-Britanniában tett felolvasókörútjáról tudósít, inkább afféle úti beszámolóba oldott tabló, mintsem szorosabb értelemben vett portré – bár persze az is, Pilinszky Jánossal a fókuszban. Igazából csak 2000 után, s különösen az elmúlt hat-hét évben látjuk a sűrűsödést: ekkor már szinte egymást érik a remekbe készült portrék.

Portrék? Különös egybeesés, hogy a 19. századból örökölt irodalmi műfaj, amelyet a nyugatosok, aztán ifjabb követőik, Bóka László és Illés Endre is műveltek újabb időkben, éppen ott és éppen akkor érte meg legújabb kori feltámadását, ahol és amikor Vajda Miklós Bajor Gizi-megemlékezése megjelent. Kellér Andor, már nem fiatal hírlapíró, mindentudó és mindent mindenkinél jobban tudó élő lexikon, szerencsejátékos és partra vetett bohém 1956-ban publikálja Palásthy titka című írását a Dunántúlban. (Újabb egybeesés: annak az Abody Bélának a javaslatára és ajánlásával, aki Vajda gimnáziumi osztálytársa és ifjúkori kebelbarátja volt, s akiről Vajda 2009-ben írott portréja a jelen kötet dísze, éke és csúcsteljesítménye.) Kellér utánozhatatlan, viszont ösztönzésként és mintaként megkerülhetetlen műfaji ötvözetet szabadalmaztatott a két háború közötti korszak elfeledett csodabogaráról, a nagy tehetségnek induló, majd, szerencsejáték-függő lévén, tarhássá züllő és elpusztuló Palásthy Marcellről: irodalmi mozzanatokat, társadalomtörténeti ismereteket, személyes emlékeket és teremtő fantáziát olvasztott-oldott egybe a vallomásos hitel fehérizzásával (vagy éppenséggel csendes melegével) ebben az újfajta irodalmi arcképben.

Minta és mérce Kellér szabadalma Vajda számára, írjon bárkiről-bármiről. Ettől persze még a kötet portréi változatos módon el-eltérnek az alapképlettől, az olvasó szerencséjére, tehetjük hozzá, igényességük viszont mindenkor kelléri. Mint ahogy személyességük is: barátokról és ismerősökről, Vajda életébe belefonódó életekről szólnak, s arról a hatvan-egynéhány évről – és milyen hatvan-egynéhány évről! –, amely Vajda felnőtt életének az ideje volt.

Szép emlékezet, írta Petőfi, csak a szépre emlékezem, teszi hozzá a sláger giccsbölcsessége. Nos, Vajda emlékezete minden, csak nem szép, s ha csak a szépre emlékezne, igen-igen vékony könyv lenne a végeredmény. Nem voltak szépek a körülmények, s azok a dickensi szép remények sem teljesültek igazán, se azok sorsában, akik életének tanúja volt a szerző, se – ha igazán őszinte magával és bízzunk csak meg benne: igazán az – a maga sorsában sem. Bajor Gizi példásan szép életére szörnyű és értelmetlen halál tett pontot – régóta tudjuk, hogy orvosprofesszor férje ölte meg, de akkoriban még, amikor az évfordulós emlékezés napvilágot látott, mindenki úgy tudta, hogy a színésznő öngyilkos lett, s Vajda volt az első, aki leírta, hogy gyilkosság történt. Meddő küzdelmekben őrlődött a hatvanas-hetvenes évek színészhérosza, Latinovits Zoltán, a hajdani iskolatárs és jó barát, aki az életével játszott (ez a róla szóló írás címe) magánemberként és színművészként egyaránt; mint tudjuk, tragikus végkimenetellel.

Sorra elevenednek meg előttünk az arányos, mértéktartó és a kelleténél sem rövidebb, sem hosszabb, sem személyesebb, sem tárgyszerűbb portrékban az „odakint” és az „idebent” válogatott szörnyűségeitől sújtott jó barátok. Látjuk Ferenczy Bénit a méltánytalanságokkal és hátratételekkel kísért művészi pályán, amint öregen, bénult jobb karral újratanulja mesterségét. Orbán Ottót, a holokauszt árváját, akiből élete utolsó másfél évtizedének szörnyű betegsége préseli ki a korszakos jelentőségű költészetet. Fekete Tamást, a szobrászt, amint befutja a hivatalosság és a szakma hűvös közönyétől kísért pályáját, magányosan és alig-alig ismerten.

Vélhetnénk, kudarcok melankóliája, frusztrált félsikerek oxigénhiányosan fojtogató levegője csapja meg mindebből a kötet olvasóját. (Vajda még a 21. századi sötétülő horizontok emlékművéről, a Szeptember 11. nyomán támadt New York-i Ground Zeróról is közzéteszi élménybeszámolóját, s mélyen személyes – bár ezúttal igazán nem portrészerű, viszont enyhületlenül reményvesztett – töprengéseit.) Az összhatás mégsem lehangoló. Vajda pesszimizmusa derűs, önsajnálatmentes pesszimizmus. Irónia és önirónia kíséri, az abszurd komikumra, a fekete humorra mindig fogékony érzékenység jegyében. A Brit-szigeteken turnézó magyar költőküldöttség (a hetvenes évek végének irodalmi elitje) viszontagságainak leltározásában is – Pilinszkyt kirabolják a Sohóban, Vas István elesik és csúnyán betöri a fejét, Weöres Sándor és Károlyi Amy szállodai szobájába az éjszaka során részeg írek nyomulnak be és valami koffert keresnek az ágyuk alatt, Juhász Ferencet ismeretlenek felverik és amúgy pizsamásan elhurcolnák vedelni, mindeközben pedig Nemes Nagy Ágnes kitartóan froclizza a többieket, kit népi mivolta, kit a rendszer iránt tanúsított megalkuvó engedékenysége örvén (Juhász Ferencet mindkettőért) – inkább ezt az utóbbit vesszük észre, a magyar költőket tépő kínosan, kicsinyesen és komikusan testi balsors instanciáin derülünk, némi kajánsággal (Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon). És persze itt van a legendás portréparódia, A vasnyakkendő, ez az 1992-ben írt pars pro toto jellemzés Vas István helyett Vas István nyakkendőkötési – pontosabban nyakkendő-megnemkötési – metódusáról, fergeteges humorral, swifti–becketti nyelvi eljárásokat idéző abszurd stíluskomikummal.

Ugyanez a derűs borúlátás, a tragikum iróniája, a Semmi egyszerre felemelő pátosza és alászálló bathosa hatja át s avatja portré-remekléssé a kötet két utolsó írását, az (alcíme szerint) Abody Béláról szóló Requiem egy elfuserált zseniért-et és az (alcíme szerint) Vajda Miklósról szóló Londoni horrort, 2009-ből, illetve 2010-ből.

Abody Béla (1931–1990) huszonkét éve halott. A fiataloknak semmit sem mond a neve – gyanítom, hogy a harmincasok-negyvenesek nemzedékének sem sokat. Kritikus volt, esszéista, színházat igazgatott, lapokat szerkesztett. Közben a hatvanas-hetvenes években celeb lett belőle, médiasztár, akkor, amikor a „celeb” és a „média” szavak még ismeretlenek voltak a magyar nyelvben: egy ország mulatott behemót figuráján, döcögős-gurgulázó basszusán, remek humorán és önkicsinylő iróniáján. Egy alkalommal a tévéújság is vele reklámozta magát – emlékszem, betöltötte az egész címlapot, a vodkás pohárnak alig jutott mellette hely a képen. Igazi mimus volt, nagy bohóctehetség, komoly színészi adottságokkal. Bácskai Lauró István Gyula vitéz télen-nyáron (1970) c. filmszatírájában kisebb szerepet kapott: egy televíziós ankét résztvevőjét kellett alakítania, bizonyos Abody Bélát. Hibátlanul és hitelesen, fergeteges sikerrel játszotta el saját magát.

Vajda gimnáziumi osztálytársa volt, a kamaszkor nagy barátsága fűzte őket egymáshoz, később egyetemre is egy időben, együtt jártak. Nagy és súlyos érzelmi tétje van hát a róla készült portrénak – köteles tapintat és gonoszkodó irónia, együttérzés és távolságtartás, megbocsátás és könyörtelenség szükséges arányainak hajszálpontos megtartása szükségeltetik a tehetség elmállásának, az önmagát sem ki-, sem beteljesíteni nem tudó géniusz – Vas István egy alkalommal Kosztolányi eredetileg Karinthyt illető megállapítását idézte rá Abodyra: „Béla az egyetlen zseni köztetek” – szánalmas elsekélyesedésének és nevetségessé válásának a történetéhez, hogy méltányos és igaz lehessen a végeredmény.

Vajdának sikerült. Pedig Abodyval kétszeresen nehéz volt a dolga. Könnyebb, vagy legalábbis kevésbé kockázatos olyan alanyról portrét írni, akiről többé-kevésbé tudható, hogy egyhamar nem tűnik el a kulturális emlékezetből. Orbán Ottó – életműve jogán – fennmarad Vajda portréja nélkül is, Bajor Gizit vagy Latinovits Zoltánt sem fogják elfelejteni. De Abodyval más a helyzet. Maradandót nem alkotott, halála óta egy sorát sem nyomták újra, „elsüllyedt szerző” (l. a Magyar Narancs sorozatát). Egyetlen esélye van a fennmaradásra: ha valaki megírja. Úgy, ahogy Kellér Andor megírta Palásthy Marcellt, aki azóta egyetlen helyen létezik: a róla készült portré lapjain. Azaz irodalmi alakként, fiktív karakterként.

Vajdának ez is sikerült: ahogy Kellér Palásthyból, úgy ő Abodyból tudott regényhőst varázsolni. Így aztán Abody Béla, habár elsüllyedt, mégiscsak fennmarad; Abody Béla mostantól már azt is megengedheti magának, hogy sohasem létezett légyen.

És a kötet záródarabja, Vajda Miklós portréja Vajda Miklós tollából? A Londoni horror lapjain Vajda egy 1978-as angliai út során vele történt kínos esetről számol be, olyasmiről, amiről még a magukat elvszerűen sárban hempergető vallomástevők, mondjuk, Jean Genet-től Petri Györgyig, sem szívesen beszélnének. Röviden: Vajda, miután Oxford ősi falai között konferencia-előadást tart Ady Endre költészetének fordítási, még inkább fordíthatatlansági problémáiról, pár nappal később eleget tesz egy londoni meghívásnak. Hampstead értelmiségiek lakta kerületének veszi útját; gyalog megy, van ideje bőven. Ám dolgozni kezd benne az evéshez elfogyasztott sör, mégpedig egyre feszítőbben. Az előkelő kertvárosi negyedben persze nincsenek utcai vizeldék, és útvonala mentén kocsmát, kávézót, éttermet sem talál, ahol könnyíthetne magán. Utcán vizelni pedig képtelenség – otthon még csak-csak elmegy, de itt, a művelt Nyugaton? Így aztán, mikor belép vendéglátói házának ajtaján, hiába próbál berontani a fürdőszobába, elered a vizelete, mielőtt köszönhetne.

Itt is megtörtént a csoda. Vajda egy példázat, a magasztosból az alantasba süllyedés példázatának antihősévé írta meg magát: azt a sokféle formában ismerős kelet-közép-európai everymant, aki mindörökkön a nyugati szellem éteri magasába vágyik, de folyvást alázuhanni kénytelen önnön keleti testisége bűzhödt levébe. (Vö. Ady Endre: Ezt a bűz-lehű, bús tavat / Így is nevezik: Magyarország.) Az Ady-szakértő, aki megszégyenülten tipródik vizeletében, miközben a művelt Nyugat képviselői megpróbálnak úgy tenni, mintha észre sem vennék a dolgot – igen, példabeszéd ez, mit ér az ember, ha magyar, kérdezzük Adyval, mikor végére érünk a kínos históriának. Hát ennyit.

Nem kis bátorság kellett ezt a remekbe írt történetet megtenni önportrénak, az Abody-írás párhuzamának-ellenpontjának. Nem is kell ehhez semmit hozzátennünk – a szokásos dicsérő formulákat tessék szuperlatívuszban ideérteni, ezúttal szívből, őszintén szólnak.

Illetve mégiscsak volna itt két dolog, mely említésre vár még. Az egyik, ha úgy vesszük, hiány: Vajda Miklós évtizedeket töltött a New Hungarian Quarterly szerkesztőségében Boldizsár Iván mellett. A folyóirat főszerkesztője, miközben sokak szemében meggyőzően őrizte a maga szellemi és politikai függetlenségének a látszatát, a csúcson maradás többszörös aranyérmes bajnoka volt, a Kádár-rezsim egy jellegzetes értelmiségi kor- és kórtünetének, a nyugati Magyarország-szemlészek által már évtizedekkel ezelőtt „boldizsárizmusnak” elnevezett szindrómának a megtestesítője. Vajda egy tavalyi internetes interjúban okos, érzékletes és metszően pontos jellemzést adott róla, alig néhány mondatban – terjedelmesebb portréra is futná emlékeiből, s nemigen tudom, ki más tudná megírni, hacsak – tehetség és tapasztalat egyetlen feljogosítottjaként – Vajda nem.

A másik, ha úgy vesszük, önkéntelen baki. A Pilinszky-írás, egyben a kötet címe, az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon – mint Vajda maga tájékoztatott erről az előbb említett interjúban – utalás egy Baudelaire-verssorra. Szabályos irodalmi allúzió: idézet, amelynek egy részét az idézet felhasználója megváltoztatja, saját szavaival helyettesíti, hogy így hozza szemantikai interakcióba a maga közlendőjét az idézet jelentéskontextusával.

Ám épp evvel az interakcióval van egy kis baj. A szóban forgó verssor, azonos című vers első sora, ugyanis így hangzik Szabó Lőrinc fordításában: Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon. A „síró magyar költő” viszont Pilinszky János, aki, mint olvassuk, a londoni szállodai ágyon ülve sírta el Vajdának a létezés és önmaga árvasága fölött érzett egyszerre személyes, egyszerre metafizikai bánatát. Nos, a cím kétségkívül jól hangzik, sejtelmes és emlékezetes – de aki nyomába ered a belé foglalt utalásnak, nemigen érti, mi végre kerültek egymással fedésbe a Pilinszky Jánost elénk idéző „síró magyar költő” és a baudelaire-i iszonyú zsidónő” kifejezések jelentéstartományai.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Takács Ferenc: „Akkor még volt ilyen” (Bächer Iván: Sétatárs. Teknős Miklós fotóival. Budapest, 2011, Ab Ovo.) Bächer Ivánt egy régebbi írásomban kineveztem Kellér Andor tanítványának és,...
2. Takács Ferenc: Az írás csodája (Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi. Budapest, 2007, Magvető, 2690 forint.) Manapság szokatlan mértékű műgonddal megformált, látásmódra és hangulatra nézve egyaránt...
3. Takács Ferenc: “A nemlét ragyogása” (Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc “A nemlét ragyogása” Szabó T. Anna új...
4. Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...
5. Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...