hogyan lehetne
egy ágyban alszunk, te mégis leveleket írsz nekem.
persze, csakis alkalmanként és kétségbeesésből.
harminchárom vagyok. hűséges. kalandos. gyerek.
nem ismerem kapcsolataim szavatosságát, félő,
megbetegítenek a hosszúra nyújtott viszonyok.
tizenhét évesek voltunk, onnan számolom, hogy
szeretlek. onnan számolom, anyám, szerelmem vagy.
hogy a feleségem is leszel, ezt korábbról. sokkal.
hatéves koromban az óvónők azt ígérték
szüleimnek, hogy okos felnőtt leszek. kérték,
ne adjanak rossz iskolákba. nem is adtak, pedig
az osztályfőnököm, a szakmunkásképzésben elit
szakmára nem javasolt: „erre nem lesz képes laci”.
sportoltam, mindig mást tanultam, untatott a suli.
aztán neked kezdtem írni: leveleket, verseket.
te és az irodalom, mindig is érdekeltetek.
különös dolog a házasság, az ígéretek is
igazulni látszanak. vágyból sok kudarc születik.
tervekből: gyerekzsivaj, tágas lakás és nagy terasz.
elhittem, életünk félig a miénk. sőt, egészen az.
de gyengék voltunk a tervekhez, a vértrombociták
is, csak szteroidoktól nem süllyedtek tovább.
vitáztunk, abba akartad hagyni a kezelést.
végig csináltuk. kiöli a jót is a kemo, és
nem csak belőled, belőlem is kiveszett a romlás.
az egyetlen jó, mi felmenthetne innen. mondták
az orvosok, a hormonkezelés gyerekjáték. na ja.
klimax után bölcsült nő lettél. édeskés illattal.
édesek az öregek is. huszonévesek, istenem,
fiatalok voltunk. nem bölcsek. nem. nem ismertem
az érintésed többé. azóta én ölellek, ringatlak
folyton. mégis kiszáradtál nyirkos karjaimban.
kegyetlenül felgyorsult időnkben paplant sem
húzhattuk fejünkre, jó szó, csók se védett.
érvénytelenek lettek barátaink, szüleink, csak
a hosszúhegű sebeink, a gyászunk. néhány furcsa
alak szólongatott munka közben, kopogott itthon.
semmit nem értettem, mit akarnak tőlünk. szólnom
sem volt kihez. te kedvesen elhitetted bárkivel,
hogy megmaradunk. megmaradsz. de kinek
is vallhattad volna meg. végül magad is elhitted,
hogy nem értem már, csak a tényeket. nem többet.
elmúlásunk tátongó, irtózatos szakadékát,
tömködtem, mint öklömmel, ordítani akaró szám.
és csak a sírás, zokogás némán, ami kettőnkből
nekem maradt. okos az, ki nevetni tud szívből.
felnőtt vagyok. te gyógyult. a verseket
könnyekből írom –, nem gyereknek. te krumpliból főzeléket.
te mondd meg, hogyan lehetne folytatni.
Kapcsolódó írások:
- Kürti László: cigányszerelem ameddig engedted, elhallgattam előled is a cigányságomat. nagydobosi balogh nagyapám,...
- Kürti László: útbaigazítás; óvatos szerető lehetnél ma is egy véletlen áldozat. ne babonázz, ámbár szeressenek...
- Kürti László: Így érkezel Ez a tíz perc. Tán most végtelenné törik. Konyhaablakon függöny,...
- Kürti László: ne szívasson, kedves bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek. túlhevülsz: mellkasomon nagy nyári...
- Kürti László: menza; mit, mit is; téli kép borzadj el, amíg lehet. pontos terv szerint. csábítsd délután, aki...