Timbukturól a legtöbben már gyermekkorunkban hallottunk. Oázisváros a sivatag közepén, ahová évszázadokon át csak teveháton jutottak el az utazók. Talán egyetlen más táj sem bilincseli le annyira a mesét hallgató, útleírásokat olvasó, térképeket böngésző és tévéző-dévédéző gyerek fantáziáját, mint a Szahara a maga kilencmillió négyzetkilométer homoksivatagával. A legkülönösebb természeti csodát is könnyebb elképzelni, mint a végtelen semmit. Éljünk bár városban vagy falun, erdő szélén vagy vízparton, ezerféle valós veszély vesz körül minket kora gyermekkorunk óta. De ezek ismerős kihívások. Eltévedni a sivatagban, sok száz kilométerre úttól, víztől, növényzettől, emberi településtől, egyedül maradni a homoktengerrel, a tűző nappal, a semmivel és a végén a halállal – ennek a gondolatán feltehetően azért jó elborzongani, mert nemcsak titokzatos, de elképzelhetetlenül távoli is. S e végtelen semmi közepén mégis ott van egy város, amely a sivatag mélyén meghúzódó vízforrásoknak köszönheti a létét. Bár Európában egyáltalán nincsenek oázisok, az afrikai, kopt eredetű szó minden európai nyelvben megtalálható, mindannyian ismerjük közvetlen és átvitt jelentését. S ha legtöbben nem is tudjuk, hogyan kerül éppen oda és miképp marad meg évezredeken át ugyanott az a bizonyos vízforrás a nagy semmi sivatag közepén, kevés üdítőbb és rokonszenvesebb fogalom van a világon, mint egy oázis. A legsivárabb és legembertelenebb sivatag közepén is létezik valahol egy hely, ahol kút vize csobog, pálmafák nőnek és árnyékukban boldog emberek ejtőznek: a nehézségek túléléséhez szükséges optimizmusunk szép és egzotikus jelképe ez a gondolat.

Timbuktu valamennyi oázisváros közül a legtitokzatosabb. Elsősorban annál a legkevésbé sem romantikus oknál fogva, hogy a város titkát őrző tuaregek a 19. század elejéig minden keresztény utazót lemészároltak, aki valami csoda folytán túlélte az odavezető sivatagi utazást. Különös belegondolni, hogy néhány száz európai kalandor már a 15–16. században elfoglalta az egész amerikai kontinenst, legyőzve hatalmas indián birodalmakat, a fehér ember az újkorban birtokba vett olyan távoli helyeket is, mint Fokváros vagy Új-Zéland, de ebbe a szaharai városba 1828-ban jutott el az első olyan európai utazó, aki élve vissza is tért onnan. A francia René Caillé huszonkilenc évesen, többéves afrikai előkészület után, magát muszlimnak kiadva ért el Timbuktuba, ahol két hetet töltött. Még a visszaútja is több mint három hónapig tartott a Szaharán át a marokkói Fezig, s hiába nyerte el a Timbuktuba elsőként eljutó európainak kiírt tízezer frankos díjat, néhány év múlva belehalt az Afrikában szerzett betegségébe. Ma emléktábla van annak a háznak a falán, amelyben egykor Timbuktuban lakott. A város lakói büszkék a felfedezőre, akinek a kutatóútja pedig – talán akarata ellenére – hozzájárult ahhoz, hogy fél évszázaddal később a francia csapatok elfoglalták Timbuktut. René Caillé ritka racionális ember lehetett, a francia felvilágosodás következetes tanítványa, mert bár éveket töltött a timbuktui útra való felkészüléssel, élete sokszoros kockáztatásával jutott el oda, s egyetlen onnan visszatérő európaiként bármilyen fantasztikus történeteket mesélhetett volna róla, mégsem habozott megírni az igazságot: Timbuktu kicsiny, jelentéktelen, szegényes falu. Racionálisan ez így is van. De ez mégiscsak az igazság egyik oldala. Kicsit hasonlóképp Jeruzsálemhez, amely „amúgy”, történelme és kisugárzása nélkül szintén kopottas és jelentéktelen város, a hely legendája, spirituális ereje és nem utolsósorban kivételes fekvése teszi mégis egyszerivé és rendkívülivé Timbuktut. A kétféle közhely – titokzatos és csodákkal teli meseváros, illetve csalódást okozóan jelentéktelen falu – egyformán igaz és hamis. Kicsit olyan ez, mint a kvantumfizikában Schrödinger macskája, amelynek a tudósok nyelvén szólva az „állapotfüggvénye” olyan, hogy a macska egy fél valószínűséggel él, és egy fél valószínűséggel halott a zárt kísérleti térben.

Volt esélye annak, hogy ez a beszámoló ne – vagy ne így – szülessen meg. Két fiatal barátommal, Tonóval és Krisztával utaztunk el Maliba, s a bamakói repülőtértől a Timbuktuig vezető háromnapos utunkat önmagában is kalandosnak éreztük. De hazaérkezésünk után két héttel végigfutott a világsajtón a hír, hogy az al-Kaida terrorszervezet az egyik timbuktui étteremből elrabolt három európai turistát, a negyediket a helyszínen agyonlőtte, s a közeli kisvárosból – amelyen egy éjszaka magunk is keresztülhaladtunk – az ott kutató francia geológusokat hurcolta el. Később láthattuk is az interneten a szerencsétlen túszokat, akiket sivatagi fogságukban a felfegyverzett és álarcosan pózoló al-Kaidások a kamera elé tereltek. Igaz, ami igaz, elutazásunk előtt olvastuk a fenyegető híreket, tudtuk és egymás között többször meg is vitattuk, hogy az al-Kaida időnként lecsap a Timbuktuig merészkedő turistákra, veszélyes Moptitól északra továbbutazni. Különösen úgy, ahogy mi tettük, kísérő nélkül, ismeretlen emberektől az utcán kialkudva a fuvart. Láttuk a brit külügy internetes figyelmeztetésén a rikító vörössel mázolt veszélyzónát a térképen, amelybe felelőtlenül mégis beutaztunk. Bíztunk a vak szerencsében és abban a beidegződésben, amelyet elsősorban én tápláltam fiatal barátaimba is, hogy „az ilyesmit mindig túllihegik”, meg „Pesten is elgázolhat egy autó, mégis kimegyünk az utcára”. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely fiatal korában olyan masszív biztonságtudatban nőtt fel, hogy lelke mélyén ma sem akar hinni a terrorizmus fenyegetésének. Annak, hogy személy szerint engem is kirángathatnak a terroristák egy étteremből, agyonlőhetnek vagy ismeretlen helyre hurcolhatnak, egyáltalán, bármit megtehetnek velem. Egy Brüsszelben élő finn lány néhány héttel előttem járt Maliban, s amikor elutazásunk előtt kikérdeztem Berta buliján, elmondta, hogy a fenyegető hírek miatt végül ki sem mozdult Bamakóból, a fővárosból. Ezen a történeten, a finnek és általában a „nyugatiak” életidegen óvatosságán sokat nevettünk, amíg hazaérve el nem jutott hozzánk a túszok története.

De amikor Bamakóban reggel beültünk a szállodánál bérelt autóba, és a sofőrünkkel elindultunk a Moptiba vezető jó nyolcórás útra, még nem gondoltunk az al-Kaidára. Először jártam Maliban, de néhány éve már voltam a szomszédos Szenegálban, ezért nem ért kulturális sokk, csak annyit éreztem, hogy ez az ország talán még annál is szegényebb. Az afrikai országútnak vannak örök és karakteres elemei, amelyek között amúgy az általunk bérelt, viszonylag gyors és kényelmes személyautó a legritkább. Utasokkal zsúfolt, özönvíz előtti autóbuszbatárok, amelyek tetején csomaghegyek és fiatal férfiak rázkódnak, s a gravitáció csodája, ha mégsem csúsznak le az inkább poros, mint aszfaltos útra. Árusok végtelen sora, színes ruhába öltözött asszonyok és félmeztelen gyerekek, egész nap a vásárlóra várva, aki jó esetben vesz tőlük három mangót. Az Afrikában mindenütt használatos, eldobált és szélfútta fekete nejlonzacskókkal borított, városszéli senki földje. Aztán kisebb falvak, buszmegálló nagyságú, vályogból rakott házakkal, kicsinyke mecsettel és nagy ritkán egy hasonlóan szerény keresztény imaházzal. Kecske, juh és tehéncsordák, amelyek az úton időnként hosszú percekre feltartják a forgalmat, emlékezetünkbe idézve, hogy valaha így lehetett ez az európai országutakon is. Homokos, szavannás vidék, bokrokkal és fűcsomókkal, lassan ritkuló növényzettel, ahogy észak, azaz a Szahara felé haladunk. Egzotikus vadállatokat viszont, ami gyermekkorunkban Afrikát jelentette, sehol sem látni: az orrszarvúk, oroszlánok, gepárdok és egyéb vadak a rezervátumba szorultak, de legalábbis messze elkerülik az utakat és az emberi civilizációt.

A nem domesztikált állatvilág egyedül a termeszvárakkal képviselteti magát. A több méter magas, homokszínű, kúpszerű építmények Bamakótól egészen a sivatagig elkísértek minket. A termesztéma veszélyes terep, ha az ember beleássa magát, akkor könnyen „hangyás”, azaz „termeszes” lesz tőle. Még a finom költő, a „Kék madár” szerzője, a Nobel-díjas Maurice Maeterlinck is belehabarodott a témába, tudományosnak szánt könyvet írt róla, ami miatt aztán plágiumvitába is keveredett egy dél-afrikai termeszkutatóval. Én kettejük peréről és a termeszek világáról olvastam el egy flamand szerző könyvét, s aztán az interneten merültem bele a témába. Amely leginkább a 20. század elején volt népszerű, amikor sokan hasonlóságot véltek – vagy akartak – felfedezni a termeszvár lélektelen, de tökéletes szervezettsége és a kommunizmus között. Sok százezer egyed él és dolgozik egyetlen termeszvárban olyan félelmetesen pontos szervezettségben, amely túltesz az embert legkeményebben kizsákmányoló rendszeren is, s kívülről nézvést végtelen robotnak látszik. Amit csak egyszer tör meg a „forradalom” (amire, úgy látszik, még a termeszeknek is szükségük van), amikor a fiatal, szárnyas egyedek kitörnek a régi várból, s egy látványos nászrepülés után új államot hoznak létre maguknak. Valahol a neten még azzal az adattal is találkoztam, hogy ha lemérnénk és összeadnánk a világon élő összes élőlény testsúlyát a pillangótól az elefántig, akkor ennek az irdatlan súlymennyiségnek a tíz százalékát a hangyák és termeszek tennék ki. Arról, hogy ezt a mérést miként lehetne végrehajtani, s ki bizonyítja be, hogy éppen tíz százalék a végeredménye, nem szólt a forrás. De e fejtegetéssel és általában a termeszvárak rendszerének megvitatásával nem jutottam messze, mert Tonó barátom elmondta, hogy kevés dologtól van fóbiája, de a termeszektől nagyon, s ha lehet, hanyagoljuk ezt a témát a jelenlétében.

Késő este érkeztünk meg Moptiba. Mopti a Niger és a Bani folyók öszszefolyásánál fekszik, s neve a helyi afrikai törzs nevén „gyülekezést” jelent. Az északon ki-kiújuló harcok, terrorcselekmények, tuareg lázadások miatt Bamakóból felfele utazva ez számít az utolsó biztonságos helynek Maliban. Ha kellően józanok és racionálisak vagyunk, akkor nyilván mi is Moptiban maradunk, onnan nézzük el a Niger folyó forgalmát, nem indulunk tovább Timbuktuba. De hát nekem a jelek szerint már sohasem nő be a fejem lágya, két harmincas útitársam, a közgazdászból nagyszerű politológussá váltott Tonó és a pszichológus diplomájával a városi biciklizést népszerűsítő Kriszta meg „bevállalós” fajták.

A fejlődő országokban való utazás egyik legnagyobb ajándéka, hogy az ember a modern civilizáció kényelmeitől és sallangjaitól mentesen látja az emberi társadalom szerveződésének meghatározó elemeit. Amíg nincs híd, vasút, autópálya, repülő, amíg a szárazföld tele van természeti akadályokkal és veszélyekkel, addig a folyó az élet tengelye, a lánc, amely felfűzi és összeköti a kisebb-nagyobb emberi településeket, „gyülekezéseket”. A Niger-parti kikötőben sok száz méteren keresztül sorakoznak a pirogának nevezett hosszú, keskeny csónakok. Ezekkel szállítják az állatokat, leginkább a fehér szőrű, kedves és barátságos, juhféle muttonokat, akiket mi eleinte – reménytelenül városi emberként – kecskéknek néztünk. Ugyancsak a pirogán utazik a kő, a benzineshordó, a zajos gyerekcsapat, a szigetekre épült Mopti teljes lakossága, a környező falvakból bejáró aktatáskás ember és a sok-sok, színes ruhába öltözött asszonyság. A rakparton és a kikötő melletti utcákban napközben nagy a forgalom, a boltokban és az utcakövekre terített vásznakon mindenféle portékát árulnak. Mali a világ egyik legszegényebb országa, de ez a piac kínálatán első pillanatra nem látszik, minden lehetséges eladható portéka felhalmozódik a poros és homokos kis utcákon. Igazat kell adnom Wiener György egykori képviselőtársamnak, aki szerint a legszegényebb kapitalizmusban is természetes az árubőség, míg a szocializmus legjobb formájában is vannak hiánycikkek. Malira ez sajnos úgy áll, hogy ha árubőség van is, a vevő hiánycikk. A városban idegent – turistát, európait, „fehér embert” – a szállodánkat leszámítva egyáltalán nem láttunk, úgy bonyolítottuk le a folyóra szállás előtti komissióinkat a zsúfolt óvárosban, hogy csak helyiekkel találkoztunk. Így a népművészeti cikkek, szobrok, faragások, szőttesek és maszkok árusai eleve reménytelenül várakoznak a turistabuszokkal teli, majdani jobb időkre. Felfedeztünk viszont egy franciás hangulatú „patissierre”-t iható kávéval és első osztályú süteményekkel.

Moptiban béreltük ki a csónakot, amellyel aztán a Nigeren felhajóztunk Timbuktu felé. A bérlet megkötésére egy irodában került sor. A csónakbérlésnek is megvan a maga rituáléja, megnézhettük az előző turisták útjáról készített fényképeket, az utazásszervező úriember pecsétes dokumentumait, valamint a neki a messzi Amerikából írt üdvözlőlapokat. Aztán megállapodtunk egy árban, ami elég magas volt, de az összeg nagyobbik részét kétségkívül az üzemanyag tette ki, ami az olajban szegény Maliban nagyjából ugyanannyiba kerül, mint nálunk. A csónakhoz járt egy háromfős személyzet is, egy „kapitány”, egy szakács és egy mindenes, aki leginkább a hajótestbe apró lyukakon befolyó vizet meregette ki nagy türelemmel. Vettünk vagy tizenöt palack ásványvizet, beültünk az árnyékot biztosító ponyva alá, aztán az ifjú kapitány bekapcsolta a motort, és a csónak elindult a Niger folyón. Két nap hajóút állt előttünk Afrika egyik legnagyobb folyóján, amely tíz országon halad át, összeköt különböző civilizációkat, s hajdan hatalmas és titokzatos afrikai birodalmak forgalmának fő ütőere volt.

A parton a végtelen szavanna húzódott gyérülő növényzettel, egzotikus madárvilággal, termeszvárakkal, legelésző állatokkal. Időnként kis falvakat láttunk, apró vályogkunyhókkal és ugyancsak vályogból épített, de szépen megformált kicsiny mecsettel. Mopti után egyre ritkult a forgalom a folyón, csónakunk láttán a gyerekek és a színes ruhába öltözött asszonyok kiszaladtak a partra, és vidáman integettek. Ahogy esteledett, észrevettük, hogy a folyó menti falvakba nincs bevezetve az áram, a pár tucat felnőttből és rengeteg gyerekből álló lakosság egyetlen, generátorról működő tévé körül gyülekezett, amelynek kékes fénye úgy vonzotta a kíváncsi tekinteteket, mint a gyertyafény a rovarokat. Néhányszor ki is kötöttünk egy-egy faluban, de hamar rájöttünk, hogy ennek nincs kitalálva az intelligens módja. Ahogy Kriszta bölcsen megjegyezte, nem jöttünk rá, hogyan lehet nem „gazdag fehér ember” módjára meglátogatni ezeket a kis bennszülött falvakat. Amikor kikötöttünk, körénk sereglettek a félmeztelen gyerekek és az asszonyok, s akárhova léptünk, csoportosan ott nyüzsögtek körülöttünk. Az asszonyok pénzt kértek, bár nem túl követelődző módon, a gyerekek leginkább azt, hogy fogjunk kezet velük és fényképezzük le őket. A három fekete kísérőnk udvariasan terelgetett minket, de hát néhány kis sikátoron kívül semmilyen látnivaló sincs e szegényes falvacskákban, a mecsetbe meg nem muszlimok nem léphetnek be. Így néhány perc múlva rá kellett jönnünk, hogy tökéletesen feleslegesek vagyunk a faluban, zavarnak a körénk csoportosuló szegény gyerekek, de ezt nem merjük kimutatni, s ettől még nagyobb zavarban vagyunk. Egyik helyen, miután mobiltelefonunkkal szorgalmasan lefényképeztük a fekete aprónépet és megmutattuk nekik a képüket, a bennszülött gyerekek is lefényképeztek minket a maguk mobiljával, és nevetve ők is megmutatták nekünk a rólunk készült felvételt. Ez kétségkívül oldotta a zavarunkat, noha a mobiltelefonon kívül túl sok vagyontárgyuk nem lehetett. Ekkor tudatosodott bennünk, amit addig is éreztünk, hogy Maliban kiváló a mobillefedettség, ez a szolgáltatás az egyetlen, amely hibátlanul működik az országban, s eljut oda is, ahol nincs áram, járható út, közszolgáltatás és orvosi ellátás.

Este hatkor leszállt a szürkület. Kikötöttünk egy homokos, cserjés parton, és kísérőink felverték a nagy semmi közepén a sátrainkat. Egyet nekem, egyet Tonóéknak. Majd elsétáltunk a közeli, tizenöt-húsz házacskából álló kis faluba. Itt is körülvettek minket a gyerekek, itt is lefényképeztük őket, egy férfi megmutatta a portáját, s megjelent az idős, barátságos falufőnök is. Majd egy térre vezettek minket, ahol egy asszony feküdt valami földre terített rongyon. Nagyon beteg, panaszolta a falufőnök. Mi Tonóval felajánlottuk, hogy a csomagjainkban keresünk neki valamilyen gyógyszert. Ez végül két Aszpirin Plusz lett a hátizsákomból, amit amúgy hosszabb repülőutakon veszek be, hogy ne dagadjon meg a lábam. Másnap reggel elmondtuk egymásnak, hogy éjjel mindkettőnkben ugyanaz a rémes gondolat motoszkált: ha az asszony meghal, vagy állapota válságosra fordul, akkor a falusiak azt hiszik, gonosz idegenként mi mérgeztük meg a szerünkkel. S agyonvernek, vagy felgyújtanak boszorkányként minket ott a semmi partján, ahol két papírvékony és átlátszó sátorszövet mögött feküdtünk az afrikai éjszakában. Akkor és ott ez elég reális eshetőségnek tetszett. A faluból visszasétálva egyébként percek alatt bemenekültünk a szúnyoghálóként is funkcionáló sátrakba, mert ahogy sötét lett, moszkitók tömege támadt ránk. S mivel az Afrikába utazót az ismerősök, az internetes és útikönyves tanácsadók mindenféle baljós figyelmeztetéssel ellátják, tudtuk, hogy Mali az egyik leginkább maláriafertőzött területe a világnak. S hozzájöhet még a dengeláz, ami ellen nincs is gyógyszer. Így a moszkitók elől menekülve befeküdtünk a sátorba délután hatkor, s a mobilomra felvett Beatles-albumot hallgattuk, amíg valahogy el nem álmosodtunk. Kísérőink a csónakon aludtak. Maliban a gyerekek tizenhat százaléka meghal ötéves kora előtt, nagy többségük maláriában. A többiek viszont védettséget szereznek a betegség ellen. Fiatal kísérőink a csónakon a szerencsés túlélők közé tartoztak, ők nem féltek úgy a moszkitóktól, mint mi a malária okán, csak csapkodták őket szorgalmasan, mint a magyarok a szúnyogokat a Balatonnál. Úgy mondják, a globális felmelegedés és a migráció nyomán néhány évtized múlva Magyarországra is visszatérhet a malária: de addigra talán lesz védőoltás ellene.

Hajnalban keltünk a felkelő Nappal, a vöröslő ég alatt, a homokos Niger-parton. Elmúlt az éjszaka, eltűntek a szúnyogok, nem támadtak meg minket sem vadállatok, sem termeszek, sem Aszpirinnal gyilkoló fehérekre vagy simán a pénzükre vadászó bennszülöttek. A homokos, szavannás táj békésen ébredezett körülöttünk. Csónakba szálltunk, reggelit kaptunk a szakácsunktól – az előző este főzött sült banán-sült krumpli kompozíciója fantasztikus volt –, és elindultunk tovább a folyón a legendás Timbuktu felé. Hamarosan elértük a Niger egyik nevezetes belső deltáját, a Debo-tavat, ahol a folyó rengeteg ágra szakadva öleli körül a kisebb szigeteket és zátonyokat. Madarak légiói repkedtek a víz felett, halakra vadásztak, akárcsak vékony pirogájaikon a helyi halászok, akik átintegettek nekünk a vízen. Idilli volt a kép, talán túlságosan is. Bármilyen szép egy utazás a Niger folyón, bármennyire időtlen élmény csónakból elnézni az afrikai tájat, egy idő után unalmas tud lenni. Bocsánat érte. Talán ha hosszabb időm lett volna a Nigerre, ha nem akarok mielőbb eljutni Timbuktuba, s alig néhány nappal később vissza a brüsszeli irodámba a számítógépekhez és az ügyekhez, akkor másképp utazom a folyón. Sikerül nemcsak egy csónakban, hanem magamban is utaznom, kifelé a zaklatott civilizációs világból, közeledve egy nyugodtabb, természet közeli létformához. De ennek még nem jött el az ideje, még „aktív hülye” vagyok, nem passzívan szemlélődő fajta. A sátorban töltött, álmatlan és kényelmetlen éjszaka után el-elaludtunk a fedélzeten, s amikor felébredtünk, ugyanazt a végtelen vizet és a ritkás, lassan sivatagba forduló tájat láttuk magunk körül, mint előző nap. Így nem bántuk meg, hogy csak két napra béreltük ki a csónakot azzal, hogy alkonyatkor kikötünk Niafunkéban, s onnan egy bérelt autóval még aznap este Timbuktuba érünk. A „normál út” három nap, két sátoros éjszakával a folyóparton.

Niafunké szegény, elmaradott város a végtelen sivatag déli szélén. Legnagyobb nevezetessége, hogy itt élt kisgyermek korában Ali Farka Touré énekes és gitáros, aki egyedi tehetséggel ötvözte az afrikai népzenét és az amerikai bluest. E mélyszegény világvégéről indulva nemzetközi hírű zenész lett, Grammy-díjakat kapott, fellépett a világ nagy színpadain, és megannyi filmhez kölcsönözte dalait. Bamako és Mopti között az autóban a sofőrünk jóvoltából mi is végighallgathattuk úgyszólván az egész életművét. Ali Farka Touré nem mellékesen hatvanöt éves korában hazaköltözött Niafunkébe, s polgármesterré választatta magát az Isten háta mögötti kisvárosban. Saját, a nagyvilágban megkeresett pénzéből utat és szennyvízcsatornát épített, s egy nagy generátort, amely áramot szolgáltat az elektromosságtól addig elzárt városnak. Egészen jókais történet a sikeres külvilágból a honi ugarra visszatérő „self made man”-ről. A 21. századi Magyarországon a polgármesterekről és közpénzekről már másféle sztorik jutnak eszünkbe. De Ali Farkának nem volt ideje sem kiteljesítenie művét, sem csalódnia a hazatérésben, mert két esztendővel később rákban meghalt. Városára így a világhíre és a drága üzemanyaggal generált árammal működő, gyéren pislákoló lámpák félhomályos derengése maradt.

Egy grundszerű partszakaszon szálltunk ki a csónakból, besétáltunk a néhány háznyira levő központba, s megpróbáltunk fuvart keresni Timbuktuba. Ez nem ment könnyen, Tonó minden meggyőző erejét és kiváló franciatudását bedobta a cél érdekében. Végül este nyolc felé, a vaksötétben egy idősebb férfi beszállt egy terepjáróba, s nekiindult velünk a sivatagnak. Nem tudtunk róla semmit, még a nevét sem, nem is sejtettük, melyik irányban van Timbuktu, meg kellett bíznunk a pár perce megismert közvetítő szavában és a szerencsénkben. Kijelölt út nem volt, a terepjáró a homokban hajtott, s időnként elhaladtunk egy-egy lerobbant autó mellett. Négyórás utunk alatt egyetlen szembejövő autót leszámítva semmilyen forgalommal sem találkoztunk, csak defektes járművekkel és két kisebb településsel. Én ültem elöl a sofőr mellett, s végig azon zakatolt az agyam, mi történik, ha a mi autónk is lerobban, s ott maradunk a sivatag közepén. Telihold volt, ragyogtak a csillagok az égen, de mesterséges, ember közelségét jelentő fényeket nem láttunk a sivatagban. Nem féltem igazán, Tonóék még kevésbé, inkább valami furcsa kíváncsiság motoszkált bennem, hogyan is történnek meg a valóságban azok a dolgok, amelyektől az egzotikus országokban utazók mindig tartanak. De azért imádkoztam is magamban, hogy épségben célba érjünk, ami nem volt éppen korrekt kérés Istenhez, hiszen annyi dolga lenne önhibájukon kívül bajba jutott emberekkel, én meg szinte kerestem magamnak és fiatal barátaimnak a veszélyt. Egy idő után a motor leállt. Emberünk nagy nehezen újraindította, majd a terepjáró tüdőbajos, traktorszerű köhögéssel és brummogással tovább falta a kilométereket a sivatagon át Timbuktuba. Éjfél felé először az ég lett világosabb valahol messze egy kisebb foltban, aztán a folt nagyobbodni kezdett, s a végtelen sötétből kibontakoztak a sivatagi oázisváros fényei. Lassabban és kalandosabban, mint akik a ritka repülőjárattal jönnek, de sokkal gyorsabban és biztonságosabban, mint a hajdani felfedezők, megérkeztünk Timbuktuba. Bár egy felmérés szerint a britek egyharmada ma is úgy hiszi, hogy Timbuktu nincs is, létezése csak legenda, s a város nevéhez leggyakrabban a „világ vége”, vagy az „út vége” kifejezéseket ragasztják, velünk egy létező városban futott be el-elfúló hörgésével a terepjáró. A négyórás éjszakai sivatagi autózás után Timbuktu ritkás és halvány utcai lámpái reményt és biztonságot sugalltak.

A város a történelembe mesés kincsei és híres egyeteme révén vonult be. A sivatagi karavánutaknak és a Niger folyónak köszönhetően itt bonyolódott az Afrika északi és nyugati része közti kereskedelem, amelyben a só, az arany, az elefántcsont és a rabszolga volt a legértékesebb árucikk. S a 12. században itt nyílt meg a világ egyik első egyeteme, amelynek szellemisége az egész arab világra kisugárzott. Olyannyira, hogy amikor a 16. században a marokkói birodalom elfoglalta Timbuktut, az itteni tudósokat vagy meggyilkolták, vagy a Marokkó szellemi központjának számító Marrakesbe vitték, saját „kultúrfölényüket” erősítendő. Bár a város régi fénye a marokkói, majd francia hódítással megkopott, s első ránézésre valóban vidékies, jelentéktelen település lett, ma is a kereskedelem és a szellem köré szerveződik az élete. A főutcán és a rá merőleges utcákon egész nap piac működik, rengeteg árus kínál a gyér számú vásárlónak tyúkot és tojást, zöldséget és gyümölcsöt, háztartási eszközöket és színesre festett ruhaféléket, legyekkel borított húscafatokat és mobiltelefonokat. Mint az úgynevezett Harmadik Világban általában, itt is azon csodálkozik az ember, hogyan tud egy viszonylag kis település ennyi boltot és ennyi árust eltartani, ki veszi meg a fél várost elfoglaló tömérdek portékát?

Néhány nappal a nagy iszlám ünnep, a Nyugat-Afrikában tabaskinak nevezett áldozat ünnepe előtt jutottunk el Timbuktuba. Ilyenkor mindenki, aki megteheti, legalább egy állatot feláldoz, s ezért az állandó piac végén, nagyobbrészt már a sivatag homokján hatalmas alkalmi állatvásárt tartottak. A barna és kék leplekbe öltözött sivatagi emberek szertartásos alkuja, a sok ezer állat hullámszerű, szinte ritmikus mozgása, a mindenütt szitáló homok és az ünnepre készülődés hangulata egyetlen kábító látomássá olvadt össze bennem. Az áldozat ünnepe egyébként minden vallástörténeti fejtegetésnél jobban igazolja az úgynevezett ábrahámi vallások közös eredetét. A tabaski, arab nevén az Eid al-Adha a ramadán után az iszlám második legnagyobb ünnepe. Arra a Bibliában és annak nyomán a Koránban is kiemelt szerepet játszó történetre emlékeztet, amikor Ibrahim – azaz Ábrahám – fel akarta áldozni elsőszülött fiát Istennek, de az meghagyta a fiú életét, s helyette elfogadott egy állatáldozatot. Figyelemre méltó különbség azonban, hogy amíg a zsidó-keresztény tanítás szerint Izsák lett volna a feláldozott fiú, addig az iszlám szerint Iszmail, az arab népek ősatyja. Valóban ő volt az elsőszülött fiú, de mivel Ábrahám egy egyiptomi rabszolganőtől nemzette, a zsidó törvények szerint törvénytelennek számított. De akármelyik fiú menekült is meg a feláldozástól, mindhárom világvallás számára Ábrahám-Ibrahim nevéhez fűződik az egyistenhit megteremtése és az emberáldozat elvetése. Jótét lelkek ezért gondolják azt, hogy a közös ábrahámi eredet hangsúlyozása enyhítheti a mai utódok közti gyűlölködést mindenütt, ahol e három világvallás hívei egymás mellett élnek. De sajnos az olaj, a fegyver, a gazdasági és stratégiai érdek is belejátszik az ilyen konfliktusokba.

Az állatvásár mellett kínálják portékáikat azok az árusok, akik szintén a sivatagból szállítják a városba javaikat. Timbuktut nem utolsósorban a sókereskedelem tette naggyá, s a piac földre terített vásznán ma is a sivatagból tevekaravánokkal (vagy teherautókkal) érkező sót árulják. A sóbányák, ahol a sót ma is rendkívül nehéz körülmények között vájják ki a munkások, mintegy hétszáz kilométerre vannak Timbuktuból. A szállítás a tuaregek monopóliuma, s aki valódi túlélőtúrára vágyik, az befizethet egy ilyen tevekaravánhoz, gyalog kísérve a hatalmas sótömböket cipelő állatokat a jó kéthetes sivatagi út során. A napi tizennégy-tizenöt órás gyaloglás közben nem gondolhatja meg magát, egyedül nincs esélye visszatérni a kiindulópontra. Mi túlélőtúra helyett csak néhány kisebb kockányi sót vettünk a piacon. A nagyjából fél cigarettásdoboznyi sókocka áttetsző, fehéres derengésű kristály, íze markánsabban sós, mint ahogy mi Európában megszoktuk.

Ahogy a só a hús tartósításának, úgy a tűzifa az étel elkészítésének elengedhetetlen kelléke. Ezt is a vásárnak a sivatag felé eső, nomád részén árulják a sivatagból jövő emberek. A tűzifának valót a tuaregek helyi nyelven „bellának” nevezett rabszolgái, egy fekete törzs örökös rabságba vetett tagjai vágják ki és dolgozzák fel. Nehéz sorsukon az sem sokat változtatott, hogy a törvény betűje szerint elvben már megszűnt a rabszolgaság Maliban. Ott kuporognak a kupacokba gyűjtött, vékony tűzifa mellett, amelyek haszna gazdáikat illeti majd. Különös dolog élőben kvázi rabszolgákat látni, de persze abba sem kellemes belegondolni, hogy a magyarországi „csicskáztatás” áldozatai sem sokkal szabadabbak e szerencsétlen „belláknál”.

Lelkes környezetvédőként azt kezdtem magyarázni fiatal és kedves alkalmi barátunknak, egy timbuktui diáknak, hogy a sivatag szélén növő, gyér bokrok és fácskák kivágásával hosszabb távon saját létfeltételeiket pusztítják el. A srác egyből rávágta a „desertification”, azaz az elsivatagosodás szót, mint mondta, a hatóságok természetesen tisztában vannak a környezeti károkkal, tiltják is a fák kivágását, amit ezért éjszakánként végeznek a bellák, a tuaregek felügyelete alatt. A fiú egyébként úgy csapódott mellénk az utcán, s először afféle turistákat zaklató baksisvadásznak néztük. De jól beszélt franciául, viszonylag angolul is, s önzetlenül segített nekünk két napon át, még Kriszta körülményes piaci alkudozásaiban is végtelen türelemmel közreműködött. Sőt hazaérkezésünk után mobiltelefonjáról felhívta Tonót, hogy épségben megérkeztünk-e, pedig a távolsági hívás bizonyosan többe került neki, mint a szerény ajándék, amellyel mi elbúcsúztunk tőle. Fekete volt, mint Mali legtöbb lakója. S miközben mindenről kimért óvatossággal és felnőttes komolysággal beszélt, egyetlenegyszer ő is tett egy negatív megjegyzést: a tuaregekre.

A város közepén egy több emeletes, beton vásárcsarnok is emelkedik. Tetejéről pompás panoráma nyílik az egy-két szintes házak alkotta sikátorokra, és a város szélén túl a sivatag homokdűnéire. A népszerű és mindig zsúfolt csarnok némi védelmet nyújt a széllel szitálva érkező homok ellen, amely Timbuktu utcán mindent – úttestet, embert, bolti portékát – belep. De ami kényelmes a helyieknek, az ellentétes a műemlékvédelem elvont elveivel. Bár az egész város pályázott az UNESCO Világörökség címére, ezt a címet mégsem nyerhette el a település az elmúlt évtizedekben felhúzott új – beton és kő – épületek miatt. Világörökségnek így csak a mecsetek és mauzóleumok számítanak. A fundamentalista örökségvédelem szempontjából talán helyesebb lenne, ha a városban ma is kizárólag vályogból emelt épületek állnának, de hát Timbuktu élő település, tartományi székhely, ahol jelen kell lennie a modern civilizáció alapvető kellékeinek is. A tartomány egyébként közel 500 ezer négyzetkilométer, alig kisebb, mint Franciaország, de csak 700 ezren lakják. Nekünk, magyaroknak – és a Habsburg Birodalomnak – sohasem voltak gyarmataink, így nehéz elképzelnünk, hogyan tudott néhány ezer vagy legjobb esetben tízezer európai meghódítani saját anyaországánál sokkal nagyobb területeket megfelelő út, infrastruktúra, sőt pontos térképek nélkül. Az első „modern” épület egyébként a francia garnizon, a laktanya, amelyben ma a mali hadsereg katonái állomásoznak. (A város körül üres benzineshordókból kialakított ellenőrző pontokat is fenntartanak, de a már említett támadást és túszszedést nem tudták megakadályozni.) A laktanya melletti járdát lezárták a járókelők elől, nekünk is át kellett mennünk a másik oldalra. Ott emelkedik egy homokkal borított, sivár körtér közepén az afrikai városok elengedhetetlen kelléke, a függetlenségi emlékmű. Kisgyerek, de újságolvasó kisgyerek voltam a hatvanas évek elején, amikor hetente vált függetlenné egy-egy újabb afrikai ország, s a Népszabadság lehozta a vázlatos térképüket, új nevüket, s a Világatlasz új kiadásában hamarosan megjelent a színes zászlajuk is. Fél évszázad telt el azóta, de az „Afrika ébredéséhez” fűződő akkori reményekből kevés valósult meg.

A régi egyetemből, amely okán az iszlám világban egyfajta Athénként, a szellemi élet fővárosaként tekintettek Timbuktura, csak a Sankore mecset maradt meg. Ez a vályogból tapasztott, tüskés gúla formájú épületegyüttes Le Corbusier-t, a modern építészet talán legnagyobb mesterét is lenyűgözte. Alacsony vályogházakkal körülvett nagy, homokos tér szélén emelkedik magányosan és titokzatosan, nehéz elképzelni, hogy a középkorban a 25 ezret is elérte a mecsetben és körülötte élő, tanuló, nyüzsgő diákok száma. A mecset mellett épült fel a dél-afrikai kormány ajándékaként az a modern könyvtár, amelyben a középkorból fennmaradt kéziratok szakszerű tárolását oldották meg. Timbuktu ma is tele van kisebb-nagyobb könyvtárakkal, mintegy hatvan nyilvános és magángyűjteményben őrzik a városban fennmaradt legalább 700 ezer kéziratot. Mi is bementünk néhány magánarchívumba, ahol igen egyszerű tárlókban, nemegyszer törött üveg mögött sorakoznak a nagyobbrészt 16. század előtti, gyönyörűen kalligrafált kéziratok. Timbuktu tudósai több tudományosan igazolt csillagászati felfedezést tettek, de a legenda szerint itt alkották meg a nulla fogalmát is, amit a matematikusok a hinduknak tulajdonítanak. A könyvtárak, kis házi archívumok mellett érdemes meglátogatni a Timbuktuba elsőként elérkező európai utazók egykori otthonait is. A már említett René Caillé lakóhelye mellett a legismertebb Heinrich Barth német kultúrantropológus háza. Barth 1853-ban érkezett Timbuktuba, egy ottani muszlim vezető vendégbarátságát élvezte, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Ahmed al-Bakkai fatvával fenyegette meg a Barth elrablását vagy meggyilkolását tervező törzsfőnököt. Heinrich Barth – Kriszta tanult is róla a bölcsészkaron – igazi 19. századi polihisztor lehetett. Több európai mellett számos afrikai nyelvet megtanult, szótárakat szerkesztett európaiak számára addig ismeretlen nyelvekből, térképeket és nagyszerű rajzokat készített, s nem mellékesen átkelt a Szahara sivatagján, egyedüli túlélőjeként egy tudósokból álló expedíciónak. Állítólag azt is tervezte, hogy megszervezi az afrikaiak ellenállását az európai gyarmatosítókkal szemben. Európába visszatérve kevés elismerést kapott, a diplomákra és akadémiai szereplésekre épülő tudományos hierarchia nem fogadta el valós teljesítményként az ősi afrikai kultúrákról szóló beszámolóját. Az eredeti ház, amelyben lakott, régen összedőlt, de a helyén épült újat a helyiek minden skrupulus nélkül Barth házaként népszerűsítik. Valahol igazuk is van, ahol vályogból építkeznek, ott a ház anyagi elemei folyamatosan cserélődnek, de ez sem változtat azon, hogy a ház formája, helye és „lelke” változatlan. Ez Heinrich Barth háza, ahol – amelynek a helyén – több mint egy évig élt és tanulmányozta letűnt afrikai birodalmak szellemi hagyatékát.

A francia hódítók negyven évvel Barth után érkeztek, és 1893-ban győzték le a várost védő tuaregeket. Timbuktu keresztény temetőjének előcsarnokában kis múzeum emlékeztet erre a csatára. E múzeum, a temető közepén épségben fennmaradt francia katonai emlékmű s az egykori „felfedezők” otthonainak kultusza azt mutatja, hogy a mai Mali Köztársaság nem tagadja meg egykori gyarmati múltját, nem táplál ellenséges érzelmeket az egykori gyarmatosítókkal szemben. Ezt helyi ismerőseink úgy magyarázták – s nyilván ez a hivatalos ideológia –, hogy a „Mali” névvel az ország túllépett az etnikai megosztottság korszakán. Az itt élő népek hosszú évszázadok alatt különböző birodalmak alattvalói voltak, a francia időkben Francia Szudánnak hívták az országot, függetlenségét pedig Szudáni Köztársaság néven nyerte el 1960-ban. A Szenegállal való rövid államszövetség felbomlása után lett Mali Köztársaság, s ez a név az itt élő sokféle nép békés együttélését és az idegen nemzetekkel való barátságát jelképezi. Amennyire tapasztaltuk, ez alól a tuaregek a kivételek. A tuaregeket a többiek ritka kegyetlen népnek tartják, s elég sok adat támasztja alá, hogy a sivatagi berberekhez tartozó tuaregek valóban nem tartják meg adott szavukat, számtalan velük szerződő embert kiraboltak és meggyilkoltak az évszázadok során. Észak-Maliban gyakran ismétlődnek a tuareg felkelések, a legutóbbi 2007-ben rázta meg Timbuktut és környékét, s nem lehetetlen, hogy az ottjártunk után történt turistagyilkosságot és emberrablásokat is a tuaregek szervezték. Akárkivel beszélgettünk Maliban (több mint harminc népcsoport lakja), mindannyian mély ellenszenvvel beszéltek a tuaregekről, s Tonóék egyetlen „kapcsolatfelvétele” velük egy meghiúsult tevegelés erejéig sem volt túl biztató. Fekete népcsoportokhoz tartozó timbuktui ismerőseink is óvtak tőlük. Másfelől az is igaz, hogy a tueregek a saját nyelvükön egyszerűen „szabadnak” hívják magukat, s eszerint élnek, ellenségnek tekintve minden idegen rendszert, amit mások rájuk akarnak erőltetni.

A keresztény temető többnyire elhanyagolt sírjaiban francia katonák és gyarmati tisztviselők nyugszanak. Az egykori gyarmatok keresztény temetői a függetlenné vált országokban a múlt sajátos rezervátumai. Amikor a halottakat ide temették, Timbuktuban még a franciák uralkodtak, a közeli garnizonban a gall birodalom katonái szolgáltak, s a városi elitet is a francia tisztviselők és a franciául beszélő helyi gazdagok alkották. Ma zárva a temető, az egyetlen bejárata a múzeumon keresztül vezet, az idevetődő turistákat leszámítva senki sem látogatja, s kívülről semmilyen tábla vagy jel sem utal a létezésére. A hatvanhét éves francia gyarmati uralomnak e temetőn kívül nem sok nyoma maradt a városban – leszámítva a francia nyelvet, amelyet a világnak ezen a szegletén ma sem szorított ki az angol. A romos, düledező francia sírokkal éles ellentétben két második világháborús angol tengerész szépen rendben tartott nyughelye a brit hadisírgondozás világméretű precizitását dicséri. Hajójukat Nyugat-Afrika partjainál süllyesztették el, s hadifogolyként hurcolták őket Timbuktuba, ahol a nácikkal együttműködő Vichy-kormány hatóságai kormányoztak a náci időkben. Rajtuk kívül még ötvenkét angol tengerészt őriztek itt, de ők túlélték a fogságot, és hazamehettek Nagy-Britanniába. A mi P. Howardunk, Rejtő Jenő viszont sohasem jutott el Timbuktuba, pedig a város nevét a magyarok jelentős része az ő légiós regényeiből ismeri. P. Howard nagyszerűen tudott írni a sivatag forró pokláról, de Rejtő Jenő az orosz front jégpoklában halt meg magyar zsidó munkaszolgálatosként.

A hétköznapi Timbuktu hétköznapi csodáját a kis sikátorok és a vályogházak adják. Európában és a világ fejlettebb részén már régen elvált egymástól a falusi és városi életforma, de Timbuktuban még természetes, hogy a sok száz éves kéziratokat őrző könyvtár kapuja előtt juhnyájba ütközzünk. Minden utcában akad egy felfalazott kemence, melynek formája leginkább a régi Budapest kúpszerű, egyszemélyes beton óvóhelyeire emlékeztet. A kemence ahhoz a házhoz tartozik, amely előtt áll, s a ház asszonyai reggelente ebben sütik meg az aznapi lepényt maguknak és méltányos áron a szomszédoknak. Több helyen új ház épül a régi helyén, s a napon szárítják a faidomokkal kirakott nedves vályogtéglákat, egészen úgy, mint nem olyan rég még a magyar falvakban is. A sikátorok mélyén számos kis műhely működik, mely a környék lakóinak igényeit szolgálja ki. Az egyik apró szabóműhelyben a mester éppen egy szép, világoskék női ruhára varrta rá az ezüstös díszítéseket. Öreg, de megbízható Singer varrógépe és a friss, de azért muszlim módra szolid divatplakátjai mellől mosolyogva mesélte, hogy a ruha esküvőre készül, nagyon szépnek kell lennie.

Mint az iszlám világban általában, Timbuktuban is rengeteg a fodrászat, s a kis műhelyek egyben a környék társasági életének központjai. Macskabarátoknak nyilván gyűlöletes, de tény, hogy Timbuktu sok nevezetessége közül az egyik a villanyvezetékeken lógó, kiszáradt macskabőr. A fiatal fiúk egészen a mi egérfogónkhoz hasonlatos csapdát állítanak a macskának, s amikor a szegény jószágot elkapják, megölik és megnyúzzák, de úgy, hogy a feje a bőrön marad. A macskahúst megsütik, és kis ünnepséget csapva megeszik. A macskabőrt pedig vadásztrófeaként, dalolva és táncolva mutatják meg a szomszédoknak, s aztán az ünnep emlékére kiakasztják az utcára. Régen a fák ágaira, az áram bevezetése óta már a villanyvezetékekre. Bár az iszlám szerint a macska tisztátalan állat, tilos megenni, a régi sivatagi hagyományok ez esetben erősebbek a vallási parancsnál. Egyik este láttuk is, amint az utcán egy fiatal srác egy elfogott macskát mutatott fel diadalmasan a társainak. Bár csak néhány pillanatig néztem oda, azonnal észrevettem, hogy a fiú egészen másképp fogja az állatot, mint ahogy mi veszünk kézbe egy „cicát”. Olyan fogással tartotta a kezében, mint egy háziasszony a levágásra szánt csirkét, vagy nyulat: semmi illúziónk sem lehetett a szerencsétlen macska sorsáról.

Jártunk egy kis Korán-iskolában, ahol egy fiatal tanítónő magyarázta a szent szöveget, s a gyerekek hangosan szótagolva ismételték a kiválasztott mondatokat. Az iskola koedukált volt, s a tanítónő fejkendőjét leszámítva teljesen „modern”, azaz a mi világunkba illő ruhát viselt. A vallási türelmetlenséget egyedül abban éreztük, hogy a nem muszlimok nem látogathatják meg belülről a világhíres vályogmecseteket. Bár ottlétünk alatt ezek amúgy is zárva voltak. Legjellegzetesebb vonásaik, a fagerendákkal átszúrt, homokszínű gúlák, a lekerekített sarkú kubusok, felfalazások, oválisan ívelt nyílások, a falba vájt, meredek lépcsők kívülről is jól tanulmányozhatók.

Timbuktu a gyönyörűséges kapuk városa is. Sok ódon, amúgy szegényes homlokzatú vályogház bejáratát szépséges kapu őrzi, a finoman mintázott fán megannyi fémdíszítés és az elengedhetetlen kopogtató dicsekszik a lakók ízlésével és gazdagságával. Mivel a ház és maga a családi élet szigorúan zárt az idegenek elől, csak a kapu és a rácsos ablakok díszes formáival tudják a mögöttük élők a külvilág tudtára adni jólétüket és a szépre való nyitottságukat. Sok kaput egyébként nem a házhoz készítettek, tulajdonosaik máshonnan szállíttatták ide, egyfajta státusszimbólumként. A sikátorok mélyén egy viszonylag gazdagabb otthonba azért bejutottunk. A süppedő szőnyegek, a hivalkodóan díszes bútorok és gazdag díszítések nagyon hasonlítottak ahhoz, amit a Közel-Keleten, középosztálybeli arab környezetben láthatunk. Jó volt csavarogni a belváros szűk utcácskáin, bár a homok, a sár és az állati trágya minduntalan eszünkbe juttatta, hogy itt a „belváros” szónak kissé más a jelentése, mint otthon Európában.

A modern Timbuktuért nem szoktak lelkesedni a látogatók. Bennem mégis megmaradt a líceum mint a város jövőjének reménye és jelképe. Ha egyeteme már régen nincs is a városnak, van egy nagy középiskolája, francia módi szerinti líceuma. A déli tanítási szünet kezdetén a nemzetközi tizenéves divat szerint öltözött, jókedvű lányok és fiúk lepték el az utcát, délután pedig láthattuk, hogy a tornaórát a líceum hátsó kerítése mögött, a sivatag homokdűnéi között tartják. A tornaóra amúgy elég katonásnak tűnt, s a lányok is ott tornáztak a szabadban, ami az iszlám szigorúbb értelmezése szerint bizonyosan nem helyes. De a homokdűnék nagyon illettek egy timbuktui tornaórához. A sivatag része a városnak, az emberek kijárnak tornázni, ünnepelni, szemlélődni és meditálni a homoktengerbe, amelyen át őseik megérkeztek egyszer oda, amely számukra már otthon, s nem az „út vége”. Ahogy a környéken született Ali Farka Touré mondta, a helyieknek Timbuktu nem a vége, hanem a közepe a világnak.

Néhány éve Marrakesben jártam, amit akkor az út végének éreztem, hiszen, ahogy a Mozgóban megjelent esszémben írtam, ott kezdődik a „Szaharán átvezető félelmetes és veszedelmes útvonal a legendás Timbuktuba, Mali és Nigez oázisvárosaiba, le a Fekete-Afrika szívébe”. Marrakesben állítólag ma is van egy közlekedési tábla, mely szerint Timbuktu ötven nap járóföldre van tevekaravánnal. Akkori fiatal útitársaim úgy tervezték, hogy a rákövetkező évben visszamennek Marrakesbe, bérelnek egy terepjárót, és két hét alatt levezetnek Timbuktuba. Kedvesen úgy tettek, mintha engem is hívnának, de én biztos voltam benne, hogy egy ilyen kéthetes sivatagi autóútra már nem vállalkoznék. Akkor még kezdetén voltam a világjárásnak, nem pörögtem rá annyira, mint most, s eszembe sem jutott, hogy egyszer majd eljutok Timbuktuba, ha nem is északról, hanem délről, Bamakóból.

Kapcsolódó írások:

1. Hegyi Gyula: Örök Perzsia, változó Irán A repülés rutinja sokat levon a kaland élményéből, de Teheránba...
2. Hegyi Gyula: Mongol táj Az új, kapitalista Mongólia egyik üzletorientált látványossága Dzsingisz kán hatalmas,...
3. Hegyi Gyula: Örök Flandria Diest húszezer lakosú flamand városka Leuventől nyugatra. Kevés Belgiumba járó...
4. Hegyi Gyula: Hétköznapi India Gyermekkorom óta számtalanszor hallottam, hogy az indiai városok utcáin háborítatlanul...
5. Hegyi Gyula: Az élhető iszlám Hegyi Gyula Az élhető iszlám Második marokkói utam előtt,...