Berlin, 2012. március 18.

Az elmúlt héten Havannában négyszer is Hemingwayhez hasonlítottak, mégpedig kizárólag hajam és szakállam színe és formája okán, anélkül, hogy egy soromat is olvashatták volna. Noha kellőképpen meghatódtam, tudnom kellett, hogy a hízelkedő gesztus csak része az ottani rítusnak, amely rendszerint „Hola!” megszólítással kezdődik, és a koldulás valamely jól-rosszul leplezett formájában csúcsosodik ki. Vagyis, Mr. Hemingway, üljön csak fel 1952-es évjáratú Ford kocsimra, motoros triciklimre vagy lovas fogatomra, s elviszem egy olyan fesztiválra, amilyet még sose látott. Az egészért mindössze öt pesót kérek, igaz, nem abból a fajtából, amelyet a köznép húz fizetés gyanánt, hanem a beváltóhelyeken euróért, frankért vagy kanadai dollárért beszerezhető bankjegyeket, amelyekből az egyes címletű huszonöt közönséges pesót ér. Pontosabban egyáltalán nem ér annyit, mert komolyabb vendéglátó-ipari egységekben vagy közértekben kizárólag a „convertible” számít fizetőeszköznek. Szerényebb, azaz jármű nélküli kérelmezők esetleg szívesen meghívatják magukat a külföldivel egy koktélra vagy készségesen, prezentálják neki ebéd fejében a város legkiválóbb zenés éttermét, amelyből egyedül a tengerhez vezető főutcán tucatnyi akad, feltűnően hasonló étlapokkal és „kemény” pesóban megadott árakkal. Jóval szerényebbek azok a rosszul öltözött aggastyánok, akik a 20 centavos kommunista pártlapot, a Granmát vagy az ifjabbaknak szánt Juventud Rebeldét kínálják egy (jó) pesóért, és nem akad versenytársuk a piacon, mert ezen újságokat standokon nem árulják. Végül vannak, akik egyszerűen azzal az indoklással kéregetnek, hogy éhesek. És akkor még nem szóltam a szintén „convertible” alapú szerelmi szolgáltatásokról, amelyekkel a mesztic vagy mulatt szépségek vonják bűvkörükbe a karib-tengeri hétvégi kalandok kedvelőit.

Valljuk meg, különös társadalomba csöppentünk A.-val, proletárok vesznek minket körül, méghozzá nem a marxi, modern, hanem az eredeti, római értelemben, semmiből élő, olcsó kenyérre és cirkuszi játékokra vágyó tömegként, amelynek látványa természetesen idomul a városképbe, jól illik a lepusztult, ablaktalan házakhoz, a spanyol gyarmati építészet vagy a 20. század eleji szecesszió lerobbant remekműveihez. Az utcák és terek tele vannak alattomos buckákkal és gödrökkel, a pályaudvarról a belváros felé olyan érzésünk támad, mintha háború után érkeztünk volna haza csúnya légitámadásokat szenvedett szülővárosunkba. Mintha maga ez az Európában nyárnak is elfogadható gyönyörű tavasz omladozna körülöttünk. Eközben, mint Majakovszkij írta volt 1926-os havannai versében, „a szomszédságban fut a cifra Prado, / harminc mérföldre csörög, zsong a dzsessz” és akadnak építészetileg tökéletes, gyönyörű szállodák is. Ilyen a Sevilla, amelynek falát híres-neves vendégek arcképcsarnoka díszíti (köztük van Josephine Baker, Graham Green, ám a maffia két klasszikusa: „Lucky” Luciano és Al Capone is – utóbbi vezérkarával egyetemben az egész hatodik emeletet kibérelte). És persze van igazi luxus, ép utcák a Vedadón, a diplomatanegyedben. Rendben vannak továbbá a minisztériumi székházak, a kaszárnyák, a rendőrkapitányságok, frissen festve vár a Forradalmi Múzeum, és modern üvegpalotába zárva hiánytalanul karbantartják a Granmát, a pártlapnak nevet adó motoros hajót, amellyel hatvanhat évvel ezelőtt partra szálltak a szakállas gerillák, hogy megdöntsék Fulgencio Batista kegyetlen és korrupt diktatúráját és kiszabadítsák a szigetországot az amerikai vigalmi negyed megalázó szerepéből. Jellemző módon az első intézmény, amelyet a forradalmárok szétvertek, a Sevilla kaszinóterme volt – ezt az eseményt is fotó örökíti meg a hallban, ahol reggelente összesen öt konvertibilis pesóért igazi kávét ihatunk, és ettől a köznép által nem élvezhető, bár kubai gyártmányú italtól egyszeriben nyugati turistákká válunk, noha kelet felől indultunk el transzóceáni kirándulásunkra.

Ülünk a sétálóutca kisvendéglőjében, jobbára ízetlen ételek között. A szemben lévő Venezia könyvesbolt kirakatában nyolc különböző könyvet árusítanak Che Guevarával a címlapján és majdnem ugyanannyit Fidel arcmásával. A roppant mértékű személyi kultusz – függetlenül attól, hogy mennyire spontán vagy mesterséges – Havanna napi életéhez tartozik, az ottaniak talán már észre sem veszik. A kedves pincér sem, akit egy pillanatra zavarba hoz, hogy ez vagy az, például szénsavas ásványvíz vagy az étlapon feltüntetett burgonya hiányzik, de azután átszalad egy szomszédos kis bodegába, és máris hozza a megrendelt italt, krumpli helyett pedig tapintatosan rizst szervíroz. Az oldalsó kis utcán hatalmas sor áll – tojás érkezett, amelyet népi valutában is meg lehet venni, igaz, a vásárlófüzetben megörökített korlátozott mennyiségben. Sorok állnak még a távbeszélőközpontok előtt, mert külföldre, például a Miamiban élő rokonokhoz csak onnan lehet telefonálni, vagy a bankoknál, ahol a szintén idegenből jött pénzutalványokat lehet beváltani. A sorok türelmesebbek, mint a szovjetunióbeliek voltak a hatvanas években egyáltalán, ezt az országot kollektív Béke Nobel-díjra kellene felterjeszteni. Ehelyett a „Sua Santitud”, azaz Őszentsége Benedek pápa közeli látogatásával kell beérniük, aki a Forradalom Terén találkozik híveivel, hogy esetleg lelket öntsön beléjük a túlvilág rózsásabb, bár nehezebben ellenőrizhető ígéretével. Egyes pletykák szerint a katolikus neveltetésű, nagybeteg maximo lider gyónása is szóba jöhet – én úgy vélem, hogy erre a protokoll megszabta szűk időkeretek miatt aligha kerülhet sor.

Hogy miből ered Havanna leplezetlen és vigasztalan nyomorúsága, erre nézve világnézeti álláspontok szerint térnek el a magyarázatok. A rendszer hívei, mint minden nehézséget, az utazási korlátozásokat is és az emberjogi aktivisták üldözését is a kétségtelenül létező, egyre értelmetlenebb és embertelenebb amerikai blokáddal magyarázzák. A nyakában keresztet viselő, rokonszenves múzeumi munkatársnő kissé zavartan az ismétlődő ciklonok rovására írja az aquincumi állagú városrészeket. Egy bolhapiaci árus szerint, akinek feltűnően bögyében van a párturalom, valóban két blokád létezik: Fidel és a Raul Castróé, s mihelyt e kettős zárlatot feloldják, helyreállnak a normális állapotok. Egy újgazdag orosz pedig, aki Buenos Aires és Szentpétervár között bonyolít le húsüzleteket, és most éppen a Varaderón strandolta ki magát, azt állítja, hogy Castro halála után minden meg fog változni: Raul – noha ezt egyelőre ügyesen leplezi – valójában a peresztrojkát készíti elő.

A régi, romantikus szocialista Kuba-kép mindenesetre a múlté. A földosztás, az írástudatlanságot felszámoló kampány, az ENSZ-ben a gyarmatosítás ellen szónokló és a Harlembe ellátogató fiatal Castro, az emigráns invázió ellen a Playa Gironra vonuló nép és a nyugati baloldal eufóriáját kiváltó, egyenlősítő tömegdemokrácia – mindez ma már csak fekete-fehér filmeken pereg tovább. Vagy egy hirtelen felcsendülő gitárszóban, amikor kopott, öreg utcai zenészek konvertibilis pesóért kalapozva José Marti halhatatlan dalát, a Guantanamerát intonálják. A szomorúság, amely ebben a páratlan városban minden turisztikai élmény dacára át- meg átjár, valamelyest önsajnálat: ifjúkorom lelkesedését gyászolom. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely Petri György szavaival elmondhatja magáról: „Amiben hittem, többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam. / És nem bocsájtok meg senkinek.”

Ráadásul már most aggódom amiatt, ami ezen a tenyérnyi szigeten az elkerülhetetlen rendszerváltás után fog történni: a barbár privatizációtól, a konvertibilis peso egyeduralmától és attól, hogy a romos házak szanálása címén pekingi vagy moszkvai stílusú épületszörnyek vetnek árnyékot a földkerekség legkékebb tengerére. Miközben a mégoly gyatra „szocialista vívmányokat”: az ingyenes oktatást, költségmentes egészségügyet és a kultúra garanciáit a klientúra politikai szimpátiákon alapuló kiszolgálása fogja felváltani. A monopolizált hivatalos propagandát pluralista hazudozás fogja helyettesíteni, javuló konyhájú, de megfizethetetlen kisvendéglők között pedig a McDonald’s és a Burger King fogja képviselni a demokratikus közétkeztetés kultúráját. Majdnem biztos azonban, hogy a kubai szivar és likőr valamely potensebb, szakba vágó nyugati cég részeként cégjelzését megtartva továbbra is világcikk marad. És persze olyan helyzet is előállhat, hogy a baloldali liberális havannai Klub Rádió frekvencia hiányában Miamiból lesz kénytelen folytatni adását.

Kapcsolódó írások:

1. Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...
2. Dalos György: Egy hét Mubarakkal Berlin–München, 2011. február 6. Hétfő este komputerem képernyőjén egyszer csak...
3. Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...
4. Dalos György: A történelem csapdái Berlin, 2011. szeptember 5. Nem szabad bízni a forrásokban. Lám,...
5. Dalos György: Névcserék, ízlések és pofonok Berlin, 2011. június 10. Hogy a magyar jobboldali kurzus a...