A YouTube és a Dailymotion videóin tömegével láthatók a legjobb francia humoristák Sarkozy-paródiái, valóságos interjúk elferdített szöveggel, ál-reklámok és mindenféle ötletek; néha François Hollande-ról, a szocialista elnökjelöltről és más, kisebb jelöltekről is, de a legsikeresebb téma egyértelműen: „Bling Bling Sarkozy”. A franciák nem felejtik el és nem bocsátják meg, hogy 2007-ben győzelmét a Fouquet’s-ban, a Champs Élysées legelőkelőbb és legdrágább vendéglőjében ünnepelte, és a kampány fáradalmait néhány napig egy milliárdos barátja jachtján pihenve töltötte. Ez tényleg nagyon bling-bling volt, amit Sarkozynek mindig fölrónak.

A bling-bling stílus a gazdagság külső, csillogó jeleinek tüntető viselése, vastag aranyláncok, gyémántgyűrűk, márkás napszemüvegek és órák; a jamaicai eredetű kifejezést a hip-hop zsargon vezette be a köztudatba afroamerikai rapénekesek jellemzésére. A franciák politikusokra is alkalmazzák, ez esetben a csillogó és figyelmet keltő dolgok iránti vonzódáshoz hozzá tartozik a magánjacht, tévésztárok, manökenek, énekesnők társasága… és máris ráismerünk Nicolas Sarkozy imázsára. Egy rangos francia újságíró a Marianne című hetilapban nemcsak az elnökre alkalmazta a kifejezést, hanem kibővítve a képet „bling-bling jobboldalt” emlegetett, ami a gauche caviar, a „kaviár baloldal” méltó párjának tekinthető. Ez a baloldal 1981-es győzelme után született kifejezés a hatalomba bekerült, a néptől eltávolodott figurát jelenti, akinek „a szíve a baloldalon, a pénztárcája a jobboldalon van”. Ilyennek mondták többek között Dominique Strauss-Kahnt is, akiről ma még ejtünk néhány szót.

A túlzott gazdagember-viselkedés nem csak a baloldalon zavar. Sarkozy februárban kinevezte kampányszóvivőjének egyik miniszterét, egy régi, nagypolgári családból származó, sokdiplomás, hosszú távon nyíltan az elnökségre pályázó fiatal nőt, Nathalie Kosciusko-Morizet-t, akit az elnök környezete túlságosan elegánsnak, túl csillogónak tartott ahhoz képest, hogy Sarko éppen ekkor kezdte a „nép jelöltjének” hirdetni magát. Lett is botrány hamar, egy rádióinterjúban ugyanis megkérdezték a hölgytől, mennyibe kerül egy metrójegy: négy euró és valamennyi, válaszolta. A metrójegy 1,70… Ha az ember miniszter, ritkán száll metróra, mentegetőzött a hölgy, amiben igaza volt. De azért mégis. A nép nem szereti az ilyet.

Az eset megihlette azt a parodistát, „hangutánzó” színészt, aki egy rádiókabaréban Sarko hangján válaszolt az álbetelefonálóknak; a videón a háttérben látjuk az elnököt, amint remekül mulat az őt kifigurázó műsoron. A „nép” kérdésére, hogy mennyibe kerül egy baguette, a válasz (a parodistáé, természetesen): nono, micsoda tendenciózus kérdés, ez a szocialisták csapdája (háttérben Sarko láthatóan élvezi a jelenetet).

A kampánystáb mindent elkövet, hogy feledtesse a „gazdagok elnöke” képet, ami pedig egyértelműen illik Sarkozyra. A belügyminisztere, bizonyos Claude Guéant, akinek sok van a rovásán a baloldali közönség szemében, elnökének „végtelenül puritán” életmódjáról beszélt, ami határozottan túlzásnak hatott. „Nem lehet Sarkozy öt év elnöklését a Fouquet’s-ban töltött háromnegyed órával összefoglalni”, ami viszont igaz. Maga az elnök is mentegetőzött emiatt, egy tévéinterjú során hosszasan kért bocsánatot, hogy kissé meglágyítsa a saját választói körében is megrongálódott képét. Az interjú közben a felesége, volt manöken és énekesnő, az olasz arisztokrata családból származó Carla Bruni a háttérben várakozva meg is erősítette: „Szerény emberek vagyunk”, amit a kampánystáb gyorsan az egész ország tudomására hozott. Nem biztos, hogy az általuk kívánt eredménnyel.

François Hollande-dal, a szocialista párt elnökjelöltjével – aki a 2007-es választáson Sarkozyval szemben vesztes Ségolène Royalnak volt hoszszabb időn át az élettársa, négy közös gyerekük van – az a baj, hogy végtelenül unalmas. Emiatt aztán rendkívül nehéz rá odafigyelni. Képzeljék el, hogy Mesterházy Attila hozzá képest mondhatni szikrázó egyéniség. Vagy majdnem.

A megkérdezett franciák szerint nincs igazán kampány, illetve nem érdemes rá figyelni. Novembertől márciusig jelentősen nőtt a „nem megy el szavazni, nem tudja, nem válaszol” kategória aránya, már a 25 százalékot meghaladva. Pedig a rendes citoyen franciák 80 százalék fölött szoktak szavazni az elnökválasztásokon.

A valódi kérdésekről nemigen esik szó: munkahelyteremtés, lakhatás, környezetvédelem, energiagazdálkodás. Franciaországban az elektromosság 74 százalékát atomerőművek termelik. 58 atomreaktor van és 1100 nukleáris szemétlerakó hely. Ezzel a témával főként Eva Joly foglalkozik, a norvég származású környezetvédő, jogász, euroképviselő, a francia zöldek elnökjelöltje; a felmérések szerint 2 és 4,5 százalék között esélyes szavazattal az első fordulóban.

Ez az első forduló – ezúttal április 22-én lesz – arra való, hogy a sokféleség kellőképpen megmutathassa magát. Idén tizenhárom jelölt indul, a politikai paletta minden színében, trockista kommunistától (0,5 és 1 százalék között) a jobbközép-centrista François Bayrou-n át (11 és 15 százalék között) a szélsőjobb Marine Le Penig (14 és 18 százalék között).

Mindeközben mellékes kérdésekkel telnek meg az oldalak a médiában. Hogyha az idegeneknek választójoguk lenne a helyhatósági választásokon (régi szocialista ígéret, még Mitterrand vetette föl), akkor, akárki meglássa, előbb-utóbb halal húst adnak majd mindenkinek az iskolai kantinokban (a halal hús a moszlimoknak olyan, mint a kóser a zsidóknak). Ezzel a már emlegetett Claude Guéant ijesztgeti jobboldali népét, amire még Sarkozy is rászólt a belügyminiszterére, hogy túloz, ám az tény, mondta, hogy nem kell alábecsülni a communautarisme veszélyeit.

A communautarisme igen gyakori téma, a franciák, kiváltképpen a jobboldalon, fenyegetésként szokták értékelni mint befelé forduló, csak a saját érdekeit néző kisebbségi vagy kisközösségi politizálást. Ezeknek a szavazatait akarják megnyerni a szocialisták a választójog mézesmadzagával, riadóztatta az elnök az idegenektől óvakodó szavazókat.

Nagy téma az idegenek. Ebben a régebben híresen befogadó országban, amely az emberi jogok hazája volt, és ahová mindig menekülhettek boldogtalanabb országokból, az aktuális elnök azon lamentál, hogy „túlságosan sok idegen él a földünkön”. Nicolas Sarkozy először azt ígérte, hogy ha újraválasztják, az országba bekérezkedő külföldiek számát felére fogja csökkenteni. Azután, egy nagyszabású választási gyűlésen, közel ötvenezer lelkes híve előtt váratlanul bejelentette, hogy felül kell vizsgálni a schengeni határokat. Ha nem történik semmi az illegális bevándorlás ellen, akkor ő vissza fogja állítani a határellenőrzést. Ezt a szélsőjobbnak tett hallatlan engedményt legtömörebben a Wall Street Journal másnapi vezércikkének a címe fejezi ki: „Nicolas Le Pen”.

Én 1980-ban kaptam meg a francia állampolgárságot, jobboldali országirányítás alatt, de akkor ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam, oda sem figyeltem, hogy jobb-e vagy bal, boldog voltam, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség állampolgára lehetek.

Tavaly ilyenkor a budapesti francia követségen föliratkoztam a választási listára. A francia állampolgár ugyanis, ha külföldön él, a helyi választásokba nem, de az elnökválasztásba beleszólhat. Akartam is beleszólni, mert hosszú évtizedek óta először bukkant fel a láthatáron egy olyan potenciális elnökjelölt, akiről úgy éreztem – és ezzel korántsem voltam egyedül –, hogy tényleg rá lehet bízni egy országot. Okos, mint a nap, sugárzik a karizmája, és számos jelét mutatja, személyes gazdagsága ellenére, a szociális érzékenységnek. DSK volt az, természetesen.

Dominique Strauss-Kahn, akiről le kellett mondanunk, mert képtelen kordában tartani a tesztoszteronszintjét, ami azért tényleg nagy gáz. Helyette kaptunk egy színtelen-szagtalan elnökjelöltet, akiről nem hírlik olyasmi, hogy szállodai szobalányokat meghágna, de mi tagadás, nekem ez az önmegtartóztatás nem elegendő ahhoz, hogy jó elnöknek képzeljek valakit. Az a kínos gondom van, hogy hiába ígér annyi mindent, amivel egyetértek – adóreformot, szociális lakásokat, munkahelyteremtést, női egyenjogúságot, kisvállalkozások támogatását, nagyvállalatok alaposabb megadóztatását stb. –, nem látom ezt a tésztaképű embert elnökömként. Pedig ügyesen szervez, azt mondják, sokat tanult Obamától: bloggerek tömegei a hálón, házról házra bekopogtató, udvarias militánsok stb., esélyes, hogy bejön neki. De ha igen, csak a jó szervezéstől, nem a személyes sármtól.

Sarkozy azt mondta egyszer Hollande-ról: olyan, mint a kockacukor. Szilárdnak látszik, de ha vízbe teszik, elolvad. Ahogy halad a kampány a finis felé, Sarko egyre több személyes támadást intéz a szocialista jelölt ellen.

Hollande alapvetően a regnáló elnök kitartó népszerűtlenségére számíthat, és a franciák változtatási vágyára, utoljára ugyanis 1988-ban nyert a baloldal elnökválasztáson. Ha a második fordulóban, május 6-án François Hollande nyer, az nem arról fog szólni, hogy Hollande megnyerte, hanem arról, hogy Sarkozy elvesztette.

 

Kapcsolódó írások:

1. Lángh Júlia: Az elvesztett elnökjelölt Egy hónap kórházi lét után, mialatt nemcsak lemaradtam a hazai...
2. Lángh Júlia: Fűben, fában orvosság Egyik francia barátnőm nemrégiben feldúlt mondatok kíséretében továbbított egy petíciót,...
3. Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...
4. Lángh Júlia: Rangkórság Már akkor tudtam, hogy a jelképekből csak baj lehet, amikor...
5. Lángh Júlia: Vallásbéke – látogatás Sajókazán Azt meséli az egyik unokám, harmadikos elemista, hogy az osztályban...