Bevettem a közszolgálatot. Hosszas évek állnak mögöttem, bátortalan kísérletek, ostrom, vergődés, nekifutás, pofára esés. És most sikerült: a román közszolgálat szóba állt velem. Márciustól felvettek két hónapra, feltételekkel, megkötésekkel és gyanakvással szellemi segédmunkásnak a közszolgálati rádió marosvásárhelyi stúdiójába.

Rés nyílott arra, hogy testközelből lássam az államot, a közt. A szolgálatról most nem beszélnék, kurva egy szó mostanában ez a szolgálat, mindenki űzi, állítja, és számon kéri. Tartanom kell a távolságot.

Na de itt van ez az államiság Marosvásárhelyen, a Hosszú utca kellős közepén, a patinás, a trianoni döntés utáni román honfoglalás mementójaként épített egykori polgármesteri kúria falai között. A román állam létezik. Ennek tapasztalata már nagyon keveseknek adatik meg. Nem is tudom én, mikor találkoztam a román állammal. Talán 1979-ben, amikor besoroztak háromévesként a Haza Sólymai pszeudomilitáns óvodás szervezetbe, és egyenruhát kaptam, vagy akkor, amikor a személyimet csináltattam 1990-ben. Többször nem nagyon volt alkalmam leltárba venni, hogy mi a román állam, nem tanulhattam még meg, hogy vannak neki arcai, fizetett szolgálói, ilyen-olyan eszközei. Hogy az állam anyag és szellem, pénz mindenekelőtt és után, akarat, rend, szabály. Mindezt egy erdélyi (magyar) a kis helyi üresjáratokban, a lokális hiányokban nem látja. Hozzászokik ahhoz, hogy neki már nem jut, vagy nem az jut, hogy „magad uram, ha szolgád nincsen”, belenevelődik a helyi érdekű barkácsolásokba. Hogy egy széteső világban él, ahol a kórházak, az iskolák, a közterek mind utalnak valamire (kopottságukban, szervezetlenségükben, csonkaságukban), ami talán van, talán nincs, valami messzire, nagyra és elérhetetlenre. A román állam mítoszára, amellyel – Trianon okán és ürügyén – olyan nagyon tudunk birkózni.

A közszolgálati rádió és televízió foglalata ennek a messzinek, nagynak és elérhetetlennek. Egyike még annak a nagyon kevés intézménynek, ami működik. Ahol van pénz, némi akarat, és ahonnan még kiüzen ez a fantomlény, a román állam, mint a kis Óz a maga nagy és becsapós várából. Így sejteti, hogy nem az, akinek sejtjük, hogy minden korábbi híreszteléssel, hétköznapi szorongással, elégedetlenséggel és nyűggel ellentétben van.

A román közszolgálati rádiónak és televíziónak vannak regionális adásai, kisebbségi műsorai is, mert Románia kisebbségbarát állam. (De tényleg, de tényleg, de tényleg. A nézőpontot jól meg kell választani.) A román közszolgálati rádióban dolgozó sajtósok – már azok, akiknek rendes munkaszerződése van, beépültek a rendszerbe (sőt mi több, értik a rendszert), nem olyan kibicek, mint én – erős és védett emberek. Erős érdekvédők állnak mögöttük, több évtizedre kötött megállapodások, olyan bérek, amelyek az álmagán szférában (valójában alapítványi suskusból, ilyen-olyan politikai játszmákból élő) kollégák (akiket büntetlenül ki lehet rúgni, meg lehet alázni, fizetésüket több hónapra vissza lehet tartani) nem is álmodhatnak. Erős, pontosan szabott szerepet, feladatot kap itt az ember, valamit valamiért.

Az állam, az egykori, amely még központilag termelt, irányított és elosztott tudást állított elő, a közszolgálatban agonizál, vélhetőleg még elég sokáig ahhoz, hogy a kellőképpen kíváncsi és taktikus elme rá tudjon csodálkozni: valaha volt még ilyen. Volt akarat a központiságra (ez mondjuk most is van), a termelésre (vagy a termelés imitációjára), az irányításra (örök téma) és az elosztásra (na de ez hol van ma már?).

Ez az állami állat táplálkozik, emészt, kipárologtat: önálló hormonháztartása van, jellegzetes szaga. Néhány éve a magyar közszolgálati televízióban jártam, igen, abban, akkor csapott meg ez a különös pára: a kopottság, a por, az izzadságszag és a patina különös elegye. Pontos vegyület, Budapesten és a Hosszú utcában is ugyanazt érezni.

Minden reggel rácsodálkozom például, hogy van portás, és itt is (akárcsak Magyarországon) mindig ugyanolyan mordul kérdezi, van-e jogosultságom a behatoláshoz. Nem így fogalmaz, valami furcsa hangcsomó vágódik elém, ahogyan kaffant. De én szeretem ezt a kaffanást, hogy végre elértem, karrierem csúcsa ez tán, hogy rám kaffantanak, hogy igazolhatom magam. És mindennapi sikerélmény, hogy be is hatolhatok. Még. Vannak fenntartásaim magammal is, a rendszerrel szemben. Az állam én is vagyok, és mindennap szétesem. Történeti szükségszerűség.

De ez a látszat még összetart, a portás például, ez a minden reggeli családi összemorgás. Aztán a kilincs, amihez tenyerek koptak, ami kezek formáját őrzi. Vajon hány emberrel fogok kezet mindennap, 1922 óta jönnek szembe itt az ismeretlen ismerős nyomok. Lépések ezreihez csiszolódtak a majdnem örök lépcsők. A rádiózáshoz és még annyi más titokhoz szigetelt falak teleszívták magukat valamikor hangokkal, a nyakamba lehelnek a stúdiók.

Egyenruhás takarítók, szerelők vannak itt, karbantartók tartják a karjukban az államot, ami ide húzódott, vagy itt maradt, megbújva. Óvatosan dolgoznak, mert az a finom, emberi por, az az állandó, itt maradt. Rendszerek jöttek, rendszerek mentek, illúziók születtek és oszlottak, de a por, az az apró, megfoghatatlan emberi atom, az beivódott mindenhová.

A köz szaga kötelez. A hírszerkesztők egyenlő távolságra helyezett székekben ülik körül ugyanazt az asztalt, az asztalfő üres csak mindig: középen nincs semmi. Azt hiszem, így bírják ki egymással szemben, egymástól karnyújtásnyira a román és a magyar kollégák. Egész nap fut a hírfolyam, szól románul a tévé. Mindenki ugyanúgy ugyanazt lesi, és egészen mást ír: rezzenéstelen arccal, a közös levegőt együtt szívjuk be, a magánlelket meg mindenki magának fújja ki. Ahogy tudja, és akarja. Ugyanazok a történetek, és egészen más mesék születnek, ebben a falatnyi, hasadt, poros román államban, ami soha nem volt egy, és nem lehetett kettő, vagy több. Megint csak a permanens szétesés történelmi logikája szerint.

1990-ben – meséli a kolléga – néhány utcányira innen estek egymásnak március 20-án az emberek, románok és magyarok, gyúltak a tüzek, zuhogtak az öklök. „Képzeld el, ott állt a (román) hodákiak busza. Azért jöttek, hogy megverjenek. Körülvettük a buszt, de felmenni nem tudtunk, mert csak egyenként léphettek volna fel a magyarok, jaj, mit kaptak volna a fent ülőktől. És akkor kitaláltuk, hogy felgyújtjuk a buszt” – meséli a kolléga. És én félve kérdezem, hogy azt a buszt, amin az emberek ültek? „Azt, amin a románok ültek. De képzeld el, milyen szép volt. Ott álltunk sorfalat a busz ajtajánál, és ahogy léptek le, egyenként, mert így nekik kellett egyenként közénk lépniük, mindenki kapott a hátára. De tényleg, milyen szép volt, mert volt elég bölcsesség ahhoz, hogy valaki szóljon: a fejüket ne üssük” – mondja tovább a kintiek és bentiek, az elkövetők és áldozatok cserebere-történetét. És elpantomimezi, a hangszigetelt, poros, tenyerekhez és lépésekhez kopott térben, hogyan dobott ő követ, akkor, huszonkét évvel ezelőtt, még mint fiatal közszolga. Mert őt biztatták a többiek, hogy elég hosszú és erős a karja, messzire elér.

„És aztán mi volt, másnap bejöttetek mind, utcai harcosok, ugyanide dolgozni?” – kérdezem, pedig tudom a választ, mert figyelem nap mint nap (két hónapra szerződtek velem), hogyan ülnek egymással szemben, egymásra nem nézve az emberek. „Igen bejöttünk, és soha nem beszéltünk arról” – mondja az egyetlen itt lehetséges választ.

A pesti televíziószagra gondolok. Az ismerős, közös szagra. Tudom, hogy ott is vannak kintiek és bentiek, mieink és tieitek. Nem románok és magyarok, de a képlet ugyanolyan egyszerű és primitív. Átbeszélés már ott sincs. Trianon lebukott. Nem ott döntöttek, nem arról és nem mások. A demarkációs vonalakat mi (ti és ők) húzzuk országokon belül és kívül. De azt hallottam, hogy átvicceskedés ott is van, például a parlamenti büfében, futja még az ellenség-barát közös hátveregetésre. Ez a legenda, ki tudja, igaz-e. Történeteink igazsága olyan nagyon harmadlagos kérdés. Egy hátbaverésre sóvárog már csak az ember, hát hova jutottunk.

A többéves erőfeszítéssel bevett és most testközelből emésztett közszférában letöltött napi nyolc óra után magánakcióba kezdek: állandó jutalom, hogy elmehetek a gyerekért az óvodába, iskolába. Belenézünk egymás szemébe, az egyik mond valamit, a másik válaszol, megunhatatlan élmény. Még tiszta lelkek. A román csoport és a magyar csoport itt is közös folyosón osztozik. És mindenki csak a saját nyelvén köszön, csak a sajátjainak. Nem jár a szervuszhogyvagy a szétesett magánvilágokba se a túloldaliaknak, úgy látszik.

Feltűnést keltek, amikor kétnyelvűen mosolygok, mindkét irányba, és köszönök így is, úgy is. Aztán válaszolnak. Ezek is, azok is.

Holnap mondok majd valamit reggel a portásnak. Jó reggelt, hogy van, öregem? Vagy azt: hogy nem, köszönöm, mégsem akarok bemenni. A bemenéshez nekem, a köszönőnek, az érdeklődőnek, a székét közelebb húzónak, jogosítványa sincs. Meg kedvem sincs ehhez az egészhez. Ehhez a porszagú, haldokló, állami biztonsághoz a tizedikei fizetéssel és az egymásnak feszülő hátakkal együtt.

Kapcsolódó írások:

1. Parászka Boróka: Túlélők A magyar sajtóban reneszánsza van az apokalipszisirodalomnak. Egyre-másra jelennek meg...
2. Parászka Boróka: Húzzuk meg magunkat Az egész Romániát behálózó magyar napilap, az Új Magyar Szó...
3. Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...
4. Parászka Boróka: Szivárgás Éppen kiszivárog az MSZP választási programja, amikor ezeket a...
5. Parászka Boróka: Rózsák tere A Vatra Romaneasca – az egykor hírhedt és félt –...