A leghidegebb téli napokban a Kelet-Közép-Európában aktuális író, Balzac regényeit olvastam. Most egészen másként értelmeztem, mint ifjúkoromban. Akkor távol állt tőlem és egy kicsit unalmasnak tűnt, ma azonban közel került hozzám és nagyon izgalmas lett. Szokásom szerint legszívesebben délután vettem kezembe a regényeit, legalább olyan izgalommal, mint Thomas Bernhardot. De az utóbbi hetekben folyton meg kellett szakítanom az olvasását, mert félóránként csengettek a lakásom ajtaján. Vagy egy koldus csengetett, az utóbbi időben alaposan megszaporodott számuk, vagy pedig egy pártaktivista, mivelhogy a kampány elkezdődött jóval a választások meghirdetése előtt. A koldusok pénzért könyörögtek, a pártaktivisták pedig bizalmat követeltek. Az egyik jobban dicsérte a pártját, mint a másik. Ki kell bírni, gondoltam, és félretettem Balzacot. Majd a választások után újra előveszem. Akkor még aktuálisabb lesz.

Időközben azonban rájöttem, hogy mégis vannak különbségek a balzaci világ és a mi kelet-közép-európai vadkapitalizmusunk között. Könnyű volt Balzacnak megrajzolni a társadalmi freskót, hiszen a pártok nem hálózták be az élet minden pórusát, ezért a nagy francia író közvetlenebbül érzékelte a világot. Ebben a térségben viszont a többpárti retorika átláthatatlan függönyt húz a valóság elé. Most a választási kampány idején a pártok kissé barátságosabbak, legalábbis színlelik, hogy fontos számukra a polgár, de a választások után, ahogy lenni szokott, az új nemesség elosztja maga között a választási zsákmányt.

Tudja a szomszédasszony is, akinek a nyugalmát szintén felborították az aktivisták, hogy most legalább némi hasznot húzhat belőlük. Az ajtó előtt tehetetlenül széttárta a kezét, s magyarázta, hiába nyitott ajtót, az aktivisták nem hoztak ajándékot. Még egy árva öngyújtót vagy töltőtollat se. Igaz, csak a kampány kezdetén vagyunk, de értesülései szerint az idén előbb kezdődik az ajándékozás, mert a nép fanyalog, s nincs nagy kedve az urnák elé állni. Ezért osztogatják korábban az ajándékokat, hiszen az ígéretekben senki sem hisz már. Úgy hallotta, hogy az egyik párt minőséges kötényt osztogat majd, a másik pedig piaci bevásárlószatyrot. Olyasmit is hallott, hogy papucsot, sálat, trikókat is ajándékoznak. Jól jönne legalább ezt nem megvenni az üzletben. Összegyűjti és félreteszi az ajándékokat, mert tudja, hogy a választások után jönnek a nehéz idők.

Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, kíváncsian megkérdezte, hogy tudok-e arról, hogy milyen ajándékot osztogat majd a VMSZ. Fogalmam sincs, de szerintem ez esetben nem lesz szükség rá, mondtam. Az asszony keserű arcot vágott. Nagy kár, mondta.

Volt némi okom rá, hogy kiábrándítsam a szomszédasszonyt. A magyar kisebbségi pártok között ugyanis elmarad a várva várt megméretés, mivel Pásztor István, a VMSZ elnöke Budapesten találkozott Orbán Viktor magyar kormányfővel, s pártja, valamint az egész vajdasági magyarok nevében elítélte a Magyarország elleni méltatlan európai rágalomhadjáratot, a magyar kormányfő pedig ígéretet tett, hogy április végén Szerbiába látogat, és kampányolni fog a VMSZ mellett.

Erre nagy zavarodottság támadt a bácskai rónán!

Előzőleg ugyanis négy kisebb magyar párt úgy találta, hogy Magyar Fordulat nevű koalícióra lép a VMSZ ellenében, de Orbán bejelentése blokkolta őket. Arról van szó ugyanis, hogy a Délvidéken öt magyar párt létezik, abból mind az öt a jobboldalon foglal helyet, közülük négy egyértelműen Fidesz-párti, egy pedig a Jobbik felé hajlik. Orbán bejelentése után azonban felbomlott a Magyar Fordulat, a pártok egyik része lemondott a választási részvételről, a másik pedig egy országos kisebbségi koalícióban keresi helyét.

A választási kampány jellegzetessége, hogy a nagy pártok szinte keresik a kisebbségi pártok kegyét. A Demokrata Párt azzal dicsekedhet, hogy tálcán kínálta fel a kisebbségi autonómiát, meghozta a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, most pedig arra törekszik, hogy a számbelileg nem nagy kisebbségek nemzeti tanácsaival karöltve saját listáján juttassa be a horvát, a ruszin, a román s más kisebbségek képviselőit a tartományi parlamentbe. Számít a VMSZ-re is mint megbízható koalíciós partnerre. A Seselj egykori pártjából kivált Szerb Haladó Párt pedig egyenesen udvarol a VMSZ-nek, ha koalícióra lépnek – ígéri, akkor még a belügyminiszteri tárcát is neki szánja. A VMSZ nem sieti el a házasságot, majd a választások után eldönti, hogy ki lesz a vőlegény, tehát a kisebbségi választópolgárok akkor tudják meg, hogy a Demokrata Párt avagy a Szerb Haladó Párt kormányát támogatták-e.

A nagy kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy sikerül-e leállítani a trendet, amely arról szól, hogy a kisebbségi polgárok egyre kisebb számban szavaznak a kisebbségi pártra, és egyre többen fordulnak a Demokrata Párt, avagy más többségi pártok felé. Ez a tény felesel a kisebbségi pártvezetők retorikájával, mely szerint hatalmas sikereket érnek el, miközben fogyatkozik a választási bázis. Az aggodalmat hatványozza a tavalyi népszámlálási eredmények prognózisa is. A végeredményt csak nyáron tudjuk meg, de a demográfusok szerint jelentős lélekcsökkenés várható, amelynek a mértéke meghaladja az államszocialista százalékarányt. Ez a nagy kérdés, amit rendszerint a szőnyeg alá sepernek, inkább arról folyik a vita, hogy ki lesz a győztes, s nem arról, hogy mi történik a valóságban.

Mindenki a kampány durvaságát emlegeti, ám a primátusért versengő pártok között nincs nagy különbség. Úgyhogy az egyik vezető hetilap, a NIN címoldalán máris öles betűkkel írja: „Két rivális – egyazon program”.

A környékbeli kis üzletek tulajdonosaival, a virágárusokkal, a fodrászokkal, a szabókkal beszélgetve egyre világosabb előttem, hogy az embereket nem a választások érdeklik, hanem az, hogy mi lesz utána. Őket hallgatva még inkább kikristályosodik bennem a kelet-közép-európai és a balzaci világ közötti különbség. Ott is voltak piszkos üzérkedések, megtalálható az erkölcsi züllés minden válfaja, de azért talpon maradt egy réteg, amely a saját feje szerint gondolkodott, és nem függött teljesen az államtól. Végezte a dolgát, és büszke volt arra, hogy a saját fejével gondolkodik. Nálunk sajnos ez a polgári réteg alig jut lélegzethez.

Annál jelentősebb szerepet kap az állami jászol mellett kérődző középosztály, amely nem kíván, nem is mer a saját fejével gondolkodni. Nem csoda, hogy magyar viszonylatban Márai Sándor súlyosan elmarasztalta a középosztályt, azt írta, hogy önző, kapzsi és műveletlen. És felettébb kártékony. Ennek függvényében igen tanulságos végiggondolni Márai egyik feljegyzését, amely azt latolgatja, hogy a magyarság mikor vesztette el Kassát. Bizonyára fájó szívvel írta le, hiszen a szeretett szülővárosáról volt szó, ám mégis meg kellett állapítania, hogy a magyarság nem azon a napon vesztette el Kassát, amikor az orosz csapatok bevonultak, hanem előbb. Pontosan azon a napon, mégpedig véglegesen, amikor 1938 novemberében Horthy csapatai megjelentek a Dóm előtt. „Elvesztettük, mert amit hoztunk, a legrosszabb fajta reakció volt. Tunya és kapzsi hivatalnokok, pökhendi, műveletlen közigazgatási és katonai szervek önkénye volt; mert hoztuk a magyar méltóságosuram-szellemet egy városba, amely a csehek alatt megismerte a demokráciát; hoztunk mindent, ami rossz volt a trianoni Magyarországon… Ekkor vesztettük el igazán, talán örökre Kassát. S megérdemeltük ezt a büntetést, mert nem érdemeltük meg Kassát. Nem akadt becsületes őslakos Kassán ez években, aki ne várta volna vissza a cseheket”, írta Márai naplójában 1943-ban.

Szüleim történetei jutnak eszembe, a boldogság, amellyel fogadták a bevonuló magyar csapatokat, és az ezt követő keserűség. És a megdöbbenés, miután magukra hagyták őket a hangoskodók, akik magyarságtudatra nevelték őket. Ezekben a hetekben a Matica srpska könyvtárában elolvastam néhányat az 1944/45-ös bírósági perek vádiratait és végzéseit tartalmazó vaskos könyvekből. Főleg az ártatlan nincstelenek kerültek a tömegsírokba, vagy azok, akik összekuporgattak annyi vagyont, hogy a családjuknak viszonylag tisztességes megélhetést biztosítsanak. Az egyik peranyag egyenesen megdöbbentett. Egy szabadkai magyar hölgyet azért ítéltek kényszermunkára, mert éjszaka magyar tiszteket fogadott a lakásán, és eközben nyeglén bánt a ház többi nem magyar lakójával. Nem tudni, hogy milyen volt ez a nyegleség, de én inkább a szégyenre gondolok, azért, mert így kell fenntartania magát. A periratokból ugyanis kiderül, hogy a hölgy prostituált volt. A tisztek nem szégyellték magukat, időben kereket oldottak.

Az államosított középosztály kiábrándítóan hatott az államszocializmusban is. Meg is írtam a Nemzetiségi elit kritikájáért című írásomban, még 1969-ben, amiért meg is kaptam a magamét. A szabadkai Hét Napban valóságos ostromtűz alá vettek, mert leírtam, hogy a kisebbségi párt-nómenklatúra, ennek a szocialista középosztálynak a fészekcsinálója nem szakított a belügyi hagyományokkal, tüntetőleg felejtette el az anyanyelvét, s megszűnt az eleven kapcsolata a kisebbségi közösséggel. Párt-elefántcsonttoronyban élte a saját életét. (A nemzetiségi elit kritikájáért, Képes Ifjúság 1969. 04. 09., http://www.vegel.org/2006/09/a-nemzetisegi-elit-kritikajaert/.) Ma talán enyhítenék az ítéletemen, bizonyára voltak köztük jó szándékú egyének, kik érdemeknek sem voltak híján, hiszen intézményeket alapítottak, iskolarendszert működtettek (amelyek mostanság egyre inkább romosodnak), de abban igazam volt, hogy az a bizonyos elefántcsonttorony megtette a magáét. Az államosított középosztály megint rosszul vizsgázott.

Visszatérve Máraihoz: az ilyen középosztálynak nem vagyunk híján, viszont hiányzik a szabad, függetlenül gondolkodó polgárság. Ebben is különbözünk a balzaci világtól.

A környékemben lakó kis szabóműhelyek, cipészek, fodrászok, virágárusok, boltok tulajdonosai lehetnének a polgárosodó világ szereplői, és nem a köztisztviselők, az állami értelmiségek, az államosított középosztály. Amely, mint sejtem, édeskés, puha csokoládéval bevont tekintélyelvűségről álmodik.

Abdulah Sidran szarajevói író mondata jár az eszemben. „Túléltük a kommunizmust, túléltük a háborút, de a rendszerváltást nem fogjuk túlélni.” Leszámítva az ironikus túlzást elismerem, hogy napjaink legdrámaiabb kérdése így hangzik: hogyan éljük túl a rendszerváltást?

Délután a televízióban megtekintek néhány műsort a helyi március 15-i ünnepségekről. A kisebbségi pártvezetők nagyobb kokárdát tűznek a kabátjukra, mint tavaly.

Aztán a városközpont felé veszem az irányt. Az utóbbi hetekben azt vettem észre, hogy egyre több magyar mondatot hallok az újvidéki Zmaj utcában. Ezúttal is így volt. Igaz, egyetlenegy kokárdát sem láttam, de azért mégis merem állítani, hogy a legszebb márciusi hírem, hogy szaporodnak a magyar mondatok a Zmaj utcában.

Kapcsolódó írások:

1. Végel László: Szerb piros tojás magyar Szent Koronával Újvidék főterén, a város utcáin csinos lánykák választási röplapokat osztogatnak....
2. Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat...
3. Végel László: Új nemzedékek a kisebbségben   A legnagyobb júliusi kánikulában egyedülálló alkalom kínálkozott, hogy egy...
4. Végel László: Keleti szelek és kisebbségek Éppen Göncz Árpád kilencvenedik születésnapján az egyik szerb barátom ajándékkal,...
5. Végel László: Kisebbségi referendum A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is elevenen ontják az...